Part

  1 Egy  |                  Egy bujdosó naplója~Az óriás elesett, meghalt,
  2 Egy  |             Hajtott a vihar engem is az ország egyik szélitől a
  3 Egy  |             a délibábos róna, láttam az éji pásztortüzet, hallottam
  4 Egy  |           falvak kilátszanak belőle, az esti harangszó széthangzik
  5 Egy  |        imádkoznak könnyező szemekkel az esti harangszóra?~Eszembe
  6 Egy  |          most, kerülve a napfényt és az emberarcot.~Eszembe jutott
  7 Egy  |              nótát zokogó cimbalmán, az ott iddogáló lehúzza mélyen
  8 Egy  |              nótában?~Eszembe jutott az ősi apai ház, láttam messziről
  9 Egy  |              ember megy végig, távol az éji őr kiáltása hallik,
 10 Egy  |         hallik, a fáradt ember benéz az ablakon, a csöndes szobában
 11 Egy  |             emberi arc közül keresve az egyet, akit meg nem talál;
 12 Egy  |        szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csendesen lobog.~
 13 Egy  |             a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlő falvakat,
 14 Egy  |             tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott, végiglopózni
 15 Egy  |          gyújtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni
 16 Egy  |             akar …~És útnak indultam az ismert föld és az ismeretlen
 17 Egy  |           indultam az ismert föld és az ismeretlen jövendő felé…~
 18 Egy  |          felé…~Hogy össze volt zúzva az egész világ!~Felbomolva
 19 Egy  |              csatatérre járt keresve az eltemettek közt híreveszett
 20 Egy  |            bénán jött el a csatából, az üldözött polgár, ki nevét
 21 Egy  |              a látogatatlan templom, az álhírterjesztő sarlatán,
 22 Egy  |     álhírterjesztő sarlatán, a sírok az útfélen; mindezeket s a
 23  I   |     keresztül a szomorú helységeken.~Az utcákon nem vezetett kocsinyom
 24  I   |              csikasz kutya nézett ki az ablakon, oly vadul, oly
 25  I   |        hagyott volna nyomot, széjjel az egész faluban egy élő teremtést
 26  I   |   visszacsapva, ahonnan fölverettek. Az ember ásót vett kezébe,
 27  I   |             van akasztva szobájában. Az iszonytól kitörte a hideg,
 28  I   |        házfalakon mindenféle gaz nő, az is olyan sárga, mintha bánná:
 29 II   |          Szerelemből követte férjét, az egész úton egy panaszhangot
 30 II   |       panaszhangot nem ejtett, tűrte az éhséget, a szomjat, a déli
 31 II   |         félelmet sem mutatott, mikor az alkonyati gőzkör, mint egy
 32 II   |       egyedül esteledtünk el valahol az emberhangtalan fenyéren.
 33 II   |              szántasz, vetsz, hajtod az ökröt, én a teheneket fejem…~
 34 II   |       szomorú”.~Amint egy falu alatt az út kétfelé vált, a huszártiszt
 35 II   |            egy hírlap akadt kezembe. Az első volt, amit régóta láttam.
 36 II   |           megtudtam: hogy nem messze az erdőben a kalauz elárulta
 37 II   |            velök volt inas elszaladt az erdőbe, egy kardot hajítottak
 38 III  |          Ahol valami tócsára akadtak az útban, annak ott nekifeküdtek,
 39 III  |     féligsült kukoricacsövet rágott, az ősz bojtár melancholice
 40 III  |            fájós lábával, kerülgetve az út göröngyösebb részét.~
 41 III  |             időkből ismerősöm volna.~Az a magas férfi a szíjas bocskorban
 42 III  |            hasonlított valakihez, ki az országgyűlési körök első
 43 III  |              tudtak szájízére főzni.~Az a fehérhajú bojtár arca
 44 III  |              nem hajolt, jött légyen az felülről vagy alulról.~S
 45 III  |             felülről vagy alulról.~S az a sziszegve sántikáló ifjú,
 46 III  |           dióval, arcukon csorog alá az izzadság… Hajj előre! Hajj
 47 III  |           Megállítják, megszólítják.~Az első azt kérdi tőle: nem
 48 III  |           róla?~– Ismerem jól – szól az utas –, ó, e házban vígan
 49 III  |             vígan vannak, soha sincs az vendég nélkül, szól benn
 50 III  |              magát jól mulatja.~Most az ősz ember szól hozzá: egy
 51 III  |           vesztette miatta, elvitték az őrültek házába.~Végre az
 52 III  |             az őrültek házába.~Végre az ifjú tudakozódik.~– Fiatal
 53 IV   |                                  IV. Az ezermester és a kozák~Útitársammal
 54 IV   |   magostetejű kalapot viselt, a képe az orrától a füléig meg volt
 55 IV   |           szabóolló fogantyúja.~– Ez az ember kell minekünk – mondék
 56 IV   |                kiálta ránk messziről az ember.~– Szívesen, ha akarja.~–
 57 IV   |           járt néha a színészekkel.)~Az ember felmászott a szekérre,
 58 IV   |            fizethet a vitelért, mert az úton kirabolták, s több
 59 IV   |              utoljára Hamlet apját?”~Az ember kék-zöld lett ijedtében.
 60 IV   |              azután elbeszélte: hogy az a színésztársaság, mellyel
 61 IV   |           debreceni csata alatt, míg az ágyúdurrogás folyt, leültettek
 62 IV   |           karonfogva vezetget felém, az ifjú megáll előttem, felemeli
