XVII.

A Colosseum egy fölséges álomkép, amit csak két álmodó tudna elmondani egymásnak; azt egyszerre látni és érezni kell. Leírásához hiányoznak a szavak, a fogalmak.

Mikor Blanka a legfelső karzatra fölért, s ott a sötét folyosóüreg alul a boltozatcsarnok párkányára kilépett, az előtte feltáruló látványban egyszerre elfeledé szívének minden fájdalmát, az egész külvilágot. Valami édes szédülés állta el idegeit, mámor, gyönyörérzet és halálvágy egyesülten. Az egyszerűen nagy rettentő magassága előtt eltörpül minden gondolat. Az ember nem érzi magát különb lénynek azoknál a virágoknál, amik e falakon meghonosultak. (A Colosseum romjainak saját flórája van, mint a „Tordai hasadéknak”, mint a tátrafüredi „virágos kertnek” – növények, mik másutt nem jönnek elő, mint a gigászok alkotta körönd romjai közt.) Az épen álló boltcsarnokokról keresztüllátni az átelleni romba düledező részen, s ott a hajdani királyok Rómája, a Palatinhegy tavaszvirágtól ragyogó ligetei mosolyognak a napfényben – míg a közvetlen közelben levő amfiteátrum öble opált játszó ködbe van burkolva, mintha ez volna a távol, s ez örök ködfátyol megtöri a verőfényt és az éles árnyékokat, s még szédületesebbé teszi a mélységet.

Blanka elábrándulva bámult alá e dicsőséggel teljes űrbe, s elhallgatózott az isteni némaságban. Ki volna oly vakmerő lefesteni azt, amit az űrben látott, és elmondani azt, amit a némaságban hallott!

Pedig ilyen vakmerő ember mégis találkozik. Ott fest egy a párkányon, a ledőlt kőkockát használva zsámolyul, s a kőmellvédhez támasztva kifeszített vásznát, mintha az festőállványul volna neki odarendelve.

A művész nem ügyel arra, hogy méh jár-e körülötte, vagy szép asszony, mikor fest.

Egyszerű vitorlavászon zeke van rajta, néhol olajfoltos az is; a fején széles karimájú szalmakalap, az is lyukas.

A háta mögé kerülő hölgy legelőször is nem a művészt látja meg, hanem a művet, s percekig elnézi, hogy emelkednek ki az ecsetvonások nyomán a ködhomály alapból az élesen megvilágított travertin sziklatömbök. A festő bírja a képet! A kolosszust meghódította tehetségével; a mű egyetemes hatást ígér.

A művész egészen belemerülve látszik: ecsetét gyakran a szájába fogja keresztben, hogy gyorsabban cserélhesse meg. Annyi udvariasságot mégis ismer, hogy amint a háta mögött hölgyruha suttogást hall, a kalapot leveszi a fejéről, s ledobja maga mellé.

– Manassé!

Az ijedség, az öröm kiszabadítá ezt a szót az ajkáról, mielőtt a megfontoló ész tilalmat vethetett volna rá.

Most a férfi is föltekintett.

– Hercegnő! Hol jár ön itt?

– Nem önt kerestem!

Hívatlan mentség! Éppen az ellenkezőjét árulja el vele: hogy őt kereste; hogy örül a lelke, a szíve a véletlennek, mely őt ide vezette; hogy ujjmutatást, gondviselést vél feltalálni az ösztönszerű vonzódásban, mely őt ide hozta.

Manassé mosolygott.

– Nem engem, hanem azt a festőt, aki a Colosseummal küzd itt a magasban. Láttam önt tegnap, hercegnő, amint odalenn a keresztnél küzdött e feladattal.

– Ön rám ismert? Ily nagy távolból?

– Igen, jó látásom van. Azt is megláttam, hogy a hercegnő nem lehetett megelégedve a vázlatával, mert kitépte a lapokat albumából és elhajította.

– S ön találta meg a lapokat?

– Én kerestem meg, hercegnő.

– Igen kérem önt, adja vissza.

– Itt vannak.

Egy bankár nem gyakorol különb nagylelkűséget, mikor megszorult adósának visszaajándékozza a váltóit, mint mikor Manassé odaadta a kitépett papírfoszlányokat a hercegnőnek. Blanka félénken rejté azokat vissza albumába: a keresett lakáscím csakugyan azok egyikére volt följegyezve. Ha azt Manassé meglátta, vajon mit gondolhatott, miért van ott.

