II. Alku egy élő ember bőrére

Monsieur Griffard egyike volt ezen időkben Párizs leggazdagabb pénzembereinek.

Griffard úr még 1780-ban pástétomsütő volt valamelyik külvárosban, s finánctudományát még csak a picpusi kollégium diákjain élesítgeté, szüntelen hányva-vetve azt az aureus calculust, mely szerint ha egy diák adós maradt a fellakomázott pogácsák árával, hogy lehessen azt a többi készfizetőre felróni.

A Mississippi-őrjöngés őt is magával sodorta örvényébe. Párizsban akkor minden ember egyszerre milliomos lett; úton-útfélen, piacokon, köztéreken árulták, adták-vették a Mississippi-részvényeket. Mr Griffard eladta pástétomosboltját a legöregebb legényének, maga elment milliomokat keresni, azokat meg is találta; egy napon aztán, mint a cifra szappanbuborék, szétpattant az egész Mississippi-tréfa, s Mr Griffard kilenc sou-val maradt a zsebében.

Ha az ember még nem volt millionaire, s akkor marad kilenc sou a zsebében, azon nincs mit bosszankodni; de ha valaki már állt azon a magasságon, ahonnan saját kocsit, lovat, livrés inasokat, pompásan bútorozott szobákat, dús asztalt, szép szeretőket s más efféle kellemes tájékokat láthatni, a visszaesés csakugyan kellemetlenül eshetik.

Griffard úr bújában elment egy késáruló boltba, hat sou-ért vett egy nagy kést, két sou-ért kiköszörültette; azalatt odaérkezett egy csoport legújabb divat szerint levetkezett és felgyürkőzött citoyen, frígiai sipkákban, erősen kiáltozva: „Le az arisztokratákkal!” – s egy nagy póznára feltűzve zászlóképpen hozta Marat újságának legújabb esti számát, s itt észrevevén, hogy többen vannak, akik még annak tartalmát nem ismerik, levevék a póznárul, s egy a több közül, aki legkevésbé volt elrekedve, fennhangon elolvasá azt a köszörűs butikja előtt; amiből aztán Mr Griffard azt tanulta ki, hogy sokkal hasznosabb foglalatosságot is lehet egy kiköszörült késsel mívelni, mint hogy az ember vele a saját torkát elmesse. Dugá tehát azt az öve mellé, s ő is a csoport közé vegyült, és kiáltá, mint a többi:

– À bas les aristocrates!

Hol, merre hányódott-vetődött azután néhány évig, azt tán ő maga sem tudja. A hírrel, dicsőséggel nem sok baja volt, azt engedé másnak, hanem amint néhány év múlva a direktórium alatt ismét találkozunk vele, már akkor úgy tisztelhetjük őt, mint élelmezési biztost majd a rajnai, majd az olaszországi hadseregnél; aszerint, amint vagy az egyik, vagy a másik tábornok akarta főbe lövetni.

Mert az élelmezési biztosoknak két neme szokott lenni – olyanok, akik koldusokká lesznek és olyanok, akik milliomosokká lesznek vállalatuk mellett; az elsőbbek magukat szokták főbe lőni, az utóbbiakat mások. Hanem az utolsó eset sokkal ritkább.

Mr Griffard szerencséjére azok közé tartozott, akik milliomosokká lesznek, és nem lövetnek főbe. Néhány szép jószágocskát szerzett össze, melyeket kivándorolt főurak a státusra hagytak, s midőn újra visszajövének, a restauráció napjaiban, Mr Griffard is egyike volt azon renomirt habituéknak, kik saját palotáik balkonjárul nézték az egyesült seregek pompás defilírozását Párizs utcáin; egynémely emigráns, ki csoporttal jött a diadalmas seregek hátuljában, csodálkozva tekinte az új, pompás, ötemeletes palotára a Boulevard des Italiens-ban, mely még akkor nem volt ott, midőn legutóbb látta Párizst, s ha kérdezősködék gazdája felől, hallott olyan nevet, mely ismeretlen volt előtte.

De nem soká maradt ismeretlen. Akinek milliomai vannak, az kevés fáradsággal juthat azon megtiszteltetéshez, hogy a legjobb társaságokba juthasson.

Mr Griffard neve rövid időn egyike lőn a legkellemesebben hangzó jelszavaknak. Egy elegáns estély, egy zseniális matiné, egy lófuttatás, egy derék orgia, egy híres szöktetés nem történhetett meg nála nélkül, és Griffard úr sehonnan sem maradt el, mert hiszen az ily alkalmak mind igen kínálkozók arra, hogy egy ügyes, figyelmező ember a többiek szenvedélyeit, bohóságait, vagyoni állapotját, pazarlását vagy pénzszűkét alaposan kitanulhassa, s szilárd számításokat építhessen rájok.

