XXIV.

A szomorú évben is voltak, akik mulatni szerettek. Amíg a Tisza partján, a Kárpátok között, az erdélyi havasok völgyeiben folyt a vér, a nagy császárvárosban csakúgy nem maradt el a farsang, mint más esztendőben. S a táncvigalmak legelsője, amit a hírlapi fáma előre elhíresztelt, a Caldariva márkinő táncestélye volt. Még akkor a gazdag főurak voltak a társadalom tónadói; az egyenlőség korszaka nem tolta helyükbe a – fényűző fináncbárókat.

Az olasz asszony ízlése túlfinomítá a megszokott mulatságot. Az ő termeiben nemcsak táncot és pezsgőt talált a vendégsereg, hanem isteneknek való mulatságot is. A kor hírhedett művészei voltak megnyerve az estélyek számára; a hasonlíthatlan Altioni, a hegedűművész Vieuxtemps, kit kétszeresen érdekessé tett az, hogy Budapesten a magyarok, amiért szerződése ellenére a német színpadon is fellépett, kifütyülték; Elssler Fannynak egy fiatal növendéke (állítólag leánya), ki félévi ragyogás után a művészi pályáról végképp letűnt, s ami legnagyobb zajt ütött azon idő tájon Európában, Kobler automat színháza, melynek alakjai minden gépezet nélkül táncoltak, lejtettek, máig is kitalálhatlan mechanizmus bűvészete hatalmával. Ezeket mind egyesíté a Caldariva-palota estélye, melyre a bécsi társaság színe-java hivatalos volt.

A mulatság fényes volt és hevélyes. A házinő ünnepelt királynője volt a mulatságnak, akit mindenki tömjénezett.

Csak az volt a kérdés, hogy ki volt ez a „mindenki”?

Mikor az utolsó vendég is búcsút vett, s a zenekar a finálé ábrándját hangoztatta, a ház úrnőjét karonfogva vezeté Cagliari herceg pompás budoárjába.

– Hogy van ön megelégedve az ünnepéllyel, királynőm? – kérdé a herceg dicsekvő hízelgéssel.

– Sehogy sem – felelt rá a márkinő, legyezőjét, karpereceit lehajigálva az asztalra.

– Mi hiányzott belőle?

– Az emberek.

A herceg elbámult.

– Én azt hittem, hogy az ön termei tele voltak.

– Igen. Majmokkal.

A kesztyűt, mely nem akart könnyen lejönni kezéről, lerepesztette, úgy tépte le róla.

– Nem vette ön észre – mondá a márkinő –, hogy egyetlenegy udvarképes alak nem volt a megjelentek között. Még az udvari színház tagjai is kimentő leveleket küldtek saját becses személyeik helyett. Éppen azok, akiket akartam itt látni, tündököltek jelen nem létükkel.

– Az udvarnál gyász van – szépíté a dolgot a herceg.

– Nálam van a gyász, uram, nálam! – mondá a márkiné indulatosan, s gondatlanul szórta le hajfürtéből a gyöngysorokat, nyakáról a gyémánt rivière-t, s hogy corsette-jétől hamarább szabadulhasson, ollóval vagdalta szét a fűző selyemzsinórt, s aztán a földre taposott bálruha helyett egy bő burnuszt keríte magára. – Meddig fog e megaláztatás még tartani?

A herceg bosszúsan vont vállat.

– Én oka nem vagyok.

– Hát ki?

– A római kúria, mely megtiltotta megházasodnom.

– Önnek legnagyobb örömére.

– Ön igazságtalan hozzám, Rosina. – Tudja, hogy mennyire szeretem.

A márkinő ajkait pittyeszté, s lehűtő tekintettel nézett a maga bolondjára. Olyan rút szájat tudott csinálni, és kiállhatatlan orr-redőket, mikor bosszús volt, hogy az embernek rosszul esett reánézni.

– Esküszöm önnek – mondá a herceg –, hogy amely napon elvált nőmnek halálhírét veszem, másnap kihirdettetem eljegyzésünket.

– Ezt tehette volna ön, mielőtt azt a nőt elvette.

