XX.

Eddig Blanka csak vendég volt a sors asztalánál, akinek szabadságában áll lamentálni afölött, hogy hogyan tudja a szakács így elrontani az ételeket. Amint azonban a magányházhoz átköltözött, alkalma lett a tűzhelyhez is közel jutni, s megérteni, hogyan készülnek azok a keserű falatok, amiket az univerzális szakács – akit majd kormánynak, majd gondviselésnek, majd reakciónak, majd népképviseletnek, majd önuralkodónak, majd forradalomnak, majd diplomáciának neveznek – a szegény spártaiak közasztalára feltálal? – Rossiékkal itt mindennap érintkezett, kiktől csak egy korridor választotta el, s azoktól sokat megtudott, ami a világban történik.

Gábor úr nem költözött el a vendéglőből a hercegnő magánszállására; bár hely lett volna ott a számára is elég. Mondhatta volna őszintén, hogy „Megvallom az igazat: én tisztelem, becsülöm azt a derék urat, Rossit, de hiába, a korcsma csak korcsma!” az ember azt nem találja fel sehol, amit itt talál: azért maradok a vendéglőben, ahol mindent megkapok, amiért megfizetek. Ehelyett azonban azt mondta a hercegnőnek:

– Megvallom az „igazat”. Én ugyan már torkig vagyok a római vendéglőlakással – de nem állhatom ki Rossi grófot, akit mindennap kellene látnom, s aki nem az én contentumomra való ember. Elismerem, hogy okos, felvilágosodott fő: tiszta, feddhetetlen jellem, példátlan családapa. Ha elvtársam volna, büszke lennék rá; ha ellenfelem volna, örömest együtt laknám vele; de egyik sem. Ő mindig békíteni akarja a küzdő ellentéteket; ő mikor már a két tábor egymással meg akar ütközni, egyiktől a másikig jár, hogy kibeszélje kezükből a fegyvert. Ha az egyikkel beszél, azt csitítja, ha a másikkal jön össze, azt kapacitálja. Szüntelen alkuszik, békéltet, transzigál. Az ilyenek a legkiállhatatlanabb emberek. Szakasztott mása Adorján Manassénak!

Ha tudta volna, hogy milyen nagyon felverte a becsét azzal mind a kettőnek Blanka előtt!

– Én tehát a hercegnő kegyes engedelmével továbbra is itt maradok: a leveleim is ide vannak már utasítva. Hanem mindennap teszem tiszteletemet, és referálok az ügyünk mibenállásáról.

A hercegnő aztán, amint közelebbről megtanulta ismerni a diplomatát, kinek családja oly régi pártfogója volt: csakugyan rájött, hogy az ilyen ember nem ennek a világnak, s különösen nem „ennek” a Rómának való.

Ott már akkor nem volt más a küzdőtéren, csak a két „vak óriás”: a reakció és a forradalom. Csak azt lehetett kérdeni, hogy vaktában melyik találja főbe a másikat; s ha a másikat nem, kit üt le vaktában. Bizonyosan azt, aki kettőjük közé áll.

E küzdelem képezte az ő ügyének mérlegét is.

Amióta a mérsékelt szabadelvűek befolyása megszűnt a Vatikánban, azóta a kettő közül az egyik várt a hercegnőre: – ha a feketék győznek, akkor őt becsukják egy kolostorba, holtig tartó vezeklésre; ha pedig a vörösek győznek, azok agyonverik Cagliari herceget is meg a válni akaró feleségét is – azért, mert arisztokraták.

A külesemények hol az egyik hatalmat kerítik felül, hol a másikat. Néha egymáson henteregnek, hogy nem tudni, melyik van fölül, melyik alul.

A hercegnőnek gyakran meg kellett látogatni ** grófnét is, azon nagyhatalom követének feleségét, mely az osztrák nagykövet távollétében a Rómában levő osztrák és magyar alattvalók ügyeire védnöki befolyást gyakorolt. Ezúton kapta a hercegnő a hazájából érkezett tudósításokat és pénzösszegeket.

** grófnénál gyakran találkozott azokkal a nevezetességekkel, akik a politikai reakció szálait szőtték-fonták. A követ nejének termei voltak az ő jól ismert fészkük. S a rómainak az asszonyok számára is van tőre, ha útjában állnak. ** grófnéról kényes természetű kalandokat híreszteltek el, amiknek nem volt ugyan semmi alapja, de amiket annál könnyebben elhittek, mert a grófné atyja színész volt, s ő maga is leánykorában ünnepelt színésznő, s arra mindent rá lehet fogni. Képzelhetni az olasz nő (mert olasznak született) bosszúvágyát a nép ellen, mely ilyen tőrszúrásokkal akar megsemmisíteni egy asszonyt!

