XXVII.

Nem volt most idő az ábrándozásra. A palota másik felében tomboltak az ostromlók.

Afelől meg lehetett győződve a hercegnő, hogy a berontó tömeget nem a politikai vak szenvedély vezeti most, hanem tiszta szívből jövő, őszinte rablási vágy. Azokat az úri társaság gyémántjainak csillogása bőszítette fel, s a Cagliari-hercegek felhalmozott ezüstjére haragudtak ők meg.

Hanem ez vigasztalásnak elég rossz volt.

A győztesek, mikor nem fogják találni sem a gyémántokat, sem az ezüstféléket, keresni fogják, hogy mindaz hová lett, s nem nyugosznak meg abban, hogy miután a tükrök össze vannak törve, s a bútorok szét vannak hasogatva, azzal a munka be van fejezve, hanem kíváncsiak lesznek megtudni, hogy az üldözöttek merre menekülhettek el. S még megtalálhatják az összeköttetést a két palotaszárny között.

Meg kellett tudnia, hogy a márkinő nem hagyta-e nyitva saját hálószobája felől a rejtekajtót!

Hogy tudja azt meg?

Nincs olyan megbízható cselédje, akit odaküldhetne. Ha volna is: azok most elő nem jönnének még az „Angelus” csengetésre sem. Cselédei közül, akinek most igen nagy a bátorsága, az az ágyban fekszik, s akié kisebb, az az ágy alatt.

Magának kellett rászánni magát, hogy belépjen az ismeretlen helyiségbe, ahol sohasem volt, s ahova nem volt szabad szövétneket vinnie magával, mert elárulta volna a födött folyosó üveges árkádjain keresztül az udvarra betörő tömegnek, hogy a két palota közötti átjárás nyitva van.

Azonban a veszély nagysága, a magára hagyatottság érzése erőt kölcsönöz; a hercegnő fölnyitotta a csapóajtót, s belépett az ismeretlen folyosóba, melyen át eddig csak ellensége járt hozzá.

Nem volt az sötét. Az udvarról fáklyafény világított föl, jól kivehette nála a korridor hosszában elvonuló freskófestményt, egy bacchanalt, Ariadné fölvonulásával.

A folyosó végén egy nagy falapra festett kép volt, a gnidiai Venus templomának bejáratát ábrázoló. E templomajtó volt a túlsó kandallólap hátrésze; az ajtó boltívét befutotta a festett borostyán. E folyondárlevelek egyike megmozdítható volt. Az alatt volt a kulcslyuk.

Blanka megállt hallgatózni. A hálószobában még nem volt semmi zörej, semmi lárma. Még ide nem törtek be.

Rátalált a jelzett zöld márványlapra. Megkísérté azt lábával lenyomni. Nem mozdult az. A csapóajtó be volt zárva.

A veszély leleményessé tesz. Blanka egy hajtűt dugott bele a kulcslyukba, s le hagyta azt hullani a mesterséges zárba. Most azt a saját kulcsával sem lehet többé kinyitni, hacsak az egész falat szét nem bontják, kandallóstul együtt.

Afelől tehát bizonyos lehetett, hogy a Caldariva márkinő lakosztályából az övébe át nem jöhetnek. De hátha észreveszik a menekültek útját, s az udvarról egyenesen felhatolnak az összekötő karzatra! Ahhoz csak lábtók kellenek. Ennek a nyitott árkádjait csupán egy vékony aranyozott rácsozat takarja.

Ott maradt kémlelődni.

Kétfelé figyelhetett. Le az udvarra. És oldalt, a hálóterembe.

Az udvaron tüzet raktak az emeletről lehajigált bútorok tört darabjaiból, s a tűz körül táncolta a tarantellát két pár: egy fekete szemöldökű, szétszórt hajú maenade, egy délceg, Antonius-alakú romagnai kecskepásztorral meg egy fiatal gyermekarcú leány egy púpos hátú szatíralakú fickóval. Egy dudás meg két tamburinos verte és nyeggette a tánczenét, a nézők biztatták őket a lasciv mozdulatokra; a hátul tolakodó tömeg közbekiáltott: „Halál a bíbornokokra! Le a pápával!”

És Blanka veszedelmes kíváncsisággal nézte ezt az aranyos rácson keresztül. Egy utcasuhanc a pillér faragványain odáig felkapaszkodott, hogy a borzas fejével csaknem előgetett neki.