Griffard úr a legmerészebb vállalkozó volt a világon. Ő mert nagy összegeket kölcsönözni oly ruinált tékozlóknak, akiket már a cselédjeik is megidéztettek ki nem fizetett havi béreikért, és lám, vagy egy, vagy más úton mindig pénzéhez jutott. Mikor azt mondom, „pénzéhez”, ez mindig annyit tesz, hogy kétannyihoz, mint amennyit adott. Mert éppen azért foglalkozott mindig kockáztatott vállalatokkal, hogy ne legyen kénytelen aprólékos kamatfélékkel fáradozni.

S nemcsak egyeseket, nemcsak a legmagasabbakat bírta ő maga iránt lekötelezni. Gondja kiterjedt a tisztelt közönségre is. A legjobb karban álló tontinák, életbiztosító intézetek, a legszolidabb játékbankok az ő védurasága alatt állottak, s hogy a státus se mondhassa, miszerint a közügyekkel nem törődik, a börzén mindig leghitelesebbek voltak az ő tudósításai, s akármi állt a hivatalos Moniteur-ben, ha Mr Griffard hirtelen nagy mennyiségű papírjait bocsátá áruba, hanyatt-homlok esett az egész börzevilág ijedtében, s futottak lefelé a kurzusok, ha pedig ő vásárolni kezde, szépen kigömbölyödtek az arcok, s mint a napsugártól a fű, úgy nőtt fel ismét minden papiros.

Néha ő egyedül egymaga maradt kitartó az egész börzeingadozásban, s olyankor iszonyúakat nyert kitartása által. Ő maga sem tudta már, mily nagy lehet vagyonértéke. Szegény embernek nagy munka száz forintra vergődni, de egy milliomosnak csekélység másik milliomot szerezni. – Hiába, a pénz is a társaságot szereti.

Ismételjük, miszerint ez a nagy férfiú bírt azon ritka és szeretetre méltó bátorsággal, miszerint kétségbeesett vállalatokat legnagyobb önbizakodással elfogadott, vagyonbukott embereknek pénzt kölcsönzött, s ezt azért látjuk jónak újra megemlíteni, hogy elejét vegyük minden csodálkozásnak, ha a legközelebb történt csárdai rencontre után rögtön mindjárt Párizsban találkozunk elbeszélésünk egyik hősével – ha ugyan szabad e címmel megbántani a fiatal sensitif chevalier-t.

A hely tulajdonképpen nem Párizs, hanem a Szajna egyik kedves szigete, az Île de Jérusalem, a párizsi leggazdagabb pénzemberek villáinak kiváltságos helye, hol minden rongyos millionaire-nek nemigen állt módjában mulatóházat építtetni, kerteket, parkokat rendezni, mert ezen a helyen minden négyszögölet ezer, néha ezerkétszáz frankon szoktak vesztegetni; úgyhogy ott egy tízholdas angolkertecske oly áron kelt, mint egy középszerű magyarországi domínium.

Mindazon villák, pavilonok és tuszkulánumok között, melyek e kisded szigetet ellepték, legszebb, legnagyszerűbb és legköltségesebb volt tagadhatatlanul monsieur Griffard kéjtanyája.

Egy kisded, emelkedett dombon, melyet emberi fáradság emelt magasra, homlokzatával a Szajna vizébe tekintve épült a mindenféle nemzet és kor ízlésére készült mulatólak; nagy dicséretére az akkori építészeknek, mely megvetve minden pedáns klasszicitást és másfelől minden rokokó-neműt, ehelyett iparkodott mindenben feltalálni a tekervényest, a furcsát és a kényelmetlent.

Nem volt pedig elég, hogy a kert maga is szigeten állott, még azonfelül körül volt kerítve mesterséges vízfolyással, melyen mindenféle hidak vezettek keresztül, az amerikai lánchídon kezdve a fa és kéregből összerakott s téli zöldekkel befuttatott breton hidakig, s azokat mind saját alabárdos hídőrök strázsálták, saját megfelelő tanyáikon, melyek szinte majd remetekunyhót, majd tengeri világítótornyot képezének, s mindenkinek sajátszerű trombitája lévén, szépen meg lehetett tudni előre, melyik hídon és melyik úton közelít valami vendég a kastély felé.

