MÁSODIK RÉSZ
Történet, melynek soha sincsen vége

I.

– Ím, egy világrész, ahol az Isten egyedül maga van.

Egy világrész, mely nagyobb, mint a többi öt együttvéve. Neve: a tenger.

Még az istenekkel bővölködő Olymp idejében sem volt itt több úr, csak egy; ma is csak egy van.

Nincs rajta se templom, se moschée, se pagoda; nem nyúlnak ki belőle münstertornyok, minarék, teokallik; nem hangzik rajta végig harangszó, tamtam, müezzimkiáltás – mégis jelen van ő.

Egyedül van. Nem osztozik senkivel. Nem tanít róla Mózses, Confucse, Mahomed, az evangelisták; mégis megismeri minden nemzet. Ez a minden színű és nyelvű emberek Istene. Az Úr a vizek fölött.

A föld változandó, a tenger örökké ugyanaz.

A tengeren járó ember mindig Isten kezében van. A földi világot a túlvilágtól csak egy átlátszó lap választja el: a víz színe. S e kettő között hintálja őt folyvást egy kéz, egy lehelet. Egy kéz, mely fenntarthat, s egy lehelet, mely elmeríthet.

A tenger alatt nincsen pokol; ez a szárazföld kiváltságos eszményképe. A tengeren járó emberek örülnek, ha a láthatáron meglátnak egy sötét pontot: „Vitorla!”, s mikor egymás mellett elrepülnek, üdvözlik egymást. Lehet, hogy a rokonaik otthon a szárazon gyűlölik egymást.

S akik különben is szeretik egymást, mily naggyá lesz szerelmük a tenger közepett!

Ha én festő maradtam volna, egy képet lett volna kedvem alkotni, párját annak a festményóriásnak, amit Palma Giovane alkotott a dózse palota számára, a feltámadást. De az én képem lett volna a feltámadás a tengeren! Mikor az angyal trombitaszavára a milliók és milliók, kiknek sírja a tengerfenék, felmerülnek a hullámok közül, s velük együtt százezrei az elsüllyedt hajóknak, s szárnyra kelt emberek szárnyra kelt házakkal emelkednek az ég felé!

Ugye, nagy bohó vagyok én, kedves?

Ketten voltak a hajó kormánypáholyában. A férfi tartotta a kormánykereket, a hölgy a lábainál ült, s fejét hátrahajtó az ifjú térdeire, s annak balját kezei közt tartva, sima állát, piros arcát hozzá cirógatta, s lopva egyet csókolt a kézen. Szemei a véghetetlen eget járták, mely tele volt ragyogással e napon. A tengernek mindegy: ősz vagy tavasz. Ha akarja, novemberben is májust tart. A szél sem éles itt, a hajó együtt megy vele; a rajt ülő nem érzi azt úgy, mint a leszegezett földön. A hullám csak ringatja a trabakelt. A padrone, a kormányos és a legények mind alusznak a vitorlából feszített ernyő alatt. A hajó megy a keleti széllel nyugotnak.

– Látod, milyen jó volt, hogy Rómában a harci párt került felül. A kikötőben minden gőzöst lefoglalt az új kormány a nagy tengeri expedícióhoz; nekünk nem volt más választásunk, mint egy vitorlást felfogadni, s ezzel tovább tart az út. S még azt sem tudjuk, hogy hová megyünk.

– Én oda megyek, ahová te viszesz – súgá a nő, felvetve hozzá nagy sötét szemeit.

– S én oda viszlek, ahová te küldesz.

– Nem azt mondtad-e, mikor búcsúzni jöttél: „Megyek az én kis holdbeli szigetembe haza. Ott veszedelem van.”

– Azt akkor mondtam, mikor még magam parancsoltam magamnak.

– És most?

– Most pedig te parancsolsz nekem.

– De hát nem történt-e meg számtalanszor a világban, nem történik-e most is, hogy a férfi elhagyja a nőt, akit szeret, s fölkeresi a vészt, amit retteg?

