XIV. Váratlan fordulat

Egy hónap múltán ismét Pozsonyban találjuk Kárpáthy Jánost, most már haragszik érte, ha Jancsi úrnak szólítják. Mind kívül, mind belül nagy változásokon ment át a nábob; termete annyira megcsappant ez idő alatt, hogy elébbi öltönyeit nem viselheti a nagy bőség miatt, arcáról elmúlt a lázas veresség, szemei körül a mámoros pöffedés; az emberekkel komolyan beszél, közügyek, nemzeti vállalatok után tudakozódik; jószágaira tanult, becsületes tisztviselőket keres; a dorbézoló mulatságokat kerüli, az országgyűlésen okos, értelmes beszédeket tart; senki sem tudja elképzelni, mi lelhette őt egyszerre.

Egy kedves embere van, Kiss Miska, ezzel jár minden nyilvános helyre; sokszor találkoznak Abellinóval, s ilyenkor a nábob és a pünkösdi király egymásra néznek, elmosolyodnak, összesúgnak, valami tervök lehet Abellino ellen, valami mulatságos, dicsőséges tromf a koporsóküldésre; még most a fiatal rouék az ő rovására nevetnek, bár az öregek nem mindenütt találják is mulatságosnak az unokaöcs ötletét, de majd mindjárt nevetni fog minden ember Abellinón, ifja, véne kacagva fog rámutatni, mert számára olyan szerep készül a saját maga szerzette vaudeville-ban, mely nagymértékben képes leend a közönség jókedvét felgerjeszteni.

Abellino kétheti távollét után kétszeres hévvel látott félben maradt terve után. Értjük alatta a szép polgárleány ellen intézett hajhát.

A meghiúsult kísérletek csak növelték az ingert, s minthogy a cél megközelítése nehézségekkel járt, elnyerése sokkal becsesebbnek látszott. Végre az őrjöngésig szerelmes kezdett lenni a leányba; nem a fogadás, nem a hiúság, nem a kérkedés ösztönzé csupán, hogy őt elcsábítsa, hanem a legmakacsabb szenvedély, mely játszószerül hívatott fel, s azalatt egészen urává tette magát. Érzé, hogy ha utána vész is, ha vagyona, jövője semmivé lesz miatta, bírnia kell e hölgyet, s tán boldogítni. Óh, nem, ez nem szokásunk, hanem megittasodni szerelmétől, s azután látni őt elhervadni, és mondhatni: „Én hervasztottam el!”

Ha lelke üdvét kellett volna cserébe adni e gondolatért, odavetette volna!

*

Boltay mester éppen kinn állt a kapujában, s hátratett kezében éppen úgy tartott egy kurta botot, mint aki valami kutyára les, hogy azt meghajítsa.

A jámbor férfiúnak nagyon meggyűlt a fejfájása, amióta Fanny ügyébe avatta magát. A patvarba! Szép provinciát választott magának. Egy filiszter, aki leányt őriz! Lehet-e ennél nevetségesebb figurát elképzelni? Mindig azt hiszi, hogy rászedik, és éppen akkor szedik rá, mikor nem hiszi; sem éjjele, sem nappala, felébred minden zörgésre; ha éjjel megmozdul az ablakredőny, már azt hiszi, a szerelmes csábító mászik be rajta, pedig az ugyanakkor kényelmesen sétál ki s be az ajtón, mely aranyai előtt megnyílik; minden virágbokrétát kifürkész, nem lopnak-e abban áruló jelt házába, s ugyanakkor saját kaputja zsebjében viszi haza a szerelmes levelet; minden cselédje áruló, fű, fa ellene esküdött, mindig néz, és sohasem lát; óh, ezek a legmulatságosabb gúnytárgyai a divatköltészetnek, ha olvassátok a vidám Boccaccio Dekameronját, La Fontaine novelláit, akár De Cock Pált, számtalan ily mulatságos alakokkal fogtok találkozhatni, megcsalt, rászedett férjekkel, bolonddá tett apákkal és gyámapákkal, kik őrt állanak az ajtó előtt, míg őrizetük tárgya kedvesével ott benn mulat, kik árnyék után futnak, míg a szerencsés kéjelgő furfangos terveinek kettős sikere van: őket meglophatni és kinevethetni; s egyúttal megtanulhatjátok azon általános előszeretetből, mellyel hasonló mulatságos olvasmányok fogadtatnak, hogy a költő sokkal háladatosabb szerepet választa magának, ha a könnyelműség és az édes bűnök kerítőjévé szegődött, mintha hosszú pofát ölt, hogy morált prédikáljon, s a társadalom fenéit gyógyítgassa.

Boltay mesternek volt egy kis falusi jószága valahol a hegyek között; az első ijedségben odavivé el Fannyt, s nagynénjével együtt ott rejté el.

Ér is az valamit.

Árgusnak száz szeme volt, Danaé sziklatoronyba volt zárva; azért a korhelység gavallér istene, Jupiter mégis meglopta az őrizőket, s ha egyszer e nemes utánzói a görög isteneknek kitűzének egy nőt áldozatul, hiába töröd rajta a fejedet, édes poétám, miként szabadítsd azt meg; hiába adsz neki acélból jellemet, gyémántból erényt, valótlanságokat fogsz mondani, és nem segítesz rajta. Lődd le, vágd le, akaszd fel, pusztítsd el a csábítót, mert meg nem menekülsz tőle különben.