Blankához ** grófnő igen szíves volt s estélyeire meghívta barátnőjével együtt, kinek szőke szépsége, vidám kedélye s tiszta német beszéde „ezen termekben” sok hódítást szerzett. Jellemzi a grófnő estélyeit az, hogy ott az olaszok németül beszéltek; pedig a grófnő maga egy szót sem értett ezen a nyelven.

Egyszer tréfából azt mondta Blanka a szép Dormándynénak:

– Te még meghódítasz valami szép ifjú olaszt, s az elrabol tőlem, s akkor szépen egyedül maradok a világban!

Mire a szőke szépség így felelt:

– Hercegném, lelkem. Ha minden olasz összetenné minden erényeit, s aztán minden hibáit a tengerbe vetné, így kínálna meg magával, mégsem hagynálak el tégedet érette.

A hercegnő nagyon meg volt hatva e ragaszkodás által. Egy hű szív hát mégis van, mely vele együttérez.

A világ pedig egyre zűrzavarosabb lett.

Itt maradni a szép Rómában is kín volt már; hazamenni a jó Magyarországba is fájdalom volt már. – S az idő nagyon a nyárba haladt bele.

Egy napon nagy búsan állít be Blankához Gábor úr: sugárzott az arcáról a szerencsétlenség.

– Sehogy sem akar előre haladni az ügyünk. – Nem jött még rá a hercegnő az okára?

A hercegnő ezerféle okot gondolt; de egyet se jelölt ki, mint bizonyosat.

– Én már rájöttem. – Az én személyiségem az oka, amiért a hercegnő ügye szenved. – Ez csakugyan nem volt a hercegnő ezer gondolatai között.

– Úgy van. A gát, amelyen fel vagyunk akadva, az, hogy a hercegnő ügyvédje protestáns.

Ez bizony meglehet, hogy úgy van.

– Ezen most csak két mód van segíteni – vagy a hercegnőnek kell más ügyvédet vallani, aki a római egyházközséghez tartozik: ez a hosszabb út – vagy pedig nekem kell rögtön áttérnem – ez a rövidebb.

A hercegnő eleinte azt hitte, hogy Gábor úr tréfál, s elkezdett nevetni.

Zimándy azonban megtartá ünnepélyes komolyságát, s mint aki meg van győződve áldozata nagyságáról, ünnepélyes lemondás hangján folytatá:

– Igen, hercegnő, én képes vagyok lemondani atyáim hitéről, tűrni az „egész világ” gúnyhahotáját, azért, hogy a hercegnő ügyét diadalra segítsem. Még ma megyek a bíbornokhoz, akin megfordul minden, s felkérem, hogy legyen keresztapám.

Blanka most már látta, hogy ez egészen komoly állapot, s kezdett elérzékenyülni.

– Ez lesz a döntő sakkhúzás az ön ellenségeinek cselszövényei ellen. Én ezt föltettem magamban – és végrehajtom.

– Uram, ez olyan adósság lesz rajtam, melyet sohasem leszek képes visszafizetni.

– Csak diadalra vezessen, s én megtalálom abban jutalmamat! – mondá a derék férfiú nemes pátosszal; amiért a hercegnő forrón megszorította a kezét, s még könnyezett is.

Mégis vannak jó emberek a világon – akik az ügyefogyottakért még áldozatra is képesek!

Mikor a hercegnő ezt elmondta Dormándynénak, az meglepetést tanúsított arckifejezésében, s szavakban is igyekezett visszaadni azon nagyrabecsülést, mely az elhatározás folytán keblében Zimándy úr irányában keletkezett.

A jelzett áttérési tény csakugyan a maga szokott ünnepélyességével végbe is ment: még a lapok is nagy dolgot csináltak belőle, s senki sem kételkedett rajta, hogy a keresztapai ajándék a hercegnő perében hozandó kegyelmes ítélet fog lenni.

Rá egy hét múlva meg is hozatott az ítélet.

A házastársak elválasztattak; de úgy, hogy a hercegnőnek soha, Cagliari hercegnek pedig addig, amíg elvált neje él, új házasságra kelni nem szabad.

A hercegnő fölött tehát be volt csapva a koporsó. De egyúttal oly módon, hogy a koporsófödéllel Caldariva márkinő menyasszony-köntösének a szegélye is oda lett csíptetve. Az sem siethet az oltárhoz, amíg a szegény élőhalott porrá nem omlik.