– A nő erős lelke teszi azt. Bizonyosan a szeretett nő mondta azt: „Eredj! Hagyj el engem!” Ha azt mondta volna neki: „Maradj nálam!”, ott maradt volna. Minden elkövetett hőstett s minden elmulasztott hőstett asszony munkája volt.

– Igazán?

– Igazán!

– Hát lehetséges volna az, hogy olyan férfit, minő te vagy, olyan asszony, mint én vagyok, el tudna csábítani, hogy ne oda menj, ahová a baj idéz, hanem oda, ahová a gyönyör hív?

– Megvallottam már neked, hogy nem vagyok se hős, se szent; közönséges ember vagyok. Az határozza meg a sorsomat, hogy mi vagy te.

– Tehát még magad sem tudod, hogy merre kormányozzuk a hajót? Északnak-e, délnek-e? Megy az, a szél jószántából, a végtelennek. És kettőnk között nem fekszik a földgömb, hanem le vagyunk borítva ezzel a nagy üvegharanggal! Tehát kísértsük meg, el tudnálak-e csábítani. Én? Tégedet? Hiába vettem volna leckét a szép Cyrene-től hét nap egymás után ebből a tudományból? Nézzük, mit tanultam tőle? Aztán majd meglássuk, hogy merre hajlik el a – delejtű? – Tehát hunyd be a szemedet, és hallgass. Hallgasd meg, hogy mire tanított engem a szép Cyrene: „Ha tudnád, hogy milyen szép a világ; dehogy hagynád azt magadtól elzárva tartani! Ha tudnád, hogy milyen édes a szerelem, dehogy ismernél törvényt, mely azt megtiltja tőled! Ha tudnád, hogy mennyire bűnös minden ember; dehogy szégyenlenéd magadat előttük.

Te gazdag vagy, ő pedig egy lángész. Két cím, amely mindenre jogot ad. Te hercegnő vagy, ő pedig művész. Mind a kettő koronát visel; egyik gyémántból, másik babérból. Csak fényt vet egyik a másikra, nem árnyékot. Ki kérdezősködik a la Fornarina erényei után? Canova Venusának mintaképe egy uralkodó hercegnő volt. Mikor a szemérmetes prüdéria azt kérdezte tőle, hogy tudott »ily« alakban mintát állni egy művész előtt; azt felelé: »Mais la chambre était bien chauffée« – Hiszen jól be volt fűtve a szoba. Palma Giovine a szeretőjét, ki hívebb volt hozzá, mint az esküjéhez, bevitte a paradicsomba, megörökíté mint üdvözültet, kolosszális ítéletnapi tablóján. Joga volt hozzá. A művész beatificálhat, mint a szent congregatió.

Neked van hatvanezer scudid hazulról, másik hatvanezeret tartozik a detronált herceged fizetni. Gazdag vagy vele. – Ne sírj, ne deklamálj; hanem ajándékozz tízezer scudit szent célokra, s kapsz engedélyt, egészségi tekintetekből egy évig utazhatni. Ha az év letelik, megújítod a kegyes adakozást, s megújítják az engedélyt. Arannyal minden zárt ki lehet nyitni.

Az idegen föld útja a szerelmesek hazája. S minthogy a föld gömbölyű, ennek a birodalomnak nincsen határa. Az ember úgy gombolyítja le az életét erről a nagy gömbről, mint egy nagy gyapotgöngyölegről.

Elmégy a Nílus partjaira, felütöd a sátorodat a piramidok között, a homokpusztán. Magad lakol benne, és az, aki önkényt követett. Nem hallja más, csak a tevehajcsár, hogy mit beszéltek egymással, egy olyan nyelven, amit sehol a világon a saját földén túl meg nem ért senki.

A művész fest afrikai melegtől átsugárzott képeket, s a te szíved melege érzik ki e képekből. Lesz belőle hírhedett mester.