Már az első hétben megtudta Abellino, hogy hová rejték előle a leányt, s néhány nap múlva már egy, a házhoz tartozó cselédet kapott rajta Teréz, amint bizonyos gyanús külsejű levelet akart Fanny olvasókönyvébe lopni. Azt a cselédet rögtön elkergette Boltay mester. De azután mindennap új meg új hírre virradt; divatos urak jártak vadászni falusi laka körül, s ezerféle furfangot gondoltak ki, hogy oda bejuthassanak; majd átöltözött úri inasok ajánlkoztak egyszerű képpel kertésznek, majorosnak, de szerencsére Teréz kiismerte ravasz képeiket, s odacsukta az ajtóhoz sarkaikat; vén cigányasszonyok lopóztak az udvarra, ha észre nem vették, s mulatságképpen kiveték a kártyán a tapasztalatlan leánynak, hogy belé egy rettentő nagy úr szerelmes, aki őt el is fogja venni.

Boltay mester ilyen dolgokat hallva naponta, dühös kezde lenni, mint kánikulában a bivaly. Dúlt, fúlt, szörnyű dolgokra készült, leüti a derekát, akit megkap! Igen, de nem lehet senkit megkapni. Az ellenség könnyű, mozgékony, tapasztalt, furfangos lény, ki nem fogy ki a leleményességből, kinek nincs egyéb dolga, mint az ő rászedésén törni a fejét, míg ő ostoba legényével, Sándorral együtt buta, mozdulatlan állat, kik szarvakat növesztenek, hogy öklelhessenek velök. Óh, e szarvak nagyra fognak nőni; ha egyéb ok nem volna is, mely Kárpáthyt tervében kitartásra ösztönözze, magában elég leende az, hogy e parasztbüszke kézművesnek, ki elég szemtelen volt golyót cserélni vele, mely miatt ő most is nagyot hall, legérzékenyebb részére, éppen a szíve kellő közepére gázolhasson. Ez jobban fog a fickónak fájni, mintha odalőtt volna; azt mondhatni neki: „Nyomorult deszkafaragó! Íme, akit te bálványképül tartogattál magadnak, nekem mosolyköteles rabnőm, ki téged meg sem lát, midőn előtte térdelsz, midőn az idvességet ígéred neki, nekem lábaimhoz borul, s kezemet csókolja, hogy emeljem őt keblemre, s engedjem elkárhozni ott! Jó lesz neked akkor, majd ha ráuntam én!”

Nem ez-e az élet?

Boltay mester tehát nagy mogorván állt künn az ajtóban, midőn díszes úri hintó áll meg háza előtt, melyből éltes magyar urat segít leszállani a hajdú.

Az öreg úr nyájasan közelít Boltay mester felé, s hajdújának intve, hogy maradjon hátra, megszólítja a kézművest.

– Ez itt Boltay mester háza, uram?

A megszólított annyira el volt gondolkozva, hogy felelet helyett csak a fejével bólintott.

– Tán éppen magával az érdemes mesterrel vagyok szerencsés szólhatni?

Boltay mester még nem jött egészen helyre gondolataiból, s abban a képzeletben volt, hogy ez az úr most őt birkózni hívja.

– Igenis, én vagyok az, nem tagadom.

Az éltes úr mosolygott, karját a mesterébe ölté, s kitűnő szívességgel szólítá fel, hogy menjen be vele a házba, mert hosszú beszédök leend egymással.

A mester engedett a szónak, bevitte az urat legbelső szobájába, leültette, és maga eléje állt, hogy mármost beszéljen.

– Legelsőbb is – kezdé az éltes úr furcsa mosolygással tekintve a mesterre –, legelsőbb is essünk át azon, hogy magamat bemutassam. Azon kell kezdenem, hogy egy ön előtt nem egészen jó hangzású nevet mondjak ki: én vagyok Kárpáthy János… Csak tessék bátran fennhangon elmondani azt a szedtevettét, ami már a szájára akadt. Tudom én azt, hogy az nem engem illet, hanem az unokaöcsémet, akit Bélának hívnak, s aki magát, bolond, Abellinónak keresztelte el. Önnek méltó oka van őt szidalmazni, mert szerencsétlenséget hozott önnek házába.

– Még nem hozott, uram – szólalt meg Boltay –, s hiszem istenemet, hogy nem is fog hozni.

– Én is azt kívánom, de hiába, az ördög sem alszik, kivált, ha szép leányról van szó. Az én öcsém azon dicséretes szándékot hordozza magában, hogy az ön gyámleányát elcsábítsa.

– Tudom, uram. De én is vigyázok.

– Ön, jó uram, felét sem ismeri azon ravasz módszereknek, mikkel e nagy világban kitanult derék ifjak hasonló vállalatokhoz fognak.

– Megálljon ön, uram, egyet tudok; azt, hogy ez a leány ön úröccse miatt zárdai életre van kárhoztatva, és soha nálam nélkül egy lépést az utcára nem teend, és ha végre megsokallom az üldöztetést, itt hagyom gyáramat, elmegyek másik világrészbe, elhagyom hazámat, amit úgy szeretek, amit jobban szeretek, mint sokan, akik haza atyjainak nevezik magukat, de addig, uram… addig… meg ne kapjak itt a közelemben egyet azok közül a hímes pillangók közül, mert én nemesember nem vagyok, én párbajt nem fogok víni, hanem összetöröm, aki utamba áll, összetöröm, mint egy rossz üveget; mondja meg ön drága úröccsének.