– A hercegnő nagyon megszerette Rómát – mondá Manassé, festményét folytatva. (Az okker és a sárkányvér gyorsan szárad: sietni kell vele.)

– Hogy olyan sokáig itt időzöm, nemde? – Mondhatnám, hogy igen, de nem mondom, mert nem igaz. Kénytelen vagyok itt lenni.

S azzal leült a mellvédet képező kőpárkányra, háttal az arénának s szemközt Manassénak, ami által annak a művészi perspektíváját nagyon megrontotta.

A nap egyenesen az arcába sütött a hercegnőnek, s ő nem hozott magával napernyőt: a kocsiban feledte, lenn az arénában árnyék volt.

Manassé aztán odább tolta háromlábú napernyőjét, hogy annak árnyéka a hercegnőt fedezze; a piros vásznon keresztül aztán valami oly bűvös hajnalpír ömlött a hölgyre, mely az olympi hórák alakjainak egyikét varázsolta elő, ahogy a napisten kocsija előtt lejtenek; öltönyük, arcuk, még leheletük is bíbor és rózsa.

Adorján Manassénak minden kedve elment a köveket és az ő árnyékaikat mázolni vászonra.

– Nagyon szeretem, hogy a véletlen összehozott önnel –– kezdé a hercegnő. – A társaság, mellyel idejöttem, odaalant jár, s a cunaei, a podium, a vomitorium régészeti titkait magyaráztatja magának, amik engemet mind nem érdekelnek. Én azalatt ráérek önnel egy gondolat fölött vitatkozni, amit ön vetett föl, s ami fölött én azóta sokat töprengtem. Ön azt mondá egyszer, hogy ahonnan ön jön, ott a bosszúállást nem ismerik. Hogy önnek is van olyan fájdalma, amit meg nem gyógyít semmi, és van eszköze a fájdalomért azon, aki ezt okozta, teljes bosszút állni. És mégsem teszi azt. – Nekem is van. – Az hozott ide Rómába. – És én gondolkoztam azon, amit ön mondott. Követtem azt, amit mondott. Letettem a visszatorlás eszközét, mikor kezemben volt. – Föloldoztam az üldözőm kezeit, mikor az meg volt kötözve. – Jól cselekedtem-e?

– Jól.

– Nem jól cselekedtem. Bosszút kellett volna állanom. A bosszúállás emberi jog!

– A bosszúállás istenek bűne, állatok erénye. A megtörtént rosszat jóvá nem teszi. Ez különít el engem és maroknyi híveimet az egész világtól. A háború: bosszúállás. A párbaj: bosszúállás. A halálítélet: bosszúállás. A forradalom: bosszúállás. – Akik azt állítják magukról, hogy Jézus követői, nem emlékeznek arra, hogy ő a keresztfán azt mondá gyilkosaira: „Bocsáss meg nekik, atyám; mert nem tudják, mit cselekszenek!”

– Ezt Jézus mondta, az ember; de Jézus az Isten „Fölméne mennyekbe, s onnan leszen eljövendő ítélni eleveneket és halottakat!” – s ez bosszúállás.

– S ez az, amit én megtagadok! A legdicsőbb emberből csináltak egy istent, aki folytassa azoknak a sorozatát, akik lenyilazták Niobe ártatlan gyermekeit – bosszúból! Rémítő gondolat! Ítélni a halottak fölött! Akiből már régen por lett; a porából élő fa lett, a fából hamu lett, a hamuból üveg lett! S hogy ez üvegdarabon egykor bosszút álljon valaki azért, amit emberalakban vétkezett!

Blanka összeborzadt az ifjú kitörésén. Az egy Istent vallók, ha kényszerítve vannak, fanatikusok.

Vajon ennek a hitbuzgóságnak nincsen-e valami próbaköve? Blanka olyan hátra ült a mellvéden, hogy Manassénak figyelmeztetni kelle őt, hogy le ne essék.

– Vannak az Úrnak őrangyalai, akik vigyáznak rám.

És meg akarta tudni, hogy vajon közel van-e „egy”.

– Én ma egy névtelen levelet kaptam, s miután oly tényeket tartalmaz, amiket csak ön tudhat: a legelső gondolatom az volt, hogy ezt ön írta.

– Bizonyára nem írtam a hercegnőnek levelet soha.

– Olvassa el, kérem.

