Part
1 III | István, a középen levőé Rudolf.~A figyelmes szemlélő észreveendé
2 III | most visszatérőben vagyok.~Rudolf hidegen szólt közbe, egészen
3 III | rokonai vannak otthon? – kérdé Rudolf.~– Senkim a jó istenen kívül.~–
4 III | századrészét éreznétek ennek!~Rudolf vállat vonított, fogai közt
5 III | magadban képzeléd – mondá Rudolf, leheveredve a fűbe, míg
6 III | Ismeretlen nevek – szólt Rudolf, kezét feje alá téve, s
7 III | egész – felelt rá hidegen Rudolf, szemeit hanyagul lehunyva.~–
8 III | mind a két ifjú hevesen.~Rudolf elveszíthetlen nyugalommal
9 III | nagyon sokat akart mondani.)~Rudolf mosolygott az utóbbi állításra,
10 III | fennhangon nevetni – szólt Rudolf –, most jó alkalmam volna
11 III | szíveiket nem adták zálogba.~Rudolf csendesen mosolygott.~–
12 IV | Azon percben érkezünk oda Rudolf gróffal és társaival, midőn
13 IV | történet már javában foly; Rudolf, ki ismerős a társasággal,
14 IV | kiáltá tréfás feddőzéssel Rudolf, ki szintén a hallgatók
15 IV | Ah, ez érdekes! – monda Rudolf felé fordulva, s nem várva
16 IV | Hát nem érdekes tréfa ez?~Rudolf komoly, figyelmes arccal
17 IV | rosszul beszél – súgá István Rudolf fülébe.~– Ne búsulj, majd
18 IV | Abellino odafordulva, hol Rudolf és társai álltak egy szegletben.~–
19 IV | felelt hideg szarkazmussal Rudolf, míg István megfogá Abellino
20 IV | így igazatok van – szólt Rudolf, alig mozdítva keserű vonásra
21 IV | viszed-e őket haza? – kérdé Rudolf hallgató társától.~– Annyi
22 IV | tégedet elviszlek közülük.~Rudolf lecsüggeszté fejét, és hallgatva
23 VI | magyar mágnás ült, István, Rudolf és Miklós. Hozzájuk is benyitott
24 VI | vigyázzatok.~– Úgy látszik – szólt Rudolf –, mintha ma ti fognátok
25 VI | is vannak gazdag imádói!~Rudolf vállat vonított, mintegy
26 VI | Bon Dieu! Ki az ördög az?~Rudolf hidegvérrel felelt:~– Gaudcheux
27 VI | igazat mondani? – szólt Rudolf, szemüvegét az arszlánpáholy
28 VI | demontírozva volt.~Miként Rudolf helyesen gyanítá: Gaudcheux
29 VII | ismerősök, lord Burlington, Rudolf, Iván herceg, Debry márki,
30 VII | Általános kacaj, melyben csak Rudolf nem vesz részt, ezalatt
31 VII | mind.~Erre a szóra fölkelt Rudolf a helyéből, hol eddig ült,
32 VII | mondott, az nem igaz… – szólt Rudolf, könnyeden odavetve a szót
33 VII | kérdék többen, elcsodálkozva Rudolf szokatlan magaviseletén.~–
34 VII | magaviseletén.~– Fogadjon ön – szólt Rudolf, merően Kárpáthy szemeibe
35 VII | tőlem származik, vagy hogy Rudolf nem angol. Egyébiránt én
36 VII | uram! – szólt hideg arccal Rudolf, kezét nyújtva elé.~– Mit
37 VII | Nemesi szóra! – monda Rudolf.~– Nemesi szavamra! – állítá
38 VII | Hallották, uraim – szólt Rudolf a körülállókhoz fordulva –,
39 VII | kifecsegni nem lehetett. Rudolf becsületüggyé tette, és
40 VII | annyira komoly, miszerint ha Rudolf teljesíti a fogadás föltételeit,
41 VII | annak kell megtörténni, hogy Rudolf elvegye a delnőt – afgán
42 VII | leghátul így: „Szentirmay Rudolf báró”.~A többi jegy kihullott
43 VII | gondolkoztam ön felől – viszonza Rudolf, kinek arcán mi e pillanatban
44 VII | szoktak meghalni a nők.~Rudolf megfogá csendesen a csodás
45 VII | közötted állok! – szólt Rudolf, magához szorítva ellenállhatlanul