– Megbocsásson, jó barátom, én nem szoktam unokaöcsémnek izeneteket hordani; nem is csupa pletykázás végett jöttem én ide, hanem erre engem jól kigondolt, kiszámított terv vezérelt. Én jobban gyűlölöm ezt az embert, mint ön. Nem szükség önnek tagadólag rázni fejét, mert úgy van. Bizonyára ön itt lakhatott volna holtig, és én nem háborgattam volna önt, ha eme kellemetlen viszony kapcsolatba nem hozza önnek viszonyait Abellinóéval, aki nekem halálos ellenségem – én is az vagyok neki. Ez atyafiságos viszonyt könnyen megértheti ön, ha megtudja, hogy ő apja szép vagyonát eltékozolva most már az én bőrömre is szedett föl egypár milliót párizsi üzértől. Így én neki láb alatt vagyok, ő pedig nekem a nyakamon van. Ő azt akarja, hogy meghaljak, én pedig nem egyezem bele; lássa, ez elégséges ok arra, hogy halálos ellenségek legyünk, s minthogy nekem valószínűleg rövidebb utam van a halálig, mint neki, a küzdés nagyon egyenlőtlen fegyverekkel történik. Ő nekem a minap nevem napjára egy koporsót küldött ajándékba azon óhajtással, hogy használjam azt minél elébb. Most közelget az ő neve napja, én pedig egy koldusbotot fogok neki ajándékba küldeni, s kívánom, hogy használja azt sokáig.

– Jól van, uram, ez az ön dolga, nem az enyim, én asztalosmester vagyok, nem fábrikálok botokat, ha koldusbotot akar ajándékozni, itt lakik a szomszédban az esztergályos.

– Boltay mester, ne legyen ön türelmetlen; az a bot csak embléma. Nekem, mint mondám, egy tervem van, melyet önnek meg kell ismerni. Jobb lesz, ha leül mellém, és megérti végig; így, ni. Én azt akarom, hogy Abellino hiába várjon halálom órájára, és ha én meghaltam, ne őrá szálljanak vagyonaim, hanem valaki másra. Érti ön?

– Hogyne érteném. Tagadja ki!

– Semmit sem ért ön. A jószág ősi, azt senkire hagyni nem lehet, mert az a törvényes örökösre marad, és eddigelé ő a törvényes örökös. Szép örökség! Megérdemli, hogy róla beszéljünk. Évi jövedelme felmegy másfél millióra.

– Másfél millió! – kiálta fel elszörnyedve a kézműves, s rábámult a főúrra, mintha alig hihetné, hogy ez ember legyen az, kinek másfél millió évi jövedelme van.

– Úgy van, másfél millió vár arra, aki engem örökölni fog, és engem még a föld alatt is üldözni fogna azon gondolat, hogy őseim vagyonát, melyért nálamnál jobb elődeim vére hullott, egy méltatlan utód szórja a szelekbe, ossza darabokra, juttassa idegenek, tőzsérek, uzsorások kezeibe, és éppen ugyanaz, aki halálom fölött nem sírni, hanem tombolni fog! Én meg akarom őt fosztani ettől az örömtől.

– Én adjak tanácsot, uram?

– Nem szükség. Ön csak hallgassa, amit én beszélek.

– Másfél millió! – sóhajta fel a kézműves, alig hallva, amit a főúr azután mondott. Nem a vágy, nem a kívánás sóhaja volt az, hanem a rémületé, az elszörnyedésé! Ha ez elképzelhetlen összeg azon ember kezére jut, mennyi rosszat lesz hatalma elkövetni! Ily lesújtó mennyiségű kincs ellenében mit nyomhat az erény, a szegény ember akarata, becsületessége? Hisz akinek sok pénze van, az mindent megvehet, az előtt semmi sincs lehetetlen! Ezért sóhajtá a kézműves oly önkénytelen: „Másfél millió forint!”

Kárpáthy megfogá a kézműves karját, hogy jobban ráfigyeljen.

– Egy mód van, mely Abellino számadásain veres keresztet fog végighúzni, mert én őt a vérig, a szívig akarom sérteni, ahogy bántott ő engemet; és ez nem lesz egyéb, mint hogy én megházasodom…

Itt megállt Kárpáthy beszédében, s hátraveté a karszékben magát, mintha várná, hogy mit fog rá mondani a kézműves. Az csak fejével bólintott rá, mintha tökéletesen értené a dolgot.

– Ha énnekem gyermekem talál születni… – folytatá Kárpáthy halk, alányomott hangon, s azzal egyszerre kitörő vidámsággal csapott az asztalra –, hah! Ennél a gondolatnál újra kezdek élni! Én nem vagyok bigott ember, uram, de midőn halálos ágyamon feküdtem, égből megjelent tünemény adta nekem e biztatást, és hogy visszatértem emberek csodájára a halál országából, midőn már mindenki hitte halálomat, és magamhoz tértem, erőt, kedvet kaptam az élethez, bizonyítja, hogy nem volt e jelenés hiú álom. Meg fogok házasodni, és most hallja ön, ami e részben önt érdekli.

A kézműves agyában merő zavar volt, ennyi szokatlan fogalom és sejtés keletkeztére.

– Önnek fiatal gyámleánya van, kit Abellino üldöz, kire kortársai fogadásokat tesznek, mint lóversenyeken szoktak, hogy ki nyeri el hamarább; ki ellen finom összeesküvések vannak forralva, láthatlan tőrök kivetve minden lépten-nyomon. Én meg akarom hiúsítani e léha üldözést, oly menhelyet akarok neki adni, ahol őt Abellino öcsém, bárha nyitott ajtó, ablak várna is reá, nem fogja felkeresni – s ez az én házam.

– Hogyan, uram!

– Én nőül kérem öntől gyámleányát.

– Mit?

– Törvényes hitestársamul. Engem hosszú éveken át „jó bolond” címmel ismert a világ, a még hátralevő napokat szeretném arra fordítani, hogy a bolond címet kiköszörüljem nevemből.

Boltay mester lassan felállt az asztaltól.

– Uram, nagyságod ajánlata engem megtisztel és meglep; ön másfél millió évi jövedelem ura, ön érthetlen gazdagságú úr, ön a bibliai nábob. De én tudom, uram, hogy a gazdagság nem boldogság. Én ismertem egy szegény leányt, kit szüléi tavaly gazdag úrhoz adtak nőül, s tegnap a Dunából vonták ki mint öngyilkost, én gyámleányomat boldoggá akarom tenni, de kincsért, gazdagságért el nem adom.

