X. Egy család átka

Lakott ezen időkben Pozsonyban egy nevezetes család, ha ugyan a köznyelven forgás szomorú fátumát szabad nevezetességnek híni.

Nevezzük őket Mayeréknek; ez a név olyan sok emberé, hogy senki sem veheti magára.

Az apa valami közpénztár kezelője volt, és volt neki öt szép leánya.

A leányok mind igen szépek voltak, egyik eszményibb, gyönyörűbb alak, mint a másik.

Milyen istenáldás öt szép gyermek! Kettő a lyányok közül már 1818-ban nagy volt; a redoute-ok ünnepelt szépségei, bálkirálynék! Elegáns urak, még mágnások is örömest táncoltak velök; nem is nevezték őket másként, mint a „szép Mayer lyányoknak”.

Apa, anya hogy örült e dicsőségnek. A szép lyányokat szépségüket megillető módon nevelték; nem alacsony munka és házi foglalkozás között, hanem mint kikre nagyobb hivatás vár a polgári háztartás kötelességeinél: fényes, úri módon. A közönséges kötőiskolák helyett a legelső nevelőintézetekbe járatták őket, az egyik kitűnően megtanult hímzeni, a másik csinosan énekelt, a többieknek is voltak nemes hajlamaik. Az apa olykor elgondolá: „Ebből híres művésznő lesz, amaz divatkereskedésből gazdagszik meg, valamennyit elveszik ezek a gazdag földesurak és bankárok, akik szüntelen körülöttük tapossák a földet”. Talán valahol, valami múlt századbeli románban olvashatott ilyen esetet.

Ily úri neveléshez úri jövedelem is kellett, pedig, mint tudjuk, egy közhivatalnok megszabott fizetése annak nemigen nevezhető. A háztartás sokkal többe került, mint amennyit szabad volt kiadni; az apa jól látta ezt, törte is rajta a fejét néha egész éjszakákon át, hogy hol, melyik ágában a kiadásoknak lehetne megszorítást tenni, de sehol sem talált menekülést; a leányokat nem volt szabad, nem lehetett a világból visszavonni, nehogy szerencséjöket elrontsa, a nagyobbiknak éppen akkor udvarolt valami földesúr, ki vele a tavalyi redoute-okban ismerkedett meg; az talán el fogja majd venni, mert hiszen más egyéb kinézése nem lehet tisztességes, jó hírben álló ember leányával, s akkor egypár ezer forinttal mibe kerül neki őt kisegíteni zavarából?

A földesurakkali ismeretség pedig sokba kerül, a nyilvános vigalmak, a pipere, a fény az elborzadásig sokat megemésztenek, a terített asztalnál látatlan alakban ott ülnek a szabók, vargák, piperészek, fodrászok, selyemkereskedők és virágárusok, és segítik fogyasztani a családfő ebédjét.

Emellett az asszony is gondatlan volt, amilyenről azt mondja a magyar példabeszéd, hogy „Tűz van a háznál, csakhogy a füstje nem látszik”.

A legrosszabb gazdasszony volt, amilyet csak képzelni lehet. Maga semmihez sem értett, mindent cselédjeire hagyott; ha meg volt szorulva, fűnél-fánál adósságot csinált, s arra sohasem számolt, hogy azt vissza is kell fizetni, s gyakran tett olyan tréfát, hogy midőn nem volt több pénze, mint éppen az utolsó napok konyhaköltsége, elment a virágárushoz, és vett rajta egy ananászt.

Egy napon aztán az történt, hogy a fensőbb hatóságok hirtelen, mint szokás – előleges tudtul adás nélkül pénztárvizsgálatot rendeltek, s a Mayer által kezelt összegekben hatezer forintnyi hiány találtatott.

Ide vezetett az apai könnyelműség.

Mayert rögtön kitették hivatalából, s ami vagyona volt, lefoglalták; szó volt róla, hogy be is csukják.

Két hétig nem beszéltek a városban egyébről, mint az ő bukásáról.

Élt azonban Mayernek egy öreg nénje Pozsonyban, egy világtól elvonult aggszűz, boldogabb időkben a család nevetségeinek céltáblája; ki egész nap nem tesz egyebet, mint imádkozik, templomba jár, a macskáját cirógatja, s ha magához hasonlókkal összejön, szólja, szapulja a fiatalabb népet, talán mert ő nem élvezheti azt, amit azok; emellett még tán uzsoráskodik is, és senki iránt sincs olyan gyűlölettel, mint testvére családja iránt, kikre azért haragszik, hogy miért járnak cifrán, miért élnek jól, mit báloznak annyit, mikor ő el tud lenni egész télen át a kályha mellett, s tizenkét esztendeig viselhet egy ruhát, s hétről hétre nem eszik egyebet köménymagos rántottlevesnél beleaprított zsemlyével. A lyányok, ha meg akarják egymást nevettetni, csak azt kérdik: „Nem megyünk el Teréz nénihez ebédre?”

Tehát ez a részint nevetséges, részint gonosz indulatú kisasszony, amint meghallá öccsének szomorú esetét, felszedé rögtön törvényes kamatokon künn levő pénzeit, sok nélkülözésteljes év forintonkint félrerakott gyümölcsét, s bekötve azokat tarka zsebkendőjébe, elmene fel a városházára, és kifizetvén a pénztárban talált hiányt, addig meg nem nyugodott, míg valamennyi nagy urakat sorra nem járva kérelemmel, siralommal ki nem vitte, hogy testvérét ne csukják be, s az ellene támasztott bűnvádi eljárást szüntessék meg.

Mayer, megtudva nénjének e cselekedeteit, sietett őt felkeresni sűrű könnyhullatások között, s számtalanszor csókolva kezeit nem talált elegendő szavakat, hogy háladatosságát iránta kifejezhesse, sőt még leányait is rábírta, hogy elmenjenek hozzá kezét csókolni, mely eléggé mutatja a jó leányok önfeláldozását, hogy nem sajnálták rózsához és eperhez hasonlító ajkaikat az öreg, összetöpörödött kezekkel érintkezésbe hozni, s nevetés nélkül néztek a vénkisasszony csinált snekklijeire s régimódi öltözetére.

Mayer égre-földre esküdött, hogy egész életének nem leend egyéb feladata, mint kedves nénje jótékonyságát meghálálhatni.