46 VII | Chataquéla Calais felé.~Rudolf megígérte, hogy két nap
47 VII | Chataquéla eltávozása óta, s Rudolf még mindig hasztalan várta
48 VII | csakugyan nyílik az ajtó, Rudolf félvállról tekint nagy mogorván
49 VII | szeretne veled beszélni.~Rudolf leírhatlan savanyú képet
50 VII | tettem volna azt? – szólt Rudolf, midőn szóhoz juthatott
51 VII | Néhány szarkasztikus rángás Rudolf arcán azt látszott mutatni,
52 VII | hogy szeretne otthon lenni.~Rudolf csak ekkor tekinte figyelmesebben
53 VII | viszonzá felhangoltan Rudolf, kit Eszékiné azért tüntetett
54 VII | csupa honvágy – folytatá Rudolf, egy kerevet karjára támaszkodva –,
55 VII | Eszékiné.~– Sőt inkább – felelt Rudolf –, én magam örökös satellite-je
56 VII | honvágytól lelkesülhetni.~– Édes Rudolf – szólt komolyan Eszékiné,
57 VII | még, asszonyom – felelt Rudolf hideg mosollyal –, de énnekem
58 VII | vagyok.~– Nem úgy, édes Rudolf, azt én jobban tudom. Én
59 VII | egyszóval boldog ember. Lássa, Rudolf – és ön még nincs harmincesztendős.~
60 VII | nincs harmincesztendős.~Rudolf türelmetlenül várta, hogy
61 VII | komolyan megbotránkozék.~– Édes Rudolf, nem jól esik öntől ily
62 VII | az emberek szíveiben is.~Rudolf nagyot sóhajtott, mintha
63 VII | még mit sem tudunk – monda Rudolf, és gondolá magában: „Ez
64 VII | halhatatlan költő – lord Byron.~Rudolf, mintha egy villanyos ütést
65 VII | valaha e nevet: „Chataquéla”?~Rudolf hallgatott, nem felelt semmit.~
66 VII | ellen irányzott fegyvert!…~Rudolf szent borzadályt érze végigfutni
67 VII | s mindenki oda nézett. Rudolf maga is követé a közfigyelmet,
68 VII | bámulás elég válasz volt.~Rudolf hirtelen vevé kalapját,
69 VII | Pedig az oly egyszerű volt.~Rudolf pedig sebesen rohant le
70 VII | Hallottam már – szólt Rudolf, teljesen osztva a márki
71 VII | könnyeivel öntözi most is.~Rudolf lelkének mindez emlékeken
72 VII | hasonlított, hanem Flórához.~Rudolf magasabb szellemek közellétét
73 VII | mosoly sugárzott rajta.~Rudolf öntudatlanul ajkaihoz emelé
74 XI | jóltevője volt. Az Szentirmay Rudolf volt, Flóra férje, a legboldogabb,
75 XII | becsületes embernek tartá: – Rudolf és – Miklós.~Mit írhatnak
76 XII | eltávozott.~Fél óra múlva eljött Rudolf és Miklós.~Ah, ha e percben
77 XII | reménytelenül szerettetik.~Rudolf elmondá, hogy írásbeli felhatalmazásra
78 XII | Azzal felült a hintóba, hol Rudolf és Miklós vártak reá, távolabb
79 XII | Helyre, uraim! – kiálta Rudolf véget vetendő a gyöngédtelen
80 XII | már ismeretesek – szólt Rudolf. – A mieink egészen újak.~–
81 XII | Szegény fiú! – sóhajta halkan Rudolf, míg társa már rá akart
82 XII | kapott volna a tüdejébe.~Rudolf és Miklós akkor a két ellentanúhoz
83 XVIII | mint ő és gróf Szentirmay Rudolf úr őnagyméltósága: óh, az
84 XVIII | önt csak egyedül látom, Rudolf nélkül. Úgy hiszem, ez oly
85 XVIII | vagyok attól tartani, hogy Rudolf barátomat valami szokatlan
86 XVIII | is több az ég alatt, mint Rudolf. Bocsánat, édes szomszéd;
87 XVIII | meg belőle mind a hárman: Rudolf nem azért jó férj, mert
88 XVIII | hanem azért, mert ő kerubim. Rudolf nem olyan férj, mint egy
89 XIX | méltó férfiú gróf Szentirmay Rudolf.~– Ah – sóhajta Fanny, lángra
90 XX | méltóságos barátom, Szentirmay Rudolf úr is megalázza magát könyveket