És azzal odanyújtá Manassénak a reggel kapott levelet.

Ah, hogy gyulladt ki az egykedvű arc a levél olvasása alatt! Hogy támadtak fel az égő lángfoltok a homlokon, hogy vonaglott át arcának minden vonásain az az indulat, ami az istenek bűne s az állatok erénye!

A mártírok megbocsáthatták azt, amit önmaguk szenvedtek; de ha szerettek valakit, megbocsáthattak-e azért, amit az szenvedett? Manassé ujjai között összegyűrődött az a levél, mintha mindazok benne volnának, akiknek terve oda van írva; oly tekintetet vetett Blankára, mintha kedve volna őt megragadni, és vele együtt e százötven lábnyi magasból alázuhanni.

Azonban hát, mi joga van neki bosszút állni Blankáért ugyanazon az emberen, akin nem állt bosszút – Annáért?

Anna: testvér; tehát szeretett nő! – Egész élete meg lett mérgezve azon ember által: és Manassé mégis azt mondhatta: „Mi nem szoktunk bosszút állni!”, holott annyira módjában van az, hogy arcának felé fordításával elűzheti az embert a helyéről. S mi neki Blanka? Egy álomkép! – És az álomkép mégis jobban uralkodik rajta, mint a családi bú?

Jobban! De azért az alapgondolat mégis ingatlan marad. – Ha tiltva is a bosszú; de a védelem kötelesség azok iránt, akik – azt nálunk keresik.

Manassé visszanyújtá a levelet a hercegnőnek.

– Kitelik tőlük – dörmögé mély hangon.

– Cagliari herceg már itt van.

– Tudom. Találkoztam vele. Megszólított, és megköszönte, hogy nejét pártul fogtam a nagyheti ünnepélyek tolongásai közt.

Blankának nagyon jó volt a veres napernyő verőfényében lenni: nem látszott meg, hogy arcába szökik a vér.

– Ma reggel meglátogatott – monda Blanka. – Nagyon kegyes volt. – Megköszönte, hogy nem használtam fel kényszerített távollétét pörömnek eldöntésére, s ígérte, hogy ő is kegyelemért fog folyamodni a legmagasabb helyre, s úgy tekint, mint atya leányát. – Pedig az ő helyzete most erősebb. A kúria ügyeit oly kezek vezetik, amik őneki kedveznek.

– Ezt is tudom.

– Kitől?

– Óh, nekem vannak széles összeköttetéseim. A házigazdám csizmadia. „Messere Scalcagnati” egész nap a piacon ácsorog, s annálfogva be van avatva a magas politikába, s engem minden este informál a nagy változásokról a Vatikánban.

A hercegnő felkacagott. Mint valami égi zene hangzott e csengő asszonynevetés e komor romtömeg között. Egy nő, aki elneveti magát, amíg a szédületes mélységbe és még szédítőbb balsorsába alátekint. Hanem hát, ha a szív húrjai művészükre akadtak, az úgy játszik rajtuk, ahogy akar. Most nevetni kellett azon, hogy Manassé leghitelesebb diplomáciai tudósításait a csizmasarkak nagy mesterétől szerzi be. Aztán egy kis öröm is vegyült belé: Blanka megtudta e névből hogy Manassé még mindig ott lakik azon a szálláson, ami nála föl van jegyezve.

Azután nagyot sóhajtott, s összetette kezeit ölében.

– De hát, Istenem! Én nem viselek senkivel háborút. Én kegyelmet kértem, s biztatva lettem vele.

– Hercegnő! A hajósok elutaznak az északi passzátszéllel, s aztán megvárják a déli monszun-szelet, azzal meg visszautaznak. Pedig a szél az Isten lehelete.

– Tehát az emberi szó sem más, mint lehelet? Az oltár előtt adott eskü: csak lehelet? A papi áldás csak lehelet? A trónról lehangzó kegy, a nép üdvkiáltása: mind, mind, csak lehelet a légben? Ah, ne mondja ön! Ne akarjon ettől a hitemtől megfosztani. Ha ön azt mondaná valakinek: „Én tégedet megvédelek!”– mikor az hivatkoznék rá: „Váltsd be hát szavadat!”, nem felelné azt neki: „Csak hangos lélegzetroham volt!”

Manassé reszketett; pedig verőfényes hőség volt körül.