És Blanka arra gondolt, hogy miért nem láthatja ezt a jelenetet Manassé. Milyen festői tanulmány volna neki e két táncoló pár!

Egyszer aztán elvonták figyelmét a csapóajtón keresztül hangzó szavak is. A betörők elhatoltak a hálóterembe is. Szörnyű volt káromkodásuk, hogy nem találták se a vendégeket, se a ház kincseit.

Blanka hallott olyan beszédet, amilyen még soha nem érinté füleit: káromkodás. Az uraságok igen őszintén kimondták a véleményüket e tekintetben, s minthogy az igazhívőnek azáltal is illik magát megkülönböztetni a hitetlen mahomedántól és a zsidótól, hogy mikor káromkodik, se feledkezzék meg a hiszekegyje alaptételeiről, s sorba szidja azokat a szentségeket, amiket a pogány nem szidhat; annálfogva a hercegnő fültanúja volt egy olyan litániának, amilyenért érdemes volt Rómába jönni, hogy meghallja.

Reszketett, hogy rá találnak jönni a rejtekajtó titkára. Pedig nagyon közel voltak már hozzá.

– Ebben a kandallóban nincsen tűz! – mondá egy hang.

– A kürtőn keresztül szöktek meg! – kiáltá a másik. S már hozták a lábtót, hogy felmásszanak a kürtőbe, midőn egy hang diadalmasan ordíta fel: – „E scoperto!” (Fel van fedezve!)

Blanka megrettent. De még nem futott el. Tovább hallgatózott.

– Merre menekültek?

– A fürdőszobán át!

Azt hitte, el van veszve.

De mégis tovább hallgatózott.

És aztán a későbbi szavakból megtudta, hogy elvonult a feje fölül a veszély.

A márkinő hadvezérnek született. – Gondja volt rá még a futásban is, hogy hadserege visszavonulását fedezze. Az ő fürdőszobájából is kanyargott le egy csigalépcső egy föld alatti alagútig; de ez a palota levezető csövei számára volt építve, s a föld alatti utazót a Cloaca Maxima üregeibe kódorgatta el. Az rettenetes kijárás volt.

– Utánuk! Ordíták a betörők. – Fáklyákat!

– A Cloaca Maximában utolérjük őket!

– Legalább szép haláluk lesz!

E csel által a márkinő hamis nyomra vezette az üldözőket, s most ezek mindaddig, míg a dögletes föld alatti üregeket összeszaladgálják, időt engednek az üldözötteknek az elmenekülésre. Ott pedig nem találnak egyebet patkányoknál.

De mi lesz, ha megint visszatérnek? Sárosan, vérszomjasan, kincséhesen, s megtudják, hogy rá voltak szedve?

Ez eltart napokig; mert a föld alatti Róma nagy birodalom. Akiket a labirint elnyel, egyhamar nem adja vissza.

Blanka azzal a megnyugvással térhetett vissza hálószobájába, hogy a föld alól kitört borzalom ismét levezető csatornájára talált, s visszaomlik a föld alá. A condannata azalatt alhatik nyugodtan a maga lakosztályában. Róla azt tudják, hogy se nem bűnös, se nem gazdag.

De soká mégsem maradhat titokban, hogy a Caldariva márkinő Astarte-ünnepén jelen volt vendégeknek ő nyitott menekülési utat. Azok, hatvanöt ember, s köztük huszonöt cseléd, ha elfutottak is Rómából, el fogják mondani, hogy a Trevi-kút vízműveinek épületein keresztül menekültek meg, ha minden egyéb sötétben maradt is előttük, s a hír visszaszivárog a nép közé. Napok múlva az ő lakosztályát fogják megtámadni, s megszabadított ellenségért őrajta állnak bosszút.

Neki el kell menekülnie a palotából, el Rómából, hová emberi ítélet láncolta, irgalmat nem ismerő, mint maga a fátum!

Lehetetlen, hogy azok, akik a láncokat ráverték, fel ne oldják azokat ily fenyegető veszéllyel szemben! Ily rendkívüli nyomások alatt! Alig várta a reggelt, hogy menekülési kísérletét megkezdhesse.

A következő reggel azonban új rémségeket hozott, amik még felülmúlták az éjszaka borzalmait.

Már kora szürkülettel (s a novemberi regghajnal igazán szürke) elkezdtek szabályosan sorakozott néptömegek nyomulni a Quirinale felé. Blanka láthatta őket ablakából.

