III. Rousseau sírjánál

Három könnyedén öltözött ifjat látunk az ermenonville-i erdőcske felé haladni. Viseletökben, minden útias pongyolasága mellett is, észre lehet venni a keresetlen csínt, melyet finomabb ízléshez szokott egyének nem tagadhatnak meg maguktól.

Ifjú magyar főnemes mind a három. Mindháromnak hallottuk már hírét monsieur Griffard-nál, s tudni foguk, hogy ama kettő, ki szélrül megy, Magyarországból jött, gyalog utazva be kölcsönös fogadásból, nélkülözésekbeni versenyzés mellett egész Európát. Erős, jelölt arcvonásokkal bír mind a kettő. Az elsőt különösen jellemzik a sűrű, fekete szemöldök s bizonyos szarkasztikus mosolygása az arcnak, mely azonban csak pillanatokra jelen meg, s eltűnik; a másik egy atlétai termetű alak, roppant mell, sűrű fekete haj, merész, tüzes szemek, határozott ajk, mely fölött rövid kis bajusz pelyhedzik; ha olykor megszólal, oly mély, dörgő hangot hallat, hogy az ember meglett korú férfinak tartaná, arcát nem látva.

A harmadik, ki középen, kettőjük között halad, magas, sugár ifjú, simára borotvált arccal. Viselete egyszerű, arcán semmi kifejezés nem látszik magát jellemezni; hideg, szenvedélytelen nyugalom terül az egészen, ajkain, szemeiben az a tisztult egykedvűség, mely nők előtt annyi ingerrel bír és oly veszedelmes. Mozdulataiban angolos hanyagság, minden keresett affektáció nélkül, beszéde csendes, egymásból folyó, egyik szónak nem ád sem nagyobb súlyt, sem erősebb hangot, mint a másiknak, s inkább azon látszik lenni, hogy beszédét érthetővé tegye, semhogy szónoki tehetségét bámultassa. Ez azon ifjú, kiről Griffard mondá, hogy Amerikából a harmadik fedélzeten jött.

Csodaképpen hozzátehetjük, hogy mind a hárman magyarul beszélnek, ami, tekintve azt, hogy történetünk ideje az ezernyolcszázhuszonkettedik év, helye az ermenonville-i csalit és személyei magyar főurak – elég okot adhat a méltó bámulásra.

Az ifjak egymást beszéd közben keresztneveiken szólítják; a tüzes, izmos ifjú neve Miklós, ama sötét szemöldűé István, a középen levőé Rudolf.

A figyelmes szemlélő észreveendé azon körülményt, miszerint haladás közben a három karöltve sétáló ifjú közül az egyik egy egész fejjel mindig elébb jár, míg a másik hátrább, ilyenformán előre-hátra vonva középen levő társukat, ki gyakran kénytelen megállni, hogy a menetrendet helyreállítsa, mely a heves vita közben untalan felbomlik.

Az erdei magányban kissé hangosabb beszédet engednek maguknak; az ermenonville-i erdő nemigen kedvenc tere a divatvilágnak, az ember beszélhet, vitatkozhatik bárminő fennhangon anélkül, hogy valaki által neveletlennek tartassék.

Egyszerre a bokrokon keresztültörtet egy ifjú alak, s az úton megállva, pillanatokig a hallott beszédre látszik figyelni. Külsejéről ítélve a munkásosztályhoz tartozik, fején kerek, lapos sipka, izmos tagját bő kék vászonzubbony fedi, melyre tarka inggallér látszik kihajtva.

Az ifjú arcán öröm és meglepetés tükrözi magát, amint a három szemközt jövőt beszélni hallja. Pillanatra habozni látszik magában, de azután elhatározott léptekkel eléjök indul, és megszólítja őket.

– Ah, uraim, önök magyarul beszélnek, én is magyar vagyok.

Az ifjú munkásnak örömkönny csillogott szemében.