Kárpáthy ülve maradt, s nyájasan fogá meg a kézműves kezét.

– Üljön vissza helyére, derék Boltay mester. Amint ön arcát megláttam, már készen voltam ezen feleletére. Ön bizonyosan boldog, nyugodalmas sorsot készíte előre gyámleánya számára, s az dicséretes öntől. Ön rá akarja hagyni nem megvetendő birtokát, üzletét, tán egy derék, becsületes, munkatudó, józan fiatalembert is szemelt ki számára, kinek karján az élet csendes ösvényén végigvándoroljon; de e sors nincs többé az ön hatalmában. A leány szerencsétlen családból eredett, véribe van oltva születése óta a könnyelműség; nevelése nagyravágyás, élvhajhászat, fényleni törekvés iskolájában történt, a szigorúbb évek csak elnyomák, de el nem feledteték vele az emléket, az indulatokat, miket magával hozott. A bűnt ünnepelve, a szigorúságot kinevetve látta; ez rossz tapasztalás, uram, s nagyon erős szív kell hozzá, hogy az édesre valaki azt mondja, hogy ez a keserű, és a keserűre, hogy ez az édes. Talán meglehet, hogy ha ön gyenge gyermekségétől fogva szigorú elveiben nevelheté a gyermeket, akkor jótállhatna erényei, szegény sorsával elégültsége felől; de hisz ön oly korban vette őt gyámsága alá, midőn a szív már ismer! S nincs a világnak oly bűvésze, aki őt ez ismerettől többé megfoszthassa. A leány lelkében már gyökeret vert a nagyravágyás, a fényleni, kitűnni törekvés. Nem vette ön észre, mint hidegült el egyszerre a választott szegény ifjú iránt, amint e gondolatot fejébe vette, hogy ő világtól irigyelt, ünnepelt szépség lehet; eleinte azt hivé, hogy ezt önmaga, művészete által fogja elérni, most már alkalmasint nem hiszi, mert valaki tudtára adta, hogy hangja alig tartozik a tűrhetőbbek közé, de az ösztön ott maradt lelkében, fényleni, pompa, kényelem közt élni. Még most visszaborzad az úttól, melyen azt el lehet érni, de majd eljönnek az unalom, a szenvedély, a vér követelései, néha az elkeseredés, egy önfeledő pillanat, melyben a szív rossz tanácsadóira hallgat, s ki fog akkor egy leányt megőrizhetni az eleséstől, aki maga is akarja, hogy elessék?

– Nem hiszem, uram, nem hiszek semmit, amit ön mondott. Érzem, hogy igazat mondott, de mégis tagadom. Való! Úgy van az általánosan, ahogy ön mondá, de az én védencem kivétel leend.

– Nem vitatkozom. Ön tudni fogja, hogy védencének legtöbben sietnek alkalmat nyújtani a bukásra, mert szépségének híre a legmagasabb körökig felhatott, és egyúttal erényeié. A patvarba! Az erény a legingerlőbb csalétek! Sohase beszéljetek egy leány erényeiről, ha azt nem akarjátok, hogy a tolvajok felkeressék, és ellopják azt tőle. Íme, én nem kívánom, hogy gyámleányát akarata ellen hozzám nőül adja, sem hogy biztassa rá, csupán egyszerűen adja tudtára ajánlatomat így: „Egy gazdag főúr kér tégedet nőül; a kérő nem fiatal, nem szép, nem szeretetre méltó, bátran lehetne nagyapád, azonban iránta semmi egyéb kötelességet nem vállalsz magadra, mint hogy nejévé esküszöl, és őt tisztelni fogod. Ha kívánod, két külön vármegyében lakhattok egymástól, s egyébkor akár ne is lássad, mint mikor te keresed őt fel. Hiszed-e, hogy az úri név fénye, a gazdagság hatalma boldogítni fog? Akarod-e ez ajánlatot elfogadni?” Ha a leány azt mondja rá: „Nem!”, úgy én megnyugszom válaszában, elhallgatunk e dologról, és én nem fogok vele többet alkalmatlankodni. Ennyit megtenni önnek gyámapai kötelessége. A válaszadásra egy héti határidőt hagyok. Egy hét múlva ezt a bizalmas emberemet, ki itt a hintó mellett ácsorog, fogom ide küldeni – mert a netaláni kosarat mégsem szeretném magam hazavinni – azon kérdéssel, hogy ezen brilliant gyűrűmet nem feledtem-e itten. Ha a válasz tagadó, akkor ön visszaküldi tőle a gyűrűt, ha pedig ajánlatom elfogadtatik, akkor azt válaszolja, hogy jöjjek érte magam.

Ezzel fölkelt a főúr, s barátságosan megszorítván Boltay mester kezét, otthagyá őt összevissza zavart gondolatai martalékául.

Boltay nyugtalanul kezde el alá s fel járkálni. Mit cselekedjék? Érzé magában, hogy Kárpáthy igazat mondott. A leány a csábító képnek nem fog ellentállhatni, és az ajánlatot bizonyosan elfogadja. És nem leend boldog. Mi által lenne az? Ha férje sokáig él, s ő hű marad, szomorú hervadás fogja megölni; azon körben, melybe csak a vak szerencse emelte, le fogják nézni, megvetik, mint kinek szépségén kívül semmi érdeme; ha elfogadja azt a hódolatot, amivel a szépségnek áldoznak, mennyit veszít? Lelke öntudatát adja érte, a gazdagság nem fogja kárpótolni azt; meg fogja bánni, hogy eladta azt, mit újra megvenni nem lehet, élte nyugodalmát; pedig el fogja adni, ha az ajánlatot megtudja; egy gyermek lelke még elkábul ennyi fény előtt, és azután az ajánlat tiszteletre méltó; egyike a leggazdagabb főuraknak kínál meg egy szegény, családhagyott polgárleányt ősi nagy nevével; ki ne tartaná azt szerencséjének? Bizonyára a világ őrültnek fogná mondani, aki ezt visszautasítná.