A hídon túl következtek az angolkert tekervényes utai, melyek azon időben a színfalakká nyírt korábbi falegyenes allék iránti ízlést egészen háttérbe szoríták. Az ember mindenütt egymásra hajló, sűrű, lombos fák között bolyongott, elcsavaroghatván órákig, anélkül, hogy odatalálhatna, ahova akar; az utak melléke mindenütt teleültetve nyíló virágsorokkal, minden kanyarodásnál majd egy jázminlugas, idilli padokkal, majd antik márvány istenszobrok, mikre igen jó gondolat volt gobalákat futtatni fel, másutt egész piramidok egymásra halmozott divatvirágokból, majd mesterséges romok, közéjök ültetett agávé- és kaktusz-szörnyetegekkel; itt egy egyiptomi sírbolt igazi múmiákkal s örökké égő lámpával, melybe minden reggel olajat töltöttek: amott egy római oltár kőből faragott edényekkel, korinthi vázákkal s mindenféle színes kövekből utánzott régi római lepények és pogácsákkal, amilyenek Egeria nimfa idejében jók voltak a római isteneknek, s melyek alá egyszer valami tréfás ember ezt a bêtise-t írta: „Itten kaphatók régi pástétomok” – ami a hajdani pástétomsütőt egyébiránt éppen nem bosszantotta; úgyhogy még csak le sem törülteté onnan a tréfát. Néhol a tágasabb helyeken roppant szökőkutak és vízesések zuhogtak márványmedencébe, üveglabdákat hajigálva a magasba; s virgonc aranyhalacskákat mulattatva; miknek vize nagy keleti sások közé rejtett tavakba folydogált, hol szép fehér hattyúk úszkáltak a csendes habtükrökön, melyek nem énekeltek ugyan olyan szépen, mint a költők el akarják hitetni az emberrel, hanem annál több kukoricát fogyasztottak, ami akkor még drágább volt, mint a tiszta búza.

Ha az ember mind e tekervényeket végigfutotta, s mind e csodákat megbámulá, valahára mégis okkal-móddal ráakadt a tuszkulánumhoz vezető sétányra, melynek minden lépcsője narancsfákkal van megrakva, egyik még virágzik, a másikat már ért gyümölcseinek terhe húzza.

E narancsfák között látjuk az ifjú gentlemant, kivel már volt szerencsénk ismeretséget kötni. Azonban azóta egy egész évszak folyt le, a divat nagyon változott; kell tehát, hogy őt újra bemutassuk.

A calicot-szezonnak vége van; jelenleg hosszú, térdig érő kaputot visel az ifjú dandy, mely széles, keresztülvető leffentyűkkel van összegombolva, s feszes, kimondhatatlan magas szárú fényes csizmákba van húzva, a bajusznak híre sincs már, helyette a fültől az orr felé induló vajas szarvas alakú pofaszakáll ad új idomot az arcnak, a haj kétfelé van simítva, s felül rányomva egy irtóztató valami, melyet chapeau à la Bolivarnak neveztek, s mely igen célszerű faja volt a kalapoknak, oly széles karimája levén, hogy az eső nem érhette az embert, teteje pedig fölfelé mindinkább szélesedett.

Ez Kárpáthy Abellino.

A bankár lépcsőin, előszobáin seregei hemzsegtek a léhűtőknek, ezüstös cselédi egyenruhákban kevélykedve, kik az érkező vendégeket kézről kézre adták, s elszedték köpenyét, pálcáját, kalapját és kesztyűjét, miket aztán a visszafelé jövőnek úgy kellett ismét jó borravalóért visszaváltogatni tőlük.

Abellinót jól ismerték már az érdemes kenyérpusztítók, mert a magyar főurak jól tudják azt, hogy külföldön nemzetük becsületét, különösen a cselédek előtt, fenn kell tartani, arra pedig csak egy mód van: szórni a pénzt, minden pohár vízért, minden elejtett zsebkendő feladásáért aranyakat osztogatni. Tudnunk kell, hogy elegáns gavallér nem visel magánál egyéb pénzt, mint aranyakat, azokat is legújabb év vereteiből, és jól belocsolva eau de Cologne-nyal és más illatszerekkel, hogy idegen kezek érintése ne érezzék rajtok.

Egy perc alatt el volt szedve Abellino kalapja, pálcája és kesztyűi, a cselédek egymásnak csengettek, egyik futott a másik szobába, a lovag alig ért az utolsó ajtóhoz, midőn már jött a legelébb szaladó vissza, jelentve, hogy monsieur Griffard kész az elfogadására, s azzal szétcsapta a magas mahagónifa szárnyajtókat, melyek Griffard úr meghitt szobájába vezettek.

Ott ült Griffard egy csomó hírlaptól körülvéve, mert mellesleg mondva, csak a magyar főuraknak van azon ideájuk, hogy a nyár azért adatott a Teremtőtől, miszerint abban semmi újságlapot sem kell olvasni. Griffard úr tehát éppen a görögök legújabb diadalait olvasá, egészen felfrissülve általok azon kellemetlen érzésből, melyet egy angol kritikai lap támasztott kedélyében, aholott bizonyos Watts úr nyomról nyomra be akarja bizonyítani, miszerint azon istentelen, kevély, felfuvalkodott lord Byron minden költeményeit innen-amonnan lopogatta, s mindazok a dolgok meg voltak írva. E polémia egypár évre nevezetes emberré tette Watts urat.

A bankár előtt kis kínai porcelánasztalon ezüst teakészület állt s egy félig tölt laposdad csésze, melyből koronként valami hígságot szörpölgetett, hihetőleg tojással kevert teát, amelyet bizonyos tejből kristályosult cukorral édesíte, ami akkor legújabb találmány volt, mint mondák, igen jó a mellfájás ellen, de rendkívül drága, melynél fogva igen sok nagyúr divatnak tartá mellfájásban szenvedni, hogy vele élhessen.

