XXIV.

Blanka az első meglepetés pillanatától fogva nem tudta magát megvédeni e nő befolyásától. Az fölényt gyakorolt fölötte. Ez a hatalma megvan a kifinomított romlottságnak az ártatlan kedélyek fölött.

Aki a világot, az embereket, a társaságot tanulja megismerni, az legfigyelmesebb hallgatókra talál. S ezt tanította a szép Cyrene Blankának.

S ez a pohár úgy itatja magát!

Hogy a nagy emberek csak olyan esendők, mint más. S a halhatatlanok szeretnek álmodni. – Hogy a bátrak megijednek a pereces legény trombitaszavától. – Hogy az ájtatos úrhölgyek a bergamascót és a tarantellát is tudják táncolni. – Hogy a csalhatlan ember hétszer téved hét nap alatt. – Hogy a nép szava nem Isten szava, hanem csak hangtölcsére belefújt hangoknak. – Hogy az imádkozás nem „az Istenhez megtérés”, hanem csak „elkérezkedés az ördöghöz”. – Hogy a nők, akik a férfiakat őrültekké teszik, nem vétkeznek, csak bosszút állnak.

Hanem annyi rossz tudomány között mégis volt egy jó is, amint a szép Cyrene-tót tanult; az, hogy van „egy” ember, ki abból a holdbeli szigetből ide szakadott, ahol az emberek csak egyszer szeretnek, de az örökké tart – aki arra a képre mely az „ő” szent képe, azt mondja, hogy „Nem eladó!”

Most már a hírlapokat sem olvasta olyan nagy érdeklődéssel, amióta megtudta, hogy azok nem igazán egymást megenni készülő oroszlánok. Az a mérges vezércikk nem harag, csak hujjahó kiáltozása egy úrlovarnak, aki a hendikepben fél lófejjel meg akarja előzni a társait, s azért biztatja olyan nagyon a lovát. – A hírlap a ló. – Átugrott a vezércikkeken, az országgyűlési tudósításokon, s azontúl naponként csak a hírlapok hátulján keresgélt egy-egy eltévedt tudósítást, mely apró betűkkel szedve, valahol a kaliforniai hírek mögött talált egy zugot, ezen felirattal: „Ungheria”. – Csupa balhírek lajstroma!

Ez az egy nyugtalanító még.

Az, hogy a rómaiak miképp kiabálnak egymásra, nem zavarta meg többé. Tudta, hogy csak játszanak. Hanem ezek a hazulról érkező balhírek nehezen feküdtek a szívén.

Pedig hiszen neki az már nem is hazája többé. Sőt, nem is tudhatta, hogy mi az a hazaszeretet. Kora gyermekéveiben beadták egy külföldi zárdába, ahol nemzete nyelvét soha nem hallotta, s csak azért nem felejtette el, hogy mindig ezen „gondolkozott”. Rokonaiban, kik balsorsát előidézték szerencsétlen házassága által, nem volt oka megszeretni nemzetét, s a népet nem is látta máskor, mint mikor a parasztleányok a parkban dolgoztak, ahol ő játszott. Ez a park volt egyedüli emléke a hazából. Az ő örök lakhelye Róma lett, a szent város. Ezt kimondta az a törvény, mely minden törvény és alkotmány fölött áll.

Hanem azért mégis mindig ott volt ez az aggasztó kérdés a szeme előtt, amíg álarcosbáli ruháját készíté: „Szabad-e neked itten vigadnod, amikor egész nemzeted sír?”

Mert bálruháját maga készíté, bezárt ajtók mellett, hogy senki el ne árulhassa. Önmaga hímezte a fekete csipkefátyolra az ezüstcsillagokat. Mikor aztán néha e nehéz kérdés után kihullott kezéből a szövet, s maga elé tekintett, úgy tetszett, mintha fekete csillagok táncolnának szemei előtt.

Csupán egy gondolatban talált jogot azon szándéka mellett megmaradni, hogy az álarcosbálba elmenjen – ott meglátja Manassét! Beszélhet is vele ellenőrzetlenül.

Ez csábította az elmenetelre, s a csillagos ruha, a granátkorona elkészült napjára.

