IV.

Azt a gőzmozdonyfütyülést is azért találták fel, hogy ami tündér még maradt a földön, azt is elkergesse.

Az alvó hölgy felriadt rá, s mint aki egy toronytetőről esik lefelé, oly rémülten, kerekre nyílt szemekkel, egészen holdkóros elképedéssel ugrott fel helyéről, kezeit maga elé tartva, s kevés híja volt, hogy szemközti útitársa karját meg nem ragadta. – Azután megszégyellte magát előtte, s mosollyal akarta eltakarni heves szívdobogását.

Aztán csakugyan azt hivé, hogy álmodta azt, hogy útitársa egy rajzalbumba az ő alvó arcát vázolja le; amit a kezében tartott, az egy térkép volt, s azon húzogatott vonalakat veres irallal.

A mozdonyfüttyre a társaság többi tagja is visszatért a siralomvölgyébe.

– Hol járunk most? – kérdezé a hercegnő az egyedül ébren virrasztottól.

– Bolognához közeledünk. Onnan a vonat Imola felé megy Anconának. S itt én kegyelmességtektől búcsút veszek.

– Ön kiszáll itt? Hisz azt hallottam, hogy ön is Rómába utazik.

– Oda tartok, de nem ezen az úton. Málháimat hagyom futni az anconai vonalon, onnan a szekérposta majd elszállítja Rómába. Én pedig az Appennineken keresztül Pistoja felé megyek Florenznek. Ez az út fáradságosabb, de fölséges részletei vannak, amik kárpótolják, hogy sokszor gyalog kell menni a vetturino mellett, s aztán egy nappal hamarább ott vagyok, mint az anconai úton.

– Egy nappal hamarább! – E szó megkapta a hercegnő figyelmét. – Nem mehetnénk mi is ezen az úton? Mit szólsz, Mária? Bolognában észrevétlenül kiszállnánk, s aztán hagynók a bőröndeinket magukban vándorolni Rómába, mi meg a hegyeken át utaznánk magunk!

– De nem lehet-e a rossz emberektől félni a hegyek között? – kérdé aggódva a szőke hölgy Adorjántól.

– Erre egy igen szép dalban felel meg Fra Diavolo – szólt Manassé. – A rossz emberektől mindenütt lehet félni. Hanem ha azt értette nagysád, hogy nem rabolnak-e ki bennünket, úgy sokkal valószínűbb, hogy akkor rabolnak ki, ha nagy málhatömeggel utazunk, mintha egy oldaltáskával a vállunkon tesszük az utat, ahogy én szándékozom. „Fiatal koromban” sokat barangoltam ezen a tájon, sohase bántottak a brigantik; ha találkozunk velük, én majd csoportosítom őket, és lerajzolom az albumomba. – Művészeket nem bántanak ezek soha.

– Aztán ketten vagyunk férfiak, s nem ijedünk meg tőlük! – szólt bele Gábor úr, kiben fölébredt a prókátor arra a szóra, hogy egynapi előnyt nyerhet a bírák informálására ellenfele fölött. – Nálam vannak pisztolyok. Hát tenálad?

– Én nem hordok fegyvert.

– Óh, én nem félek rossz emberektől – mondá szelíden a hercegnő. – Én nem tudok egynél több rossz embert az egész világon.

Mindenki tudta, hogy ki az a hercegnő speciális rossz embere, de Gábor úr még illusztrálni is akarta a tételt.

– De hisz az ne próbáljon a hegyek közé jönni velünk, mert ha ott kaphatom, a végórája ütött! Szerencséje, hogy Manassé barátom szép udvarias felszólítására rögtön szót fogadott; mert ha még egy percig itt marad a vagonban, hát emberhalál történik.

– Haha! – kacagott a szőke hölgy. – Fog az bámulni, ha majd hiába keres bennünket Anconában, s onnan utazhatik a postakocsin együtt a bőröndeinkkel.

– Mi pedig azalatt előresietünk a szép hegyeken át. – A hercegnő szép arcát gyermeteg öröm kezdte megaranyozni: – Ezt a gondolatot köszönöm önnek.

És önkénytelen bizalmassággal nyújtá kezét útitársának, aminek az elfogadta – az ujjai hegyét.

Ez az eszme nagyon megtetszett a hercegnőnek. Volt benne valami a kiszabadulásból; az a vasúti vonat olyan, mint a börtön!

– Nem viszünk magunkkal semmit, csak amit kezünkben elbírunk; ahol egy szép sziklát találunk vízeséssel, azt lerajzoljuk, s ahol nagyon félelmes lesz a vadon, ott énekelni fogunk.

– Akkor azt fogják hinni, hogy vándorszínészek vagyunk – szólt bele Gábor úr. – Ha megszorítanak bennünket a taljánok, minden kitelik belőlünk. A hercegnő szépen énekel. Marie nagysád táncol csárdást és tarantellát; én akrobatai mutatványokkal állok elő; hát te, Manassé, miféle komédiára vállalkozol?

– Én beszélni fogok a szuverén népnek a konstitúcióról.

– Javíthatatlan!

– Hanem akkor ne hívjuk egymást a címeinken – szólt a hercegnő felelevenült kedéllyel. – Ügyvéd úr az impresszárió, Marie a prímadonna, ők színből egymáshoz tartozhatnak; mi ketten pedig testvérek leszünk. Mi neve az ön nővérének?

– Anna.

– Ön kölcsönadja nekem e nevet, amíg az út veszedelmes része tart, és Annának fog nevezni. Nem sajnálja ön talán tőlem e nevet?

Manassé nagyon elkomorodott.

– A hercegnőt sajnálom e névtől. Annak a viselője egy igen szerencsétlen teremtés.