91 XX | Fannynak:~– Volna csak itt Rudolf, majd megfelelne az neked.~
92 XX | egyike István gróf, másika Rudolf, s elmagasztalván mind a
93 XX | leszek. Ott találkozunk, Rudolf. 1000.”~Ez az ezer azt jelenti,
94 XX | ragadós. Holnap megérkezik Rudolf, milyen jó kedve lesz azontúl
95 XXI | pedig arra gondolt, ha most Rudolf csak egyszerre szemközt
96 XXI | szerelmes sikoltással.~– Rudolf, Rudolf!~Fanny a kétségbeesés
97 XXI | szerelmes sikoltással.~– Rudolf, Rudolf!~Fanny a kétségbeesés némaságával
98 XXI | Az istenért! – kiált Rudolf, kinek arca még ég a szerető
99 XXI | bírják megközelíteni, csak Rudolf ér vele.~Most a mén a keskeny
100 XXI | Egy bukás, és vége van. De Rudolf utolérte már; ő mindannyi
101 XXI | legkedvesebb barátnéjának férje.~Rudolf kénytelen a nekivadított
102 XXII | reményét, ha azt hihetné, hogy Rudolf is csak olyan, mint a többi
103 XXIV | felpakoltatott, és útra készült.~Rudolf kérdé tőle, hogy hová megy.~–
104 XXIV | félreérthetetlenül Kárpáthynét gondolta.~Rudolf nem kérdezősködött tovább,
105 XXIV | karjai közé szoríthatta. Rudolf is udvarias volt és szíves
106 XXIV | esküdt és fiskális jöttment Rudolf nyakára, hogy sohasem lehetett
107 XXIV | nagy gyűlésteremben áll Rudolf, s nemes, lelkesült beszéddel
108 XXIV | férfiai, legszebb delnői.~Rudolf nyitá meg a táncot herceg **
109 XXIV | körfordulóra, s ő egyedül ült ott.~Rudolf udvariasan járult eléje,
110 XXIV | pillanatban feltekinteni. Rudolf félig hozzá hajolva nyújtá
111 XXIV | mint akit a sírba tesznek.~Rudolf néhány udvarias szóval sajnálatát
112 XXIV | hogy ünnepelt barátunk, Rudolf is odafenn fogja tölteni
113 XXIV | hogy őt lássák, vagy hogy Rudolf lásson jobban. A két fiatal
114 XXIV | rá édes önelégültséggel Rudolf.~– Imádlak e szavadért,
115 XXIV | Imádlak e szavadért, Rudolf. Te, gyöngye a férfiaknak!
116 XXIV | azt? – szólt megütközve Rudolf.~Kecskerey kedélyesen felkacagott.~–
117 XXIV | foi, ez naiv kérdés tőled, Rudolf. Mintha nem tudnád, hogy
118 XXIV | magát kivilágos kivirradtig.~Rudolf sietett nejét felkeresni.
119 XXIV | szóra bejönnöm? – kérdé Rudolf, megállva az ajtóban, s
120 XXIV | munkára alkalmas? – kérdé Rudolf.~Flóra szelíden mosolygott,
121 XXIV | készakarva arra jártam, ahol Rudolf áll, legalább tízszer elmentem
122 XXIV | engem észre nem vett, az Rudolf volt.~Rudolfnak sikerült
123 XXIV | Például azt, hogy amióta Rudolf főispán lett, még neje előtt
124 XXIV | vakmerőséggel veté magát Rudolf keblére, s merészen, dacosan
125 XXIV | tett annál hitelesebbé.~Rudolf mindent elfeledett, amiért
126 XXIV | cáfolatoknak.~– De tréfán kívül, Rudolf – szólt Flóra, félresimítva
127 XXIV | tréfa volt? – vágott közbe Rudolf, közelebb vonva magához
128 XXIV | fél fogja viselni.~– Ah, Rudolf, ne mondj olyan rossz élceket,
129 XXIV | lehet, mondj nekem igazat.~Rudolf elkomorodott, gondolkozni
130 XXIV | ne?~– Hosszú volna.~– Ah, Rudolf álmos! Szegény Rudolf fél,
131 XXIV | Ah, Rudolf álmos! Szegény Rudolf fél, hogy soká tart a beszéd.
132 XXIV | No, jó éjszakát, kedves Rudolf. Ha alunni megy, küldje
133 XXIV | küldje be szobalyányomat.~Rudolf e szóra felállt, meghajtotta
134 XXIV | bajod.~– Lássuk – szólt Rudolf, kényelmesen végigdűlve