E nap reggelén Rossiéktól megkapta a kért beléptijegyet a parlament hölgykarzatára. A miniszterelnök a mai ülésben fogja előadni programbeszédét. Nagyérdekű ülés lesz. Sietni kell, hogy helyéhez juthasson az ember.

Blanka félórával az ülés megnyitása előtt már elhajtatott a parlament épületéhez. Ott pedig már egész sort álltak az előtte megérkezett hintók, s várnia kellett, míg tolamonkint egymás után benyomulhatnak a porticus alá.

A porticus oszlopainak köze tele volt várakozó néppel. Férfiak mind, marcona, kedvetlen arcok, amik vizsgáló tekintettel néznek be minden kocsi ablakán. Végre az ő hintaja is megállt a főlépcső bejárata előtt, s a kapus kinyitá a kocsiajtót.

Ott is, a lépcsőház csarnokában ugyanazon baljóslatú arcok, s azok között egy, ki mindjárt a kocsival szemközt állt, régi ismerős.

Rövid ismeretség, de elfelejthetetlen.

Annak az embernek az arca, akit a nagypénteki ünnepélyen a kegyelemosztó bíbornok mint saját élte ellen támadt orgyilkost feloldott, megölelt és megáldott.

Most itt áll, vad, sötét szemeivel merőn maga elé tekintve, jobbkeze a keblébe van dugva a dolmánya alá.

Blanka annyira megrettent ez embernek a látásától, hogy elkezdett reszketni, s visszahanyatlott kocsija ülésébe.

A portás kérte, hogy szálljon ki, mert többen is jönnek utána. Blanka azt mondta, hogy marad, hirtelen rosszul lett; kérte a portást, hogy utasítsa a kocsisát a hazatérésre.

Alig hajtatott azonban ki a parlamentépületből, rögtön megrántotta a zsinórt, melynek vége a kocsis karjára volt kötve. Az a zsinór egyúttal hangcső volt, melyen át a kocsisnak utasítást lehetett adni.

– A miniszterelnöki palotába! Gyorsan!

A palota elé megérkezve, lázas sietséggel ugrott ki kocsijából Blanka, s a kapustól Rossiék után tudakozódott.

– A hölgyek már elmentek a parlamentbe.

– És a gróf!

– Még itthon van.

– Rögtön beszélni akarok vele.

A kapus csöngetett. Blanka felsietett a lépcsőkön. Az eléje siető titkártól kérdezé, hogy lehet-e beszélni a gróffal.

– Egy pap van nála meg egy lengyel tábornok.

– Nem bánom, nincs előttük titkom.

Az államférfi félreértő derült arccal fogadta Blankát, hanem annak dúlt arca megdöbbenté aztán.

A hercegnő odarohant hozzá, s összekulcsolt kezeit a miniszter kezére téve mondá zokogáshoz hasonló fuldokló hangon:

– Gróf úr, ne menjen ma a parlamentbe! Ne menjen el a parlamentbe! Ne menjen ön ma a parlamentbe.

A miniszter bámulva tekitett reá.

– Veszedelem fogja önt érni! Rossz emberek várnak önre! Megölik önt.

Egy pap volt még a szobában és egy lengyel tábornok.

A pap odalépett e szónál a miniszterhez, s megfogta a kezét.

– Mit mondtunk önnek?

A tábornok pedig ujjával mutatott Blankára:

– Ez már a harmadik.

És Blanka ismét összekulcsolt kezei közé szorítá Rossi kezét, úgy rimánkodott előtte.

– Lelkemnek egész rémületéből mondom önnek, hogy veszedelem éri, ha a mai napon kimegy. Én a legrosszabbat sejtem.

– S én kiszámítom azt, a körülmények találkozásából – mondá a pap.

– Én pedig bizonyosan tudom – szólt a tábornok.

– Maradjon ön ma idehaza! – könyörgött Blanka. – Halasztassa el a mai beszédét. Tartsa azt meg olyan napon, amikor nem lesz előre kihirdetve, amikor nem várnak rá.

– Kísértesse ön magát jó barátai által a parlamentig. Vegye maga mellé minisztertársait. Ne menjen egyedül – tanácsolá a pap.