 63 IV   |               monda szomorúan. Amint az ágyút töltötte, mintkét
 64 IV   |   elszédültem, hanyattvágtam magamat az árokba. Úgy locsoltak fel
 65 IV   |              lába volt ellőve, amint az egyiket elvitte a golyó,
 66 IV   |        másikat is ellövik, s mielőtt az segíthetett volna rajta,
 67 IV   |    elszakította. Inkább álltam volna az ágyú előtt, minthogy ezeket
 68 IV   |       meghalhattak.~…~Estefelé: hogy az erdőből kiértünk, messziről
 69 IV   |              nem lehetett fordulnunk az erdőbe. Leghelybehagyhatóbb
 70 IV   |                Fuvarba megyünk ennek az úrnak, aki itt hátul ül.~–
 71 IV   |              a kozák.~Hátratekintek. Az én doktoromnak sem híre,
 72 IV   |             turkálni, mely műtételre az eltűnt férfiú reszketve
 73 IV   |              a kozákokat, mit növelt az exorvos azon ötlete miszerint,
 74 IV   |           furcsán jött ki.~– Kicsoda az úr! – kérdi tőle mennydörgős
 75 IV   |             torzonborz kozák hetman.~Az ember se látott, se hallott,
 76 IV   |           gondolta a nyavalyás: hogy az a messzeföldről jött férfi
 77 IV   |           tudott olvasni magyarul, s az átnyújtott cédulákat úgy
 78 IV   |       használt káromkodással rivalla az agyonijedettre.~– Ki vagy?
 79 IV   |               Igen, igen! – integete az én emberem fejével sebesen
 80 IV   |              társaival, amerről jött az avarba. A kis doktor remegve
 81  V   |       rejtekhelye~Szellő sem lengett az izzó ég alatt. A délibáb
 82  V   |         bevágtunk a puszta közepébe, az úttalan, jeltelen kopár
 83  V   |             a söppedékes legelőre, s az összegázolt gyöp azonmódon
 84  V   |            kézzel sem fogta a lovát, az pedig ballagott nagy cammogva,
 85  V   |        harapott, ahol gyöpöt talált. Az ember ült rajta nagy idomtalanul,
 86  V   |             benne ismerni a csikóst. Az, mikor lovagol, hajlik jobbra-balra,
 87  V   |             amint rohan szelet verve az álló levegőben, széttekint
 88  V   |          uralkodik; ki tudja, mi kéj az, amit akkor érez?~Midőn
 89  V   |       előttünk.~Egy szót sem szólott az egész úton. Útitársam akart
 90  V   |          nyargalt előttünk mogorván.~Az utolsó toronytető is eltűnt
 91  V   |      látszott keletkezni, mely utóbb az egész látkörön végignyúlt,
 92  V   |              lovastul beleveszhetünk az ingoványba.~A víz majd nagyobb,
 93  V   |           ért, semmi jel nem mutatta az utat.~Vezetőnk itt beszédesebb
 94  V   |       üldözött ember, vagy tán éppen az üldöző, belebódult az ismeretlen
 95  V   |          éppen az üldöző, belebódult az ismeretlen ingoványba. Másnap,
 96  V   |            bánatos bőgése hallék. Ez az emberhangtalan méla nyüzsgése
 97  V   |           aggasztóbb volt, mint maga az éj csöndje. Itt az egészen
 98  V   |              maga az éj csöndje. Itt az egészen új idegen világban,
 99  V   |         lótiprás locsogása. Ki lehet az?~– Siessünk előre! – kiálta
100  V   |          mindjárt megtudjuk: hogy ki az, ismerős-e vagy perzekutor.~
101  V   |          elszaladt a ménes”. – Nincs az a tilinkó, amely jobban
102  V   |            magával beszélve, elesett az, látták akárhányan halva,
103  V   |            meghökkenve.~– Na papolj! az ördög jön utánunk kölykestül,
104  V   |            kémlelte a törést, melyen az utánunk jövőnek előttünk
105  V   |           mosolyogva mondá:~– Tegyék az urak a lovaik fejét a másik
106  V   |            ki, mert megismerem ám én az embert. Hanem hiszen sebaj,
107  V   |             a szegénylegény tartozik az urakon segíteni.~Társam
108  V   |              csomó pénzt akart ekkor az embernek adni, mit az kevélyen
109  V   |          ekkor az embernek adni, mit az kevélyen utasított vissza: „
110  V   |              törődve, elébe ugratott az érkezőnek, s mielőtt az
111  V   |              az érkezőnek, s mielőtt az szóhoz jutott volna, úgy
112  V   |              lehete észrevenni, mely az ifjú hadsereg fiainak arcán
113  V   |           díszíté fel. E komolyságot az öreg ömledezései alatt is
114  V   |           félni, itthon vagyunk már, az Ábrahám kebelében!”~– Hát
115  V   |              ipához fordulva.~– Csak az árnyéka hajdani magának,
116 VI   |            csörtettünk előbbre. Most az ifjú vő vezetett bennünket,
117 VI   |             sűrű fűzfabozót lepte el az utat, a lágy iszapban meglátszottak
118 VI   |          lágy iszapban meglátszottak az előttünk járt-kelt lovak
119 VI   |             nézett a rekettyés felé, az öreg csikós odafordult a
120 VI   |           vele mentünk.~Amint odaért az asszonyhoz a csikós, leugrott
121 VI   |       úgymonda – újságot hozok, ezek az atyafiak látták az uradat”.~
122 VI   |              ezek az atyafiak látták az uradat”.~Az asszony arca
123 VI   |          atyafiak látták az uradat”.~Az asszony arca kigyulladt: „
124 VI   |          mennél? harminc mérföld ide az a hely, ahol ő elmaradt,