135 XXIV | költhessen.~E bókért meg kelle Rudolf homlokát csókolni.~– De
136 XXIV | kétséges hírben álló asszony.~– Rudolf. Jó Rudolf. Miért bántod
137 XXIV | álló asszony.~– Rudolf. Jó Rudolf. Miért bántod ezt a szegény
138 XXIV | jelleme tiszteletre méltó.~Rudolf nyájasan simogatá meg hitvese
139 XXIV | Flóra csudálkozva kelt föl Rudolf mellől.~– Te? Rudolf? Engemet?
140 XXIV | föl Rudolf mellől.~– Te? Rudolf? Engemet? Gondold meg, mit
141 XXIV | határozottan mondta – Jól van, Rudolf. Én bebizonyítom előtted,
142 XXIV | idebenn fog nálam aludni.~Rudolf csodálkozva tekinte nejére.~–
143 XXIV | szavát vissza nem vonja.~Rudolf mosolyogva csókolt kezet,
144 XXIV | gondolatok között aludt el Rudolf, s még az a bosszúsága volt
145 XXV | előtt találkozott nejével Rudolf. A hölgy szép arcán semmi
146 XXV | haragját!” – gondolá magában Rudolf, és titkosan mosolygott.)~
147 XXV | soha-soha nem volt ily szép.~Rudolf háladatosan gondolt a német
148 XXV | fülébe súgá:~– Mármost, édes Rudolf, isten veled! Kívánjunk
149 XXV | Kívánjunk egymásnak jó éjt!~Rudolf elbámult.~– Látod, nem vagyok
150 XXV | hálószobája ajtajából, s Rudolf hallá, mint fordul kettőt
151 XXV | hogy az ember boszonkodjék.~Rudolf legalábbis tíz gombot leszaggatott
152 XXV | kérdé végre egy napon Rudolf kifakadva.~– Mindaddig,
153 XXV | a legforróbb szerelmen.~Rudolf fülébe súgá gyöngéden:~–
154 XXV | erkélyre, és utána nézett, Rudolf pedig kihajolt a kocsiból,
155 XXV | kastély tornácába, midőn Rudolf hintaja az udvarra gördült.
156 XXV | nyújtá elé kezét, melyet Rudolf barátságosan megszorított.~–
157 XXV | vállára hajtá szédülő fejét.~Rudolf figyelmesen nézte őt, s
158 XXV | egy íriszt szakasztott le Rudolf az útfélről.~– Ime, itt
159 XXV | amarántot szakasztott le Rudolf.~– Ezek itt arisztokraták.
160 XXV | boldog.~Itt megdörzsölé Rudolf az amarántot, s számtalan
161 XXV | fekete, mint a gyöngy – monda Rudolf.~– Mint a gyöngy – rebegé
162 XXV | gyöngyöket kicserélte volna. Rudolf elhajítja az amarántot.~
163 XXV | minden tétovázás nélkül Rudolf karjába akasztá.~Rudolf
164 XXV | Rudolf karjába akasztá.~Rudolf az hivé, hogy érti. Pedig
165 XXV | ritkaság volt Európában. Rudolf igen szépnek találta a példányt,
166 XXV | alá s fel a kertben. És Rudolf azt hivé, hogy már megnyerte
167 XXV | világ előtt? Nem. Férje vagy Rudolf neje előtt sem. De önmaga
168 XXV | estig együttmaradt velök.~Rudolf, midőn alunni ment, hálóterme
169 XXV | kimondani, hogy: „szabad”, midőn Rudolf már szobájába lép.~Fanny
170 XXV | tudattal kénytelen visszatérni.~Rudolf azon percben, melyben visszatért,
171 XXV | zsebkendőjét rávetette, hogy Rudolf meg ne lássa azt.~Rudolfnak
172 XXV | az írisz és az amaránt…~Rudolf egyszerre elkomolyodott.
173 XXV | megijedt attól, mint akié lett.~Rudolf szótlanul tekinte a nőre,
174 XXV | erőszakkal fojtsa vissza.~Rudolf elfeledé szerepét, s megindulva
175 XXV | maga egy karszékbe rogyott.~Rudolf érzékenyen szólt hozzá,
176 XXV | kezeibe rejté arcát, és sírt.~Rudolf nagyon megbánta, amit cselekvék.~
177 XXV | tudok veszni majd idővel.~Rudolf szép szemeit könnyek ékesíték.
178 XXV | akármilyen hosszú lehet az élet.~Rudolf elhagyta a nőt, s alig várva,