– Azt azáltal érheted el – szólt az éltes hölgy –, ha családodnak tisztességes életmódot szerzesz. Én úgyszólván mindenemet odaadtam azért, hogy nevedet e nagy gyalázattól megőrizzem, most te is vigyázz, hogy megóvd azt még nagyobb gyalázattól, mert van ám még nagyobb gyalázat is a földön a tömlöcbe jutásnál. Te értesz engem. Szerezz magadnak foglalkozást, szoktasd gyermekeidet munkához! Te magad ne szégyellj valami kereskedőhöz könyvvezetőnek beállani, ahhoz értesz, és legalább van mire támaszkodnod; leányaid elég nagyok már, hogy magukon segíthessenek. Az isten őrizze meg őket attól, hogy mások segítsenek rajtok! – Egyik megkeresheti a kenyerét mint divatárusnő, mert ért a finom kézimunkákhoz, másik elmehet nevelőnének valamely tisztességes úri házhoz, a többinek is majd mutat dolgot az isten, és még bizonyosan mindnyájan boldogok fognak lenni.

A jámbor Mayer egészen megvigasztalódottan tért vissza nénjétől. Nem gondolkozott többé öngyilkolásról, hanem nagy hamar beavatá magát egy kereskedőházhoz mint segéd, leányaival közlé üdvös élettervét, s azok nagy sírások között el is fogadták azt, Eliza egy varrónőnél lelt alkalmazást, Matild azonban sokkal kedvezőbbnek találta a nevelőnéi pálya helyett a művészetire lépni, s minthogy csinos hangja volt, és tudott valamennyire énekelni, könnyű volt neki elhitetni atyjával, hogy rá a színpadon fényes jövendő vár, ezen a pályán legkönnyebben és legdicsőbben szerezhető a gazdagság; jutott is eszébe egynehány nagy művésznő neve, kik éppen így tönkrejutott családból eredtek, s éppen így jutottak a színi pályára, s aztán gazdagon eltarták egyedül rájok támaszkodó szülőiket.

Mayer engedett leánya művészi hajlamának, s engedé őt hivatását követni. Előbb ugyan csak mint kardalnoknő szerződtetett, hanem hiszen a leghíresebb művésznők is így szokták kezdeni – ezt mondák Mayernek ahhoz értő, hiteles személyek, amit azonban nem tanácslunk senkinek, hogy elhiggyen.

Ezt természetesen nem kötötték Teréz néni orrára, hanem azt hitették el vele, hogy Matild nevelőnő; hisz a tisztes kisasszony sohasem szokott színházba járni, s ha véletlenül valaki megsúgná neki, hogy Mayer leánya a színháznál van, könnyű lesz neki azt mondani, hogy az más Mayer leánya, nem az ő testvéreé, hisz ilyen nevű színésznő találtatik Wolf almanachjában legalábbis háromszáz, s Teréz inkább hinni fog, mintsem tájékára is menjen ez általa kárhoztatott intézetnek, a valót megtudakolandó.

Így azt hivé Mayer, hogy már most egészen új életet fog kezdeni, a családban más rend fog beállani, mindenki teljesíti a maga kötelességét, és boldogság fog a házba hullani ajtón, ablakon és kéményen.

Mayerné asszonynak hozzá kellett magát szoktatni a főzéshez, Mayer úrnak pedig a kozmás levesekhez; az egész család naphosszant dolgozott. Mayer reggeltől estig el volt foglalva a comptoirban, Mayerné a konyhában, a gyermekek varrtak, kötöttek, a nagyobbak kinn a háztul törték magukat a nagy munkában, egyik rettentő sok kalapot és főkötőt készített, másik alig győzte a sok szereptanulást, legalább ezt hitték egymásról. Pedig voltaképpen az úr ezalatt a kávéházban időzött, s újságot olvasott, ami legolcsóbb kávéházi fogyasztás, az asszonyság bízta a pesztonkára a fazekakat, s a szomszédasszonyokkal cserfelt, a gyermekek eldugott könyveket olvastak, vagy szembekötősdit játszottak; a divatárusnőnél elegáns uracsok mulattaták a nagyobb leányt, a színházi kardalnoknő fáradságos tanulmányairól pedig jobb lesz nem beszélni. Csak ebéd idején találkozott aztán a család egymással, s akkor mogorva, kedvetlen képpel ültek asztalhoz, a fiatalabbak civakodva, irigykedve a sovány étkek felett, a nagyobbja cukros nyalánkságok által elrontott étvággyal, mindenki hallgatag, unatkozó volt, mintha alig várná, hogy vége legyen együttlételöknek, s mehessen ki-ki ismét fáradságos dolgai után.

Vannak olyan boldog emberek, akik sohasem akarják azt hinni, ami nekik nem tetszik; akik el nem hiszik, hogy valaki haragszik rájok, hacsak a lábukra nem gázol; kik észre nem veszik, ha az utcán lenézik őket legjobb ismerőseik; kik rá nem jőnek semmi változásra, mely hozzájuk legközelebb, családjuk bensejében történik, hacsak valaki meg nem mondja nekik; s ellenkezőleg, a féltés gyanakodó szellemével valami álmos ördögnek engedik át lelkületüket, mely a legvilágosabb hibák számára is inkább mentségeket keres, mintsem megjavításukkal fárassza magát.

Ez kétségtelenül nagy kényelem, és sokáig lehet mellette élni. Mayerék néhány hónapig igen elvonult, mondhatni szomorú életet viseltek.

A természeti gondviselés azon embereknek, kik munkájok után kénytelenek élni, gyöngéd gondoskodásból valami jótékony ösztönt is szokott nyújtani, hogy örömük, büszkeségük legyen az elkezdett munkához; mikor az egész család összejön, eldicsekszenek vele, ki mennyire haladt vállalatában, és az olyan jólesik!

Ez ösztön hiányzott Mayeréknál; az ő munkájokon a paradicsomi elűzetés átka fogott, senki sem dicsekedett haladásával, senki sem tudakozódott a másik után, őrizkedett mindenki bármiféle beszédhez kezdeni, mintha attól tartana, hogy abból ismét panasz lesz, és családi panaszokat hallgatni valami irtózatos dolog.

És azután vannak panaszok, melyek hallgatva is beszélnek; a család minden tagja kezdett valami lomposságot venni fel külsejében, amire jutnak mindazok, kik csak új ruhában tudnak csinosak lenni, s hacsak egész nap nem ülhetnek a tükör előtt, csügg, lóg rajtok minden öltözet, kopottnak látszik, anélkül hogy ócska volna, s elárulja a szegénységet.

A leányok kénytelenek voltak tavalyi ruháikat előkeresni, kiigazgatni; eljött a farsang, nagy bálok voltak hirdetve mindenfelé, az idén nekik itthon kellett maradniok, mert nem telt a jövedelemből.