– Üdvözlünk, honfitárs – szólt ama dörgő hangú ifjú, barátságosan nyújtva jobbját az ismeretlen elé, s megrázva azt férfiasan, mit társai is követének.

Az ifjú kézműves egészen el volt érzékenyülve, s alig lelt szavakat érzelmei kifejezésére.

– Megbocsássanak, uraim, hogy így önök közé tolakodom, de mióta Párizsban lakom, hét éve már, most hallok először hazám nyelvén beszélni, s az nekem olyan jólesik, de olyan jólesik.

– Hát jöjjön velünk – mondá a középen álló –, ha dolgai engedik, kapaszkodjék valamelyikünk karjába, és beszélgessünk.

A kézműves szerényen látszott vonakodni, mire az ifjak közül az, kit Istvánnak neveztek, karjába ölté kezét, és odavonta maguk közé.

– Nem tartóztatjuk önt valamely foglalatosságtól vissza?

– Nem, uraim, ma ünnepnap van, nem dolgozunk.

– De tán valamely találkozástól vonjuk el önt? – kérdé amaz futó mosollyal arcán.

– Éppen nem – felelt a kézműves. – Csak úgy szoktam ide kijárni, valahányszor üres időm van.

– Pedig ez nagyon kevés mulatsággal kínálkozó hely.

– Az igaz, hogy bormérő házak nagyon messze vannak ide, de van itt egy nagy ember sírja, kinek munkáit olvasni nekem többet ér minden mulatságnál, mert úgy vannak azok írva, hogy a legegyügyűbb ember is gyönyörködhessék bennök; talán ismerik műveit az urak? Ah, be együgyű kérdés tőlem! Hogyne ismernék ily művelt urak Jean Jacques Rousseau munkáit?

– Ön Rousseau sírját szokta látogatni?

– Az nekem a legkedvesebb emberem. Könyveit százszor keresztülolvastam már, s mindig újabb szépséget találok bennök; óh, milyen igaz minden szava, sokszor tapasztaltam már magamon, hogy mikor valami nagy gond volt fejemben, valami eset nagyon bántott, elővettem Rousseau-t, s úgy megcsendesített, ha olvastam. Így ünnepnapokon ki szoktam ide járni, s az egyszerű emlék alá, mely tiszteletére emeltetett; leülök, előveszem könyvét, és olyankor úgy tetszik nekem, mintha ővele magával beszélnék. Már korán reggel kijöttem, most visszatérőben vagyok.

Rudolf hidegen szólt közbe, egészen más irányt adva a beszédnek:

– Minő hivatás tartja önt Párizsban?

– Munkás vagyok, uram, asztaloslegény Gaudcheux atelierjében, ha azon járnak önök, ne restelljék megtekinteni azon díszműmintákat és egy gót ízlésű templomfelszerelést, mely a kirakatban látható, azokat én rajzoltam.

– Miért nem iparkodik ön saját établissement-hoz jutni?

A kézműves öntudatlan felsóhajtott.

– Nem akarok Párizsban maradni, uram; visszamegyek hazámba.

– Haza Magyarországba? Tán rossz dolga van Párizsban?

– Jobbat kívánni sem lehet. Mestereim becsülnek, fáradságomat jól fizetik, az ember megszereti itt mesterségét, mert az örökké változó divat csaknem művészetté emeli azt; csupa gyönyörűség mindennap valami új, valami pompás darabon dolgozhatni, abban kitüntethetni az embernek tehetségét; de én mégsem maradhatok Párizsban, hanem hazamegyek; pedig tudom, hogy ott nem fogok sem hercegi díszágyakat, sem templomi karzatokat dolgozhatni, mert az ilyesmit nem bízzák magyar nevű emberre. Tudom, hogy szegénységgel fogok küzdeni, s ha azt akarom, hogy élhessek, parasztlócákat leszek kénytelen faragni, meg tulipántos ládákat, mert magyar mesterembertől nem várnak egyebet; de én azért mégis hazamegyek.