A bankár szobája egy pillanatra sem emlékeztetett a hajdani pástétomsütőre; midőn az emigráltak kastélyait megvásárlá, azoknak komornyikjait is magához váltogatta, s egy ügyes komornyik a legjobb nevelő, aki valakit amaz előkelő idomtalanságokra (Unform) megtaníthat, miket a tiers état emberei, a chinéser, lateiner és filiszter osztályok annyira bámulnak, és nem tudnak elsajátítani. A bútorok masszív része, a fotelek, pamlagok, író- és könyvtartóasztalok ébenfából, ezüst ékítményekkel, a kelmék fehér kasmírból, virágos bordürökkel, egy bútordarab sincs a fal mellett vagy a szögletekben, hanem részint a szoba közepén, részint keresztbe fordítva a szegletek felé, mert most ez a divat, s a tömör bútorok között, melyek nehézkes alakjaikkal az újabb kori (1822) európai unalmat és költőietlenséget akarják képviselni, mint szükségesnek érzett ellentétek, felállítva a szépen cizellírozott, nyúlánk korinthi vázák, drága antik szobrok, miket a nemrég felfedezett Pompeji omladékai közül ástak ki, és a tarka, fényes, aranyos, ezüstös kínai porcelánasztalkák. A lábszőnyegek mind kézzel hímzett munkák; a legtöbbre nagy betűkkel ráhímezve e szó: souvenir, de ami azért nem hárítja el a gyanút, hogy azokat a bankár drága pénzen vásárolta; a falak ezüsttel préselt szőnyegekkel bevonva, miket a virágos tibet-sálok osztanak szakaszokra, a plafontól a földig levén vonva, s középett ezüstkígyók által összeszorítva, minden szakaszban pompás acélmetszetek (elegáns dolgozószobákban nem szokás olajfestményeket tartani, azok a szalonba valók), híres divatköltők és híres paripák arcképei, kiket a bankár személy szerint ismer, kik verseket írtak hozzá, és hátukon hordozák.

Mindez eléggé bizonyítja, hogy a bankárnak igen ügyes és a kor ízlését ismerő komornyikja van.

Maga a bankár egy hetven év körüli, igen tiszteletre méltó, ősz férfiú, arca a nyájasságig kedves, mondhatni első tekintetre megnyerő; nemcsak viselete, de egész modora is élénken emlékeztet Talleyrand-ra, akinek ő csakugyan legnagyobb tisztelői közé tartozik. Haja csodaszép fehér, arca még egészen piros, és simára levén borotválva, ezáltal is elevenedik, fogsorai épek és fehérek, kezei is különösen finomak és simák, mint szokott rendesen lenni olyan embereké, kik sokat foglalkoztak édestészták gyúrásával.

Amint a szétnyitott ajtókon meglátta a pénzember Kárpáthyt, letette hírlapját, melyet szemüveg nélkül olvasott, s az ajtóig eléje menvén, a kitelhető legnyájasabban üdvözlé.

Állt pedig a kitelhető nyájasság az elegáns divatformák szerint abból, hogy az ember hirtelen fölemelkedett a két lábhegyére, egyszersmind a kezét ujjaival a szája felé fordítva, derekát, amilyen messzire lehetett, meghajtá, s azzal fejét csöndesen megrázva, tenyerét az érkező elé kinyújtá, mit az hasonló attitűdökkel viszonzott.

– Monseigneur! – kiáltá az ifjú merveilleux („csodálatos”: ez volt a divaturak címe) – öné vagyok egész cipőm talpáig.

– Monseigneur! – válaszolt Mr. Griffard hasonló plaisantériával – én öné vagyok egész a pincém fenekéig.

– Hahaha! Hahaha! Ez jól volt mondva, ön megfelelt nekem! – kacagott az ifjú dandy. – E bonmot-ról egy óra múlva valamennyi szalonban fognak beszélni. – Hát mi újság Párizsban, kedves pénzszuverénem? Rossz nem kell, csak azt mondja, ami jó.

– Legjobb újság – szólt a bankár –, miszerint önt ismét Párizsban láthatjuk. És még annál is jobb újság az, hogy ön nálam van.

– Ah, monsieur Griffard, ön mindig olyan udvarias – szólt az ifjú incroyable („hihetetlen!”: ez is divatcím), magát egy fotelben hanyatt vetve; ámbár ez már akkor nem volt divat Párizsban, hanem a megfordított székre úgy kellett ülni, mint a nyeregbe, s a támlájára könyökölni. Még ezt Abellino nem tudhatta.

– Eh, bien, monsieur Griffard – folytatá beszédét, egy zsebbeli tükörből elébb körülnézve magát, ha sima haját nem borzolta-e fel –, ha ön csak ilyen jó újságot tud nekem mondani, tudok én önnek mondani különbet, de rosszat.

– Például?

– Például, ön tudja, hogy én bizonyos örökséget átvenni mentem la Hongrie-ba, bizonyos majorátust, mely másfél milliót jövedelmez.