125 VI   |            van: beszélt a jó öreg, s az volt szerencséje: hogy leánya
126 VI   |     rekettyés közül elkezde hangzani az „én vagyok a petri gulyás”
127 VI   |             dal hangzott. Perc múlva az ifjú vő ölében hozta vissza
128 VI   |               még a feleségével sem. Az asszony sietett a tűzhelyhez,
129 VI   |             nagy kulacsot hozott elő az asszony, tele jóféle kerti
130 VI   |          magáét.~– Nos, fiam – szólt az öreg – most mondd el hát,
131 VI   |           szóra, de bizonyomra: akit az istennyila megüt, nincs
132 VI   |            jobban megütve, mint akit az ágyú szele ér. Láttam egy
133 VI   |        hozzám döfött, egy beletalált az oldalamba. Én meg sem mozdultam,
134 VI   |       Azonban a jól iskolázott lónak az a szokása van: hogy előtte
135 VI   |              a vértes, anélkül, hogy az egyszer is rám hágott volna,
136 VI   |          tettem ezalatt, mely bennem az élőt elárulta volna, úgy
137 VI   |       puskaporsalak odahullott rám s az ellenkező félről odairányzott
138 VI   |           maradt.”~Én is ottmaradtam az elvesztett csatatéren.~Este,
139 VI   |           álltak, kigyulladni sorban az őrtüzeket. Messze volt tőlem,
140 VI   |       jutottam el a legelső őrtűzig. Az őrszem észrevett, s amint
141 VI   |               akármi történik velem. Az őrvezető odajött. Kértem,
142 VI   |          hagyjon tovább nyomorognom. Az ember csaknem sírt, úgy
143 VI   |              hogy két szerb alkuszik az én jó kesely lovamra. Az
144 VI   |             az én jó kesely lovamra. Az egyik tíz forinton vette
145 VI   |           alkudtak a fülem hallatára az én jó lovamra, akit egy
146 VI   |          akit egy faluért nem adnék. Az egyik tizenkét forintot
147 VI   |           ígért többet tíznél, pedig az egyik mindenesetre meg akarta
148 VI   |              a magáéból, utoljára is az lett belőle, hogy összeverekedtek,
149 VI   |             még azon éjjel kiszöktem az ablakon s elhoztam a keselyt.~
150 VI   |        ablakon s elhoztam a keselyt.~Az ember semmin sem mulat oly
151 VI   |         jelenetek elmondása idéz elő az arcokon, miket ő maga oly
152 VI   |        boldog család örömeiben; este az öreg maga kivezetett bennünket
153 VI   |              kívánni, – nem szereti. Az olyan embert föl nem veszi
154 VI   |                Furcsa ember lehet.~– Az a mondása: hogy nem kell
155 VI   |             a mondása: hogy nem kell az Istennek parancsolgatni.~
156 VI   |      kikötött. Ő volt a molnár abban az eldugott malomban. Mi szótlanul
157 VI   |      sikamlott velünk odább a sajka, az alkonyatban elfeketült víz
158 VI   |            senki, egyetlen hang volt az evezők taktusos csapása.~
159 VI   |        fülembe dörmögé: „nem szereti az olyan embert, aki pénzt
160 VII  |            szikra” csárda.~Félreesik az országúttól. Csaknem a Tisza
161 VII  |        Csaknem a Tisza partja alatt, az itt legmagasabb part homokdombjaitól
162 VII  |             komondor rugaszkodott ki az udvarából, bőszült csaholással
163 VII  |           legvitézebb komondor felé.~Az elkezdett e jelenetre sértetten
164 VII  |          többi utána, egymást törve, az volt boldogabb, amelyik
165 VII  |           mondá vezetőnk kuttogva. – Az ilyen nagy kutyának nem
166 VII  |           sem szólongatás, – lehúzza az embert a lórul, megfogja
167 VII  |           módját, leguggolt előtte s az orra cimpáját veri, s úgy
168 VII  |              a csárda előtt álltunk.~Az épület jó karban van tartva.
169 VII  |          kedveért lakik ottan.~– Ezt az érdemes embert „Sallai uram”-
170 VII  |           uram éppen most ugrott fel az ágyból. Csupán egy nagy
171 VII  |            süveg volt fejébe nyomva, az sem azért: hogy meleget
172 VII  |         annak bizonyságaul: miként ő az úr a háznál.~Vezetőnk nehány
173 VII  |           hozzánk Sallai uram, azzal az örvendetes hírrel költve
174 VII  |    panaszkodott: nem tudja mi lelte, az ő torka úgy megszűkült,
175 VII  |          különös összehúzó ereje van az emberre.~Nemsokára szívdobogva
176 VII  |         szívdobogva láttuk elrobogni az ablak alatt a perzekutort
177 VII  |       hidegvérrel, s nyitotta előtte az ajtót.~Társam vakarta az
178 VII  |             az ajtót.~Társam vakarta az orrát: „szeretném, úgymonda,
179 VII  |   teletöltötte jó törkölypálinkával, az asztalra rakta, a perzekutor
180 VII  |            perzekutor azonban kiitta az üveg bort. S azzal megtörölve
181 VII  |         fejét csóválni, megszámlálta az asztalon álló öt tulipános
182 VII  |          egyet fordulok, csak öt van az asztalon.”~A perzekutor
183 VII  |           van, mi! – kiálta előhúzva az üveget. – Ez az én üvegem,
184 VII  |             előhúzva az üveget. – Ez az én üvegem, la. No, kentek
185 VII  |              kentek köszönet fejében az üvegemet is eldugják. Kentek
186 VII  |              keresnek! soha sem volt az én házamnál kenteken kívül
187 VII  |         Hogyne veszekedném! – ordíta az még hangosabban.~– De velem