– Nem önnek a tanácsára vettem-e el?

– Akkor még nem ismertem az itteni szokásokat. Azt hittem, hogy jobb lesz szabadnak maradnom. Önnek a házában lesz egy hosszan tűrő mártír, akinek a hallgatása elfed minden titkot, s az nekem szabadalmat ád. Nem tudtam, hogy itt még az asszonyok számára is van titkosrendőrség. De hát utoljára is nem tudott ön végképp megszabadulni ettől az asszonytól?

– Én mindent elkövettem, hogy a kúria kedvezően ítéljen. Követtem önnek a tanácsát, hogy a nőt kegyelem útjára vezessem. Mi hiúsítá meg mindezt? Most ki van ránk mondva az ítélet. Ameddig ez a nő él, addig sorsunkat el nem fordíthatjuk.

– És meddig fog még ez a nő élni! – kiálta fel szikrázó dühvel a halavány alabástrom alak.

A herceg hidegen felelt:

– Ameddig Istennek tetszik.

A szép Cyrene közel simult hozzá, s fejét vállára téve halkan súgá fülébe:

– Tudja ön, hol van most az az asszony?

– Nem tudom – szólt a herceg, arcát félrefordítva, mint aki nem mond igazat.

– Lássa ön, én nem bocsátom el őt olyan könnyen a szemem elől. Ön otthagyta őt Rómában, jól odaláncolva őt börtönéhez. Feje fölött kifent kések, lába alatt kaszatömlöc; árulók, orgyilkosok körülötte; lázadás, gyújtogató népharag közepett. Már ott ugattak az ablaka alatt Jezabel kutyái! Én tudtam, hogyan kell ettől az asszonytól megszabadulni.

– Ön remek nő, Rosina.

– Ekkor egy ember, aki senki – egy pont, egy zérus, közécsap a játéknak, s halomra dönt mindent. Igen, mert ez a senki, ez a pont, ez a zérus mégis volt valami, mi több egy hercegnél, egy fejedelemnél – egész férfi! Ez elvitte magával Rómából azt az asszonyt.

– Szerették egymást.

– Azt gondolom. – A sors másodszor is belevezette őket a kelepcébe, amiben annyi más ember otthagyta az életét. Triesztben három óráig voltak a haditörvényszék és rendőrség hálófonalai között. Ha négy óráig maradtak volna ott, bizonyosan megfogta volna őket a háló. Csak az útleveleiket kellett volna hamarabb elolvasni valakinek, hogy megtalálják az okot, amiért az ember a cinterembe vándorol. Azonban, mire ez valakinek az eszébe jutott, akkorra már az az ember, az a semmi! Az a férfi! Elvitte őt magával. Gyalog mentek a Karszt sziklaösvényein keresztül.

– Nagyon szeretik egymást! – mondá a herceg.

– Olyan nagyon szeretik egymást, hogy nem fognak öngyilkosokká lenni, hanem tovább élnek, hogy tovább szerethessék egymást. Eleinte azt hittem hogy úgy fog végződni a drámájuk, amint hasonló kedélyű embereknél szokott. Turbékolnak, epedeznek, édelegnek, s mikor azt látják, hogy nem lehetnek boldogok, hogy a sors ellen hasztalan küzdenek, akkor egy szép este bezárkóznak egy szobába, s reggel mint szép halottakat találják meg őket. Még mást is reméltem. Hisz nem vagyok oly kegyetlen szívű. Azt hittem, el fognak szökni együtt más világrészbe. Onnan majd egyszer a nőnek halálhírét fogjuk venni. Nem lesz igaz; ők álnév alatt elrejtőznek, de nekünk a hivatalos hír elég lesz bizonyítékul. Cagliari herceg keze felszabadul a rávert bilincsből s akkor aztán válaszolhat arra a kérdésre, hogy vajon a szép Cyrene több-e rá nézve, mint egy szép játékszer.

– Rosina, esküszöm önnek!

– Fölösleges eskü! Legalább egy időre az. Ön megkapta Zboróy Blanka levelét?