179 XXV | igazad van – szólt gyöngéden Rudolf. – A nők nem gyöngék.~–
180 XXV | elűzte napfényes örömével. Rudolf a boldogság özönében úszott;
181 XXVI | majorátus leendő örököse iránt.~Rudolf vállat vonított. Bánta is
182 XXVI | hang szólalt meg közöttük.~Rudolf volt az.~– Uraim! Önök nem
183 XXVI | joga a világon.~– Mi ez, Rudolf? Mit érdekel téged ez ügy? –
184 XXVIII| emlék felé tart.~E látogató Rudolf.~Tehát mind a ketten eljöttek,
185 XXVIII| ott találkozzanak együtt.~Rudolf biztosan sietett a fehér
186 XXVIII| keres ön itt, uram? – szólt Rudolf, elébb visszanyerve hidegvérét,
187 XXVIII| hangra. Megtudta, hogy az Rudolf, és nem bírta megérteni,
188 XXVIII| kérdezzen tőlem semmit.~Rudolf bámulva ismert rá az ifjúra.
189 XXVIII| volt eljegyezve – gondolá Rudolf magában –, mennyire szeretteték!
190 XXVIII| sima vállán nyugszik feje.~Rudolf úgy szánta az ifjút.~– Maradjon
191 XXVIII| engem nem fog kigúnyolni.~Rudolf nem felelt semmit, de félrefordítá
192 XXVIII| vígasztalják.~Elkísérte őt Rudolf lóháton az útféli csárdáig,
193 XXVIII| vissza, melyen idejött. Rudolf csendesen haladt tüszkölő
194 XXVIII| emlék talapját belepte. Rudolf elgondolkozott.~Hát nem
195 XXIX | érkező kezét.~– Köszönöm, Rudolf, köszönöm, hogy eljöttél;
196 XXIX | köszönöm, hogy eljöttél. – Rudolf, én olyan különösen érzem
197 XXIX | felkérni. Elfogadod-e azt?~Rudolf némán inté helyeslesét.~–
198 XXIX | gyertyák megvilágították, Rudolf döbbenve rendült össze.~–
199 XXIX | innen, menjünk – sürgeté őt Rudolf. – Nekem fáj az, amit te
200 XXIX | jerünk innen.~– Elmegyünk, Rudolf. Mármost nem jövök vissza
201 XXIX | hívta össze.~Amint János és Rudolf beléptek, az együtt levők
202 XXIX | szálljon a szegényekre.~Rudolf hideg, mozdulatlan arccal
203 XXIX | rendelek: gróf Szentirmay Rudolf.~A jó öreg szívesen nyújtá
204 XXIX | ülő ifjúnak kezeit: míg Rudolf felszökött helyéről, s keblére
205 XXIX | szólt egy szót is.~Azután Rudolf ismét helyére ült, elfogódott
206 XXIX | puszta szokásból. Az első Rudolf. Rá gyermekemet hagytam.
207 XXIX | végrehajtója, gróf Szentirmay Rudolf bölcs belátása szerint oly
208 XXIX | példányban is kiállítva, azt Rudolf mint megyefőnök átvette.~
209 XXIX | tiszteletreméltó férfiak, és midőn Rudolf is kezébe vette, a gyerek
210 XXIX | jókedvök van. Ki tudja, miért? Rudolf megcsókolta a gyermek homlokát.~–
211 XXX | lefeküdt a kastélyban, csak Rudolf maradt fenn sokáig. A kandallóban
212 XXX | a folyosókon fel s alá. Rudolf még fel volt öltözve, s
213 XXX | Lehetetlen az! – kiálta Rudolf, és sietett János hálószobájába.~
214 XXX | a halál közelléte volt.~Rudolf rögtön orvosáért küldött,
215 XXXI | lovagolni és pipázni. Képzelem, Rudolf neje mennyire örül, hogy
216 XXXI | szívének. Reményli, hogy Rudolf nem lesz oly kegyetlen,
217 XXXI | el sem fogadná stb., stb…~Rudolf megérté a jó asszony kívánatát,
218 XXXI | megszólalásig hasonlítanak Rudolf szemeihez.~– Valóban – szólt
219 XXXI | mindegyiket egyiránt kényezteti, s Rudolf mindegyikhez egyiránt szigorú.~
220 XXXI | kis eleven tatár lovon – Rudolf nem állhatja meg, hogy meg
221 XXXI | felvitte a gyűlésterembe, ahol Rudolf éppen egy ragyogó, elmés
222 XXXI | hazavitték, összegyűjté Rudolf apró gyermekeit s több kis
|