188 VII  |           kiment a szobábul, bevágva az ajtót, felült a lovára és
189 VIII |            egyetlen földe annak, kié az egész föld; úgy vándorolt
190 VIII |       szerelmével a fájdalom hölgye, az álmaiban látott sír felé,
191 VIII |           itt halt meg – mondák néki az emberek. – Nézd végig az
192 VIII |             az emberek. – Nézd végig az új sírokat, köztük nincsen,
193 VIII |           nincsen, akit keressz, ide az a híre jött: hogy az ország
194 VIII |             ide az a híre jött: hogy az ország túlsó részén – ott
195 VIII |          megnyughasson.~Ott sem volt az. Onnan ismét máshova utasították.
196 VIII |           eltemetve.~A hölgy bejárta az országot, ahol csak csatatér
197 VIII |               Egyetlen nagy sírhalom az, az út mellett fölárkolva,
198 VIII |           Egyetlen nagy sírhalom az, az út mellett fölárkolva, sem
199 VIII |         szárazon belőle. E sír alatt az ő kedvese nem nyughatik. –
200 VIII |              hogy örök tavasz van; – az ő sírja körül is, azon földön:
201 VIII |          körül is, azon földön: hova az ő lángszíve van eltemetve,
202 VIII |            és virágnak. „Egy virágot az ő sírjáról” – mondá búsan,
203 VIII |               távol esett tőle. Ahol az van, azon helyen neki nem
204 VIII |             hasonlót, egy-egy vonást az övéhez, s olyankor búsan
205 VIII |             ezek mind boldogok, csak az övé oly szerencsétlen?~Egy
206 VIII |             a fájdalmas csóktul, mit az álomlátás kedves fantomjának
207 VIII |         nejét fölkeresni.~Érzé: hogy az álmok megölik, ha nem megy.
208 VIII |         gondolkozik elmúlt álmán. Ez az őrültség ösvénye.~Fel kell
209 VIII |           öltözködve faluról falura, az utcán a kutyák végig ugaták,
210 VIII |        hosszú unalmas utat, a zápor, az őszi vihar sokszor ottlepte,
211 VIII |              úgy lepi meg majd, hogy az utcán alamizsnát kérend
212 VIII |             hópelyheket arcába, hogy az ebek végigkísérik az utcán,
213 VIII |            hogy az ebek végigkísérik az utcán, hogy az emberek szidva
214 VIII |          végigkísérik az utcán, hogy az emberek szidva utasítják
215 VIII |       utasítják ki a faluból, s hogy az út oly hosszú, oly fáradságos.~…~
216 VIII |       Végigballagott nagy nyomorékul az utcákon. Jöttek vele szembe
217 VIII |        szegletkövére.~A hajdú bement az udvarra, átallva a rongyos
218 VIII |             pariparobaj hallatszott, az utcán délceg lovagok vágtattak
219 VIII |            oly közel hajlott arcával az érte nyújtott szép kézhez.
220 VIII |           Csak a koldus a küszöbben. Az a nő az ő felesége volt.~
221 VIII |          koldus a küszöbben. Az a nő az ő felesége volt.~A lovagok
222 VIII |             is, másikra is.~– Ez nem az én nőm – mondá magában a
223 VIII |              oly arcot viselni, mely az én bálványképemhez vonásról
224 VIII |             A hölgy lova félreugrott az élő kísértet elől. Bosszúsan
225 VIII |             s korbácsával végigvágva az ijesztő alakon, megvető
226 VIII |        hangon kiáltott le rá: „félre az útból, te koldus!” S azzal
227 VIII |         azzal bosszúsan nekihajtott. Az ember nem tért ki, a ló
228 VIII |             delnőjük után bevágtatva az udvarra. A mogorva hajdú
229 VIII |        börtönben.~*~Víg zene hangzik az úri lakban, az úrnő kézről
230 VIII |          zene hangzik az úri lakban, az úrnő kézről kézre jár a
231 VIII |              a szerelemben is. Cseng az összeütött pohár, farsang
232 VIII |             sincs, aki szomorkodnék, az úrnő öröme mindenkit magával
233 VIII |          ítélték el hosszú fogságra.~Az ítélő bírák előtt gyakran
234 VIII |             kért, a törvény szigorú. Az ítélet kimondatott rá, vaskeményen,
235 VIII |           sajnálták, vigasztalák, de az ítéletet kimondták.~Ekkor
236 VIII |            elé, akit a bíró elítélt, az irgalom szava fölmentheti.~
237 VIII |          emlegetni. Mindennap elment az oda, felőle tudakozódni,
238 VIII |           míg él.~*~Víg zene hangzik az úri lakban…~…A táncvigalom
239 VIII |            hívatlan vendég jelen meg az orgiák termében. Egy tisztviselő. –
240 VIII |      tisztviselő. – A zaj megszakad, az úrnő a hivatalos férfi elé
241 VIII |         örömmel a delnő.~– Többé nem az, a válóper meg van indítva
242 VIII |            meg van indítva ön ellen.~Az ajtó föltárult s a bámuló
243 IX   |             mint ő. Úrnak született, az életszükség apró bajaival
244 IX   |       másokat mulattatni.~Ismerte őt az egész környék, a vendég
245 IX   |            tárva-nyitva állt mindig, az embert a kocsiról húzták
246 IX   |             kastélyához közelgeténk, az ablakok ki voltak világítva
247 IX   |            odafenn a tornácban éppen az ő nótáját húzzák. Ilyenkor
248 IX   |        klarinétos pláne többet fútta az orrát, mint a klarinétot.~–
249 IX   |           tőle.~– Idebenn van, szólt az ajtóra mutatva. S nagy ősz
250 IX   |           arccal nyitott a szobába.~…Az ember, akihez jöttünk, ott