Sokáig nem időzöl egy helyen, nehogy enigmádat kitalálják. Teveháton megjárod a Szentföldet. Megfürdesz a Jordán vizében, meglátogatod a Libanont. A cédrusok árnyéka is édes pihenőhely. Művészed előtt ott is egy új világ nyílik meg. A cédruslombok illata szentté teszi a mámort.

Mikor észreveszed, hogy ottlétedről beszélnek, otthagyod a kioszkot, s tovább mégy a próféták vándorútján.

Mindenütt találsz római katolikus templomot. Oda ájtatoskodni eljársz. Meggyónsz, lelkedet megnyugtatod. A gyónó bárcákat hazaküldöd a jogfelügyelődnek. Azok dokumentumok. A patriarchákat, a kápolnákat megajándékozod. Ezt hirdetni fogják a világnak, s az a hír, mint a pók, a próféta rejthelye előtt, mentő hálót sző menedéked sátornyílása fölött.

Átkeltek a tengeren, át Indiákra, végigjárjátok a délszigeteket. Minden országban elültettek egy fát, mely az utánatok jövőnek virágot és gyümölcsöt fog teremni.

Minden országban elveszitek az örömeiteket, s nem kérdezitek senkitől, hogyan, milyen föltételek alatt, kinek az engedelmével szabad azokat elfogyasztani. Az oltárt és a lelkiismeretet kiengeszteli a vezeklés és az alamizsna.

Bejárhatjátok a világ legismeretlenebb részeit: Kína belsejét, Japánt, ahol az emberek semmit se tudnak még arról, hogy kell-e két ember boldogságához egyéb, mint az, hogy az emberek szeressék egymást; ahol a hajnali harangszó nem ver föl senkit a legédesebb álomból azzal a szemrehányással, hogy azért, amit álmodtunk, a sátán prédájává lettünk!

Mikor boldog pogányok között jártok, ne mulasszátok el magatokkal vinni a jámbor misszionáriust, egy szegény szerzetest, aki málháitokat cepeli, a gyóntató levelet kiadja ott, ahol nincs többé templom; s titkaitokat el nem árulhatja, mert azokat a gyónás szentsége őrzi nála.

S ha elfogy ez a három világrész, ott van még a másik kettő. Az is mind paradicsom annak, aki magával hordja boldogságát.

S ha egyszer körüljártátok a földet, minden pihenőt áldozatgalambok vérével jelölve, s visszahoz benneteket az Európa-vágy, a szokás, a dicsekedési ösztön, akkor kiadtok egy nagyszerű albumot, melyben varázshatású útleírásait bemutatja a világnak egy hercegnő, illusztrálva egy világhírűvé lett művész remekműveivel. S ez igazolni fogja egymáshoz tartozástokat, erősebben, mint minden oltári eskü, áldás és házasságlevél. Amiért a közönséges embernek azt mondják: »Ki a sekrestyeajtóba, eklézsiát követni!«, ugyanazért a lángésznek megnyitják az Olympot. S azontúl egymáshoz tartoztok, és senki sem fog benne megbotránkozni.

Így tett egyszer egy férjétől üldözött királyné is. S a férj Nagy-Britannia királya volt. Kémeivel vette körül a világba elutazott nőt. Bizonyítékai voltak. A nő nem védhette magát. S mégis föl lett mentve. A koronás férj megvásárolta magát a királyné kedvesét, hogy legyen árulója a nőnek, aki őt félistenné tette boldogságában. S a nőt mégis mindenki fölmentette: a törvény és a világ! A megkínzott asszonyszív szerelmi önvédelme éppen úgy nem vétek, mint a gyilkosság önvédelemből.

Egész életetek az örömök szakadatlan egymásra következése lesz. Tehetitek, hogy mindig ott legyetek, ahol tavasz van. Még az évszak sem képez számotokra börtönt. Soha nem látjátok magatok előtt a föld szemfödelét, a havat. Együtt jártok a vándorló madarakkal, amik mindig ott laknak, ahol zöld a világ.