– Tudom – szólt a bankár hideg mosolygással, s egy kezébe vett tollal játszadozott.

– Azt is fogja ön talán tudni, hogy ez ázsiai országban, ahol a majorátusom fekszik, semmi sincs olyan rossz lábon, mint a törvénykezés, kivéve az országutakat. De nem, a törvénykezés mégis rosszabb. Az országutak, ha száraz idő van, lehetnek jók, de a törvénykezésre mindegy – akár eső van, akár napfény.

Itt megállt az ifjú merveilleux, mintha időt akarna engedni a bankárnak, hogy az esprit-teljes ötletnek gratulálhasson.

Az csak mosolygott csendesen.

– Képzelni kell önnek – folytatá Abellino, mellét kifeszítve, s jobb karját a karszék támlája mögé vetve –, hogy van ezeknek egy nagy könyvük; legkevesebbet mondok, ha épicier strazzakönyvéhez hasonlítom; abban benne van mindenféle törvény, amelyet valaha barbárok hoztak, még az is, hogy egy cocu (hála istennek, nincs rá magyar szó) hűtlen feleségét tetten kapott szeretőjével együtt meggyilkolhatja. Emellett az ország tele van prókátorokkal, a parasztság csak két osztályból áll, földmívelő és prókátor; ott ugyan némely parasztot nemesembernek hínak, nem tudom miért; ezeknek a prókátoroknak nincsen egyéb dolguk, mint mindenütt keresni a pört, csinálni, ahol nincs, s ennyi tenger pörre, prókátorra van minden departement-ban egy bíró, az is repcét vet meg pálinkát főz nyáron; de még ez nem elég, ha végtére igazságos ítéletet kapott is az ember, az elítélt félnek szabadságában van a bírót elkergetni bottal, vasvillával ellentállni, apellálni három felsőbb törvényszékre, melyek közül a legutolsót septemtrionális táblának hívják.

– Nagyon mulattató dolgok ezek, amiket ön nekem beszél – szólt felkacagva Mr Griffard, aki éppen nem értette, hogy mi szükség neki mindezeket így hegyiről tövire megtudni.

– Ah, meg kell önnek mindezt hallani, ha meg akarja érteni, amit majd későbben mondok. Van aztán még egy gonosz kifejezés a magyar nyelvben: „Intra dominium et extra dominium”, mely franciául annyit tesz, hogy „Birtokon belül és birtokon kívül”. Mármost akármilyen igazságos joga legyen valakinek bizonyos uradalomhoz, ha birtokon kívül van, övé a baj; annak, aki belül van, bármilyen bitorló is, könnyű mosolyogni, mert a dolog messze elhúzható. Így vagyok én tehát. Képzelje, az örökség, a gazdag majorátus másfél millió jövedelemmel már szinte a kezeim között van, én sietek csak átvenni a jószágokat, amidőn azt találom, hogy valaki már előttem benne ül.

– Értem – szólt a bankár furcsa mosolygással –, tehát önnek, monseigneur Kárpáthy, gazdag örökségében szintén intra dominium ül valami gonosz akaratú bitorló, aki nem akarja önnek igazi jussát kiszolgáltatni, s ragaszkodik ahhoz az ostoba nagy könyvhöz, melyben a sok paragrafus között az is meg van írva, hogy: „Élők után nincs örökösödés”.

Az ifjú dandy nagy szemeket meresztett.

– Mit tud ön?

– Azt tudom, hogy e gonosz bitorló, ki önnek örökségével visszaél, senki sem más, mint önnek nagybátyja maga, ki elég indiszkrét; miután egyszer már a guta megütötte, hirtelen alkalmazott érvágás által annyira magához jönni, hogy önnek birtokait újra elfoglalja, s önt ezáltal olyan helyzetbe hozni, hogy dacára ama vastag könyv tartalomgazdagságának, egy cikkecskét se lelhessen benne, mely önnek jogot adjon élő nagybátyját megperelhetni, hogy miért nem halt meg.

– Ah, ez gyalázat! – kiálta Kárpáthy, felugorva fektéből. – Én mindenütt azt beszéltem, hogy perelni fogok.

– Csak maradjon ön csendesen – csillapítá őt a bankár. – Mindenki azt hiszi, amit ön mond. Csupán nekem kell tudnom az igazat; mert én bankár vagyok. Hanem én hallgatni szoktam. Előttem a nepauli herceg családi viszonyai Kelet-Indiában éppen úgy ismeretesek, mint a legelső spanyol grand életmódja. S nekem az egyiknél az embarras de richesse (gazdagság miatti zavar) éppen úgy hasznomra van, mint a másiknál a fénnyel takargatott szegénység. Én meg tudom mondani minden idegennek az állását, aki Párizsba jön, akármilyen úton és zajjal jön is. E napokban két magyar gróf érkezett ide, kik gyalog járták be Európát, egy másik Amerikából tért vissza, hol az egész utat a harmadik födözeten tölté, de én azért jól tudom, hogy ezeknek az uraknak oly jó rendben hagyott gazdagságaik vannak otthon, hogy ők kölcsönözhetnének nekem; ellenben hat fehér lóval hajtatott be a minap Porte St. Denis-n aranyos hintóban, tollas lovászokkal egy északi herceg, kinek neve a legjobban hangzik, de én jobban tudom, hogy szegénynek minden pénze az, amit magával hozott, mert valami politikai éclat miatt minden vagyonai lezároltattak.