251 IX   |           akihez jöttünk, ott feküdt az ágyon, – haldokolva.~Ispánjai
252 IX   |       álltunk meg a nyitott ajtóban.~Az egyik ispán odalépett hozzánk,
253 IX   |            senkit többé.~– Hová lett az a sok ember: aki az elébb
254 IX   |             lett az a sok ember: aki az elébb itt táncolt? – hörgé
255 IX   |        nyitotta fel többet.~…~Később az a hír kezdett el szárnyalni,
256 IX   |             Sokat találgatták miért? Az igazi okát, úgy hiszem,
257  X   |              könny lassanként eltűnt az olvasó szeméből, homlokáról
258  X   |         megugaroltatni, hordasson ki az őszi alá hatszáz szekér
259  X   |            Marci zsidóval újítsa meg az árendát a pálinkaházra nézve, –
260  X   |              azokért hamar elmetszik az embernek a gégéjit. Aztán
261  X   |               meg olajjal. Áldja meg az Isten kedves bátyámat, csókolja
262 XI   |             ismerő tekintet.~Egyszer az országúton jött velem szembe.
263 XI   |        országúton jött velem szembe. Az út az erdőn vitt keresztül,
264 XI   |             jött velem szembe. Az út az erdőn vitt keresztül, csak
265 XI   |              rögtön találkozék velem az útkanyarulatnál; megdöbbenve
266 XI   |      hirtelen visszafordulva, letért az országútról, vissza-visszanézve
267 XI   |           hantolásra, s ott elnyomta az álom. Az elmúlt éj zivataros
268 XI   |              s ott elnyomta az álom. Az elmúlt éj zivataros volt,
269 XI   |               meglátszék rajta, hogy az éjet nem tölté fedél alatt,
270 XI   |             nagyon ébren aludt, mint az üldözött vad szokott. Óvatos
271 XI   |             s a csörtetve távozó zaj az erdő bokrai közt tudatá:
272 XI   |            volt egy nyilvános jellem az országban, kit egyszer-másszor „
273 XI   |            magának, halált szavazott az eltérőre. Így ölte meg saját
274 XI   |          legjobb barátainak.~Egyszer az utcán egy feketébe öltözött
275 XI   |             karján, szinte gyászban. Az ember sápadt lett, mint
276 XI   |             sápadt lett, mint a fal. Az általa megöltnek családját
277 XI   |            olykor hetek múlva kiment az utcára, amint a legelső
278 XI   |         melyben lakott; aznap eltűnt az ember hazulról, elbujdosott,
279 XI   |      Testvérem!”~– Én vagyok – hörgé az, hangtalan rekedt asztmával –
280 XI   |               hogy ne menjen tovább; az gyanúsan, szótlanul húzódozott
281 XI   |           hirtelen megállt; „hah, mi az? mi zörög ott künn?” – kérdezé: „
282 XI   |         felelék neki, a szél játszik az elszabadult kútostorral,
283 XI   |       elszabadult kútostorral, dúdol az ablakok között, a kutyák
284 XI   |            kutyák üvöltnek egymásra, az eső veri az ablakokat, künn
285 XI   |       üvöltnek egymásra, az eső veri az ablakokat, künn iszonyatos
286 XI   |             nyugtalanul. Ez kinézett az ajtón, azalatt amaz, az
287 XI   |              az ajtón, azalatt amaz, az ablaknak rohant, felszakítá
288 XI   |             rajta, s aztán rohant ki az avarba, a fergeteges embertelen
289 XI   |          kísérve a vihar zúgásától s az ebek üvöltéseitől. Nem lehetett
290 XI   |           jegenyefák között, dúdolni az ablakon át, s rázni a dörgő
291 XII  |       darázsoknak, fészket csináltak az ágak között, s a gyümölcsnek
292 XII  |        példátlan levén előttem, hogy az érett gyümölcsöt valaki
293 XII  |                Legkedvesebb fám volt az egész kertben, hallja az
294 XII  |             az egész kertben, hallja az úr – viszonza, – még a megboldogult
295 XII  |            tűzre vettessék?~– Hagyja az úr, pogány története van
296 XII  |            úr vetődött hozzánk, mint az úr, la. Bujdosott az is,
297 XII  |            mint az úr, la. Bujdosott az is, nem maradhatott otthon,
298 XII  |   maradhatott otthon, no hiszen, azt az urak tudják: hogy miért.
299 XII  |            szép reggel, mondom: hogy az a körte akkor kezdett érni, –
300 XII  |          körte akkor kezdett érni, – az én szomorú emberem szokatlanul
301 XII  |           Nézze kend, apjuk – mondom az öregemnek –, a szomorú szentem
302 XII  |   megsejtette: hogy a körte érik.” – Az öreg megdorgált; „ne panaszold
303 XII  |              a kertbe találok nézni, az én emberem, még mindig a
304 XII  |            mégis ott van. De már ezt az öregem sem hagyhatta szó
305 XII  |         Lekiált rá: „szálljon le már az úr onnan, vagy mi! Hagyjon
306 XII  |            nekünk is rajta valamit!” Az ember reá sem konyított. – „
307 XII  |      gorombaság – mondék magam –, ha az emberhez emberül szólnak,
308 XII  |             fülét!” Meg sem mozdult. Az öregem elkezde káromkodni;
309 XII  |             a földre szédültömben. – Az ember fölakasztotta magát
310 XII  |       játszik előttem a világ; nincs az a pénz, amiért annak a gyümölcséből
311 XII  |         tolvajnak sem kell, láthatja az úr, nem jár arra egyéb,
312 XII  |             darázs, nem hiszem, hogy az is valami rossz lélek ne