Mayer, akárhová tekintett, rosszkedvű, levert, durcás képeket látott maga körül, de aztán nem is sokat törődött velök; csak vasárnap délutánonként, midőn a messzely bor magnetizálta idegeit, akkor eredtek meg szavai; ömlött belőle a kegyes tanítás leányaihoz; elmondá nekik, hogy milyen boldog ő, hogy becsületes hírnevét megtarthatta, bár szegény és kaputja rongyos (ami ugyan nem nagy dicséret volt a felnőtt leányokra), de büszke ő e rongyokra, s kívánja, hogy leányai is olyan büszkék legyenek erényeikre stb…

Azok természetesen e prédikáció elől apródonkint mind kiszöktek a szobából.

Egyszer azonban kezdett ismét jobb kedv, vígabb szellem szállni a családba; Mayer uram, midőn bürójából vagy ki tudja honnan megtért, zajos éneklés közt lepte meg leányait, az asszony új főkötőket vásált, a viseletek újra kicsinosultak, az ételek kezdtek jobbak lenni, Mayer úr maga az eddig csak vasárnap élvezett messzely bor helyett most már mindennap találkozott e kedves asztali tüneménnyel. Neki ugyan mindez éppen úgy nem tűnt volna fel, mint az isten madarainak a meglepett búzaföld, melytől nem kérdezik, hogy ki vetette oda – ha egy napon maga az asszony meg nem súgta volna neki, hogy Matild oly örvendetes haladást követett el a művészetben, miszerint az igazgató jónak látta fizetését tetemesen megjavítani; amit azonban egy ideig még szükség titokban tartani, nehogy a többiek megtudják, s ők is fizetésjavítást követeljenek. Mayer úr ezt igen természetesnek találta.

Meglepte ugyan, hogy Matildot mindig cifránál cifrább öltözetekben látta megjelenni, a legdivatosabb sálok, kalapok járták egyre, s mihelyt valami törődött, azonnal öccseinek adta; azt is tapasztalá, hogy gyakran, midőn a szobába belép, egyszerre félbeszakasztják a beszédet, s ha kérdezi, miről beszéltek, elébb egymásra néznek, nehogy ellenkező feleleteket adjanak, sőt egyszer annyira ment a nyughatatlanságban, hogy meg is kérdezé nejétől:

– Minek visel Matild ily drága öltönyöket?

A jó asszonyság azonban tökéletesen megnyugtatá a gondos családapát. Először azok nem valami drága kelmék, hanem hogy sokat mutatnak; ami moarénak látszik, az csak habos tafota, aztán nem is az eredeti árán veszi azokat Matild, hanem a primadonnák szokták azokat potom árért elvesztegetni, s ha egyet vesz, a másikon ismét túlad. Ezt így szokták a színháznál.

Mayer úr nagy dolgokat tanult. Ez mind igen természetes volt.

E naptól kezdve az egész háznép különösen kezdte kedvét keresni. Tudakolták, utána jártak, mit szeret, mit óhajt.

– Milyen jó leányok ezek az én leányaim! – mondá a boldog családfő magában.

Születése napján egyik is, másik is meglepte valami ajándokkal.

Matild maga egy becses tajtékpipával örvendezteté meg, melyre vadászkutyák voltak faragva. A darab, az ezüstkupakot nem is számítva, megért huszonöt pengő forintot.

Részint efölötti örömében, részint megszokott illedelemből feltevé magában Mayer, hogy e napon Terézt is meg fogja látogatni, mihez annál nagyobb kedve lehetett, mert kaputjára új bársonygallért varrtak; a cifra tajtékpipát is szájába dugta, s úgy ment végig a városon Teréz lakásáig.

A jámbor kisasszony ott ült kandallója mellett; még őnála most is fűtöttek, pedig tavasz dereka volt.

Mayer úr felköszönté őt anélkül, hogy pipáját kivenné szájából.

Teréz leülteté őt. Végtelenül fagyosan bánt vele, háromszor köhögött, míg egyet szólt. Mayer úr csak várta, hogy mikor fogja megkérdezni tőle: honnan jutott e szép pipához, amiben azon mellékeszméje is volt, hogy megtudva annak ünnepélyes eredetét, Teréz is sietni fog őt valami születésnapi ajándokkal megörvendeztetni; végre maga kezdé meg a szót.

– Nézze, néném, milyen szép tajtpipám van.

– Szép – szólt az anélkül, hogy ránézett volna.

– A leányom vette születésem napjára. Nézze hát!

E szókkal odanyújtá Teréznek a szép műdarabot.

Az fogta száránál fogva a pipát, s úgy vágta azt a kályha vaslábához, hogy szerteszét mállott.

Mayer úrnak kétfelé fordult a szája:

– No, ez szép születésnapi köszöntő! Néném! Mit jelent ez?

– Mit jelent? Azt jelenti, hogy ön egy hígvelejű, ostoba ember, akinek akkorára nőttek már szarvai, hogy az ajtón nem fér be velök, s mégsem veszi észre, hogy viseli. Ön egy bamba. Az egész világ tudja, hogy az ön leánya egy gazdag főúrnak a szeretője, s ön nemcsak hogy nem átall vele együtt lakni, gyalázatos keresményében vele osztozni, hanem még idejön hozzám azzal dicsekedni.

– Mit! Melyik leányom? – kiálta fel Mayer.

Hirtelen annyifelé ment az esze, hogy maga hátramaradt tőle.

Teréz vállat vonított.

– Ha nem ismerném önt, hogy milyen könnyelmű, kénytelen volnék igen elvetemedettnek tartani. Ön engem bolonddá vélt tenni, midőn azt mondta, hogy leányát nevelőnőnek adta, holott azt a színpadra vivé. Én nem akarom önnek elmondani, hogy mi nézeteim vannak ez életpálya felől; elismerem, hogy azok a múlt századból valók, hanem annyit fölteszek egy emberről, aki algebrát tanult, hogy legegyszerűbb aequatio útján ki tudja számítani, vajon lehet-e tizenhat forint havidíjból, amit az ön leánya kap, százakat adni ki feltűnő fényűzésre.

– Ah, kérem, Matild fizetése felemeltetett – szólt Mayer, ki nagyon szerette volna, hogy más is higgyen abból valamit, amit ő hisz.

– Az nem igaz. Megtudhatja ön magától az igazgatótól, ha akarja.

– És aztán nem is oly fényűzés ám az, amilyennek néném gondolja. Azok ócska ruhák, miket ő visel; a primadonnáktól veszi.

– Az sem igaz, újdonan vásárlott mindent; csupán Felsz és Huber uraknál többet vett a héten háromszáz forint árú csipkénél.

Erre nem tudott Mayer úr mit felelni.

