XXVI.

Blanka csak most vette észre, hogy – még ma nem ebédelt.

Pedig tapasztalat szerint a rémület fokozni szokta az éhséget.

– Ma nem teríti ön fel az asztalt? – kérdé az inastól.

– Én terítenék, hercegnő; de nincs itt a komornyik. Az odalenn mulat az uraságokkal. És nála van az étszeres szekrény kulcsa.

– Hát étkezi fogok étszerek nélkül a tíz ujjammal. Hozza fel ön az ételeket.

– Én felhoznám, hercegnő; de a szakács nincs sehol. Az is odalenn mulat az uraságokkal.

– Tehát készítse ön el a teafőző eszközt.

– Azt meg a komorna tartja gondviselés alatt, s az is odalenn táncol valahol – az asszonyságokkal.

Blanka most már igazán megharagudott.

– El fogom kergetni valamennyit, ha rögtön haza nem térnek!

Valaki onnan kívülről aztán segítségére jött a cselédjei hazatérítésében.

Legelébb hazakerült a szakács, annak egy nagy kék folt volt a szeme alatt. Azután megjött a komornyik. Annak minden gomb hiányzott a bérruhájáról. Utoljára előkerült a komorna, minden öltönye igen defectus állapotban, s a képe összekarcolva. – Furcsán táncolnak azok az urak és asszonyságok!

Ahogy szokása az olyan embernek, aki fél a szidástól az elkóborlásért, mindenik egy-egy új rémhírrel rohant be a hercegnőhöz.

– A nép megrohanta a börtönöket, s kiszabadította az elítélt gonosztevőket; most azok álltak a mozgalom élére!

…Hm!…

– A Cagliari-palotában beteszik az ablakokon a vastáblákat, s bezárják a kapukat!

…Aha! …

– A gonosztevők arra bujtogatnak, hogy ki kell rabolni a gazdagok palotáit!

…Úgy-e?…

Természetesen valamennyi cselédet mind erőszakosan sodorta magával az áradat, amint egy pillanatra kiszaladtak az utcára megnézni, hogy mi történik ott künn. S még ők jajveszékeltek legjobban.

Blanka elfeledte őket megszidni. Azt mondta nekik, hogy menjenek már most aludni, s akármi történik az utcán, a kapun ki ne próbáljon menni senki.

Nem volt már kedve se ebédelni, se vacsorálni; csak a teát készítette el magának a hálószobájában, s aztán elzárkózott a magányába, a rémnap eseményei fölött elgondolkozni.

Amit látott, amit megért, mint egy hagymázos álom tódult vissza képzeletébe; egymásnak ellenmondá, s mégis egymást kiegészítő rémesemények. Az utcák vérengző borzalmaival versenyt futott a palotában rendezett dáridó.

Hálószobájában sem volt nyugalma. – Sapphó különös nagy kedvében volt most. A hangközlő üreg a szomszéd palotából áthozta a tivornya hangjait (s azt csak a Blanka hálótermének megfelelő helyiségből hozhatta); férfiröhej, keverve asszonyi viháncolással; pohárcsörömpölés, áldomászaj, őrjöngő kacajkórus; ledér dal, tánctombolás egymást felváltva vagy túlhangozva révedezett ki a szoborkép lírájának üregéből; s Blanka azon gondolkozott, vajon Manassé hangja is azok között van-e.

Egyszer aztán, mintha kettévágták volna az egész utálatos hangzűrt; elcsendesült minden.

Mintha azt mondták volna a víg társaságnak: „Csitt, megjött az úr!”

Egy hang, egy susogás nem volt többé.

Blanka most a csendet hallgatta.

S aztán úgy tetszett neki, mintha abban a csendben valami moraj közelednék; hasonlatos ahhoz, aminőt a jégesőt hozó felhő hallat messziről: tompa dübörgés, mormogás, zúgás, egyre közeledő. Egyszerre aztán felhangzott a jégeső kopogása s közbe a felhődörgés, mely nem tart szünetet! – „Megjött az úr!”

Blanka kitalálta, hogy mi az.

A Cagliari-palota vas ablaktábláit hajigálják kövekkel, s a kaput kísértik betörni.

Akik a tűzzel játszottak, megtalálták a maguknál nagyobb urat: a szelet. A fenevad jön megenni azokat, akik megkóstoltatták vele a vért.

A kandallóban még izzott a parázs. Blanka ott ült, és a tűzbe bámult.

Egyszer csak a kandalló hátlapján halk zörgés hallik, s a csapóajtó felvonul a főnixszel.

Blanka bizonyos volt erről. Nem is volt meglepetve.

A zsarátnok még izzott, s teljesen megvilágítá a mögötte álló alakot. A szép Cyrene volt az. Szétbomlott hajfürtjeit egy keresztülszúrt aranynyíl tartó össze. Egész termete egy kék rókabundába volt burkolva.