S aztán nem fognak benneteket kínozni Európa fájdalmai. Nem siránkoztok a haza keserűségei fölött. Nem hallgatjátok félelemmel a közeledő vagy távozó ágyúdörgésből az ütközet kimenetelét, mely nemzetek sorsát dönti el! Nem tudtok semmit abból, ami kínoz, nyugtalanít, keserűségre ingerel. Politikai változások, forradalmak, elbukások kedélyeteket meg nem zavarják. Semmi fájdalom szava utol nem ér benneteket, mely visszahíjon. Átálmodjátok a legnehezebb esztendőket, amikre aggódva tekint minden ember, aki kénytelen benne maradni az átkozott ébrenlétben. Ti az álom országában jártok azalatt, s mikor egyszer tetszeni fog felébrednetek, kíváncsian fogjátok végighallgatni, hogy mi történt ezalatt a földön. Hihetetlen híreket csatában elesett, vesztőhelyre jutott ismerősökről. Bámulni fogtok rajta, hogy lettek gazdag emberekből rongyos koldusok; hol hagyta el ez meg az a jó barát a fél kezét, fél lábát; miért jár annyi asszony gyászruhában az utcákon; mit csináltak ők azalatt. – Mennyivel okosabb lett volna, ha ők is azt tették volna ez idő alatt, amit ti!”

S ezzel a térdére ült a hölgy a férfinak, s átölelte annak a fejét, és megcsókolta őt.

És aztán a szemébe mosolygott édes, kedves, gyermeteg hamiskodással.

– Nos! Hát elcsábítottalak? Én? Téged?

– El – szólt Manassé, tűrve a csókot.

– Nem igaz! – mondá gyorsan Blanka, s épp olyan gyorsan arcul legyinté őt bársony tenyerével. – Gazember vagy! Mindig hazudsz. A delejtű egy hajszálnyira sem mozdult meg az előbbi helyéről.

Erre aztán hangosan nevettek mind a ketten. Manassé magához akarta szorítani a hölgyet.

Az pedig eltaszítá őt magától.

– Eredj! Nem kellesz! Én elhagylak. Megyek innen!

Volt is hová!

Aztán, amint Manassé felállt a kormánypadról, hogy a távozni készülőt visszatartsa, akkor rászedte őt Blanka; maga szökött oda a helyére a kormánypadra, s a kerékküllőt két kezébe ragadva, annál fogva megfogózott benne.

– Most én ülök a kormányhoz. Te pedig ide ülsz az én lábaimhoz; aztán ide teszed a fejedet, úgy hogy a szemedbe lássak. Aztán most te kísértsd meg, hogy hogyan tudnál te elcsábítani engem. Engemet! Te! – Beszélj nekem arról, hogy mi vár ránk a te holdbeli szigetedben.

Most tehát Manassé beszélt.

– Ahol az én kis tanyám áll, ott nincs örök tavasz, hanem örök munka.

Amíg odáig eljutunk, egy fenekestől felfordult országon kell keresztülmennünk, amelynek minden népe fegyverben áll, s rohan egymást öldökölni. Az én kis holdszigetemet két tenger keríti be: lángtenger és vértenger. Azon kell keresztültörnünk; veszélyek között, amik mindennap megújulnak, és rettegések között, amiket még az álom se szakít félbe.

A nő, aki engem oda követ, kiállja a mártírok legnagyobb kínszenvedését, a rettegést fenyegetett férje miatt. Hózivatarban farkasüvöltés közt kísér engem úttalan hegyhátakon keresztül, gyalog, fázva, éhezve, s tanyázik velem barlangokban, pásztorkunyhókban, s mindennap fölteszi a rettenetes kérdést a sors elé: „Érünk-e holnapot?”

Bejárja velem nem azt az áldott országot, ahol elég két embernek egymást szeretni, hogy boldoggá tegyék egymást; hanem azt az elátkozottat, ahol elég két embernek egymást nem szeretni, hogy megöljék egymást.