Kárpáthy türelmetlenül szakítá félbe a bankár beszédét.

– Eh, uram, de hát mi szükség nekem mindezt meghallanom?

– Annak bizonyítékául, miszerint titkok igenis voltak és lesznek is a szívek és tárcák fenekén, és azért, hogy a pénzvilágot kormányzó emberek valamit megtudnak, az váltig titok maradhat, s azért, hogy én tudom önnek érzékeny körülményeit, ön egészen mást beszélhet a világ előtt, s nem fogja tapasztalni, hogy valaki kétkednék azokban.

– Enfin, mit használ az nekem?

– Vagy úgy? – kiáltá a bankár homlokát megütve. – Ön kevésbé bánná, ha az egész világ tudná azt, mit én tudok, csak én magam nem. Ez természetes; ön azon szándékkal jött hozzám, hogy nekem egészen más betegség jeleit fogja elmondani, mint amiben szenved, s arról gyógyíttatja magát; azonban én praktikus orvos vagyok, s meglátom a szenvedés okait az arc színéből. Hátha mégis meg tudnám önt gyógyítani?

Abellinónak tetszett a keserű tréfa.

– Hm, tapintsa ön üteremet – szólt tréfával –, de ne kezemhez, hanem a zsebemhez nyúljon.

– Nem szükség az. Előbb lássuk a kórjeleket. Tehát van önnek egy kis indigestiója, mintegy háromszázezer frank meg nem emésztett adósság miatt.

– Ön jobban tudja. Adjon be hitelezőimnek valamit, amitől elmenjenek.

– Ah, kár volna szegény emberekért; ki ölné meg a kárpitosát, a kocsigyártóját, a lócsiszárját azért, hogy ne kelljen fizetni? Sokkal egyenesebb út lenne őket kielégíteni.

– Miből? – kiálta föl dühvel Abellino. – Ha csak, mint Don Juan de Castro, a fél bajuszomat nem küldöm Toledóba, hogy adjanak rá pénzt. De már azt sem tehetem, mert levágtam.

– S mit fog ön tenni, ha mégis kérni fogják?

– Az rövid. Főbe lövöm magamat.

– Ah, azt nem teszi ön. Mit mondana a világ, hogy egy előkelő magyar nemes rongyos néhány százezer frankért főbe lőtte magát?

– S mit fog mondani, ha néhány rongyos százezer frankért az adósok börtönébe záratja magát?

A bankár mosolyogva tevé kezét a dandy vállára, s biztató hangon mondá:

– Majd megpróbáljuk, mit lehetne önön segíteni.

E mosolygás, e leereszkedő vállveregetés a legtökéletesebben rajzolák a parvenüt.

Kárpáthynak e pillanatban nem jutott eszébe, hogy a legelső zászlósurak egyikének ivadékára egy hajdani Rambuteau utcai pástétomsütő terjeszti ki pártfogó védelmét.

A bankár helyet foglalt mellette a széles pamlagon, s ezáltal kényszeríté őt egyenesen ülni.

– Önnek háromszázezer frankra volna szüksége – monda Mr Griffard nyájas, szelíd hangon –, s ön éppen nem ijedne meg azon gondolattól, hogy ez összeg helyett, majd ha majorátusát megnyeri, hatszázezret fizessen vissza.

– Fi donc! – szólt megvetőleg Kárpáthy, kiben egy percre felébredt a nemesi büszkeség, s hidegen voná ki karját a bankár kezéből. – Ön mégiscsak uzsorás.

A bankár mosolyogva tette zsebre a megbántást, s tréfával iparkodott azt elsimítani.

– A latin példabeszéd azt mondja: „Bis dat, qui cito dat.” „Kétszer ád, ki rögtön ád”. Miért ne kívánhatná tehát kétszeresen vissza? Egyébiránt, uram, a pénz árunemű, s ha szabad az elvetett magtól tíz magot várni, miért ne az elvetett pénztől? Azt is tekintetbe kell önnek venni, miszerint ez a legerősebben kockáztatott vállalat a világon; ön elébb meghalhat, mint rokona, ki után örökölni akar; leeshetik a lórul rókavadászaton vagy versenyfuttatáson, s nyakát szegheti, agyonlőhetik párbajban, egy láz, egy meghűlés, s én tehetek gyászt az én kalapomra, megboldogult háromszázezer frankomért. De menjünk tovább. Az önre nézve nem elég, hogy adósságait kifizesse, még ezutánra is kell legalább évenként még kétszerannyi összeg. Jó. Én azt is kész vagyok önnek előlegezni.