Parasztok, polgárok, nemzetőrök, karöltve minden egyenruhájú katonákkal, egész széltében elfoglalva az utcát, vonultak a ködön keresztül, zászló helyett póznára tűzött táblákat vittek magasra emelve, azokra voltak írva a nép jelszavai és jelöltjei, kiknek kormányra jutását követelték.

Blanka ** grófnőhöz akart menni; de gondolni sem lehetett rá, hogy most az utcán valaki kocsival járhasson.

Még a cselédek közül sem akarta senki elhagyni a házat.

A Circolo popolare kedvenc szónokai megkísérelték a néphez beszélni. Mintha a viharnak beszéltek volna, az ár magával ragadta őket. A pápa udvaroncai, az aranyos legyek, szétfutottak a Vatikánból, csak a bíbornokai, a külhatalmak követei maradtak vele, s mintegy száz testőr, akik megmaradtak élet-halálra híveknek. A nép ugyanazon a téren, hol húsvét napján az áldást visszhangozta, mennydörögve követelé most a harcot és a radikális kormányt. Ugyanazon emberpiramidok tornyosulnak fel a dioscur szobor körül most is, amik akkor.

Délfelé puskaropogás vegyül a népkiáltozás zajába.

A Quirinale felől rohannak vissza rendetlen zavarban a tömegek, összekeveredve, s rémkiáltások hangzanak: „A svájciak öldöklik a népet! Fegyverre!”

S aztuán visszatódul megint az áradat, nemzetőrök, szabadcsapatosok, carabinierik lőfegyverekkel, s a puskaropogás állandóvá lesz. Véres sebesülteket visznek végig az utcán a nép átkozódásai közepett. Blanka látja ablakaiból, hogy másznak föl az emberek a háztetőkre, s onnan lövöldöznek be a Vatikán ablakaiba.

Dob pörög. Egy csapat carabinieri közelít, élén a tegnapi est egyik hőse: az ezredes, aki a gyilkosokkal összecsókolózott.

Azt hiszi, hogy jó barátok lettek azáltal, s elkezd nekik szónoklatot tartani.

– Ejh! Mit hallgattok itt erre a fecsegőre? – kiált föl egy hang a tömegből. – Le vele! – S azzal elkezd rohadt narancs és záptojás özönleni a népszónok fejére. Az betört orral bukik le lováról. Hamar megkapta a jutalmát tegnapi érdemeinek!

Ez is Blanka szeme láttára történt.

A néptömeg elvitte a carabinieriket is.

Már alkonyodni kezdett.

Most nehézjármű gördülése hallik. Mit hoznak? Egy ostromágyút. A nép maga vontatja azt. Visító gyermekcsapat tolja előre a kerekeket.

Blanka látja, hogy állítják azt fel a pápa és az Istenek házával szemközt; megtöltik, és odairányozzák a kapura.

Ekkor egy óriási termetű férfi, jobbra-balra taszítva az előtte állókat, utat tör magának az ágyúig, s mikor már a veres sipkás rá akarja tenni a gyújtólyukra a kanócot, odaveti széles mellét az ágyú torka elé: „No hát lőj!”

Ez a becsületes ember volt Torre mérnök. Tisztavérű demokrata. Hanem azért nem tűrhette, hogy a Vatikán ellen az ágyút kisüssék.

Akadnak követői; a kanócot kicsavarják a tüzér kezéből, s eltapossák a sárban; mások megint felkapják, s újra meggyújtják azt.

Ekkor egyszerre új mozgalom támad; a Quirinale felől megindul a nép, az eddigit még százszor felülmúló rivalkodással, s a lövések megtízszereződnek. De már ez örömrivalgás, már ezek üdvlövések.

– A pápa megadott mindent! Éljen a radikál minisztérium! Éljen a pápa! Éljen a háború!

S az ujjongó néptenger visszatolja az utcák emberfolyamait, s következik a nagy ölelkezés.

A vihar az egyik égsarktól a másik felé fordul, s forgószelet támaszt az emberi társaságból, melyben az emberi ész elveszti tájékozottságát. Még a vezető férfiak sem tudják már, merre mutatnak a csillagok.

Hát még egy szegény, magára hagyott asszony, akinek mindehhez nincs semmi köze!

Este ki volt világítva a város a nagy öröm végett. Blankának is lámpákat kellett rakni az ablakaiba, mint aki segít örülni.