– Tán rokonai vannak otthon? – kérdé Rudolf.

– Senkim a jó istenen kívül.

– Akkor mégis megfoghatatlan, hogy a jólétből elkívánkozik.

– Oktalanság biz az, uraim, és én magam sem tudom magamnak megmagyarázni. Csaknem gyerek voltam még, mikor hazulról elszakadtam, s azóta sok idő lefolyt, de mégis, ha eszembe jut, hogy az a nép, amelyik az én nyelvemet beszéli, száz meg száz mérföldnyire van hozzám, és én nem lehetek közöttük, kiesik a könny szememből, és én nem tudom elmondani, hogy micsoda érzés az. Legyenek csak az urak hét esztendeig távol hazájuktól, akkor majd megtudják, hogy mi az.

Szegény bohó fiú! Azt gondolta, hogy minden ember úgy érez, ahogy az asztaloslegények!

István odafordult Rudolfhoz, s odasúgva mondá:

– Látod ezt? Ha ti csak egy századrészét éreznétek ennek!

Rudolf vállat vonított, fogai közt mormogva:

– Irigylésre méltó érzelgés.

Eközben egy keresztúthoz értek ifjaink, s ott tétovázva álltak meg, nem tudva, melyik felé induljanak.

– Ah, hiszen ifjú barátunk járatos e vidéken – szólt Miklós, ki legszabadelvűbb volt a baráti szó osztogatásában. – Lesz ön szíves bennünket útba igazítani. Mi is Rousseau sírjához indultunk.

Az ifjú kézműves nem rejthette el meglepetését.

– Önök is a jegenyefák szigetére szándékoznak?

– Ön csodálkozni látszik.

– Mert az igen elhagyatott hely, egy bölcsnek a sírja, akit nagyon kevesen látogatnak. De igen örülök rajta, hogy önök is megemlékeztek róla; az egész francia földön csak ezt fogom sajnálni, hogy magammal nem vihetem. Ma már voltam ott egyszer, de szívesen visszamegyek újra. Egész a sírig ugyan nem mehetünk, mert az körös-körül van mocsárral, hanem átellenben van egy jókora domb, melyen valami régi templomforma áll, annak egy oszlopára szintén fel van jegyezve Rousseau neve, s oda felállva éppen ráláthatunk a bölcs sírkövére.

Az ifjak szívesen fogadták az ajánlatot, s megindultak a sűrű bozóttá vált csaliton keresztül a gyalogutakkal ismerős legény nyomán, ki meg-megállt, nem akarva elhinni, hogy a háta mögött jövők tudjanak oly erősen sietni, mint ő.

Végre kitűnt a domb, melyen a Montaigne tiszteletére épült kisded templom látszik, melynek hat oszlopára egy-egy filozóf neve van bevésve, köztük Voltaire, Montesquieu és Rousseau. Az épület félbe van hagyva, sohasem volt kész, tán azért nevezték bölcsesség templomának.

Szemben e halommal látszik azon kisded tér, melyet jegenyefák szigetének hívnak, ott a rezgő lombú fák alatt fehérlik a bölcsnek sírja; egy magas kőobeliszk az egész, ráírva e szavak:

„Itt nyugszik a természet és igazság férfia.”

Nem csoda, hogy oly elhagyatott a sír, az igazság rossz ajánlólevél.

De a természet pártul fogta legkedvesebb emberének sírját, a virág sohasem szárad el rajta, s körös-körül zöldülő bokrokat növeszt, mintha egészen el akarná azt foglalni magának.

Montaigne emlékéhez érve, ahonnan a sírra lehete látni, a kézműves búcsút vett a három magyar ifjútól, neki még Párizsba kelle visszatérnie, azzal érzékenyen megszorítva társai kezét, s anélkül, hogy neveik után tudakozódnék, eltávozott számtalanszor visszatekintve útjából.