– Állíttasson ön sorfalat carabinierikből a parlament bejáratához, s szoríttassa hátra a gyanús embereket – mondá a katona.

Az államférfi pedig mind a háromra mosolygott. Valami jött eszébe, amit elmondandó programbeszédében kiigazítson. Azt elővette, és irallal feljegyzé a tört papírszélre.

– Ez meg fogja őket győzni!

S aztán kezet szorított mind a három vendégével, s kérte őket, hogy siessenek helyeiket elfoglalni a karzaton.; hogy el ne veszítsék a beszédje elejét. Utolsó szava ez volt: „Én a népet meg nem gyalázom azzal, hogy fegyvert vigyek közéje, s a szabadságot azzal, hogy féltsem benne az életemet.”

Blanka sohasem fogja azt a mosolygó arcot elfelejteni.

Mikor eltávozott Rossitól, a miniszter hintaja már ott állt befogva a kapu alatt.

De neki nem volt többé elég kedélynyugalma visszatérni a parlamentépületbe. Hazahajtatott. S azután haza térve, abban a lázas kedélyállapotban kikönyökölt a piacra néző szögletablakba, mely alatt a szökőkút örök habmoraja zúg, s leste a városi zajt.

Zaj van Rómában mindig elég. Hisz, aki ott gyufakatulyát meg ánizsgyökeret árul, olyan lármát csap vele, hogy más országban egy likvidáló részvénytársulat közgyűlése kitelnék belőle; hanem valami népmozgalmat jelző erősebb hangok nem vegyültek közé. Semmi dobszó, semmi puskalövések.

Blanka utoljára is megnyugodott benne, hogy aggodalma hiú agyrém volt, s sajnálta már, hogy elmaradt a fényes parlamenti jelenetről.

Az óraütések figyelmezteték, hogy itt a reggelizés ideje. Szokott magányában elkölté azt is.

Azután, azon ürügy alatt, hogy pihenni fog, bezárkózott hálószobájába, s előszedte az álarcos estélyhez szükséges jelmezdarabokat. Sappho vidám dinározása többször félbeszakasztá töprengését. Erősen tépelődött magában. Mit tegyen?

Még mindig nem volt bizonyos felőle, hogy elmegy-e a szép Cyrene meghívására, vagy itthon marad.

A jelmez kész, csak fel kell venni; de a szív, amit annak be kell takarni, még nem kész.

Lehetséges-e az, hogy Zboróy Blanka saját meggyilkolt alakjában megjelenjen azokban a Cagliari-termekben, amik gyilkosának otthonát képezik. Hogy ő, a „la condannata” odamenjen mulatni, tréfát űzni az ő egész élete megrontójának, Caldariva márkinőnek társaságába. A világ őrültjeiből és képmutatóiból összeszedett bolond-sanhedrinbe? – Ereszti-e őt azon helyre visszaborzadó szemérme? Asszonyi büszkesége? Szűzi ártatlansága? Vagy mindezeknél erősebb marad-e a kíváncsiság? Az ismeretlen utáni vágy?

Aztán elgondolkozott róla, hogy milyen irtóztató egyedül áll a világban; elítélve büntetlenül, eltaszítva szerettelenül – minden embere fizetett kém, aki az ő kenyerét eszi! – Mennyire nem tartozik senkinek a kerek földön semmivel! Se hálával, se szeretettel, se tisztelettel, se barátsággal. – Neki se adtak ebből semmit.

Eszébe jutott a másik nőnek a mondása, hogy a férfiak úgy csinálták meg a világot, hogy az egy börtön legyen a nőkre nézve – de a rabnak első kötelessége keresztülásni a börtöne falait!

Aztán valahányszor feltámadó büszkesége tilalmat vetett rá, hogy a csábító meghívást kövesse, mindig visszatért az az utolsó kép, melyen megtört minden erélye – Manassé a jázminbokrok között.

Hisz ő is ott lesz.

Akkor aztán hasztalan vitatkozott vele a józan ész: de hát miért lesz ott? Miért találkozni ővele? Mi célja, mi vége lehet e találkozásnak? – Szabad-e őneki még csak közelíteni is ahhoz a tűzhöz, aminek a neve szerelem!