313 XII  |           alkalmasint egyik sem volt az igazi. A bognár azt metszette
314 XII  |             kaputomat.~– Nagyon nézi az úr azt a fát, az úr is éppen
315 XII  |         Nagyon nézi az úr azt a fát, az úr is éppen olyan szomorú
316 XII  |            olyan szomorú ember, mint az volt, nehogy megtréfáljon
317 XII  |            volt, nehogy megtréfáljon az úr is, mert úgysegéljen,
318 XIII |     följelentem magamat. – Én vagyok az a híres Sárga Péter!~– Nincs
319 XIII |             egy óra múlva halva van! az nem lepte volna meg, ha
320 XIII |            komolysággal állítá, hogy az egyik sem volt.~– Hát mit
321 XIII |             üldözött Sárga Péter, ki az irmicei nemzetőrök csatadalát
322 XIII |       muzsikára tettem.~– Hát voltak az irmicei nemzetőrök valaha
323 XIII |           Nem azért ettem én vackort az erdőben, míg csak benne
324 XIII |   ringy-rongy”.~A parancsnok hívatta az őröket.~Az önvádlott megörült.
325 XIII |        parancsnok hívatta az őröket.~Az önvádlott megörült. Tehát
326 XIII |       magában.~– Dobják ki innen ezt az embert – monda a parancsnok
327 XIII |             magának olyan embert, ki az ily nevezetes fogást jobban
328 XIII |        olykor ismerőssel találkozik, az Istenre is kéri, hogy ne
329 XIII |             is kéri, hogy ne nevezze az igaz nevén, mert meg találja
330 XIV  |         térden felül el kelle vágni.~Az egyik osztrák tüzér volt,
331 XIV  |            fogunk – koldulni járni.”~Az osztrák feljajdult e szóra.~„
332 XIV  |           magyar jó, vidám fiú volt, az osztrák szomorú legény,
333 XIV  |              rokkant féllábú tüzért, az osztrák egyenruhát viselte,
334 XIV  |              ismeretlennek, elfogott az utcán egy embert, elolvastatta
335 XIV  |          magának, ha vajon csakugyan az van-e benne, amit ő már
336 XIV  |          örvendetes.~…~Hallgatva ült az utca szegletkövén a csonka
337 XIV  |             észrevétlenül csúsztatta az alamizsnát a nyomorék kezébe,
338 XIV  |               hogy ne lássák, miként az koldus, a távozó szemeit
339 XIV  |     sétálgatnak a Duna-parton, egyik az osztrák, másik a honvéd
340 XIV  |             ki vannak cserélve: most az osztrák a jó, vidám fiú
341 XV   |            képzelhetni: hogy most is az, az ezen metier-ű embereken
342 XV   |        képzelhetni: hogy most is az, az ezen metier-ű embereken
343 XV   |      szeptember végefelé találkoztam az elsőbbel egy rossz falusi
344 XV   |        rettenetes pátosszal –, nekem az nincs, egy darab sincs.~–
345 XV   |         ravaszul – nem szed engem rá az úr, hallottam én jól, mit
346 XV   |        hallottam én jól, mit beszélt az úr az egész úton az inasával:
347 XV   |            én jól, mit beszélt az úr az egész úton az inasával:
348 XV   |          beszélt az úr az egész úton az inasával: miképp biztatta
349 XV   |            inasával: miképp biztatta az úr, hogy a magyar pénzt
350 XV   |             túl, jó fülem van nekem.~Az én emberem úgy tett, mintha
351 XV   |            vert a paraszt vállára.~– Az igaz – úgymond –, jó fülei
352 XV   |          forintot a fuvaros markába.~Az nézett rá egy ideig kétkedve,
353 XV   |           nyújtá vissza; „csak adjon az úr amolyan régifélét.”~Az
354 XV   |            az úr amolyan régifélét.”~Az ember felkacagott; „már
355 XV   |        helyette a fuvarosnak, aminőt az kívánt, magyar bankjegyeket,
356 XV   |  erőlködésről ítélve, mellyel azokat az inas hurcolgatta s ama titkos
357 XV   |      drágáért a kormánynak, úgy hogy az kétszer fizette meg a marhák
358 XV   |            őnéki nagy bajt okozának.~Az ezüst miatt szüntelen félnie
359 XV   |            pénzkupec volt.~Ennek meg az volt a mestersége: hogy
360 XV   |         járta a falukat, ijesztgette az embereket, hogy a magyar
361 XV   |              szép hasznot gerjesztve az uzsorásoknak. A mi kupecünk
362 XV   |         persze egy harmadrész árért.~Az embernek megtetszett ez
363 XV   |              ismét végig szomorkodta az ismerős helységeket, a leverő
364 XV   |          magyar bankó megint elvész. Az emberek ismét kétségbeesve
365 XV   |           környék magyar pénze ismét az ő zsebében torlott meg.
366 XV   |           status nevében.~Mindketten az útféli csapszékben jőnek
367 XV   |           belesandítva görbe szemmel az idegen papiroskazalba.~–
368 XV   |      papiroskazalba.~– Hol gyűjtötte az úr ezt a sok pénzt? – kérdi,
369 XV   |             hidegvérrel.~– S mit fog az úr vele csinálni? – kérdé
370 XV   |          haragudott volna érte, hogy az ily egyszerű dolgot – lehet
371 XV   |             ötvenet.~– S hogy szedte az úr maga százát?~– Tizenötöt
372 XV   |      huszonötért szedte mindenütt.~– Az lehetetlen – úgymonda –,
373 XV   |         vesztegeti.~– Nem lehetetlen az. Meg kell az embereket ijesztgetni
374 XV   |              lehetetlen az. Meg kell az embereket ijesztgetni jól,
375 XV   |           kell menni a pénzzel, hogy az ember túladhasson rajta,