– Én valami oly csüggetegséget érzek magamban – szólt István, ahogy a kézműves eltávozott. – Nem tudom, e fiú szavai költötték-e azt bennem, vagy e rideg magány, melyet egészen másképpen képzeltem magamnak? Én az ermenonville-i virányt egy derült tájnak gondoltam, virágzó bokrokkal, csörtető folyam közepén kis szigetecskével, hová csak najádokat és tilinkós faunokat kell képzelni, hogy előttünk álljon Tempe völgye, s íme, látunk itt egy kákával és vízi tulipánnal benőtt mocsárt, melynek közepén egy művészietlen alakú fehér kő látszik, a legkevésbé festői, fekete nyárfák alatt.

– Egykor olyan volt e vidék, aminőnek magadban képzeléd – mondá Rudolf, leheveredve a fűbe, míg Miklós az emlék feliratait jegyezgeté tárcájába –, virágos Tempe-völgy, melyből még a najádok sem hiányzottak, Párizs galant hölgyei által képviselve, s Rousseau sírjához két kis vízágon keresztül apró csónakokon lehetett eljutni, ami nagyon alkalmas hely volt szerelmi pásztorórákra; hanem egyszer nekijött egy felhőszakadás, elhordta a kis patak martjait, elöntötte vízzel az egész síkságot, s azóta mocsár van körös-körül, és azóta nem látogatja Rousseau sírját más, mint a békák, kik Homer óta nagy barátjai a költészetnek, néhány különc routier, kinek erre is ideje jut, s vagy egy asztaloslegény, aki az Új Heloïse-t olvassa. Ez hivatása minden tudósnak a föld alatt. Boldog barbárok ti, kiknek nincsenek tudósaitok!

– Ha minket értesz azon boldog barbárok címzete alatt, e megtiszteltetéshez érdemünkön túl jutottunk, újabb időkben a magyar is kezd lelki letargiájából ébredezni, s többé nem Csokonai a legutolsó költő, ki a literatúrában helyet foglal, s nem a Tudós palóc az egyetlen folyóirat, mely a szépirodalmat képviseli. Ez évben már több tudományos és irodalmi folyóiratunk keletkezett; almanachjainkat pedig, melyek ez évben kijöttek, a legkövetelőbb kritika elől sem volnánk kénytelenek elrejteni.

– Én is tiszteletreméltó érzületnek tartom a sajátunk iránti előszeretetet.

István heves kezde lenni e szóra.

– Óh, ez több, mint előszeretet, ez öntudat; ifjú költőink, kik újabb időkben fölmerültek, büszkévé tesznek bennünket nyelvünkre, fajunkra.

Miklós készen volt a feliratok lemásolásával, s dörgő szavával közbeszólt:

– Hát a magyarnak, mint a vénasszonynak, csak a nyelvében van már minden büszkesége, s nem áll előttünk egyéb tér, mint a versírás és a könyvnyomtatás, melyen naggyá lehet lenni?

– Barátom, nagy hősök, nagy státusférfiak csak ott születtek, hol a nagy költők, s egy nép halálbizonyítványa az, ha költői elnémultak, s egy letargiában fekvő nemzet új életének hangja az, ha költői szólni kezdtek. Korunkban egy Hunyadi János szellemére alig várna egyéb hivatás, mint hogy szántson és vessen, míg azon ifjaknak, kik ez évben az Aurorában léptek ki a közönség elé, Bajzának, Szenveynek, Vörösmartynak fényes jövendőt merek jóslani.

– Ismeretlen nevek – szólt Rudolf, kezét feje alá téve, s egy leszakított fűszálat forgatva szájában.

– Nem fognak azok maradni. Egyébiránt szolgálhatok ismerősebbekkel, nehogy azt hidd, miszerint az irodalommal foglalkozók a nemzet páriáinak tartatnak; az idei Hébé című almanachban találkozhatol nevekkel, mint Dessewffy, Teleky Ferenc, Ráday Gedeon, Majláth, akik már nostrasok és nem ismeretlen nevek.