Már azon gondolatra kezde jőni, hogy eltitkolja azt egészen a lyány elől. De nem, az méltatlan dolog volna, hazudni emberséges ember nem szokott.

Hirtelen jó gondolata jött. Úgy van, ez elejét veszi a bajnak. Sietett Sándort felkeresni.

A derék ifjú éppen remekét végzé be, egy pompás íróasztalt gyönyörű faragványokkal, meglelhetlen rejtekfiókokkal. Egészen el volt művébe merülve.

– Sándor – szólítá meg az ifjút a mester –, remeked valóban remek.

– Büszke vagyok rá. Éjjel-nappal erről gondolkozom.

– Éjjel-nappal? És semmiről sem gondolkozol másról?

– Én? Miről gondolkoznám?

– No, teszem föl arról, hogy holnapután már mester leendesz.

– Arról bizonyos vagyok.

– Hát ahhoz mit szólsz, hogyha én neked egész üzletemet át akarnám adni?

– Ah, uram, ez tréfa. Miért adná ön azt át nekem?

– Mert látod, én már meguntam a bajlódást, s szeretném fiatalabb vállakra rakni a gondokat. Te viszed helyettem a munkát, és azután a jövedelemben osztozunk. Látod, ilyen ravasz vagyok én. Fáradság nélkül akarok jutni a jövedelemhez.

– Azt tehetem, mint eddig, azért nem szükség osztoznunk.

– De ha én úgy akarom. Látod, nekem nincs fiam, és te egészen oly fiú vagy, mint amilyet szeretnék, ha volna nekem.

Sándor szelíden csókolá meg az öreg kezét, melyet az fejére tett, mintegy áldásképpen.

– És azután – folytatá a mester –, milyen derék lesz, ha te asszonyt hozasz a házhoz, és énnekem gyönyörűségem lesz házi boldogságban, amilyen sohasem volt.

Sándor felsóhajtott.

– Sokáig kellene akkor élnünk, jó uram, hogy azt megérjük.

– Eredj, no, mit beszélsz, csak nem akarsz nőtlen maradni örökké? Ugyan ne csinálj olyan szent pofákat! Énelőttem akarsz titkolózni? Énelőttem, aki keresztüllátok rajtad, mint egy pohár vízen? Hiszen azt is tudom, hogy kit szeretsz. No, kimondjam? Ne légy hát olyan gyáva. Mit sóhajtozol esztendőszámra? Neki kell rukkolni egyenesen! Megmondani a leánynak, hallod-e szívem, én szeretlek, el tudlak tartani; ha hozzám jössz, semiben sem lesz fogyatkozásod. No! Vagy jobban szereted, ha én kérem meg helyetted? Én azt sem bánom, leszek szívesen násznagyod, még ma megkérem a leányt neked, s holnap, fogadom, olyan kézfogót csapunk, hogy még az angyalok is táncolnak örömükben.

Mint látjuk, Boltay mester kérdezett, és felelt is magának. Sándor nem szólt egy szót is, lesüté szemeit, elhalaványult, némán megszorítá Boltay mester kezét, azután kifordult a szobából. Ki tudja, mi baja lehetett?

Boltay mester csak víg képet csinált ez ideig, de midőn a fiú elment, két könnycsepp esett ki szeméből. Ő is sejté, ő is félt a gondolattól, hogy Sándor reménytelenül szeret.

És mégis ezt tartá mentő gondolat gyanánt.

Kárpáthy ajánlatát el nem hallgathatja Fanny előtt, de mégis, ha egy megelőző kérő ajánlatára a leány igent mondana, akkor, ugyebár, nem volna szükség ím e másodikkal megismertetni.

Tehát elébb meg fogja Fanny kezét Sándor számára kérni, hátha a leány mégis érez iránta valamit. Ha visszautasítja, mondhatja azt, hogy nem érez semmit az ifjú iránt; de akkor a második ajánlatra mit fog mondhatni? Lehet-e szerelmes egy hatvankilenc éves aggastyánba, midőn egy deli ifjú iránt szíve hidegségével védi magát?

A terv jól volt fogalmazva.

Boltay még aznap kiszekerezett falusi tanyájára, mely egy kellemes kis völgyben fekvék a Kárpátok között, védencét felkeresendő.

A falusi élet gondjai és élvei egészséges tápot nyújtottak Fanny kedélyének; erdő, mező látása, az együgyű parasztemberek beszéde, a rendes és mégis változatos foglalkozás enyhébb, tisztultabb gondolatokra szoktaták lelkét; a hiúság, nagyravágyás, divatszenvedély, ezek a műveltség fattyai, elvesznek, eltörpülnek a szent természet ölében.

Fanny messziről eléje futott Boltay mester szekerének, s lehúzva őt kocsijáról, vidám, nevető, gyermeteg tréfával hordta körül gazdaságán, kertjén, udvarán, szérűin, pirospozsgás jókedvvel mutogatva neki sorra, hogy felszóratta a gabonát a szérűkön, be is mérte, rovást vágva róla, mekkorát nőttek a nemes oltványok a faiskolában, hány rajt eresztettek a méhek, befőzött gyümölcsei hogy állnak szép rendben az éléstárba téve, milyen szép len termett, hogyan fonatja ezt a télen gyolcsnak, sávolyos abrosznak!