376 XV   |            ezt a parancsnot, melyben az van írva, hogy a magyar
377 XV   |     elsápadva a kupec, s végigolvasá az affiche-t, reszketett az
378 XV   |             az affiche-t, reszketett az álla, csaknem sírva fakadt.~–
379 XV   |             fakadt.~– No, most lássa az úr – monda kacagva a nem
380 XV   |             a nem élelmező biztos –, az úr maga is úgy meg van ijedve:
381 XV   |          adná.~– De hát ne tréfáljon az úr, mi lesz ilyképpen belőlünk,
382 XV   |           vezércikk, melynek folytán az jön indítványba, hogy a
383 XV   |      közelebb ment a kupechez „nézze az úr, csupa kollegialitásból
384 XV   |            adnak százért, miért adja az úr nékik?~– Szükségem van
385 XV   |        sokáig várni.~A kupec vakarta az orrát. Nyughatatlanul mosolygott,
386 XV   |            vele, amit akart~– Hallja az úr. Messze van az úrnak
387 XV   |             Hallja az úr. Messze van az úrnak Bécs, ha Törökországba
388 XV   |       visszajön, tenger pénzt elkölt az úton, meg is lophatják annyi
389 XV   |              húszat én is adok érte, az úr nyer magának ötöt.~–
390 XV   |        mondani.~– Nem paraszttal van az úrnak dolga – förmedt rá
391 XV   |              adatokra építi. Tudja-e az úr, mik azok a statuspapirosok?
392 XV   |         külföldi papirosok kurzusai? az actiák, assignaták, a ferlózungok,
393 XV   |          utoljára is elhítta magához az országköpölyözőt, ki is
394 XV   |        titkosan. (Soha sem szerettem az olyan embert, aki magában
395 XV   |             Pár nap múlva kirabolták az úton.~…~Sok gyönyört találtam
396 XV   |         egymást, szinte nem tartozik az utolsó élvezetek közé.~
397 XVI  |                                 XVI. Az eltűnt leányok~Mi sötétlik
398 XVI  |              elégett város csontváza az. A fekete omladékok ijesztő
399 XVI  |          éjszakába.~Elmondom a regét az elpusztult házról és a két
400 XVI  |          arcú teremtés, szelíd, mint az angyal, akik ismerték, emlékeznek
401 XVI  |            fonva viselte. Úgy illett az neki.~Olyan szép volt őket
402 XVI  |              ez ősz hajszálak iránt, az édes gyermek szerelmét az
403 XVI  |            az édes gyermek szerelmét az édesapához.~Egy reggel mind
404 XVI  |          eltűnt… Elmentek szó nélkül az apai háztól, senkinek sem
405 XVI  |        nőkből.~Nem volt-e elég férfi az országban? vagy nem voltak
406 XVI  |             vágy a regényesség után, az a holdkóros előszeretet
407 XVI  |          szivarozva jártak fel s alá az utcán.~A huszárok mosolyogtak,
408 XVI  |             szórták utánuk. A vártán az őrök furcsa módon tisztelegtek
409 XVI  |          módon tisztelegtek előttük. Az igazi tisztek pedig zúgolódtak
410 XVI  |        mellett, magas barna halovány az egyik, telt, piros arcú
411 XVI  |             már, a bor lelke lángolt az arcokon, valaki egy pajkos
412 XVI  |           Merészen tekinte a szemébe az egyik leány.~– Mikor visztek
413 XVI  |           dörgésit sem hallottuk még az ágyúnak.~– Hova nektek a
414 XVI  |         fogva testvérét, felrántotta az asztaltól s büszkén elvezette
415 XVI  |          lány. Azt a vért szántam én az áldozatra, amit fegyver
416 XVI  |            nem azt, mit szégyen hajt az arcba.~– Bár ne jöttünk
417 XVI  |            ment a másik szép leányzó az elhagyott szülőföld felé.
418 XVI  |              szülőföld felé. Kerülte az embereket. Félt, hogy valaki
419 XVI  |             sajgott. Visszafogadja-e az elhagyott apa elbujdosott
420 XVI  |             a várost, oly sötét volt az, oly szokatlan. Sehol sem
421 XVI  |     szokatlan. Sehol sem égett lámpa az utcán, gyertya az ablakokban,
422 XVI  |              lámpa az utcán, gyertya az ablakokban, nem hallatszott
423 XVI  |            hallatszott a harangszó s az őrt álló kutyák távol ugatása.
424 XVI  |        alakká olvadva.~Futott a lány az ősi ház felé. A hold éppen
425 XVI  |           hold éppen akkor kelt föl, az üres ablakokon keresztül
426 XVI  |              sütött rémséges világa, az elhagyott falak közül üszög
427 XVI  |  Megsemmisülten rogyott össze a lány az ősi ház romjainál; azon
428 XVI  |           ház hallgatagon tekint alá az alatta elmenőre.~Ez a rege
429 XVI  |           alatta elmenőre.~Ez a rege az eltűnt két szép leányról,
430 XVII |         néhány hónap alatt, a nyarat az Alföld sík pusztáin töltém,
431 XVII |              nem pihenni, mint kinek az idő drága, felkapaszkodni
432 XVII |         reggeltől estig, s ha elnyom az álom, repülni messze, hol
433 XVII |            álom, repülni messze, hol az ég a láthatárra hajlik,
434 XVII |              Összegyűlnek seregestől az alkonyatos égen, készülnek
435 XVII |             különös betűket alkotnak az égen, amint elrepülnek fejem
436 XVII |               Miért nem vagyok én is az?~Sokszor találok futó csermelyt
437 XVII |               Miért nem vagyok én is az?~Sokszor végigmegyek temetőkerteken,
438 XVII |              egy csillaggal közelebb az éghez… Miért nem vagyok