– Nem kaptam.

– Dehogynem, amit még Triesztből írt önnek novemberben.

– Nem jutott el hozzám. Én még a december havi illetményét elküldtem neki Vajdár által Rómába: ötezer scudit.

– Hahaha! Önnek derék fogadott fia van, mondhatom. Önnek a leveleit utasítás szerint ő szokta fölbontani. Erre az egyre elfeledte önnek a figyelmét fölhívni. Annak aztán megint nem ő lesz az oka, ha a mostani olaszországi állapotok mellett egy ötezer scudis küldemény, mely a címzettre nem talál, úgy elvész, hogy nyomára nem lehet akadni. – Ez igazán zseniális kölyök!

– Kitelik tőle ilyen escroquerie.

– Hanem azért ne vesszen ön vele össze. Nekem vett rajta gyémántokat. A családban maradt a vagyon. Arról a levélről nekem már novemberben tudomásom volt.

– No, és szabad nekem „is” megtudnom, hogy mit írt nekem a hercegnő?

– Azt, hogy lemond az apanázsáról, újra férjhez megy, s minthogy ez nem megy templombontás nélkül, áttér a jegyese hitére.

– Ebben az az örvendetes, hogy nekem megmarad a hatvanezer scudim.

– Fi donc! Ha Mayer bankár mondaná ezt! De egy Cagliari herceg!

– Én ezt a hatvanezer scudit ezentúl önnek adom – szólt a herceg, hízelgőn fonva karját a szép hölgy vállai körül.

– Uram; ne érintse ön a kezemet! – szólt az, elhárítva magától az ölelést. – Ha volt bátorsága „egy” nőnek azt mondani önnek a szemébe: itt a hercegi koronád meg az aranyaid: szedd fel! Nekem nem kellenek; én akarok egy „egész” embert, aki nekem uram és királyom! – Hát akadhat ön még egy második nőre is, aki ezt szintén megteszi.

– De hát mit kíván ön? Csináljam én is utána azt, amit Zboróy Blanka tesz? Legyek önnel együtt protestánssá, hogy aztán mi is megesküdhessünk?

– Bizony, majd azt mondtam rá, hogy tegyen úgy! Úgy hiszem, hogyha egyszer az „advocatus diaboli” előtt védeni kell a földön elkövetett bűneinket, az ön tréfájára könnyebb mentséget találna, mint amit én tervezek.

– Ön valami tréfát tervez, Rosina?

– Nem is rosszat. Hogy a szerelmes pár célt érhessen, Torockóra kell hazajutnia. Nyomról nyomra kísértem eddig az útjokat. Erdély felé tartanak, annyi bizonyos. Ott a hegyek között van a galambpár fészke, amelyben meg akar húzódni. S azok a körülfekvő erdők most tele vannak kányákkal, héjákkal!

– Ön arra gondol? – szólt akadozó szóval a herceg.

Az öreg roué szerette magát kegyes embernek mutatni, aki fél az éjszakai rémektől; hisz a babonákban. Nem szerette, ha egy szép hölgy halálról beszél előtte.

– Még most csak gondolok – szólt a szép Cyrene. – S lehet, hogy a gondolatom is teljesül. De ha nem úgy lesz, akkor majd tenni is fogok.

Azzal elővette azt a nagy katonai térképet, melyen Erdélynek minden hegye, völgye, még elszórt csárdái is mértani pontossággal vannak följegyezve. Több hely beleszúrt gombostűkkel volt megjelölve.

– Itt a völgykatlanban fekszik Torockó. Körülötte ezeket a pontokat tartják megszállva a fölkelők. Hallott ön már valamit a viselt dolgaikról?

– Borzasztó meséket.

– Azok nem mesék, s borzad tőlük, akinek gyönge szíve van. Én nem. Mit gondol ön, hogy ha egy ilyen borzasztó mesének a színhelyére tévednének a mi menekültjeink, mi történnék velük?

– Arról álmodni sem szeretek.

– Ott nem védi meg őket az angyali szépség. Azok ott gyorsan ítélnek, és végrehajtanak.

– Valóban?