Kalauzunk az ágyúdörgés, s világítótornyunk az égő városok lángja. A nő, aki engem oda követ, még batyut is hoz a hátán. Abba van bekötve rokonainak kitagadó levele, nagybátyjának keresztülhúzott végrendelete, elvált férjének széttépett móringlevele – és az én jövendő életmódomnak az eszközei: a véső, kalapács, próbatégely.

S veszteségének nem az lesz a súlyosabb része, hogy feláldozott egy gazdagsággal, pompával, kényelemmel teljes földi világot, hanem az, hogy feláldozott egy imádott, hévvel átölelt világot, tele vigaszadó, közbejáró dicsfényes védszentekkel, mennyei dicsőült alakokkal, kiknek hatalmas pártfogásába, mint gyermek anyja keblére, hajtá le eddig fejét! – Hogy száműzi magát nemcsak a hercegek palotáiból, hanem még az oltárok házaiból is, s amint elfordítják tőle fejeiket azok mind, akik koronákat viselnek homlokaikon, éppúgy nem ismernek rá többé azok is, akiknek koronája aureola és töviskoszorú.

És mikor megérkezünk együtt az én népem kis szigetvilágába, ott nem vár ránk boldog magány, melyben csak mi ketten lakunk, hanem egy közös családi ház, amelyben testvérek és azoknak nejei laknak velünk együtt. – És a nőnek, aki engem oda követ, szeretni, tisztelni, becsülni kell mindazokat; úgy, ahogy én szeretem őket. Azoknak hibáik, rigolyáik, nehéz természetük, rossz szokásaik vannak, miket eltűrni, kímélni, jóvá tenni kell a nőnek, ki engem oda követ; úgy, ahogy én teszem azt.

S aztán reggeltől napestig nem édes enyelgés vár ránk. A nő egész nap nem látja férjét. Maga viseli a ház gondját; a férj pedig végez nehéz munkát, s este, mikor megjön, sárosan, kormosan, kifáradtan néha kedvetlenül kárbaveszett fáradsága miatt, nem szabad őt azzal a kérdéssel háborítani, hogy mi baja van. Tűrni kell ridegségét.

A hetedik napon pedig, mikor az Úrnak szombatja vagyon, elmennek együtt a templomba. Egyszerű fehér boltozatú ház ez. Se Rafael, se Canova keze nem fáradt abban, hogy láthatóvá tegye benne az Istent. Nincs benne oltár. A nép maga énekel. S az rideg, vontatott, egyhangú zsolozsma. A pap nem ölt aranyos ruhát. Olyan egyszerű ember ő is, mint a többi. Amit beszél, az nem szól fölfelé az angyaloknak, csak lefelé az embereknek. Mikor megáld, nincs nála se pásztorbot, se halászgyűrű; olyan szegény ő is, mint amilyen szegények azok, akiket áldásával elbocsátott.

Hanem, midőn egyszerű lelkipásztor kezébe teszi a nőnek a férfi kezét, akkor azt mondja neki: „Ez a férfi a te férjed, és te asszonya vagy ennek a férfinak mindhalálig!” S akkor az egész ház föláll, s rázendíti az ament! S akkor a nő, aki asszonya az ő férjének, annak kezét kezében tartva, a minden fejedelmek büszkeségét meghaladó ragyogással arcán, halad végig a kettős sor között, melyet tiszteletreméltó agg férfiak s tisztelettudó gyermekek, erényes matrónák és szűz hajadonok képeznek előtte. S mikor eljön az idő, hogy ez a nő anya legyen, nincs királyné a földön, akinek erősebb fölségi joga legyen az uralkodásra, mint van annak a nőnek, aki asszonya, bálványa, gondviselése annak a világnak, amit, mint Isten, a semmiből teremtett.

Ez az én csábképem, hercegasszony!

Blanka a két kezében tartott kormánykerék küllőin egy erőszakos rántást tett, s aztán odaveté magát az ifjú keblére, hangosan – édesen – zokogva.

Szólni nem tudott. Csak ujjával mutatott a boussole felé. A delejtű eltért. – A hajó északnak fordult, s megkezdte futását – a holdbeli sziget országa felé.