Boltay megcsipkedé a leányka arcát, mely oly kemény volt, hogy alig foghatta meg. Látszik, hogy most kevesebbet szokott ábrándozni.

– Milyen jó gazdasszony vált belőled. Nézze meg az ember, hiszen te mindenhez értesz a világon. Dejszen téged már férjhez lehet adni.

– Férjhez ám – nevete Fanny, pajkosan kapaszkodva Boltay mester nyakába, s megcsókolva gömbölyű piros ajkaival annak borostás orcáját –, vegyen el, Boltay bácsi, magához mindjárt hozzámegyek.

– Eredj, te golyhó – szólt alig bírva jókedvével a mester. – Vénebb vagyok én már, mint az apám. Majd keresünk neked valakit, aki hozzád illik.

– Jó lesz biz az, Boltay bácsi, mentül elébb, annál jobb –, hanem menjen be most Teréz nénihez, én addig futok a vacsorát elkészíteni.

Azzal a legcsintalanabb pukerlivel lehajolva megcsókolá a mester kezét, s trallázva, szökdelve tűnt el a konyhába, mint egy gyermek, mint egy gondatlan gyermek.

Boltay mester sietett Terézt felkeresni. Fanny egész a terítés idejéig nem jött a szobába, csak akkor jelent meg egy percre körültekinteni, ha minden rendben van-e az asztalon. Boltay mesternek elég ideje volt ezalatt Terézt az érdeklő helyzettel megismertetni.

A főúr ajánlata őt is leveré. Sokkal fényesebb volt, sokkal nagyobb szerencse, mint hogy egy nyugalmas, csendes házi boldogságot el ne lehessen érte hagyni. Ennyi ragyogvány, hatalom mellett még a szégyent is el lehet felejteni, hát még ha vele együtt a jogos tisztelet ajánltatott.

Sándor szerelmének kevés sikert mert ő is ígérni. Sokszor próbálta Teréz a leány szívét, előhozta előtte véletlenül az ifjú nevét; a leány hidegen maradt, dicsérte, becsülé, de ez nem szerelem.

Az ízletes vacsora felett Boltay mester váltig kötekedék gyámleányával, példálózva előtte tréfás célzatokkal, mikre a lyánka hasonló tréfával tudott megfelelni. Végre a cselédek széthordták az asztalt, s hárman maradtak együtt.

Boltay mester eddigi víg kedélyéből komoly ünnepélyesre vált. Megfogá a leányka két kezét, s odavoná őt maga elé.

– Neked kérőd van – mondá ki egyenesen, nehogy a kerülgetéssel valamit sejtessen vele.

A leány felsóhajtott, és nem felelt semmit.

– A kérő derék fiatalember, becsületes, tiszta lelkű ifjú, jómódú, munkás kézműves, és amellett deli, férfias alak, s ami legtöbb, téged régóta igazán, híven, forróan szeret.

– Tudom, Sándor az – szólt közbe a leány.

Boltay mester elhallgatott. Nem volt semmi rendkívüli abban, hogy a leány e titkot tudhassa.

Vártak mind a ketten Fanny szavára.

– Szegény Sándor! – sóhajta a leány.

– Miért sajnálkozol rajta?

– Azért, hogy engem szeret. Miért nem inkább egy nálamnál jobb, hívebb leányt, aki őt boldogítani tudná.

– És te nem akarnál hozzája menni? – kérdé az öreg elszomorodva.

– Ha önnek örömet szerezhetek általa – hozzámegyek.

– Nekem? Ne nekem szerezz örömet, hanem magadnak; a fiú oly derék legény, hogy keresve sem találni különbet, nem is valami otromba fickó, amilyen más munkásember szokott lenni; ez külső országokon járt, akárki előtt megállhat… s téged mennyire szeret!

– Tudom. Ismerem őt. Becsültem mindig; derék ember. De nem tudom szeretni. Hozzámegyek, hű leszek hozzá holtomig, de boldogtalan lesz ő is, én is.

Boltay felsóhajtott, s kis idő múlva alig érthető hangon mondá:

– Úgy ne menj hozzá.

A két öreg szemeiben önkénytelen könny csillogott, mindketten úgy szerették e két ifjút, mint tulajdon gyermekeiket; úgy szerették volna, ha őket együtt boldognak láthatnák. És a sors másképpen akarja.

Fanny megsajnálta könnyező gyámjait, s térdre omolt Boltay előtt, fejét annak durva kezére nyugtatva.

– Háladatlan vagyok, ugye, hogy nem tudom szeretni azt, akit önök szeretnek? De hálatlanabb volnék, ha hazudnám, hogy szeretem, s boldogtalanná tenném.

Mindketten hallgattak.

Mikor egy fiatal leány ily tömött szillogizmusokban tud már beszélni szíve ügyei felől, az annak a jele, hogy sokat kellett már azokról gondolkoznia, és semmi se jő neki többé véletlenül.

Boltay végigsimítá izzadó homlokát kezével, s erőtetett nyugalommal szólt:

– Kelj fel, leányom. A szívet erőtetni nem lehet, nem is szabad. Kezedet szerelem nélkül bizonyára ő sem fogadná el. Most szóljunk másról. Egy másik kérőd is van.

– Ne is szóljon róla, atyám! – vágott közbe Boltay nyakába borulva a lyánka. – Ha valakit tudnék szeretni, az bizonyosan ő volna, ő, kit önök is szeretnek, s akit annyi ok van szeretni. Nem, senkit, senkit, atyám! – Engedjék önök, hogy ne hagyjam el önöket soha. Én itt akarok örökké élni, háladatos lenni jóságukért, éltemet, minden gondolatomat az ön és nagynéném örömére szentelni; én nem óhajtok önöktől megválni, ne űzzenek, ne verjenek el magoktól! Engem nem fog senki nőül kérni, akiért én önöket elhagyjam.