– De mit néz ön maga elé, mint egy bornyú a vágóhídon! – kiálta rá végre epés kifakadással Teréz. – Hisz százan, ezeren látták őt azzal a bizonyos úrral bérkocsin, hintóban ülni, csak ön maga az az ostoba, ki nem látja a fejére tett lámpást, amit mindenki lát; ön egy otromba, rászedett filkó, akiről csodálom, hogy valamelyik komédiásnak nem jutott eszébe még színdarabot írni: Eine Posse mit Gesang. Egy családapa, ki vasárnaponkint jól felborozva erkölcsi prédikációkat tart háta mögött nevető leányainak, s amellett tajtékpipákkal dicsekszik, miket leánya csábítója vett neki születésnapi ajándékul; mert ha azt hinném, hogy önnek csak sejtelme is volt e fertelmességről, azzal a seprűvel, mellyel e pipa cserepeit kitakarítom, kiseperném önt is a szobából, s ha önnek lelkét megvehetik mások egy tajtékpipáért, én meg nem adnék érte egy ütet taplót.

Mayer uram nagyon megütődött e szavakon; felkelt, egy szót sem válaszolt, vette a kalapját, és ment legelőbb is Felsz és Huber urak boltjába; megtudta, mennyit vásárolt ott a leánya. Biz az felyülhaladta a háromszáz forintot. Teréz jól volt értesülve. Hiába. Az embernek mindig vannak jó barátai, kik mindenről tudósítják, amiről tudják, hogy neki szomorúságot fog okozni.

Innen elment a színházigazgatóhoz. Kérdé, hogy mi fizetése van lányának.

Az igazgató könyv nélkül emlékezett rá; mondá, hogy tizenhat forint, hanem azt sem érdemli meg, mert nagyon hanyag a tanulásban, egy cseppet sem halad előre, egyébiránt úgy látszik, hogy nincs is reászorulva, mert a próbákon sohasem jelenik meg, fizetésének fele büntetésbe megy el.

Ez sok volt!

Mayer uram nem ismert magára dühében. Hazarohant. Szerencsére oly zajjal rombolt be a házba, hogy a családnak ideje maradt Matildot ádáz dühe elől elszöktetni, de mégis azon elégtételt vevé magának, hogy kitagadá az elvetemült leányt mindenféle vagyonaiból, megparancsolván, hogy azon födél alá ne merészeljen lépni, amely alatt ő lakik, mert nyakát fogja tekerni, kettéhasítja, darabokra tépi, és más egyéb legkevésbé szokásos kivégzések nemével irtja ki a világból.

A jámbor ember tigrisszívet váltott; dühös volt és kérlelhetetlen, hallani sem akart elátkozott leánya felől, s megparancsolá, hogy odahaza elő ne merjék annak a nevét hozni, mert aki szólni bátorkodik felőle, utánamegy!

E kegyetlen mondás nagy sírásokra adott alkalmat, de Mayer uram feltette magában, hogy keményszívű fog lenni, s nem veszi észre, hogy leányai anyjostul együtt az egész ebéd alatt nem tesznek egyebet, mint egyre sóhajtoznak. Sóhajtozni szabad; akinek tetszik, gyakorolhatja magát benne, de ő nem fogja kérdezni, kinek mi a baja.

Egy egész hétig kiállotta a kegyetlenséget, nem bánta volna ugyan olykor, ha már szólnának valamit felőle, csak hogy ő visszautasíthassa a beszédet, de nem lőn mit visszautasítani.

Néha már a nyelvén lebegett, hogy kérdezősködjék felőle, de csak visszafojtotta a szókat, és hallgatott. Végre egy napon ebédhez ülvén, a családnak semminemű tagja sem evett egy falatot is, pedig sterc volt. Mayer úr nem állhatta tovább.

– Hát titeket mi lelt? Mi bajotok? Miért nem esztek? Minek sírtok itt nekem?

A leányok kötényeiket emelték szemeikhez, s még jobban sírtak; az asszony nagy zokogva felelt:

– Meghal a leányom.

– Persze! – monda a férj, akkora kanál sült lisztet dugva a szájába, hogy majd megfulladt tőle. – Olyan könnyen adják azt! Ha olyan könnyű volna meghalni.

– Hiszen jobb is lesz szegényre nézve, ha meghal, jól jár vele, legalább nem szenved többet.

– Hát miért nem hívatnak neki doktort?

– Az ő betegségét doktor nem gyógyíthatja meg.

– Üm – mordula Mayer úr, s elkezdé a fogait piszkálni.

Az asszony egy ideig hallgatott, azután siránk hangon folytatá:

– Mindig csak téged emleget, csak az apját szeretné látni, csak még egyszer óhajtaná megcsókolni kezeit, azután örömest meghalna.

E szóra az egész család, mint egy orgona kezdte rá a sírást, Mayer uram úgy tett, mintha az orrát fúná.

– Hát hol fekszik? – kérdé megerősítve hangját.

– A Zuckermandelen¹ egy szegényes hónapos szobában, mindenkitől elhagyatva.

Tehát szegény állapotban! – gondolá Mayer úr. – Akkor talán hát mégsem egészen igaz az, amit Teréz beszélt felőle.

Meglehet, hogy szeretett valakit, s ajándékokat fogadott el tőle; ez még nem olyan nagy bűn, de ebből még nem az következik, hogy eladta volna magát. Mikor ezek a vénkisasszonyok, akik sohasem élvezték a világ legfőbb örömeit, olyan irigyek a fiatalság mulatságaira.

– Hm. Tehát rólam is beszél az a rossz leány.

– Azt hiszi, hogy a te átkod fogott rajta. Amióta innen elment…

Itt közbeszakítá a beszédet az általános siralom ismét.

– Amióta innen elment – folytatá újra Mayerné –, soha fel nem kelt az ágyból, nem is hagyja azt el már, tudom, csak mikor a koporsóba teszik.

– No, vezessetek el hozzá délután! – monda Mayer úr végképpen elérzékenyülve.

Erre a szóra az egész család a nyakába borult, csókolták, cibálták, nem volt ilyen jó ember, ilyen kegyes apa több a világon.

Alig várták, hogy az asztalt elszedjék, felöltöztették a jámbor családfőt, pálcáját kezébe adták, s valamennyien elmentek vele a Zuckermandlira, ahol egy szegény padlásszobában feküdt Matild, melyben a szó szoros értelmében nem volt egyéb, mint egy ágy és számtalan orvosságos üveg.

A jó apa szíve elfacsarodott e látványon. Tehát Matildnak semmije sincs! Szegény leány!

Arra a gondolatra ki tudott volna jönni, hogy a csipkéit és selyemkendőit csak nem itta be mind orvosságban egy hét alatt.

A leány fel akart kelni, hogy atyját meglátta, de nem bírt; Mayer úr bűnbánó képpel lépett oda hozzá, mintha ő vétett volna ellene; a leány megragadá kezét, odaszorítá kebléhez, csókjaival halmozta, s töredezett hangon esedezék bocsánatáért.