Ha volt valaki, aki bosszút akart állni mind a két asszonyon: célját érte.

Az ítélet többi része mellékes dolog. – Hogy Cagliari herceg köteleztetik tizenkétezer arany évdíjat adni Zboróy Blanka hercegnőnek (ki címét megtartandja), s azonkívül a Cagliari-palotának a Tiber felé néző osztályát örökös lakásul; hozományát és ékszereit kiszolgáltatni: ezen vívmányok már Zimándy úr diadalainak részei; mert hiszen jöhetett volna olyan ítélet is, mely Blankától még az évdíjat és palotát is megtagadja, s ezt tekintve mégse lehet mondani, hogy a hitváltoztatás már e földi árnyékvilágban is meg ne termette volna gyümölcseit.

Igaz ugyan, hogy egy súlyos fenntartás volt kötve e világi jók élvezetéhez: nevezetesen az, hogy Zboróy Blanka szüntelen Rómában tartozik maradni. Ez az ítélet természetéből folyik. – Miután a másodszori férjhezmenés meg lett tiltva neki, kellett gondoskodni a bírónak arról, hogy az elítélt nő kellő felügyelet alatt maradjon. – S ennek még leggyöngédebb módja volt az, hogy a Rómában lakásra köteleztetett; mert azt is tehették volna, hogy valami kolostorba utasítsák élethossziglan.

Azon idő óta, hogy a vendéglői szállását magánlakással váltotta fel a hercegnő, többé nem találkozott Manasséval. Ez bizonyosan került minden alkalmat az összejövetelre. Csak onnan sejtette, hogy még Rómában van, hogy egy napon Rossiéknál meglátta azt a festményt, melyet Adorján a Colosseumban készített: ott hallotta, hogy ezt most fejezte be a hajdani jó barát, s névnapi ajándékul küldte a grófnak, s hogy most egész lélekkel hozzáfogott festészeti tehetsége kifejtéséhez.

Az ítélet kimondása után aztán Manassé meg volt a hercegnőre nézve halva. Halva volt már őrá nézve az egész világ. Olyanná volt rá nézve átalakítva az egész föld, mintha egy ismeretlen planétába volna áthelyezve, melyben az ő fajához hasonló faj nem létezik: ahol ő maga csak egy párja nélküli csodának lézeng megértetlenül.

Egy nő, akinek meg van tiltva szeretni. Tizenkilenc éves korában!

S milyen hosszú lehet még az élet!

És ezalatt sohasem szeretni! Nem álmodni, nem ábrándozni, nem reményleni!

Még ha bezárták volna egy kolostorba, könnyebben elviselhetővé teszik vala a sorsát. Ott zárt fal keríti el az emberiségtót, vasrácson keresztül látja csak a világot: körülvéve magához hasonló tört szívektől, azoknak a bánatában föloszthatná a magáét. Csábító világi öröm nem kísérthetné többé. De meghagyták neki az egész világot, úgy, ahogy áll, ahogy mozog, nő és fogy, csak éppen a napot vették ki belőle. Járhat, amerre tetszik; beszélhet, akivel akar; hanem azt mindenki tudja felőle: oda van írva a két szemöldöke közé: „Nem szabad szeretned!”

Blanka meghajtott fővel fogadta a csapást. Isten akarja így. Az egyháznak, a vallásnak ércbe vésett törvényei vannak, amik hatalmasabbak a természet törvényeinél. – Meg kell azok előtt hajolni. – Ezek a bírák csalhatatlanok, s tőlük nincs feljebb hivatkozás sehová, senkihez.

Hiszen még ez az ítélet is jótétemény. Csak egy örömtől foszt meg; de ezer szenvedéstől szabadít meg. Most már nem üldözheti senki. Legfeljebb kémkedhetnek utána. Az pedig sikertelen áhítozás lesz. Blanka üvegfalú házban lakhatik.

Az ítélet kimondása után rögtön átköltözött a számára rendelt palotaosztályba, s a nagy háztartásnak megfelelő cselédséget fogadott. Jövedelme saját vagyona után is volt annyi, mint amennyi a herceg részéről meg volt számára ítélve, minden kényelmet megszerezhetett magának.

A palotával, melybe beköltözött, egészen meg lehetett elégedve. – Az a nagy Cagliari-építmény déli osztályából állt, melynek csak egy terme feküdt északnak, három ablakkal a piacra. A piaci homlokzat többi részét a herceg lakta, s a hercegnő lakosztályának hossza a Tiber-parton nyúlt végig, ahonnan az Angyalvárra és a Vatikánra lehetett látni.