– Hercegnő – szólt halk, szaggatott szóval –, én nem állhatok ön és ellenségei közé; mert akkor az árnyékom önre esnék, s az ön alakját nem szabad semmi árnyéknak elhomályosítani! – De kezébe adhatok önnek egy eszközt – amivel önmaga megvédheti magát az ellen – amivel fenyegetve van.

– Azt még jobban szeretem.

– Ha el akarja ön azt érni, hogy azon ember, akitől fél, aki önt üldözi, úgy el legyen öntől taszítva, hogy soha ne is közelíthessen többet, akkor várja be, amíg az elmondja azt az ajánlatot, amitől ön retteg, akkor felelje neki ezt: „Köztem és ön között kánoni akadály van, házasságsemmisítő, melyet a titkos instrukció tizennegyedik szakasza meghatároz.”

– Mi az a 14. §?

– Azt ő nagyon jól fogja tudni, mint ahogy tudom én. Folytatása nem lesz a párbeszédnek. – Amint ön e szót kimondta előtte, el fog tűnni az ön közeléből úgy, hogy soha nem fogja többé azt a helyet keresni, ahol ön jár.

– Ah, hisz ez varázslat lesz!

– Ez csodatétel!

– A siker okát talán sohase fogja megtudni a hercegnő; se a seb mélységét – amit e szóval ütött valakin – nem a megaláztatás fokát, amelybe őt letaszító. – Hanem azontúl aztán kegyelemre ne számítson ön többé – kérjen ítéletet, s legyen rá készen – hogy az nagyon terhes lesz.

– Köszönöm! – monda Blanka, egész forró kezét nyújtva Manassénak, kinek keze oly hideg volt most, mint a jég. – N’en parlons plus! – (utánzá a herceg mondását), s azzal mintha csak ezért jött volna, könnyedén odatelepedett a kőre – mely előbb Manassénak szolgált ülőhelyül, s elővéve albumát – elkezdé az előtte levő kész képről lemásolni a Colosseum vázlatát; nem is kérdve előbb, hogy szabad-e ily flagráns jogsértést elkövetni a művészi tulajdonon. – A kész rajz után lemásolni már természetesen könnyebben ment, mint az élő természetről, mely „fut” a dilettáns festő szeme elől.

Manassé odaállt a háta mögé, s nézte – talán nem is a képet.

Egy helyen valami hibát ejtett Blanka, s kérte Manassét, hogy igazítsa ki.

Az ifjú kezébe vette az iralt – de úgy reszketett a keze, hogy csak fűrészvonalakat tudott vele csinálni a papíron.

– Ecsethez vagyok szokva, az iral nem álla kezemben – menté magát.

A hercegnőnek tehát a maga erejéből kellett elkészülni a vázlatával, ami sokkal több időt vett igénybe – mint ha segített volna neki más – úgyhogy ezalatt az ősrégészeti társaságnak teljes ideje volt minden föld alatti rejtekét összejárni a Colosseumnak, s ismét napfényre kerülni. – A hercegnő csak akkor riadt fel, mikor már odalent zajosan kezdték keresni az eltűntet. – Szerencséje, hogy éppen azon az oldalon bukkantak föl, ahol rajzolt, onnan nem láthattak föl rá.

– Sietek! Azt hiszik, hogy elvesztem. – Ah, haha! – szólt galambnevetésre fakadva, amint észrevette a nyakába akasztott oroszlánfog kocsánfüzért. Majd szépen kinevetnének, ha ezzel a nyaklánccal mennék eléjük.

S azzal levette a nyakából a pimpimpáré-láncot, s letette arra a helyre – ahol ült.

Aztán egy búcsúüdvözlet után futott vissza a sötét boltozatok alá, mik a karzatokat a lépcsőkkel összekötik.

Manassé utánanézett, míg alakját tündökölni látta maga előtt. Minden karzatnál újra előtűnt az – mindig kisebb volt – mire leért az arénára – már csak akkorának látszott, mint a mesebeli másvilág parányi lakói.

Minek legyen az ember szerelmes egy másik világ tündér lakójába!

Hanem azért Manassé mégis összerakta az otthagyott viráglánc karikáit, s eltette a keblébe.

A társasághoz visszatért hercegnő pedig közszemlére bocsátá az albumába fölvett vázlatot, melyért aztán sok magasztalást kellett eltűrnie.

Még Dormándyné maga sem vette észre a nagy kedélyváltozást a hercegnőn – az idejövetel és az eltávozás időköze alatt.