Valóban kőbül kellett volna a jámbor apa szívének lenni, hogy azt megtagadhassa tőle. Megbocsátott neki. Rögtön bérkocsit rendelt, s visszaviteté őt a házhoz. Beszéljen a világ amit neki tetszik! A vér nem válhatik vízzé, egy apa nem ölheti meg szülöttjét egy kis botlás miatt.

Ezt annál kevésbé teheti, minthogy ezúttal oka sincs rá, mert még aznap kapott egy levelet, melyet libériás inas hozott neki, és azt a sokszor említett földesúr saját kezűleg írta hozzá, mély fájdalmát fejezve ki afelett, hogy ártatlan, tiszta szándokú közeledése által oly félreértésekre adott okot. Ő a legnagyobb tisztelettel viseltetik egész becses családja iránt, s amit Matild irányában érez, az semmi sem egyéb, mint a művészet iránti tisztelet, arról pedig, hogy az ifjú leányzó erényei mily ostromolhatlan sáncok közé vannak zárva, ő adhat legérvényesebb bizonyítványokat, s azokat, ha kell, keze írásával is kész ellátni.

Ah, hiszen ez derék, becsületes ember!

Mayer, Mayer! Hol volt az eszed, midőn a másik fél kihallgatása nélkül ítéltél? Bizony megérdemlenéd, hogy te kérj bocsánatot megbántott családodtul.

Más leánynál ugyan azt felelné az ember az ilyen imádónak, hogy ha oly tiszta szándokkal van iránta, hát vegye el, hanem a művésznő kivétel, azt tisztelni is szabad; a művészetnek szabad hódolni, s az nem csábítás, az csak tisztelet, kitüntetés, méltó elismerés, s abból nem következik, hogy el kell venni.

– No, jól van – monda Mayer úr, kit e levél egészen megnyugtatott –, ez már egészen más; de hát legalább ne iparkodjék Matildot a sétányokon, a színfalak között felkeresni, mert ez mégis kompromittálhatja; hanem, ha tisztességes céljai vannak, járjon a házhoz!

Balgatag ember! Kenyeret ad a patkányoknak, hogy éjszaka ne zörögjenek, ahelyett hogy macskát tartana.

Két nap alatt Matild természetesen oly egészséges volt, mint a fáról szakasztott alma, s a földesúr mármost a házhoz járt szépen.

Leírásával nem vesződünk, mert úgysem soká fogunk vele bajlódni; nehány hónap múlva elutazik, utána jő egy bankárfiú, azután ismét egy földesúr, majd egy negyedik és egy ötödik – és ki tudná, hányadik? És ezek mind igen nagy tisztelői a művészetnek, mind igen derék, illedelmes emberek, akiktől egy illetlen szót nem lehet hallani, kik kezet csókolnak a mamának, s bölcs dolgokat beszélnek a papával, s oly szerényen hajtják meg magukat a leányok előtt, mikor jönnek, mikor mennek, mintha grófkisasszonyokkal társalognának. Akadnak közöttük víg, mulatságos fiúk, akik halálra nevettetik az embert tréfáikkal, akik kimennek a konyhába Mayer mamával kötekedni, megkóstolják az ételeit, ellopják a palacsintát, olyan kedves, bohó fiúk.

Négy leány lett nagy és deli. Egyik szebb volt, mint a másik; életkorukban alig volt közöttük egy-egy év különbség. Amint felnőttek, amint hajadoni szépségük kifejlett, annyival zajosabb, látogatottabb lőn Mayer uram háza; a régi fényűzés, könnyelműség, pazarlás visszatért, örök jókedv tanyázott a háznál; a legválogatottabb társaságok gyűltek ottan össze, grófok, bárók, főnemesek, bankárok és más nagy urak.

Vette ugyan észre Mayer uram, hogy midőn az utcán találkozik ezen grófokkal és bankárokkal, azok úgy tesznek, mintha nem látnák, sőt, ha leányaival találkoznak is, egyik sem néz a másikra, hanem ő az olyan dolgokon, amik neki nem tetszettek, nem szokta törni a fejét; azt gondolta, hogy ezt mind így szokták a nagy urak.

Már a legkisebb leány is jól megnőtt, tizenkét éves volt, s látni lehete fejlődéséből, hogy mindegyik nénjénél szebb lesz. Még most kurta viganót és fodros nadrágocskát viselt, s tömött, hosszú hajzata két tekercsben fonva csüggött le hátul, s a ház tisztelői nemegyszer kérdék már tréfálva:

– Mikor fog ő is hosszú öltönyt kapni, mint nénjei?

Egy napon szokatlan, meglepő látogatás érte Mayer uramat. Éppen egy csoport jókedvű fiatal enyelgett a vidám leánykákkal, jutott egy elefánt a mamának is, ki őt nevettesse.

Mayer papa pedig legyeket ütögetett a falon, s nagy megelégedésére szolgált, ha egy-egy hangosabb csattanásra valamelyik leány felsikoltott, mintha megijedt volna, amidőn kocogás hallatszik az ajtón, s minthogy senki sem felelt rá, a kocogás ismétlődik; harmadszor is rákezdi, végre egy vidám cimbora odaugrik, s feltárja az ajtót, gondolva, hogy ez is egy tréfás fiú lesz – ki őket meg akarja lepni.

Egy vén, száraz hölgy alakja, kopott fekete ruhában állt a fényes társaság előtt.

Mayer papa úgy megijedt, hogy elkezdett csuklani ijedtében. Teréz volt az…

Az éltes kisasszony, anélkül, hogy a jelenlevő társaságot legkisebb figyelmére is méltatná, minden megütődés nélkül odajárult Mayer úrhoz.

A jámbor családapa hallatlan zavarban volt, nem tudta, hogy leültesse-e a tisztes kisasszonyt. Hová? Oda valamelyik merveilleux mellé? Bemutassa-e a vidám társaságnak mint testvérnénjét, vagy eltagadja, hogy ismeri? Viszont a díszes vendégeket fejenként megismertesse-e Terézzel, mint házának mindmegannyi tisztelőit?

Kisegíté őt a zavarból maga Teréz. Nyugodt, hideg arccal megszólítá:

– Nehány szóm volna önhöz, s ha ráér vendégeit egy pár pillanatra elhagyhatni, legyen szíves oly helyre jönni velem, hol a társaságot nem zavarjuk.

Mayer papa kapott az ajánlaton, hogy testvérét ez úri körből eltávolíthatja, s nyitotta előtte az ajtót, keresztülvezetve a távolabbi szobákba.