– Akkor annál könnyebb a csere.

Abban tehát megegyeztek, hogy Bolognában kiszállnak, s onnan szekéren folytatják az utat tovább.

– De mégis nem előzhet-e meg bennünket az, aki Anconának veszi az utat a vaspálya gyorsaságával? – aggódék a hercegnő.

– Afelől bizton lehetünk. Ma éjjel a vonat Faenzánál megállapodik, mert a ravennai vonatot kell bevárnia, mely katonaságot szállít. Reggelig az utasok mulathatnak. Riminiben ismét be kell várni a szemközt jövő vonatot, s onnan délnél hamarább el nem indul a vonat. Erre Anconában az utasokat mind szigorú motozás alá veszik, hogy nem visznek-e proklamációkat, forradalmi leveleket magukkal; s éjszaka a jesi úton semmi postakocsi el nem indul. Ezáltal lesz rövidebb a Florenz felé vezető út egy egész napi járóval.

Csak az volt még a feladat, hogy az az ember, akit meg akarnak előzni, észre ne vegye a megszökésüket.

– Majd én fedezni fogom a szárnymozdulatot – mondá Manassé, előre leszállva a vagonból, amint a vonat az indóházba begördült. – Csak tessék a váróterembe bemenni. Az az úr nem fog sem a kocsiból kiszállni, sem az ablakon kinézni.

Ezt olyan biztosan merte mondani, mintha valami talizmánja volna amannak a megfékezésére.

És mindaddig ott állt a váróterem ajtajában, amíg a vonat ismét meg nem indult.

– Elment már! – szólt aztán, benyitva a teremben várakozóhoz, s felismerhető volt az a megkönnyebbülés, amit érzett.

– Önt is érdekli ez az ember? – kérdezé a hercegnő.

– Igen. Én félek tőle.

– Ön fél?

– Félek, hogy egyszer megölöm.

Azzal, mintha sajnálta volna, hogy annyit mondott, sietett ki a teremből egy vetturinót fogadni, ki mind a négyüket elszállítsa Vergato felé.

Távolléte alatt aztán felvilágosítá a hercegnőt az ügyvéd aziránt, hogy az egyistenhivők vallása tiltja az emberölést – még aztán többet is hozzátett, mint amennyi igaz, hogy vannak az unitáriusok között, kik a vérontás tilalmát még az állatokra is kiterjesztik; csupán növényi étkekkel élnek, nehogy megöljenek egy lényt, aminek a teremtő életet adott.

A hercegnő hitetlenül rázta fejét. Megfoghatatlan volt előtte, hogy lehessen világfi, gentleman, akinek elv szerint nem szabad fegyvert emelni embertársa ellen; hát akkor mivel védi becsületét, szerelmét, az oltalmára szorult gyönge nőket?

Kíváncsi volt ezt tőle megkérdezni.

Mikor a fedett kocsiban ismét egymással szemben ültek, belekötött e tárgyba.

– Ön azt mondá, fél, hogy ezt az embert egyszer meg fogja ölni. Tiltja önnek – a vallása az emberölést?

– Csupán egy esetet kivéve –felelt Manassé. – De az kettőnk között nem fordulhat elő.

Ezen azután soká eltöprenkedett a hercegnő, hogy minő eset lehet az az egy.

– Ön közelről ismeri azt az embert?

– Gyermekkora óta. Velem együtt növekedett fel. Ha volt egy darab kenyerem, fele az övé volt. Apja tiszttartója volt az apámnak; egyszer elkártyázta a rábízott pénzt, s főbe lőtte magát. Árváját apám fogadta fel kilenc gyermeke mellé tizediknek, s nem tett közöttünk különbséget. Tűz esze van és deli alakja. Első találkozásra mindenkit megnyer. És jaj annak, akit megnyert; mert azt megrontja. – Szegény húgom! Kedves jó Annám! Ő is hitt e csábító szép szemeknek. Esküvőjükre minden készen volt már, s akkor megszökött tőle; elhagyta az oltár előtt.

Manassé arcán még az alkony homálya sem takarhatá el a szívből jövő fájdalmat e szavaknál.

– Mikor történt ez? – kérdé a hercegnő.

– Tavaly februárban.

– Akkor vitt engem a házához Cagliari herceg, akkor láttam ezt az embert először.

És aztán kereste az összefüggést a két eset között.

Vajdár elhagyta menyasszonyát, amint a herceg feleségét meglátta. S a herceg neki ura volt. Mint titkár szolgált nála.

S azóta válóper van férj és asszony között.

– Tehát a rossz lelkiismeret kényszeríté őt helyét elhagyni, mikor ön szembelépett vele?

– Nem. Lelkiismeret őnála nincsen. Ha valami célt akar elérni, nem válogat az eszközökben; nem bánja, ha annak, ami neki élvezet, mások keserve lesz is az ára. Ez nem ismer fájdalmat, nem ismer szégyent.

– És mégis egész a gyávaságig meghunyászkodott ön előtt.

– Mert tudja, hogy kezemben van életének egy titka; okiratokkal bebizonyított titok; amit ha én napfényre hozok, nincs az a magas polc, ahonnan le ne essék rögtön; nincs az a hatalmas pártfogó, aki védelmére kelhessen; el van temetve elevenen.

– S ön nem használja azt föl ellene? – kérdé Blanka hevesen.

– Hisz az bosszúállás volna – felelt Manassé nyugodt hangon.

– S ahonnan ön jön, ott az emberek nem állnak bosszút?

– Nem.

– És testvére: a szegény megcsalt leány, vigasztalást talált-e?

– Nem, hercegnő; ahonnan én jövök, ott az emberek csak egyszer szeretnek…