A herceg lakosztályának kapuja a piacra nyílt, a hercegnőé a Tiberpartra. – Azontúl egy hosszú fal következett, melynek párkányát kihajló olajfák lombja s kúszó rózsák átnőtt sátora takarta be, s e kertnek is volt egy külön vasajtaja, mely a hercegnő lakta palotához vezetett.

A kert belül hosszában kétfelé volt osztva egy magas fal által. A herceg palotájához tartozó kertbe egy lépcsőzetes fedett tornácon át volt a bejárás a nyugoti szárnyból: a hercegnő a maga kertjéhez egyenesen az udvarából jutott, mely a másik udvartól egy keresztbe épített karzattal volt elzárva. Ez a karzat, mint a H betű középvonása köté össze a két szárnyat. Lapos kőfedele tele volt rakva délvirágokkal ófajansz edényekben.

E karzat bejárata el volt zárva: legalább a hercegnő lakosztálya felől határozottan el. A hajdani csarnokboltozat helyét nagyszerű márványkandalló foglalta el, kőfaragványain, bronzrácsozatán művészi kezek alkotásaival. – Azt onnan házbontás nélkül eltávolítani nem lehetett. – A kandalló hátulsó tűzlapját vastag damaszkozott vaslemez képezte, melyre arannyal kevert vörösrézből egy önmagát felgyújtó főnix alakja volt beverve. E hálóteremnek az utcára nyíló ablakai nem voltak áttörve: azok kifelé fülkéket képeztek, egyikben volt egy kosarat vivő canephora, a másikban egy furulyázó szatír. – Ahelyett egyetlen nyílása volt a kert felé, mely egy kis gömbölyű kiálló donjonba vezetett, azon volt három ablak, befutva virágzó indákkal.

Ez a „remeteség” lett ezentúl Blanka menedéke, ahol napjait egyedül töltheté – egészen egyedül.

Lelki barátnéja, a szép özvegy Dormándyné az ítélet kimondása utáni napon azzal a vallomással lepé meg, hogy ő menyasszony. Zimándy úr megkérte a kezét, s ő nem tagadhatta meg azt. – (Tehát nem volt szükség valamennyi olasznak kollektíve összetenni az erényeit.) – Itt Rómában fognak megesküdni, s azután – nagyon természetes –, hogy haza fognak utazni Magyarországra. Zimándynak ott a hivatása, s a nő tartozik követni az ő férjét. Ki vehetné nekik rossz néven? – Blanka lassanként aztán arra is rájött, hogy barátnéja és ügyvédje régen értették már egymást. Visszaemlékezett Manassénak egy-egy csipkedő célzására, ki e jó egyetértést észrevette, amikor Blanka még nem is álmodott felőle. Azt hitte, hogy őtet szeretik mind a ketten; pedig egymást szerették. De hát jól tették, igazuk volt.

Most már azt is kitalálhatta, ha kedve volt talányokat oldozgatni, hogy Zimándy úr miért határozta el magát arra a nagy áldozatra, hogy apái hitét megtagadja. Azért, mert Rómában másként meg nem esküdhetik Dormándynéval. Az ő kedvéért történt ez, nem a hercegnő peréért.

Vegyünk búcsút tőle, s aztán hadd vigye magával a derék ember az áldást, a feleséget és a salláriumot.

Így maradt tökéletesen egyedül a „gyermekasszony” az örök városban. És szeretett most már egyedül maradni; és bezárva lenni. Örökké bezárva.

Megfogadta a parancsolatot, hogy szeretni többé nem szabad; olyan nagyon, hogy még nőt, jó barátot, de még egy háziállatot sem szeretett többé. – Cselédén kívül, akit megfizetett, mást nem bocsátott magához közel. Látogatóba nem ment sehova: azt hitte, akármely társaságba belép, ott e csendes suttogás támad mögötte: „la condannata!” (az elítélt nő). Ő sem fogadott el látogatást. Nem bocsátott magához mást, mint a gyóntatóját, aki hetenként egyszer fölkereste, annak azután volt mit meggyónnia a hét főbűnök közül: „kételkedés a gondviselésben”, – „fellázadás az ember. igazság ellen”, – „tilalmas álmok az ébrenlét alatt”, – „irigylése a mások boldogságának”, „imádkozni nem tudás”, – „gyűlölet az élet iránt”. – Vezeklésre méltó bűnök.