Itt újra látszott az a futó szarkasztikus mosoly a beszélő arcán.

– Holttestek galvanizmusa az egész – felelt rá hidegen Rudolf, szemeit hanyagul lehunyva.

– Te azt hiszed, hogy meg vagyunk halva? – kérdé István.

– Azt.

– De már azt tagadom! – kiálta egyszerre mind a két ifjú hevesen.

Rudolf elveszíthetlen nyugalommal felelt:

– Ha az erős hang jó cáfolat a meghalás ellen, akkor helyesen teszitek, hogy úgy kiáltoztok rám; ti tagadjátok a gondolatot, mert nektek még fáj; de én látom, tudom, érzem, bennem öntudattá van fagyva, hogy fajunk lejátszta szerepét, s oda fog térni, hová elődei: a hunok, avarok és pecsenégek. Városait, nagyobb kereskedelmi helyeit most is kevés magyar lakja. A faj optimatesei csak a térképről tudják, merre van az ország, s legkisebb maguk erőltetése nélkül átszegődhetnek akármely más nemzethez; az eredeti faj apródonként kiszorul pusztáira, karámjaiba; lassankint onnan is kikoptatják nálánál életrevalóbb gazdák, elpusztul, eladósodik, a nemesség eltemeti magát obsolet institúciói alá, amint a civilizációval első összeütközésbe jön. Nem a barbárok fogják a magyar népet ezután elfogyasztani, hanem a civilizáció, s mije van népünknek, mely jövendőt ígérjen neki?

– Vannak fiai! – szólt Miklós mély, erős hangon.

– Ez helyesen volt mondva, Miklós – szólt István, társa kezét megszorítva –, egyébiránt én azt mondom, hogy mindene van, ami kell arra, hogy éljen.

– Bora, búzája, ugyebár?

– Az is egy. Van neki miből élni, ami nagy prezervatíva ez elernyedés ellen. Igaz ugyan, hogy éppen amiatt, minthogy van neki miből élni, nincs arra szorulva, hogy szellemét tökéletesítse; pedig a magyar ezermester. Ha kényszerítve leend, hogy fáradsággal jusson kenyeréhez, csodáit fogja adni mindenoldalú tehetségeinek. Elfogadandja a polgáriasulás minden jelszavait, lépést fog haladni az idővel, versenyezni fog minden téren a világ első nemzeteivel; lesz új élet, új mozgás, új vérkeringés az egész fajban, leteszi a kardot, mellyel egykor egész Európát védte, s megmutatja, hogy minden eszközt bír forgatni, mellyel hírt, hasznot, becsületet lehet szerezni, legyen az szobrászvéső vagy bányakalapács, festőecset vagy építészzsinór, s kik buzdítsák, lelkesítsék, lesznek magas lelkű emberei, s úgy hiszem, hogy azoknak a születése után már nem kell várakoznunk.

– És a legfőbb, amit elfeledtél – szólt közbe Miklós –, előtte a diplomáciai tér, s azt meg kell engedned, hogy a legutolsó magyar táblabírónak a kisujjában több státusférfiúi bölcsesség van, mint a legelső…

(Maga is átlátta, hogy nagyon sokat akart mondani.)

Rudolf mosolygott az utóbbi állításra, s fél könyökre dűlve István felé fordult:

– Ennek itt nem felelek – szólt Miklósra mutatva –, mert képes lenne ebbe a mocsárba belevetni; hanem az, amit te mondtál, csak fordított része az én állításomnak; ha fajunk levetkőzi ősi sajátságait, beletörődik azon formákba, miket elé az újabb fogalmak szabnak, megszűnik lenni az, ami; új életet kezd, de a réginek meghal; lehet boldog nép, de nem lesz magyar, mentül inkább megközelít más világnemzetet, annál messzebb távozik önmagától; poéták és népzenészek fenn nem tartják a nemzetéletet. A státusférfiakról nem merek szólani, mert azok Miklós fedezete alatt vannak.

