II.

Gazdám egy jó öreg ember.

Két fia a harcban veszett, a harmadikról nem tud semmit.

Tavaly még gazdag ember volt, hat béres szántotta földjeit, maga szép úri házban lakott. Most egyedül egy félkezű kocsisával szántogat annyi földet, mely számára elég kenyeret terem, s leégett házától távol egy megmaradt béreslakban tanyáz.

S nálamnál mégis boldogabb. Háza üres, de szíve tele van reménnyel.

„Minden vissza fog még térni. A régi öröm, jóbarátok, vígságos téli esték, megtelnek újra a pincék, vermek, a család újra megnépesül, az Isten és az idő mindent jóra fordítanak, s beszélni fogja még a magyar nyelvét a hegy és a tenger köze.”

Így vigasztal engem az én házigazdám, s izzadságos munka szerezte kenyerét mindennap megosztja velem. Ha tehetné, reményeit is megosztaná.

Mért nem cserélhetek vele?