A hírlapok is megérkeztek aztán. Jó dolguk volt most a szerkesztőknek. Háromszor akkora betűkkel nyomtathatták a híreiket, mint máskor. Hogy harcolt az „egyetlen ember”, a nép – a százkezű óriás (a száz testőr) ellen, bátran küzdve déltől napestig. Meg is ölt – egy bíbornokot. Az ott adta át lelkét Istennek a pápa térdein fekve.

Hát Rossi? A meggyilkolt Rossi? – Arról nem beszélt a krónika többé. A nagy tengeridő alatt – tegnaptól máig – teljes feledékenységbe ment a neve. – Útjában volt mindenkinek: a forradalomnak és a reakciónak. (Egy önzetlen, hazáját szerető polgár!) Ő volt a fonál, melyen Damoklész kardja függött. Ha már lezuhant a kard, ki emlékeznék az elvágott fonálról. – Annyit még feljegyzett valamelyik lap harmadnap is kapcsolatban Rossi esetével, hogy Livornóban díszlakomát tartottak – az orgyilkos tiszteletére.

Most már el volt határozva Blanka, hogy Rómát elhagyja mindenáron. Neki nincsenek sem ágyúi, sem néptömegei, hogy azokkal kimozdítsa szilárd talapjaikból a világot tartó oszlopokat; neki csak könnyei vannak, és esdeklései; talán azok is megindíthatnak valamit: egy szívet, mely nincs kőből.

A következő napokon már meg lehetett kísérteni az utcára kikocsizást. A Cagliari-palota kapuja már be volt támasztva, s előtte fegyveres nemzetőr állt, megakadályozva a bemenetelt – hanem Blanka tudta azt jól, hogy a kloáka felől nyitva a bejárás. A múlt éjjel is átment hallgatózni a folyosón a csapóajtóig, s hallotta, hogy járnak-kelnek odabenn; nyitogatnak, feszegetnek, dörmögnek, kopognak! Dolgozik folyvást titokban, most már nem a ribellione, hanem csak a ladronaia.

S neki tudnia kell azt, hogy őt csak egy rejtekajtó választja el tőlük.

** grófnőt sietett fölkeresni. Az igen rosszkedvű volt. Alig akart vele szóba állni; arra a kérésére, hogy vesse magát közbe a világ uránál egy szegény, eltaposott féreg végett, hogy engedje őt a „maga földébe” elbújni. Ne tegye vele azt, amit tesznek az emberek egy pillangóval, akit odaszúrnak gombostűvel rovargyűjteményük falához, s rábízzák, hogy vergődjék, míg meg nem hal. Engedje őt hazamenni szegény hazájába. – A grófnő csak vállat vont. – Azt mondta, hogy neki és párthíveinek semmi befolyásuk többé a Vatikánban az utóbbi napok eseményei óta. A pápa a forradalmárok karjai közé vetette magát.

De Blanka oly kétségbeesetten tudott előtte könyörögni, hogy elvégre hajlott a kérésére, és megígérte, hogy még ma elmegy a Vatikánba, s személyesen szól Blanka mellett. Látogassa meg őt másnap ismét.

Blanka ezen az éjszakán is aggódva leste a szomszédban kótogó alattomos zajt; de annál még nagyobb veszedelem is várt reá. Következő reggel a komornyikja azt jelenté, hogy az ő palotája kapujára is fel van írva ez a három betű: C. D. T.

– Mit jelent ez a három betű?

– Casa dei traditori. (Az árulók háza.)

Valami bölcs nemzetgazdász ugyanis azt a mulatságot szerezte magának, hogy a megindítandó háború költségeire az „árulók vagyonának” elkobzását indítványozá, s az illető házakra, mint valami helyszínelési jegyzéket rótta fel azt a három veszedelmes betűt.

El lehet gondolni, hogy az ilyen megjegyzett háznak a lakói milyen jól érezhették magukat.

Blankának két nőcselédje még aznap elkérezkedett – haza az anyjához. Mind a kettőnek volt egy haldokló anyja. S a kertésze kikérte a bizonyítványát; azt mondta, új kertet alapítani szegődött. El is költözött délig.

Félt már itt maradni a cselédnép is.

A kocsisokat csak folytonos alkoholbefolyás alatt lehetett megnyerni, hogy el ne szökjenek.

Korábban az etikett által engedett látogatás határidejénél meghagyá Blanka az inasának, hogy fogasson be.

A jóember azt a tanácsot adta a hercegnőnek, hogy a mai felfordult világban sokkal célszerűbb mindenkinek egy számozott bérkocsival járni az utcákon, hogysem mint a saját címeres hintaján, s egyenruhás kocsissal a bakon.