– Éspedig, lásd, ez egész aggodalomnak egy szó, egy eszme végit veti. E szó akarni és nem akarni. Ha mi azt mondjuk, hogy akarunk élni, akarjuk ősi nemzeti sajátságainkból mindazt megtartva, örökítve megőrizni, ami azokban nemes, életrevaló és szép; akarunk ki-ki saját tehetségei szerint, a választott pályán becsületesen megállani, akarjuk szeretni magunkat, megbecsülni azt, ami a mienk, akarjuk mindazon előnyt felkeresni, kimívelni, ami fajunkat emeli; és viszont nem akarunk hiú majmolói lenni annak, ami idegen, hanem, ha átvettünk valamit tőle, az, mint a tüdő leheletétől a fehér chylus, piros vérré válik bennünk; ha eljárunk a külföldre azért, hogy hazánknak bölcsességünkkel, nem pedig, hogy a külföldnek ostobaságainkkal legyünk hasznára, akkor nincs oly természeti vagy morális erő, mely bennünket elolvasszon. Elolvad a jég, de a kristály azt mondja: „Én nem olvadok!”, és szikrát vet a napban. A népek át fogják látni, hogy életrevalók vagyunk, és tisztelni fogják törekvéseinket; mezőinken új élet fog virulni, szárazi és vízi utainkon megélénkül a kereskedés, a magyar nyelv felhat szalonjainkba, és divattá válik, nagyobb városainkban megszületik a nemzeti szellem, az ország fővárosában, Pesten összpontosulni fog a nemzet fénye, ereje, szelleme; lesz akadémiánk, írói egyleteink, nemzeti színházunk. És mindezt csak akarnunk kell.

– Szép. És ki fogja e szent akarást megkezdeni? Mert valakinek csak kell példával elöljárulni, a lélek nem szállhat meg egyszerre egynéhány millió embert.

– A capite foetet piscis; azok, kiknek legtöbb érdemeik vannak a múltban, legtöbb bűneik a jelenben s legtöbb tartozásuk a jövendő iránt: a magyar főurak.

– Sajnálom, hogy nem szoktam fennhangon nevetni – szólt Rudolf –, most jó alkalmam volna rá. Hol vannak azok a magyar főurak?

– Nagy része külföldön; de azt talán nem akarod elvitázni, hogy ha a hazából elhozott port leverték is saruikról, szíveiket nem adták zálogba.

Rudolf csendesen mosolygott.

– Te misszionárius vagy, ki meg akarod téríteni eretnek hazádfiait, s bejárod a világot, hogy őket hazahívogasd?

– És nem tartom azt lehetetlennek.

– Boldog fiatalember, hány éves vagy most?

– Elmúltam húsz.

– Holnap tíz évvel öregebb leszesz. Holnap jöjjetek el velem az ifjú óriások klubjába. Ez egy nemes társaság, melybe csak oly tagoknak van beléphetése, kik vagy előkelő születés vagy gazdagság vagy valami nevezetes bohó életmód által kitüntették magukat. A magyar előkelő világ itt lakó ifjait mind ott találandjátok együtt. Akkor azután majd megkérdem tőled: „Akarod-e és hiszed-e őket magaddal vihetni?”

– Ej, oktalan törekvés! Az országgyűlési regálisok minden fáradság nélkül hazagyűjtendik őket.

Ez utolsó szavakkal Miklós biztatta társait, ki az egész vita alatt azzal fáradozott, hogy egy, a templom előtt heverő kettétört kőoszlopot állíta fel, melyre ez embléma volt írva: „Ki állíthatja ezt fel újra?” Miklós megfordítá a követ, tört felét a földbe nyomta, s felülkerült talapjára a tört darabot koronájával állítá, megcáfolva a bölcs kérdést.

– Tehát holnap együtt megyünk az ifjú óriások klubjába.