– Oltsa ön ki a tüzet, hadd menjek be önhöz. Én már mind elhasználtam az extincteurömet.

– Nem oltom ki. Nem akarom, hogy ön most bejöjjön hozzám.

– Nem hallja, hogy a nép ostromolja a palotámat?

– Az önök népe az, akit azért fizetnek, hogy lármázzon.

– Önnek volt igaza. Elismerem. Saját eszközünk fordult ellenünk. Azt is megmondta ön, hogy a katonaság, amelyben bízunk, mikor le kellene verni a lázadást, kezet fog vele. Azt is megmondta ön, hogy rablók, fegyencek fogják vezetni a mozgalmat. Mind megtörtént. De már most a baj megvan. A halál torkában állunk. Hallja ön, hogy döngetik a kaput?

– Hallom. Nem tartozik rám. Akik Rossi gyilkosaival poharat koccintottak, most koccintsák össze velük a fejeiket.

– Ön nekünk tulajdonítja Rossi meggyilkoltatását?

– Nem a kéz követi el a gyilkosságot, hanem az agy, mely azt kigondolta.

– Esküszöm önnek a Szentháromságra, hogy semmi tudomásom nem volt róla!

– Nem azért rendezte-e ön ezt a vigalmat a mai napra?

– De ne tegyen ön nekem most szemrehányásokat, hanem szabadítson meg bennünket.

– Én? Hogyan?

– Oltsa ki a tüzet a kandallóban, s engedje meg, hogy e rejteken át én és vendégeim elmenekülhessünk. A római társaság tejszíne van itt halálveszélyben.

– Márkiné! Ha én önöket egész vidám társaságukkal együtt a kandallómon, hálószobámon, valamennyi termemen keresztül, a lépcsőkön át, a kapumon keresztülbocsátom, akkor én tökéletesen megosztom önnel a mai ünnepélynek a dicsőségét. Ez azonban hát csak az én bajom; megtehetem. De mit nyernek önök vele? Az a nép, mely a Cagliari-palota piac felőli részét ostromolja, bizonyosan a Tiber felőli részét is ellepte, csakhogy éppen a nyomorult „condannata” ablakait nem verik be. De amint az ön jelmezes vendégei az én kapumon keresztül kilépnek az utcára, ugyanazon sárkány torkába futnak bele, amelyiknek a másik feje elől elmenekültek. S ez már az önök baja.

– Hallgasson rám. Sem az ön bajáról, sem a mi bajunkról nincs szó. Nem szándékozom az egész társaságomat önnek a termein végigrohantatni. Egy cselédjének sem szabad megtudni semmit. – Önnek a hálóterméből nyílik a fürdőszobája. Ha az ónmedencét félretolják, az alatt találnak egy vas csigalépcsőt. Ez is egy szép asszony furfangos találmánya, ki börtöne keresztülfúrásán törte a fejét holtig. Ez a lépcső levisz a nagy vízvezetékbe, mely a palota szegletén levő szökőkút kedvéért lett építve; e vízvezetéki alagúton át a Fontana di Trevi épületébe lehet jutni.

– Hogyan? – kiálta fel rejthetlen diadallal Blanka. – A kloakán keresztül! Ahol a patkányok laknak! A hercegek és hercegasszonyok, a színpadi királynők, a parlamenti celebritások, a népszónokok, a művészek, a félistenek! A kloákán keresztül! Saját, atlaszcipős lábaikkal, mint a patkányok, mint a tolvajok, meggörbített háttal, lehúzott fejjel, térden, négykézláb. Ez igazán fölséges ötlet öntől, márkinő! Szebb cotillonnal be nem lehetne fejezni az ön táncvigalmát. – Ámbár nekem pokoli kedvem volna ma rossznak lenni! És önöket mind engedni, hogy legyenek mind mártírjaivá – a szent ügynek.

A szép Cyrene szemében olyan tűz villogott, minőt az éhes sakál szikráztat a hozzárúgó szép cebra felé. Valami kegyetlen gondolatja volt – nem az, hogy egy szökéssel átugorjék a zsarátnokon, s amilyen erős ő gyönge felével szemben, azt tehetetlenné tegye, s az utat erőszakkal nyissa meg. Nagyobb erővel is rendelkezett ő.

Büszkén fölemelte fejét, állig betakarva magát prémes palástjával.

– Az is megtörténhetik, hercegnő – mondá kevélyen. – Az indítvány tőlem jött, asszonytól: futásra. De vannak vendégeim között férfiak is, akik egyébhez is értenek. Azok közt egy derék, bátor művész Magyarországból, aki azt indítványozta, hogy a férfiak vegyék elő Cagliari fegyvertárából a fegyvereket, s álljanak az ajtó védelmére. Ő testével fogja védeni a társaságot, melyben gyönge nők is vannak. Az első kardot ő választotta ki.