Kárpáthy érdekelten fordult e szóra a bankár felé.

– Ön tréfál?

– Legkevésbé sem. Én kockáztatok egymilliót, hogy nyerjek kettőt, kockáztatok kettőt, hogy nyerjek négyet, és így tovább. Nyíltan beszélek. Én sokat adok, és sokat veszek. Ön e pillanatban semmivel sincs jobb állapotban, mint Don Juan de Castro, ki a toledói szaracénoktól fél bajuszára vett kölcsön. Jó! Egy magyar nemes bajusza se legyen rosszabb a spanyolénál; én adok rá, amennyit parancsol, s bátran kérdésbe merem hozni, hogy rajtam és a toledói mórokon kívül tette-e azt valaki, és fogja-e ezután utánozni?

– Jó. Egyezzünk meg – szólt Kárpáthy, egészen komolyan véve a dolgot –, ön ad nekem egymilliót, én adok önnek adóslevelet kétmillióról, mely akkor lesz lefizethető, midőn nagybátyám meghal.

– S ha ön nagybátyjának életfonala a párkák kezében hosszabb találna lenni, mint az ön kezében az egymillió?

– Akkor fog ön adni egy másodikat, és így tovább. Pénzét igen jó helyre teszi ön, mert a magyar nemes vagyonának rabja, s azt a törvényes örökösön kívül másra nem hagyhatja.

– S teljesen bizonyos ön arról, hogy a törvényes örökös egyedül ön lehet?

– Senki más nincs, ki Kárpáthy János holta után még e nevet kívülem viseli.

– Azt tudom. De Kárpáthy János még megházasodhatik.

Abellino felkacagott.

– Ön nagybátyámat valami szeretetre méltó gavallérnak képzeli?

– Éppen nem. Én igen jól tudom, hogy ő csaknem a halál révén áll, s életműszerei annyira teljes felbomlásban vannak, hogy ha csak életrendén rögtön nem változtat, tobzódásaival fel nem hagy, amihez nagyon kevés reménységem van, bármennyire sajnálom is őt, alig hiszem, hogy tovább élhessen egy esztendőnél. Megbocsát ön, hogy így beszélek kedves rokona lehető kimúlta felől.

– Tessék bátran.

– Nálunk, kik az életbiztosító intézetekkel foglalkozunk, megszokott dolog az, valakinek az életét megbecsülni, s az egészet vegye úgy, mintha jelenleg nagybátyját egy életbiztosító intézetbe íratná be.

– Fölösleges skrupulusok; én nem vagyok nagybátyám iránt semmi kegyelettel.

A bankár mosolygott. Jobban tudta ő azt, mint maga Abellino.

– Tehát azt mondám az imént, hogy önnek nagybátyja megházasodhatik. Ez nem tartozik a legritkább esetek közé. Gyakran megtörténik, hogy élemedett gentlemanek, kik nyolcvan évig irtóztak a házasságtól, hirtelen valami elérzékenyült órában, a legelső fiatal ladyt, akit meglátnak, legyen az bár néha konyhaszolgáló, kezeikkel megajándékozzák. Vagy pedig lehetett valami régi hajlamuk, s évek múltán, mint a kőszénbe szorult rovar, új életre támad, s ideáljokat, kit tizenhat éves korában el nem vehettek, mert talán máshoz volt kötve, midőn az hetvenéves korában ismét szabad lesz, akkor veszik el.

– Az én bátyámnak nincsenek ideáljai. Ezt a nevet sem ismeri. Egyébiránt biztosíthatom önt, hogy ily házasságot semmi szokásos eredmény nem követhetne.

– Eziránt meg vagyok nyugodva, különben alig bátorkodtam volna önnek ajánlataimat tenni. De még egy más pontra nézve kell önnek biztosítékot nyújtania számomra.

– Én? Biztosítékot? No, most kerül a szakállamra a sor – dörmögé Abellino, arcához simogatva fekete favoris-ját.

– Valóban, ez alku éppen olyan – szólt derülten a bankár –, mint ahogy beszélik egy nálamnál sokkal gazdagabb gentlemanről, kit köznyelven ördögnek szoktak nevezni, hogy midőn az embereknek megmérhetetlen kincseket osztogat, lelkeiket vérrel aláírt szerződésben kötelezi le magának. Par Dieu! Az én ízlésem más, ez a monsieur Sátán tud valamit csinálni a lelkekkel, de mire használnám én? Ellenkezőleg; én arról akarom magamat biztosítani, hogy ön sokáig éljen.

– Természetesen, nehogy elébb meghaljak, mint nagybátyám.

– Találva van. Én tehát nemcsak pénzt adok önnek, hanem egyúttal arra is vigyázok, hogy életében kárt ne tegyen.

– Például?