– Mégis, mégis, jó leányom. Ez gyámapai kötelességem, téged szerencséidről tudósítani; mert látod, a világban a leány kérőit „szerencsének” nevezik. Téged nagy, gazdag úr kér nőül, fényes nevű, méltóságos című férfi, kinek egy hétig tart, míg jószágain végigutazik, s jövedelme másfél millió.

Fanny lesüté szemeit, s fejét tagadólag csóválta. Azután hidegen, okosan felelt:

– Az szerencse volna, de nem boldogság.

– Igaz ugyan, hogy kérőd nem fiatal már, de szerelem helyett kényelmet, magas állást ígér.

– Ki az?

– Neve nem éppen kellemetes hangzású előttünk, mert egy ilyen nevű úr okozta legtöbb keserűségeinket, ő ama templombeli kísértő nagybátyja; Kárpáthy János.

Itt éppen felkacagott a leány.

– Ah, az a kövér póktermetű ember!

– De – termete megjavult egy idő óta.

– Akit olyan nagy bolondnak tartanak!

– Sőt meg is okosodott.

– Örökké iszik, és parasztlányokkal vigad.

– Megváltoztatta életrendét.

– Ah, édes gyámapám, ez ugyebár csak tréfa volt? Vagy ha komoly dolog, akkor ezután akar belőle tréfa lenni. Az a derék úr el akar engem venni, hogy egy „jux”-ot csináljon vele a világban. Ah, még erre nem vagyok elég olcsó!

S azzal büszkén felegyenesedve járt végig a szobában; a két öreg örömtől ragyogó szemeit legelteté királynői termetén. Utoljára Boltay mester maga is kacagott, olyan jókedve támadt.

Fanny csintalanul odaült a jó öreg ölébe.

– Lássa, Boltay papa, az elébb önnek mondám, hogy vegyen el, magához hozzámegyek; akkor azt mondta, hiszen én nagyapád lehetnék, s most Jancsi urat mutatja be kérő gyanánt.

Boltay mester kacagott, hogy a könnyei csorogtak bele. Tehát mégsem igaz, amit a vén tapasztalás mint ércből öntött valóságot állít fel. Tehát egy gyermek lelke is lehet erős, s megvetheti a gazdagság ragyogványát akkor, midőn csak kezét kellene kinyújtani, hogy a hatalmat mint jegygyűrűt ujjára vonják.

– Igen. E gyűrűt hagyá nálam az érdemes úr, hogy azon esetben, ha ajánlatát elutasítanád, ezt neki visszaküldjem.

– Adjak kosarat hozzá? – kérdé a dévaj lyánka.

– Nem szükség, megérti így is – nevete a mester; még a jó Teréz is nevetett, pedig bizony rég az ideje, hogy azt nem próbálta.

Boltay mester magánkívül volt örömében. Egészen elnyomta benne a Sándor miatti keservet azon öröm, hogy gyámleánya ily természet adta lelkierőt tanúsított. Előre büszke volt azon gondolatra, mint fogja ő e gazdag úrnak elmondhatni: „Íme, te másfél milliót ígértél gyámleányomnak arca rózsáiért; köszöni, nem adja el!” Milyen büszkén fogja fejét felemelhetni azon uracsok előtt, kik azt hiszik, hogy Fanny szerelmét gyalázatos néhány ezer forintért meg fogják vehetni! Koldusok!

A leányt összecsókolák mind a ketten, s jó éjt kívánva egymásnak, ki-ki saját szobájába távozott.

Az éj előrehaladt már. Ideje volt a lefekvésnek. Ah, de nem volt ideje az alvásnak. Valami háborgató szellem elűzte az álmot mindenki szeméről.

Boltay mester olyan hosszú beszédeket gondolt ki, miket itt-amott fog tartani, mintha város szájának készülne.

Teréz lelke eltévedezett a múlt és jelen eseményei közt, látó világot akarva deríteni annyi ellenmondó mozzanat közt, melyek egy leányszív világát vezetik, s nem engedik kitanulni, mi ott a rossz, mi ott a jó, mi az ösztön, mi ott az akarat; titkok, miket maga sem ismer, tettetés, mellyel önmagát is ámítja, és hiú ábránd, mely valónak látszik. Ki bírna ezek közt kiigazodni? Angyalt, ördögöt megismerni könnyű; embert, férfit, nőt, nehéz; ifjú leányt lehetetlen.

Fanny szemeit legmesszebb kerülék az álom tündérei. Ablakán besütött a hold, az ábrándozók csillaga, a vidék csendes volt, a lég lanyha; olyan éj, melyben a lidérkék¹ előjönnek berkeikből, s kereket hánynak a harmatos fűben; mikor a tündérek szedik a csillagok hamvát, s az a vénember ott a holdban pengeti az ezüstsugárokat; mikor ezüstfelhők alakjában jár a bűv csillagról csillagra, jár a gyermekrém a fekete éji pillangón repkedve; … mikor a fiatal leányok nem tudnak aludni, és álmodnak ébren.

Hol jártak a szűz lélek tétova gondolatai? Jártak a boldogság, jártak-e a szerelem után, tévedeztek-e a hallottak nyomán, követték-e nyomrul nyomra a tudás, az emlék száraz, poros nyomait, vagy repkedtek szanaszét a csillagos jövőben, repülve az ég felé, melyről azt hiszi a gyermek, hogy az a földre köröskörül lehajlik.