Az ő szerelmének csak egy neve van: a megszégyenülés.

És mégis óhajtotta őt újra látni, s titokban felpróbálta a csillagos öltönyt és a szikrahányó koronát. Vajon rá fog-e ismerni benne? Egyedül e gondolatért fel tudott áldozni mindent.

Délután volt, ajtaján a komornyik kopogtatott. Blanka elrejté jelmezét, s sietett az ajtót kinyitni. Bosszús volt a háborgatásért.

A komornyik a ma délután megjelenő hírlapokat hozta.

– Hercegnő! Nevezetes, nagy újság van! – szólt ragyogó arccal.

– Jól van, jól! – mondá Blanka, kikapva kezéből a hírlapcsomagot, s megint becsukva az orra előtt az ajtót.

A hírlapokat odadobta az olvasóasztalra.

Bizony bánta is most, akármi újság van a világban. Felőle proklamálhatták a köztársaságot, s megválaszthatták szabadkőmíves pápának Ciceruacchiót!

Azután ismét elővette csillagos jelmezét, s tanulmányozta annak redőzetét.

Szabad lesz-e a meztelen karnak kilátszani belőle vagy nem?

Talán magáról a kézről is ráismer valaki, aki ezt a kezet valaha nagyon jól megnézte?

…De hátha az a valaki nem lesz ott?… Itt ám a göcs!

Hátha találkozik egy férfi a világon, aki azt izeni vissza szép Cyrenenek, hogy „Ha az egész világ egy özönvíz volna, s a Cagliari-palota az Ararát hegye volna, én mégsem mennék oda!”

Hátha van egy férfi a világon, akinek van elég szíve nem felejteni el semmi büszkeséget, és nem hagyni játszani a szívével?

Hátha Adorján Manassé nem megy el a szép Cyrene álarcos báljába?

Ez a gondolat megszabadítá kísérteteitől.

Összecsavarta egy gomolyba az egész csillagos jelmezt, s behajítá ruhatárába.

„Ő nem lesz ott. Nem lehet ott! Én sem megyek el!”

Az órák huszonnégyet ütöttek. Esteli Ave Mariára harangoztak ismét.

Blanka letérdepelt imádkozni imazsámolyához.

Egész teste reszketett, mikor az imának vége volt.

Volt oka rá. Egész délután nem volt a kandallójában tűz. Az átjáratot szabadon kellett tartani.

Az inas, ki a lámpákat behozta a terembe, észrevette, hogy a kandalló sötét és hideg, s azt kérdezé, hogy ne gyújtson-e benne tüzet.

– De, jó lesz – mondá neki Blanka.

– Cudar világ van odakünn – mondá a cseléd, s neki is kék volt az orra. A hidegtől vagy a rémülettől?

A Sappho-kép halk lírapengetést hallatott.

(– Hasztalan hívsz! – mondá magában a hercegnő. – „Ő” nem lesz ott.) Gyújtsa meg ön a tüzet; mindjárt melegebb lesz.

Sappho lírája egyre zengett.

Blanka felkapta a mandolint a kerevetről, s egy szegletbe dobta.

(– Nem megyek.)

S hogy ellenállási ereje annál nagyobb legyen, leült az olvasóasztalhoz sorba venni az odahajított hírlapokat; ha talán valamelyiknek a zugában megint találna egy komolyan elgondolkozni való tudósítást arról az Istentől, embertől elfeledett darab földről, amit a nyomdák legapróbb betűivel úgy szednek, hogy „Ungheria”.

És amíg élete tartani fog, Zboróy Blankának büszkesége leend abban, hogy elébb mondta ki e szót, „Nem megyek!”, hogy elébb hajította el a kész jelmezt a lomtárba, mint kezébe vette volna ama hírlapok egyikét! – Hogy saját lelke erejéből merítette az elhatározást. S nem várt vele, míg a felöltött bohócruhát az a legelső sor, mely minden hírlap homlokára van nyomtatva, tépi le testéről:

„Rossi ma reggel a parlamentházban meggyilkoltatott!”