Alig tette be az ajtót, midőn víg kacaj hangzott fel az elhagyott társaság közepéből; Mayer papa sietett Terézt odább terelni; nagy együgyűség kellett volna hozzá, hogy ki ne találja, miszerint azok odabenn most a múlt századbeli kisasszony felett kacagnak.

Mayer papa iparkodott olyan nyájas lenni Terézhez, mint egy citromkereskedő.

– Foglaljon helyet, kedves jó rokonom. Óh, milyen szerencse, valahára láthatni…

– Éppen nem udvariasságokat jöttem ide mondani – beszélt száraz hangon Teréz –, s ahhoz a néhány szóhoz nem szükséges leülnöm; állva is elmondhatom. Két év óta nem láttuk egymást, azon idő alatt ön meglehetősen messze eltávozott tőlem, s oly életmódot folytat, mely körülbelől örök időkre lehetetlenné teszi, hogy ismét egymáshoz közeledhessünk; ez, úgy hiszem, nem nagy búsulására fog önnek szolgálni, s azért volt bátorságom azt elmondani. – Ön négy leányának egymás után ugyanazon életpályát választá. Nem szólok felőle. Az ilyenről legjobb hallgatni; kérem, ne szakítson félbe, nem szemrehányásul mondtam. Ön ura saját tetteinek. Most még egy leánya van önnek, az is tizenkét éves már, és idestova felnőtt hajadon leend. Nem jöttem színházi jelenéseket idézni elő ön házánál; nem akarok önnek leckéket tartani erkölcsről, vallásról, istenről, hölgyi szüzességről, miket a nagy urak és nagy szellemek által kigúnyolt szenteskedők annyit emlegetnek; nem akarok önnek atyai szívére hatni könyörögve, hogy amit négy leányában elvesztett, mentse meg az ötödikben, mert tudom jól, hogyha erre volna is önnek akarata, de nincsen ereje, s ha ereje volna is, nincsen esze hozzá.

Mayer úr olyan jó ember volt, hogy mikor ilyen dolgokat mondtak neki, csak mosolyogni szokott rá.

– Hogy mentül kevesebb ideig legyek önnek alkalmatlanságára, röviden kívánom elmondani, amiért jöttem. Én azt kérem – nem, rosszul mondtam, követelem, hogy legkisebbik leányát adja át nekem. Én fel fogom őt nevelni tisztességesen, becsületes polgárleányhoz illő módon. Még az ő lelke romlatlan, még isten kezében van, én holtom napjáig azon fogok törekedni, hogy őt a jó erkölcsben megőrizhessem, s öntől egyebet nem kívánok, mint hogy sem önnek, sem családja bármely tagjának is ne legyen rá többé semmi gondja. Engemet jó szándokomban megsegít az isten. Jónak látom egyébiránt önnek megjegyezni, miszerint nem hiába mondám az elébb, hogy „követelem”, mert azon esetben, ha ön netalán ez ajánlatomat visszautasítaná, én a legfensőbb hatóságokhoz fogok folyamodni, hogy kérelmemet foganatosítsam, és ez önre nézve sok kellemetlenségnek lehetne okozója, mert én részemről kész vagyok a hercegprímásig felmenni, és elmondani előtte azon okokat, melyek engemet e föllépésre kényszerítettek. – Ajánlatom nem kíván hosszas gondolkozást; mindamellett holnap reggelig engedek önnek időt, hogy elhatározza magát. Ha ez ideig a leányt hozzám el nem foga hozni, legállhatatosabb ellenségére számolhat bennem. – A bűnbocsátó isten kegyelme legyen önnel mindenha.

Ezzel megfordult az éltes kisasszony, s elhagyá a házat.

Mayer úr kikísérte nénjét, s míg őt maga előtt látta, az esze állva maradt, egy gondolatnak nem volt ura. Csak azután kezde magához térni, hogy őt kiküszöbölte. A leányok, az ifjoncok mulatságos észrevételekkel kísérék az aggszűz megjelenését, s e tréfákra megjött Mayer papa bátorsága. Elkezdett nekik referálni róla, hogy mi hozta ide a vénkisasszonyt.

– A bizony nem akar egyebet, mint Fannyt elvinni a háztul, és magánál tartani örökre.

– Hó! – áh! – óh! – hangzott mindenfelől.

– És miért? Szeretném tudni, miért? Hát nem nevelem-e én őt tisztességesen? Hát lehet-e énellenem valakinek valami kifogása? Vethet nekem valaki valamit szememre? Nem úgy bánok-e én leányaimmal, mint a szemeim fényével? Hallott-e valaha valamelyik egy rossz szót tőlem? Tán bizony én valami országos hírű csaló vagyok, aki rossz példát ad gyermekeinek, hogy a hatóságok elvegyék azokat kezei közül? – Nos, uraim, mondják meg, mit tudnak énfelőlem? Tolvaj vagyok-e én? Rablókapitány vagy hamispénzverő? Istenkáromlásokat hallani-e éntőlem, vagy tékozlást vethetni-e az én szememre?

Eközben hevesen járt alá s fel a szobában nagy lépésekkel, mint egy színpadi hérosz, s bámultatta magát a vendégeivel. Amit beszélt, az végtére is nagy hatást szült: azt a hatást tudniillik, hogy az úrfiak mind megszökdöstek a házból. Teréz fenyegetésében volt valami, ami rájok nézve is kellemetlen leendett.

Midőn a család magára maradt, akkor kezdődött még csak rá a Teréz elleni kifakadás; e mindent felülmúló vakmerőség fellázasztá a kedélyeket; nem volt oly gonosz indulatú, incselkedő, áskálódó személy több a világon, mint a vénkisasszony; ne is próbálja többet betenni lábát a házba, mert ott kiseprűzik, lelúgozzák, lapáton vetik ki az utálatos, fertelmes méregkeverőnét.

Maga Mayer úr is egészen dühbe kezde jönni. Nem nyughatott a haragtól, el kellett neki mennie hazulról, hogy panaszát kiöntse.

Volt három régi jó ismerőse még azon időkből, hogy hivatalt viselt; ezek most is főtörvényszéki hivatalnokok, híres jogtudósok voltak, kiknek tanácsadására sokat lehete építeni. Régen nem látta ugyan már őket, de most eszébe jutott, hogy felkeresse mindegyiket, és megelőzze Terézt, ha netán az fenyegetését foganatba találná venni.

Első ismerőse, kit legközelebb talált, volt Schmerz úr, tanácsos, nőtlen, negyvenes férfi, sima képű, szelíd kedélyű ember, kit éppen a kertjében talált, amint szegfűket oltogatott.

Elmondá neki panaszát. Elmondá, hogy Teréz milyen álnok megtámadással fenyegeti, hogy őt még a hercegprímásnak is fel akarja adni.