439 XVII |              család újra megnépesül, az Isten és az idő mindent
440 XVII |              megnépesül, az Isten és az idő mindent jóra fordítanak,
441 XVII |           köze.”~Így vigasztal engem az én házigazdám, s izzadságos
442 XVII |             hogy mondhatta magában: „az Isten irgalmazzon szegény
443 XVII |     rengetegsége, vörösre festve már az őszi deres harmattól, a
444 XVII |            ki egy halványodó hársfa.~Az alacsonyabb halmok csíkos
445 XVII |               És szerte a völgyekben az elszórt falvak, fehér házaikkal,
446 XVII |              szép ország volt egykor az én hazám.~Mellettem az erdős
447 XVII |        egykor az én hazám.~Mellettem az erdős hegyoldalból egy kolostor
448 XVII |         társaihoz, a falak tetejéről az áfonya és a som hullatják
449 XVII |           fekete és piros bogyóikat. Az imaterem boltozatja áll
450 XVII |     boltozatja áll még egyedül épen, az oszlopzatokra faragott angyalfőktől
451 XVII |       szemüregek bámulnak a távolba, az épület szobáiból kinőtt
452 XVII |             parasztleányok dalolnak. Az esteli szellő olykor idáig
453 XVII |              magyar!”~A tűz egyre ég az erdő közepében. A szőlőszedők
454 XVII |              bogár.~Hallgat körültem az egész világ, emberhang nem
455 XVII |            nézve a tiszta kék eget s az ég kékjén végiglengő fehér
456 XVII |            targally halkan recsegett az óvatos lépések alatt. A
457 XVII |         ember lépett ki, félrehajtva az odanőtt bokrokat.~Öltözete
458 XVII |             szemére, alóla villogtak az elvadult fekete szemek.
459 XVII |   összerongyolt öltönyben ráismertem az emberre… Egykor legkedvesebb
460 XVII |        hirtelen?~Talán nem is ő volt az, csak eleven álomlátásaim
461 XVII |           daliás termetet talán csak az álom torz fantáziája alakíthatá
462 XVII |             nyomorúságos lénnyé; nem az idő, nem a sors balkeze?~
463 XVII |            sors balkeze?~Miért: hogy az ember ébren álmodik? S miért
464 XVII |          tudja, mikor szunnyad, hogy az csak az álomkísértet, amit
465 XVII |         mikor szunnyad, hogy az csak az álomkísértet, amit lát?~
466 XVII |      szórakozott bolyongásaim közben az erdőben eltévedtem. A nap
467 XVII |       Csöndes holdvilágos este volt, az óriási bükkfák gallyai közt
468 XVII |              zörögtek, a többi lakói az erdőnek mind aludni mentek.~
469 XVII |          erdőnek mind aludni mentek.~Az éji magány a legelvadultabb
470 XVII |    félelemnek nem nevezem ez érzést, az éj sötéte nekem pártfogóm
471 XVII |     gondolataimban, s nem zavart meg az ádáz vonítás és dühös röfögés,
472 XVII |             rárontanak a falvakra, s az utcákon játszó kisfiúkat
473 XVII |               fejeikkel összebúttak, az ártányok röfögve járják
474 XVII |      csoportot, szembe-szembeszállva az ostromló vadakkal, s iszonyú
475 XVII |             találják, s visszafutnak az erdőbe, ha az ártány nyílsebesen
476 XVII |           visszafutnak az erdőbe, ha az ártány nyílsebesen nekik
477 XVII |           vagy éhezik.~Körülszökelli az ártányt, embermagasnyi ugrásokkal,
478 XVII |              úgy vágta oldalba, hogy az véresen bukott fel előtte,
479 XVII |            megkapta fültövénél, mire az elkezdett kínosan ordítani
480 XVII |          tusa nehány percig tartott, az ártánynak végre sikerült
481 XVII |       ártánynak végre sikerült fejét az ordas alá feszíteni, s egy
482 XVII |              vérszomjú dühvel rohant az elesett vezérfarkasra, s
483 XVII |      elfogták a felhők, s én egyedül az erdőben és fegyvertelenül.~
484 XVII |              fára akartam felmászni, az éjszakát ott töltendő, midőn
485 XVII |            jól-rosszul összeállítva. Az idő vagy az emberi találékonyság
486 XVII |            összeállítva. Az idő vagy az emberi találékonyság zöld
487 XVII |  találékonyság zöld mohával fedte be az egész tetőt, mely az esőt
488 XVII |              be az egész tetőt, mely az esőt nem engedte beverni,
489 XVII |            esőt nem engedte beverni, az egész házikót sűrűen benőtték
490 XVII |               mintegy ötven év előtt az a darab ott, nem tudni,
491 XVII |            azon óriási kígyóra, mely az égő erdőből kijött, egy
492 XVII |           megállt a kígyó fejében, s az elfutott vele együtt, hetek
493 XVII |          fiatal cserjékkel van tele, az iszalag fonadéki és mindenféle
494 XVII |       kiálték tűzhelyéhez közelítve.~Az ember összerezzent, mindent
495 XVII |       álmodtam ez alakot…~– Mit akar az úr? – kérdé tőlem elváltoztatott
496 XVII |            Mivé lettél! Mivé lettél!~Az ember félve húzódott tőlem.
497 XVII |           nyomait a láncnak.~– S míg az ember egy félpatkóval a
498 XVII |          kezével egy kést kapott meg az asztalon – és jaj neki! –,
499 XVII |            úgy vágta a kést hegyével az asztalba: hogy keresztülment
500 XVII |       Lehetetlen… Hisz ott szaladgál az utcán alá s fel, arca pirosra