Blankának a szívét mély fájdalom lepte el egyszerre.

Tehát mégis eljött ide!

Eljött mulatni a világ leányaival!

És most azokért, akiknek nevető arcába visszanevetett, képes fegyvert fogni, ölni és meghalni! – A férfi, aki azon nők miatt, kiknek könnyező szeme az ő könnyeinek felelt, nem tudott fegyvert ragadni, azt mondá: „A bosszúállás istenek bűne, állatok erénye!” – az most ezekért a nőkért széttépett testével tud áldozni! Tud bűnös istenné, erényes állattá lenni!

Óh, mily keserű lett e gondolattól az egész élet, az egész világ! Néhány pillanatig az a gondolat kísértett lelkében, hogy haljon hát meg, ha idejött! Vesszen el a többivel együtt, ha ezt a halált választotta magának; hanem aztán elcsüggedt minden erélye, minden ruganyossága lelkének, ki volt kezéből véve a fegyver.

– Jól van. Én keresztülbocsátom itt önöket. – És aztán arra gondolt, hogy menjen hát ez az alak is a többiek útján. Szennyesebb nem lesz már abban a kloákában, mint amilyen lett ezen éj tivornyáitól. S aki eltűnik e föld alatti úton előle, az soha többet az égen keresztül nem jöhet vissza hozzá, ahogy eljárt hozzá eddig mint álom, mint ideál.

Tehát hadd fussanak a patkányok!

Blanka fogta az extincteurt, s elparáholta vele a zsarátnokot.

– Bejöhet, márkinő.

Caldariva márkinő átlibbent a kandallón, s palástját felemelte e percben. Meglátszott, hogy lábain csak szandál van – semmi más. Talán mitológiai jelmezt választott.

– Csináljon ön sötétet a hálótermében, s bocsássa le az alcoven kárpitjait, hogy a keresztülvonulók ne tudhassák meg, hol járnak. Egy lámpát helyezzünk el a fürdőszoba ajtajába, hogy odataláljanak.

Úgy tettek.

A fürdőszobában egy remek vésművű fürdőmedence állt tömör ónból. Azt négy férfi sem bírta volna helyéről elemelni. Oldalt a falban két rézcsap, mint szokás, meleg és hideg víznek. Blanka annyit tudott, hogy erre a célra valók.

A márkinő aztán megtanította arra is, hogy ha az egyik csapot nem elfordítják, hanem benyomják a falba, akkor a nehéz fürdőkád félrefordul a talpán, s egy kerek nyílást hagy tárva, melynél a csigalépcső kezdődik. A másik csap megint éppen úgy betolva, visszacsúsztatja a helyére a medencét.

Mennyi titka van ennek a háznak! Ha ezek a rejtekek beszélni tudnának!

Künn egyre dühösebb volt az ostromló zaj, a vastáblák zuhogása, a kapu döngése, az emberordítás. Még egy dologra kellett gondolni.

– Hányan lesznek a föld alatti utazók?

– A cselédséggel együtt hatvanöten.

– Annyi szál gyertyát kell számukra idekészíteni. A bányászok gyertyával járnak.

Az is megtörtént; több viasztekercs el lett osztva annyifelé. Az út nem hosszú.

– Siessenek! – mondá Blanka lázas izgatottsággal, s felé se nézett az eltávozónak.

Hanem amint egyedül maradt, a leeresztett alcovenkárpit mögé elrejtőzött, s onnan leskelődött kifelé.

Meg lehet azt neki bocsátani. Volt, akire lessen!

Az a látvány sokszor fel fogja még riasztani álmaiból!

Képzelete ily képeket nem mutatott még soha, mint aminőknek káprázatos sora most végigvonult előtte.

Az egész terem sötét volt, de az ajtóból kiderengő lámpafényben, mint a camera obscura fénytányérjában, minden alaknak meg kellett jelenni, amíg a kandalló üregétől a fürdőszoba ajtajáig jutott.

És Blanka látta egy halálriadaltól szétrobbantott orgia alakjait: egyenként, párosával megjelenni, és elfutni maga előtt.

Világ bölcsei, magas polcokon álló férfiak, a lehúzott cipőkkel kezükben, s bíborpalástjukkal a hónuk alatt – jöttek, és futottak.

Tarka harlekinok viaszsárga ijedt arcokkal, kimeredt szemekkel – jöttek, és futottak.

Egymást cipelő párok, kik közül az egyik részeg vagy ijedtében elájult, mindenféle groteszk összekapcsolásban, nem nézve, kezénél, lábánál fogva hurcolják-e egymást – jöttek, és futottak.