Schmerz úr az egész beszéd alatt egyre mosolygott, csak néha figyelmezteté Mayer urat, hogy a nagy deklamáció közt bele ne lépjen a virágágyakba, mert oda kakastaréj meg vitézsarkantyú van vetve. Mikor aztán Mayer úr elvégzé beszédét, nagy szelíden azt felelte rá:

– Nem fogja azt Teréz cselekedni.

Nem fogja Teréz cselekedni? – gondolá magában Mayer. Ez nem elég. Ő azt akarta hallani, hogy Teréznek azt nem lehet, nem szabad tenni, és ha elkezdi, csúfot lát vele.

Schmerz úr véghetetlen sok szegfűt szándékozott oltani ezen a délután, úgyhogy Mayer úr jobbnak látta panaszával második ismerősét keresni fel, remélve, hogy az majd határozottabb választ adand.

Ez volt Chlamek úr, híres ügyvéd, egyike a legbecsültebb jellemeknek, rendkívül száraz ember, csupa praxis és józan okosság, emellett maga is családapa, kinek három fia és két leánya volt.

Chlamek úr végighallgatta ügyvédi türelemmel az eléadott ügyet, s szelíd, őszinte modorban válaszolt a kérdezőnek:

– Sohase civódjék ön, édes barátom, testvérével ily ügy felett, ha neki éppen úgy tetszik, hogy egy leányát magához akarja venni, adja oda isten hírével, önnek marad még azért elég; úgyis magamról tudom, hogy több baj van egy leánygyermekkel, mint három fiúval. Én bizony nem tagadnám meg a kívánatát, ha önnek volnék.

Mayer úr egy szót sem felelt. Ez a tanács még kevésbé tetszett neki. Ment a harmadik ismerőshez.

Ez volt előtte a legderekabb ember. Magyar neve volt, tekintetes Bordácsi úrnak hítták. Kriminális törvényszéki asszesszor, rettenetes goromba ember azok iránt, akikre megharagszik, az egész törvényszéket úgy forgatja az ujján, mint a gyűrűt.

Mayer úr egy csomó pörös papiros között találta az érdemes kriminális asszesszort, kinek kitűnőleg azon szokása volt, hogy mikor befészkelte magát valamely összevissza bonyolult ügybe, azt annyira sajátjává tevé, hogy egészen benne élt, benne érzett, mérges volt, ahol igaztalan fondorlatokat, szembeötlő exceptívákat látott, s csak akkor volt megengesztelődve, ha az igazságos fél ügyesen kivágta magát. Emellett ismeretes volt megvesztegethetlensége felől; aki aranyakat hozott neki, azt kiverte a szobából, s ha szépasszonyok jöttek hozzá ítéletére kecseik által befolyást gyakorlandók, azok irányában oly minden udvariasságot mellőző modorral viseltetett, hogy bizonyára nem mentek hozzá másodszor informálni.

Amint Bordácsi meglátta a hozzá belépő Mayer urat, levevé pápaszemét, s a kinyitott okiratba tette, hogy az olvasás fonalát el ne veszítse, s valami rendkívüli pokróc hangon kiálta rá, daróc mimikával kísérve szavait:

– No, mi baj, barátom uram, Mayer?

Mayer úr megörült a „barát” szónak, pedig ez csak szójárás volt az asszesszor úrnál; így szoka nevezni a patvaristáját, hajdúját és a pörös feleket, akiket megszid.

Elmondá panaszát nagy bizton, le is ült, anélkül, hogy kínálva lett volna, mint a hajdani boldog időkben szoká, midőn még hivataltiszti társak voltak.

Mayer úr, azalatt, míg beszélt, sohasem szokott annak a szeme közé nézni, akihez szavait intézte, mely lélekbátortalanság által meg volt fosztva azon előnyöktől, miszerint szavainak hatását az arcokból olvashassa. Nagyon meglepő lehetett tehát rá nézve, midőn beszédét végezvén, tekintetes Bordácsi úr a kitelhető legharagosabb hangon ráordíta:

– Hát miért mondja el az úr nekem mindezeket?

Mayer úrban egyszerre meghűlt a lélek, nem tudott felelni, csak a szája mozgott, mint egy megtaszított gipszfigurának.

– Mi?! – kiálta még nagyobb tüdőfeszítéssel tekintetes Bordácsi úr, egészen odalépve a szerencsétlen kliens elé, s ránézve ijesztően felnyitott szemeivel.

A szerencsétlen ember ijedtében felugrott a székről, melyre kínálatlanul le talált ülni, s csaknem ríva fakadtan rebegé:

– Én, kérem alássan, tanácsot kérni jöttem ide és – és pártfogást.

– Micsoda? Hát azt gondolja az úr, hogy én az úrnak pártját fogom fogni? – kiálta az asszesszor oly hangon, mintha azt hinné, hogy süketnek kiabál.

– Én azt hittem – hebegé a boldogtalan családapa –, hogy azon régi szívesség, mellyel kegyed hajdanában házam iránt viseltetett…

Bordácsi nem hagyta végigbeszélni.

– Mit? Az ön háza! Akkor az ön háza tisztességes ház volt, most pedig az ön háza Sodoma és Gomorrha, mely tárva-nyitva áll a világ bolondjainak; ön mind a négy leányát eljegyzette a mélységes poklokkal, és botránykoztatására szolgál minden tiszta lelkű embernek; ön megrontója a városi fiatalságnak, akinek a nevét, ahol csak kicsapongó fiak és elbúsult apák vannak, mindenütt emlegetik széles ez országban.

Már e helynél tökéletesen sírva fakadt Mayer, s olyasvalamit hebegett, hogy ő semmit sem tud.

– Milyen szép családdal áldotta meg önt az isten, és az úr hogy tette őket világcsúfjaivá, kereskedést űzött leányai ártatlanságával, szerelmével, lelki üdvösségével; eladta, elárverezte őket a többet ígérőnek, megtanította őket, hogy kell az utcán menőket elfogni szemeik tekintetével, hogy kell nevetni, mosolyogni, szerelmet tettetni emberek előtt, kiket először látnak életökben, hogy kell hazudni, hogy pénzöket kicsikarják!

A szerencsétlen ember zokogva fuldokolt néhány szót, hogy ő ezt sohasem cselekvé.