Blankának erre egy gondolat villámlott át a lelkén.

– Igaza van önnek. És akkor önt is jobb lesz nem vinnem magammal.

Ennek meg éppen nagyon megörült az inas.

Blanka tehát legegyszerűbb öltözetét vette magára, s esernyővel a kezében elindult egyes-egyedül az utcára.

Nem messze a téren álltak az egylovas fogatok hosszú sorban. A legelső bérkocsist megszólította.

– Ismeri ön ** gróf lakását? A * követségi palotát?

– Hogyne ismerném! Az éjjel adtunk neki macskazenét.

– No, hát oda hajtsunk.

A követségi palotába alig akarták beereszteni a hercegnőt, minthogy csak bérkocsin jött és egyfogatún. Fel kellett küldenie névjegyét, hogy megnyíljanak előtte az ajtók.

** grófnő még fagyosabb volt hozzá, mint tegnap.

– Őszentsége hajthatatlan! – Kérésemet ingerülten elutasítá. – „A politikai változások a polgári perekben hozott ítéleteket meg nem másíthatják. – Kire mi rá van mérve, azt el kell viselnie. – Ha mi nem félünk az oroszlánok barlangjában lenni Dániellel, más se legyen kishitű. – A bíró maradjon székében, az elítélt a börtönében. – Több asszony is van még Rómában. – Egyébiránt a nép haragjától ne féljen senki. – Az engedmények megadattak, megtartatnak, s a nép boldog lesz és megelégedett. – Béke legyen veletek, s nekem is hagyjatok békét.” – Ez volt a válasza.

– Lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen! – szólt a szerencsétlen asszony, kezeit tördelve. – Engem az utcán megtámadnak, lakásom falát aláássák; kapumra ráírják a proscriptiót; cselédeim elfutnak tőlem, nem mernek nálam maradni. Félek. Iszonyodom! Egyedül vagyok hagyva. Nincs egy lélek, akihez, ha megtámadnak, oltalomért fordulhassak. Éjjel nem merek lefeküdni. És énnekem semmi közöm se Rómához, se népéhez. Rossit, aki egyetlen pártfogóm volt, meggyilkolták, s a gyilkost ott táncolta körül a nép az ablakom alatt. Félig meg vagyok már tébolyodva. Egészen meg leszek, ha még itt kell maradnom. Lehetetlen, hogy a szentatya ezt mondta volna!

– Ha nem hisz nekem, hercegnő, kérdezzen meg tőle ám maga! – szólt a grófnő hidegen, s ez volt búcsúszava a hercegnőhöz.

Blanka kisírt szemekkel tért vissza a kocsijához.

– Sssssss! – mondá neki a bérkocsis. – Törölje le a könnyeit, asszonyom. Mai nap az utcán sírni a népfenség elleni tüntetés! Hová hajtsak?

– A Vatikánba.

– Ma csak a régi pénzek gyűjteménye látható.

– Én a pápát akarom látni.

– No, az is régi pénz!

Tökéletesen jó sejtelme volt Blankának, mikor azt mondta, hogy lehetetlen volt a pápának ily választ adni az ő kérelmére. ** grófnő elő sem adta az ő kérelmét neki, és így nem is válaszolhatott az rá semmit.

** grófnőnek volt valami oka azt így adni elő, amit majd megtud Blanka nemsokára. Az ő kétségbeesett, elutasításról panaszkodó arca beleillett valami tervbe – staffage-nak.

A Vatikánban egy óra hosszat járt-kelt egyik ajtóról a másikra; utoljára megmondták neki, hogy őszentsége ma nem fogad el senkit. Ismét visszatámolygott a kocsijához.

Most azután csak egy eszméje volt még. Az utolsó pókfonál, mely az elmerülőt fenntartja.

– Ismeri ön a piazza di Colisseón signore Scalcagnato lakházát?

– Ki ne ismerné signore Scalcagnato lakását?

– A csizmadiáét.

– A népvezérét.

– Tehát vigyen signore Scalcagnatóhoz.

– Cipőt akar ön nála venni vagy egyebet?

– Miért kérdi ezt?

– Azért, hogy ha signore Scalcagnatónak nevezi az asszony, akkor a cipőt három lírával drágábban fogja adni, mint máskülönben, egyebet pedig semmi áron sem fog adni. Ha azonban úgy fogja őt szólítani, hogy „cittadino Scalcagnato” (polgár), akkor jutányosan fog nála kapni cipőt is meg egyebet is.