– Valóban! Valóban! Ön olyan hangon mondja azt, mintha egészen másutt járnának a gondolatjai. – Meglehet, hogy önnek a felesége már ebben a pillanatban valamelyik kútnak a fenekén fekszik.

– Az rettenetes volna!

– Rettenetes csak az volna, ha igaz lenne, s nem volna senki, aki a tényt be tudja bizonyítani. Erről gondoskodtam én.

– Ön borzasztó nő, Rosina!

– Ne rémüljön el! Én nem tettem semmit. Én csak engedem őket menni a maguk útján. Ha elbuknak, nem az én hibám. Én csak arról gondoskodtam, hogy ha balsorsuk utoléri őket, erről bizonyítvány legyen a kezemben. Csak nem tart ön Fredegondának, Lady Macbethnek, Borgia Lucrétiának?

– De hát hogy akar ön erről bizonyos adatokat szerezni?

– Igen egyszerű úton és módon. Erdélyből minden ily rémeseményről a legrészletesebb tudósításokat küldik meg a hadügyminisztériumnak.

– Ki küldi azt?

– Olyan hű emberek, akik a hadviselésnek azt a nemét rosszallják. Azokban a tudósításokban fel vannak sorolva az áldozatul esettek nevei mind! Én e leveleket megkaptam másolatban.

A márkinő felnyitó pompás, teknőchéjjal kirakott szekrénykéjét, s egy rózsaszín szalaggal átkötött iratcsomagot vett ki belőle.

A herceg tetteté, hogy összeborzad, mikor azt azt asztalkára letette eléje.

– Ne ijedjen meg, herceg. Nem lehet ez iratokat olvasni. Titkos írásjegyekkel vannak fogalmazva.

De a herceg mégis fölkelt az asztaltól, mintha egy sírboltot nyitottak volna ki előtte, s annak a kísértetei emelkedének ki eléje.

A szép Cyrene vette észre a hatást, s most már úgy tett vele, mint az állatszelídítő a meghunyászított oroszlánjával, mikor a nyers húst szájához veri, s korbácsot ad neki helyette.

A márkinő felnyitott egy iratot, s nevetve olvasott fel belőle egypár sort. Az természetesen úgy hangzott, mintha szanszkrit nyelven lett volna írva: semmi értelme nem volt. A herceg fülében mégis úgy hangzott, mint valami rettenetes varázsmondat.

Aztán csábító mosollyal dűlt oda a vállára a szép hölgy, s bársonyujjaival megcirógatta az állát, s azt mondá neki:

– Hanem ha egy kellemes éjt akar ön az oldalam mellett eltölteni, ha van önnek vágya rendkívüli, nem mindennapi emberek számára fenntartott gyönyörben részesülni, akkor szerezze ön meg nekem a hadügyérségtől e levelezések titkos kulcsát. Akkor ketten egymás mellé ülünk. Ön nekem kibetűzi az iratok tartalmát. Gyönyör és borzalom küzdenek egymással. Meglássuk, melyik lesz erősebb! – S ha aztán „egy nevet” talál ön felolvasni előttem, amelyre várok, akkor majd megtudja ön, hogy milyen az a nőoroszlán, aki az ő meghódítójának a lábát csókolja.

A hercegnek a hideg veríték gyöngyözött a homlokán.

A hölgy leveté magát a kerevetre, állát tenyerébe fektette, és kacagva ingerkedett.

– Nos, uram, az idő még nem késő; csak éjfél után három óra. Ilyenkor legjobban lehet a hadügyminisztériumban értekezni valakivel. Kevés ember van jelen. Legjobb óra a bizalmas kérdezősködésre. – Én visszavárom önt, ha tetszik visszajönni. Ha alva talál, csak e szót mondja: „erdélyi hírek”, s én fölébredek és figyelni fogok. Visszavárom önt. Adieu!

A herceg sietett tőle menekülni.

S aztán hajtatott – nem a hadügyminisztériumhoz, hanem a Sperlbe, ahol még akkor táncoltak a hercegasszonyok, akiknek csak keresztneveik vannak.