– Most még egy leánya van az úrnak; az utolsó, a legszebbik, a legkedvesebbik. Mikor még én az úrék házához jártam, kicsiny ölbeli gyermek volt, mindnyájan azt szerették legjobban, mindig kézben volt. Nem emlékezik már reá az úr? És most ezt is el akarja adni az úr? És haragszik, ellenkezik, fűhöz-fához kapkod, midőn egy tisztességes személy meg akarja a szerencsétlen gyermeket menteni attól, hogy ártatlansága befertőztessék, hogy lelke, szerelme haszontalan, pimasz kéjencek, utcataposó, kalap-félrevágó, opera-fütyörésző lafancok körmei közt hervadjon el, hogy egész élete szerencsétlen legyen és gyalázatos, halála órája elhagyatott és megátkozott, s a halálon túl irtózat és pokol tüze! S az úr még kifogásokat tesz? Persze, mert hiszen nagy kincstől akarják az urat megfosztani, amit jó drágáért eladhat, amit már magában előre számítgatott, hogy ennyi meg ennyi árát fogja kérni. Nem így van-e?

Mayernek vacogtak a fogai ijedség és borzalom miatt.

– Azt mondom az úrnak, ha még hajlandó a jó tanácsot bevenni – folytatá az asszesszor kérlelhetlen hangon –, hogy ha becsületes Teréz testvérje kívánja az úrnak Fanny leányát magához venni, adja oda minden feltétel alatt, levegye róla kezeit örökre, és adja át neki tisztán és békességesen; mert ha pörre engedi jönni a dolgot, és további kifogásokat tesz – teremt úgy segéljen! én magam leszek, aki bezáratom az urat.

Mayer ijedtében azt kérdezte, hogy:

– Hová?

Az asszesszort egy percre meglepte a kérdés, de rögtön talált rá feleletet.

– Hová? Azon esetben, ha az úrnak tudomásával vannak azon dolgok, amik családja körében véghez mennek – a fenyítőházba; ha pedig semmit sem tud azokról – akkor a bolondok házába!

Mayer úrnak elég volt ennyi. Magát ajánlotta, és ment. Alig talált ki az ajtón, melyen bejött, s tántorogva ért le az utcára; az ácsorgók nevetve mondák egymásnak:

– Ez is jól felöntött ma valahol!

Tehát másoktól kellett neki megtudnia, hogy ő nem becsületes ember; idegen ajkról kellett meghallania, hogy őt lenézik, csúfolják, átkozzák, hogy őt szerelemkalmárnak nevezik, ki önleányai szerelmével űz kereskedést, s házát a fiatalság romlása helyének tartják.

Pedig ő azt hitte, hogy ő a legjobb ember a világon, kinek házát tisztelik, becsülik, kinek barátságát keresve keresik. Azon gondolkozott, vajon illendő-e még őneki azon házba betenni a lábát.

Elbúsultában kibarangolt egész a malomligeti tóig. – „Milyen szép tó – gondolá magában –, mennyi rossz leányt bele lehetne fojtani, az ember maga is beleugorhatnék!”

Azzal visszafordult ismét, és sietett hazafelé.

Otthon ezalatt még mindig folyt a beszéd, a panasz és jajveszékelés Teréz követelése fölött.

Egyik testvér a másik kezéből kapta ki a legkisebb leányt, ölelték, csókolták, mintha valami nagy szerencsétlenség várna rá.

– Szegény Fáni! Nálunk a szolgálónak jobb dolga van, mint teneked fog lenni Teréznél.

– Óh, milyen kedves napjaid lesznek; egész nap kötni, varrni, este aztán az „Áhítatosság óráit” olvasni a nagynéni előtt, míg el nem alszik.

– Tudom, hogy fog bennünket előtted szidni mindig, majd úgy elidegenülsz tőlünk, hogy ránk sem nézesz többé!

– Szegény Fáni, az a vén csont meg is fog verni.

– Szegény Fáni!

– Szegény leányom!

– Szegény öcsénk!

A gyermeket egész megvadították ezzel a sok sopánkodással, végre is abban állapodtak meg, hogy mondja azt Fanny a papának, ha az csakugyan engedni akarna Teréznek, hogy ő nem akar odamenni, majd a többiek azután mind pártját fogják.

Éppen lehetett Mayer úr lépéseit hallani a lépcsőkön.

A kalappal fején lépett be a szobába, mert hiszen ilyen háznál nem szokás a kalapot levenni.

Tudta, hogy mindenki az ő arcára néz. Azt is tudta, hogy arca eléggé zavart arra, hogy mindenki megijedjen tőle, aki ránéz.

Senkire sem tekintett, csak Fannyhoz szólt.

– Vedd fel a köpenyedet, tégy kalapot és készülj!

– Minek, papa? – kérdé Fanny rosszul nevelt leányok szokásaként, kik mielőtt tennék, ami mondva van, elébb megkérdik „Miért?”.

– Jössz velem.

– Hová, papa?

– Terézhez.

Mindenki iparkodott csodálkozását kifejezni. Fanny lesütve szemeit és egy szalagot tekergetve ujjai körül rebegé félénk hangon:

– Én nem akarok Terézhez menni.

Egy szétszedett hímzőráma feküdt az asztalon.

– Mit mondtál? – kérdé Mayer leányához lehajolva, mintha nem jól hallott volna.

Fanny szétnézett anyjára s testvéreire, s azoknak biztató tekintetével találkozva bátor, határozott hangon ismétlé:

– Én nem akarok Terézhez menni.

– Úgy? Nem akarsz?

– Én itt akarok maradni az anyámnál és a nénéimnél.

– Az anyádnál és a nénéidnél? És lenni az, ami ők?

Azzal megfogá a leány kezét, másik kezével felkapta a hímzőráma egyik ágát, s mielőtt annak ideje lett volna a megijedésre, olyan sort vert rajta, hogy magának is megesett rajt a szíve.

A testvérek mind közbeveték magukat; éppen jókor! Ahány ága volt a hímzőrámának, azt Mayer papa mind összetöré rajtok, utoljára került az asszony. Már annak nem jutott a rámából. Tehát ököllel üté meg úgy, hogy lerogyott a szögletbe.

Néhány év előtt kellő mértékben alkalmazva még tán használt volna e megintés; így csak fájdalmat okozott.

Mayer úr az egész alatt egy szót sem szólt, ő csak dühét elégítette ki, mint egy kalitkájából kiszabadult vadállat.

Azzal megfogá a leány kezét, s anélkül, hogy valakitől elbúcsúztatná, elhurcolá őt magával Terézhez. A leány végig sírt az utcán.

A megvert leányok haragjokban azt kívánták, ahogy apjok eltávozott, hogy bár vissza se térne többet. Ez a kívánságuk be is telt, mert Mayer úr sohasem tért többé vissza. Ez órától fogva eltűnt Pozsonyból. Hová lett, mivé lett, sohasem tudta meg senki. Némelyek azt állíták, hogy a Dunába ugrott, mások, hogy elbujdosott, s évek múlva is hordták haza a hírt távoli utasok, kik majd Törökországban, majd Angliában láttak hozzá hasonló embert.