– Elmondom; míg az öreg Kárpáthy János él, nem szabad önnek párbajt víni, nem szabad parforce-vadászatokra menni, nem szabad tengeri útra kelni, nem szabad a balettszemélyzet tagjaival liaisont kötni, egyszóval; kötelessége minden alkalmat kikerülni, ami életveszéllyel jár.

– Így tehát bort se igyam, és lépcsőre se menjek, mert ittas fővel leeshetem, s kitörhetem a nyakam?

– Azt nem vesszük oly szorosan. Az elsorolt tilalmak, megengedem, hogy eléggé kellemetlenek fognak lenni önre nézve, de tudok egy esetet, mely azokat azután megszüntetné.

– És az?

– Ha ön megházasodnék.

– Parbleu! Ekkor inkább azt fogadom meg, hogy nem ülök lóra, és nem fogok kezembe fegyvert.

– Monseigneur! Ön úgy szól, ahogy a vaudeville-ekben hallja beszélni a festett chevalier-ket. Ez karikatúr elméncség, amit feuilletonisták csinálnak. Hiszen tudhatja, aki közelről szeret látni, hogy a házasságú elegáns világban csak kaucsuklánc, összetart, ha akarjuk, de nyúlik, amennyire akarjuk. Ön egy elegáns hölgyet megtisztelne kezével; az első évet eltöltené boldogan, mert hiszen Párizsban találhatni hölgyet, akit az ember képes legyen egy egész évig szeretni. Egy év múlva egy ifjú sarjadékkal több lenne a Kárpáthy-család, s azontúl ön föl lenne oldva terhes fogadása alól, nyakát szeghetné, vagy főbe lövethetné magát, ahogy legjobban tetszik. Ha pedig jobbnak találná azt, hogy az életben gyönyörködjék, Párizs elég nagy, a világ kétakkora – csak kétszer akkora! – ön úgy ellehet benne, hogy nejét akár többször ne is lássa, hacsak esetleg ismét bele nem akar szeretni, midőn már egészen idegennek találandja. Ez nem oly irtóztató dolog.

– Majd meglássuk – szólt Abellino felkelve helyéről, s körme lapjával kiegyenesítve ülés közben meggyűrődött ingelőjét.

– Hogyan? – kérdé figyelve a bankár, ki előre látta, hogy ha Kárpáthyt pénzzavarából kisegíteni késznek mutatkozik, ez akkor kezdi el majd játszani a begyest.

– Azt mondom, hogy majd meglátjuk, az előttem álló utak közül melyik lesz a legjárhatóbb. Az ajánlott pénzt mindenesetre elfogadom.

– Ah! Ezt reméltem.

– Csupán a biztosítékok forognak kérdésben. Elébb megpróbálom, hogy tudom kiállani önnek elém szabott tilalmait. Óh, én hozzá vagyok szokva az aszkétai lemondásokhoz; egy időben homoeopathice gyógyíttattam magamat, s öt hétig nem volt szabad kávét innom, és a hajamat beillatszereznem. Én sok lélekerővel bírok. Ha ezt ki nem állom, akkor megpróbálom a házasságot. Mindezeknél sokkal jobb eset volna az, ha nagybátyámtól szépszerivel meg tudnék szabadulni.

– Ah, uram – szólt a bankár felugorva –, ez, reménylem, csak tréfa volt öntől.

– Haha! – nevetett az ifjú dandy. – Nincs gyilokról és méregről szó, még csak azon sem gondolkozom, hogy vérmes némberek vagy kövér pástétomok által rongáljam szegénynek az egészségét. Vannak, tudja ön, olyan jó nehéz pástétomok, miket örökségi pástétomoknak hívnak. Nincs bennök méreg, csak lúdmáj és nyalánkságok. Egy jóllakás belőle, rá jó vörösbor, és kész a gutaütés.

– Nem tudom, mert én sohasem csináltam olyanokat – szóla komolyan az egykori pástétomsütő.

– Nem is azért mondom, hogy nagybátyám számára csináljon; én tudok gyűlölni, tudok gyűlöletből meglőni, leszúrni valakit, de meggyilkoltatni azért, hogy örököljem, nem természetem; hanem annyit mondhatok, hogy ha én azt a fáradságot venném magamnak, hogy közelében lakjam, képes volnék őt megszöktetni a világból.

– Kár volna, várjuk el, míg önként elutazik.

– Nincs mit tenni egyéb. Addig ön lesz kénytelen bankárom lenni. Mentül több pénzt költök el, az csak önnek használ, mert kétszeresen kapja vissza. Mit bánom én? Aki utánam jő, tegye be az ajtót.

– Eszerint megegyezénk.

– Holnap reggel tizenkét óra után elküldheti ön hozzám jegyzőjét, kész iratokkal, hogy sokat ne vesződjem.

– Nem fogom önt fárasztani.

Abellino elbúcsúzott, a bankár, kezeit dörzsölve, kíséré egészen a szalon ajtajáig.

A legszebb kilátás volt rá, hogy a magyarországi legnagyobb birtokok egyike néhány év alatt egészen egy idegen bankár kezére jusson.