Majd meg fogja magát javítani, s megszokja lassanként, hogyan kell élnie egy jóindulatú halottnak. Talál magának csendes szórakozást, mint annyian mások, akik meghalt szívvel járnak a világban. Tökéletesíti magát valami művészetben, tudományokban, természetben; búvárkodik, és ír könyveket. – Szerez magának különcségeket, miket szenvedélyévé alakít; ragályos betegeket fog ápolni, akikhez nem mindenki mer közelíteni; vagy lesz szenvedélyes lovagló, aki árkokat ugrat át, mikben más a nyakát törné; árva gyermekeket gyűjt össze, s levesiváshoz és ingviseléshez szoktatja a római árvákat; egyszer majd a szalonjait is megnyitja, s híres művészeket és előkelő prelátusokat fogad el magánál. Lassanként aztán majd csak eltelnek az évek, s az emberek nem fognak kérdezősködni utána, hová lettek arcáról a rózsák, s gyönyörködött-e bennük valaki, vagy csak lefonnyadtak maguktól. Aztán mind vénebb lesz. Nem fog kijönni a házból. Körülveszi magát kiskutyákkal, papagájokkal, hazug, rest, feledékeny cselédekkel, azokkal pörlekedik, amíg élnek, megsiratja őket, ha meghaltak, és így szépen végigéli a hosszú életet, hogy végül megtakarított jövedelméből valamelyik római szentegyházban egy fogadalmi sírboltot emeltessen hamvainak. – Ugyan ki tudakozódnék a gazdagok könnyhullatásai után? – A fény megaranyoz mindent!

Blanka lapokat sem járatott. Mit olvasson belőlük? A szépirodalmi lapokból szerelmes történeteket, a politikaiakból vérontást, háborút, forradalmakat? – Nem tudott a világról semmit.

Azok ott, a mellette való palotában másképp élték világukot. Gyakran elűzte Blankát kertre néző donjonából a szomszéd kertből áthangzó mulatság zaja: aközt ismerős hangok, melyeket gyűlölt, tánczene robaj, szilaj sikongatások, pohárcsörgés, dévaj asszonyi hahota!

Olyankor futott a legutolsó termébe, melynek ablakai a piacra nyíltak, s onnan bámult ki a világba, míg estére a kertben elkezdett orgia zaja átköltözött a mellékpalotába, s most már a kőfalon keresztül hangzott át hozzája.

Azoknak is meg van tiltva, hogy szeressenek, de hogy az életben gyönyörködjenek: az nincsen.

S az ő gyönyöreik zaja kergeti Blankát palotája egyik szegletéből a másikba. Ez az egész változatossága napjainak.

Egy másik változatosságról gondoskodott a nyári malária. Blanka megkapta a váltólázt s azzal vesződött hat hétig. Ez is egy neme az időtöltésnek. Az ember minden harmadnap várja a hozzáesküdött kedvest: eljön-e, nem jön-e. Mikor már tizenhárom nap nem jött el, azt hiszi, hogy tán el is feledte. Dehogy feledte! Tizennegyedik nap megint itt van. – Nincs ilyen hű szerető több a világon.

Mikor aztán felüdült, az orvos azt tanácsolta neki, hogy jó volna levegőt változtatni. Azt tudta, hogy a hercegnőnek Rómát elhagyni nem szabad, azért nem is küldte őt a Svájcba, hanem csak a Tivoliba vagy a Monte Marióra. De ezt is meg kellett előbb kérdeni a Vatikánban, hogy szabad-e. Megengedtetett, hogy a gyógyuló beteg a Monte Marión töltse a nappalt; de éjszakára vissza kell térnie a palotájába. Így kívánja a jó erkölcs és a törvény.

Azonban ez is jót tett a hercegnőnek. A hegyi lég, a pompás olaszországi őszi napok alatt, s a naponkénti kocsizás helyreállítá egészségét. S íme, ez is az élet örömei közé tartozik.

Az elvesztett egészségért folytatott küzdelem elfeledteti az emberrel az élet minden egyéb harcait: legyen ezeknek neve szerelem vagy vérontás. Ez a viaszképű, szederszájú, ónszemű udvarló nem tűr semmi versenytársat: akit ő szeret, annak nem szabad másról gondolkozni, csak őróla.

Ezalatt háromszor is megváltozott a politikai világ arculata Rómában; Blanka mit bánta azt. Neki még hazát sem lehetett szeretni. Mi volt rá nézve a korszak nagy jelszava: „szabadság”? Elnyeli-e azt a tenger, s elalszik végképp; vagy kihányja a Vezúv, s felgyújtja vele a földet? Mikor az egész világon minden szabad lesz, őneki akkor se lesz szabad szeretni.