Egy szatíralak úgy vitt egy nőt, hogy a két kezét a nyaka körül fonva, a hátára fektette hanyatt, s a nő danolt.

Egy másik, egy átlétai férfi a vállára vetve vitt egy nőalakot, annak az öltönye foszlányokban, haja felbomlott fürtökben lógott le utána. Mind végigfutottak a bűvlámpa fényében, rettenetes torz alakjai a szemérmetlenségnek és a rémületnek.

Egy oly részeg volt, hogy dalolni akart. Társai befogták a száját, hogy el ne árulja menekülésüket, úgy hurcolták magukkal dühös küzdelem közt.

Aztán megint ott vonaglott el egy rémült nő, ki kétségbeesett erőfeszítéssel hurcolt karjánál fogva egy férfit a földön, aki nem tud lábra állni.

Blanka szívszakadva leste: hát „ő” kit fog az ölében hozni; bortól ittas, ijedtségtót, alélt, förtelemtől megtört élő alakot? Olyan soká késett – olyan hátra maradt!

Számlálta a ködfátyolkép alakjait; már negyvenen, már ötvenen futottak előtte keresztül. Csaknem mindegyik elbukott a kandalló párkányában, amit a sötétben nem látott a lába előtt, s káromkodva tápászkodott fel újra. Kacajra ingerlő torzkép a borzalom közepett. Ő mégsem jön! Igaz! Hiszen ő testével védi a többiek futását. Ő a bátor. A hős!

Most már a vendégek száma elfogyott, a cselédek következnek. A bérruhák futnak. Fejükön, hátukon batyuval. Ketten egy-egy ládát cepelve. Abban bizonyosan a Cagliari-kincsek vannak. Egynek a hátán abroszba csomagolva az asztali ezüstnemű; étszerek, girandole-ok, süteménypolcok, virágtartók. Egy-egy megáll, iramodás közben, kiinni a tartalmát a borospalacknak, amit lekapott az asztalról. Csak Manassé nem jön még.

Igaz! Hiszen még a szép Cyrene is hátra van. Ki lenne az ő társa más?

A szép Cyrene a háziasszony. Neki utoljára illik maradni. Bezárni hátul az ajtót. Az utolsó férfi, a legjobb férfi, a házinőnek, a legbátrabb nőnek kísérője lehet csak.

Már észrevehető időköz telik el, s nem jön a kandallóból elő senki. Egy ágyúdörgéshez hasonló robbanás hangzik odakünn, mely megrázza az ablakokat.

Az ostromlók petárdát tettek a kapu alá, s a tűzgéppel kivettették azt sarkaiból. A diadalüvöltés hirdeti, hogy urai lettek az ostromlott bejáratnak. Puskalövések hangzanak közbe.

Most kilépett a sötét üregből az utolsó alak. A szép Cyrene.

Megáll a kandalló előtt, s egy lábnyomására bezáródik háta mögött a csapóajtó; a főnix ott ragyog ismét a helyén.

Blanka eléje lép a kárpit mögül.

– Nincs több? – kérdi.

– Utolsó vagyok – felel a hölgy.

– Hát „ő”? Elesett e?

– Itt sem volt – válaszol gúnymosollyal a delnő. – Azért mondtam csak, hogy itt van, hogy öntől kierőszakoljam az átbocsátást.

Blanka szívére nyomta kezét, s felüdülten sóhajta, mint aki egy gonosz álomból ébredett.

Ekkor odatoppant elébe a délceg Venus-alak, s ezt súgá oda neki:

– Jól imádkoztatok a ti külön isteneteknek, hogy el nem jöttetek a meghívásomra. Én elvesztettelek volna egyiteket a másitok által, s megtartottam volna magamnak mind a kettőt! – Ne lássuk egymást az életben többet! – Adósod nem maradok a megszabadításért. – Fogd ezt a levelet! Ki vagy vele fizetve, úgy hiszem!

S midőn a levelet átnyújta Blankának, karját elővette a bő prémes palást alól, s ez a kar meztelen volt egész vállig.

Egy perc múlva ő is eltűnt.

Blanka sietett a fürdőszobába a lépcsőtorkolatot az ónmedencével ismét elzárni. Alulról, a mély hosszú alagútból rejtelmes zsibongás zűrhangja tört elé. A patkányok morognak.

A medence helyére fordult. – Aztán csend lett.

Blanka a lámpafénynél elolvasá a levélkét, amit a márkinőtől kapott. Erőteljes férfiírás volt. Csak három sor.

„Márkinő! A meghívást köszönöm; de én a Cagliari-palotát kerülöm.

Adorján Manassé”

Térdre omlott a levéllel. – Van egy Isten!