Csak egy eszme, egy gondolat élt most is szívében. Azon férfi arca, kit szeretett, kinek alakját imádata virágaival felkoszorúzá, kit nemesnek, nagynak, dicsőnek képzelt magában, kinek emlékével teli volt szíve, kinek mosolygó képe mindannyiszor felkeresé, midőn élő arc nem volt körüle, s oly jólesett azon megnyugodni.

Nem jutott eszébe akkor a gyámja által tudtul adott kettős ajánlat; a magányos órák ihlete kitörölte emlékéből a szomorú ifjú arcát és a bohó vénemberét, kik őt nőül akarják venni.

És ilyen a világ. Egy ifjú szeret egy leányt, de a leány másba szerelmes, és azon más tán ismét reménytelenül eped, és ez így megy tovább az életen keresztül, és senki sem tud boldog lenni, és így fut egyik csillag a másik után, és sohasem éri el egymást.

Hol lehet most ő, az ismeretlen – a megnevezhetlen – az elfelejthetlen? Bizonyára sejtelme sincs arról, hogy egy szív titokban, bánatban utána eped, mint a holdnak nincs tudata a kórosról, ki sugarait követi, s szédítő örvények fölé hág, hogy hozzá közelebb legyen.

Legalább közel lehetne hozzá!

Milyen boldogok azon nagyvilági hölgyek, kik őt mindennap láthatják, vele beszélhetnek, őt bámulhatják, tisztelhetik; tán van közöttük választottja! Nem, senki sem szeretheti őt oly igazán, oly igazán! mint ő tudná szeretni. Nem mondaná azt neki soha, de szeretne meghalni bele.

Csak egy könnyű karcolás a szíven, minő a rózsa töviseé, és azután mindig ez édes fájdalomról gondolkozni, míg végre a seb halálossá válik; naponkint jobban elhervadni bele, lehullani, sírba dőlni, hogy csak akkor tudhatná meg, mint volt szeretve, és azután ott a csendes hant alatt hallgatni a lágy zokogást, mit a szánó, méla részvét hoz a sírkövi oltárra.

Miért nem juthat ő ily közel hozzá soha?

Soha?

Egy különös gondolat szállta meg egyszerre lelkét.

Hát olyan magasan volnának ezen fényes világkörök, s annyira zárva minden út, melyen odajutni lehet, hogy az imádó vonzalom sohasem lehet egyébbé halandó néma vágynál, mely hasonlatos a holdkóri delejhez…?

Hiszen őneki csak egy szavába kerülne, hogy az előkelő termek legbüszkébb küszöbei megnyissák előtte ajtaikat, s ő egy rangban, egy légkörben álljon azon magas, azon irigyelt delnőkkel, kiknek szabad látni az arcot, hallani a hangot, mely imádott bálványaé, kiknek szabad szemeinek pillantásaival találkozni, előtte elpirulni, őt tekintettel kísérni mindenüvé, s titokban önelégülten szívni fel a halálos mérget, mely a néma szerelemből támad.

Végigborzadt.

Az éji hideg szellő futott tán végig gyöngéd tagjain?

E cél el volna érve, ha ő Kárpáthynak nyújtaná kezét. Egy lépéssel az elérhetlennek vélt csillagba emelkedhetik.

Visszataszítá e gondolat. Csak egy percig tartott az lelkében, s kitörülte onnan.

Mit mondanának jó rokonai, Boltay, Teréz? Ha megvetve a derék, férfias, nemes szívű ifjú ajánlatát, pénzért, ragyogványért egy nem szeretett aggnak nyújtaná kezét. Pénzért, nagyravágyásért.

De mégis. Vannak másfelől rokonai, kiket e lépés boldogokká tenne, gyalázattól, késő nyomortól, tán kárhozattól mentene meg: anyja és testvérei.

Őket, ha gazdag lenne, kimenthetné azon irtózatos sorsból, melybe süllyedve vannak… Így suttogott az ingerlő ábra.

És a bosszú, a megtorlás; találkozhatni azon emberrel ott, ki őt meggyalázni, társai nevetségévé tenni akarta; ki reá fogadást tett, s azt lenézhetni saját világában – éreztethetni vele mélységes megvetését, olyankor, midőn e megvetést, ez utálatot egy vele egyenlő név teszi jogossá és egy kezei közül kiragadott hatalom súlyossá, élessé, eltűrhetlenné.

Okoskodjál, okoskodjál, jó hajadon. Fogva vagy már.

Nem szülői s testvérhajlam, nem bosszúvágy az, ami téged vezet; szerelem viszi előtted a napfáklyát², az fog vezetni jó és rossz világokon keresztül, a többi mind csak ámulat.

Hitesd el magaddal, hogy áldozatból teszed e lépést; mondjad azt is, hogy gyámjaidnak nem akarsz terhére lenni; képzeld el, hogy oly állásban mennyi jót fogsz majd tehetni szükséget szenvedőkkel, boldogtalanokkal, ittasítsd meg lelkedet a világ gyönyörképeinek tündér eszméivel… Mind ámítás az. Szerelem visz téged arra, hogy szerelem nélkül egy gazdag aggastyán kezébe tedd kezedet, s istent kísérteni mégy, midőn az oltár előtt e szót kimondod: „szeretem”, és akkor másra gondolsz, mint akinek kezében remeg kezed…

Menj fátumod után!

Valahára alszik az egész ház. Álmodjatok! Az álom jó tanácsot ad.

Te lásd magadat boldog unokákkal játszó örömapának, te álmodjál zárdai csendes nyugalomról, te pedig álmodd magadat ifjadhoz közel; egyik az egyik csillagban, másik a másikban. Az álom jó tanácsot ad.

Másnap reggel különös meglepetés várt a két öreg gyámra. Fanny megkéré Boltayt, hogy ha Kárpáthy János elküldend gyűrűjeért, azt ne küldje neki vissza.