XVI. A találkozás

Griffard úr másnap mindjárt visszautazott Párizsba, anélkül, hogy Abellino után tovább tudakozódott volna.

*

A Kecskerey estélyén történt affront következtében találkozásuk lőn Abellinó- és Fennimornak.

Így hívják finomabb társalgási nyelven a párbajt.

A segédek kardot határoztak kiegyenlítési eszközül.

Különös, hogy minden rabiátus ügynél inkább választják a párbaji bírák a gyengébb, mint az erősebb eszközt.

Ennek természetes indoka van.

A párbaj se nem törvényes, se nem helyeselhető, de mégis használt és bevett intézvény. Vannak sérelmek, vannak megtámadások, mik ellen a törvény ótalmat nem nyújt, a közhatóságok nem biztosítanak.

Ha egy jellemkérdésben gyöngének állítanak valakit.

Ha egy nem kedvelt viszonynak útját kell állani.

Ha egy titokban terjesztett álhírnek egy csapással véget kell vetni.

Ha egy politikai vitában valaki prostituálva érzi magát.

Egyszóval, mikor a felek nem vérszomjból, nem dühből keresik a párbajt, hanem kénytelenek azt előidézni, hogy szívök erejét, véleményük tartósságát a halál kapuja előtt is bevallják; rendesen ilyenkor szoktak a párbajsegédek pisztolyt adni a vívók kezébe. Azok hidegvérrel fognak eszmélni, mindegyik el van határozva magát kitenni a lövésnek, de ellenfelére nem lőni. A párbaj végződik nemesen, férfiasan. Az illem kívánatainak elég van téve, a sérelmes kérdés eltemettetik, s azt többé előhozni nem szabad.

De mikor tettleges sérelmek okozák a párbajt, mikor a felek kártyán, inzultációkon vesznek össze, mikor összeverekedtek, egymást meggyalázták; olyankor a tanúk féltik a saját bőreiket, s inkább olyan fegyvert adnak a felek kezébe, mellyel azok hirtelen ki ne végezhessék egymást.

Négyen voltak a tanúk, kettő Fennimoré: Livius és Kalácsi (az excellenciás családból eredendett ifjú), Abellinóé Konrád és Kecskerey.

A felek eleinte hallani sem akartak a kardról, hanem a tanúk (különösen Konrád) határozottan kijelenték, hogy ők pisztolyra nem engedik őket menni, s ebben meg kellett nyugodniok.

Fennimor még egy kicsit hánykolódott, hogy hát adjanak neki egyenes kardot, mert ő ahhoz van szokva. Franciaországban noble emberek nem is vínak mással. Hanem e kívánatának sem tettek eleget; csak vívjanak görbe kardokkal.

Viadalhelyül kibérlének egy nagy tágas termet a „Zöldfa” vendéglőben, aholott is bezárkózva megismerteték a feleket a kölcsönösen megállapított egyezményekkel és megszorításokkal.

Kibékítésről, megkövetésről szó sem volt.

Vérnek okvetlen kelle folyni.

Ha öt perc alatt meg nem tudják egymást vágni, a párbaj bevégzettnek tekintetik.

A felek feltűrt ingujjal vívnak.

Kivétetnek a fej- és hasvágások. Arcot, kart, mellet és lábat vágni szabad. Cselvágások a kivett részekre tiltva vannak. Szúrni egyáltaljában tiltva van.

Mindkét vívó mellett kétfelől állnak a segédek, s amelyik e szabályok ellen vét, annak kardját leütik.

– Ah, uraim, hisz ez így csak tréfa! – dühönge szokatlan rikácsolásával Fennimor. – Hisz önök csak játszani hívtak bennünket ide. Hisz ez nem párbaj, hanem gyermektréfa. Ennél jobb lesz, hogy hívassanak önök egy borbélyt, s amelyikünk feketét húz, vágassanak rajta eret.

– Hiába minden beszéd – monda Konrád –, ebben mi így egyeztünk meg, ha nem tetszik, tessék egyedül itt maradni!

– Csak hadd legyenek egyszer azok a kardok kézben – monda tompa hangon Abellino –, majd beszélhetünk azután.

Erre Fennimor is elhallgatott. Ő is azt gondolta, amit Abellino. Csak egyszer szemközt álljanak, s legyenek a kardok kézben, a többit majd elvégzik ők.

A tanúk gyanítani kezdék a két vívó szándokát, s ismét összesúgtak, mielőtt a kardokat átadnák nekik. Elébb magukat helyezék el, ketten kétfelől, kivont karddal. Azzal összemérték a vívókardokat, s egyenlőnek találva, átnyújtják mind a kettőnek.

Egy, kettő, három! En garde!

Egyszerre, mintha összebeszéltek volna, oly közel rohant egymáshoz mindkét vívó, hogy ily közelségből nem is lehetett mást, mint életveszélyes vágásokat osztaniok.

A kardok szikráztak, és a szemek még jobban.

Egy perc múlva mind a négy segéd kardja keresztben állt közöttük.

– Urak, ezt nem szabad! A viadal nem megy életre-halálra; mi szükség tinektek ilyen közel rohanni egymáshoz? Tartsatok distanciát! Úgy vívtok, mint két mészároslegény.

Ezt Konrád mondta, ki jobban félt, hogy valamelyik elesik, mint ők maguk.

A vívók újra szemközt állíttattak, s most már szép óvatosan mérték össze kardjaikat; nem sokat zörögtek, nem vesztegettek erőt a vágásokhoz, inkább csak cselvágásokkal iparkodtak ellenfeleiken kifogni. Mindkettő gyakorlott vívó volt. Mindkettő fő törekvésül tűzé ki magának ellenfele arcát megpiszkolhatni, orrát vagy szemét bélyegezni meg. Egyiknek sem sikerült, szemeik merően néztek egymás szemébe, kifeszített karjaikban csak a vékony villogó acél forgott, alig-alig adva egy-egy hideg bántó hangot, minő a köszörült kardok csesszenése, s mely nagyon különbözik az összevert színpadi kardok csattogásaitól.

Sokáig vívtak így, egyik sem bírva a másikat megsérteni, Fennimor gyöngülni érzé karját, s emiatt hátrálni kezde. Abellino nyomban utána; efölötti bosszújában, szégyenében ismét azon vevé észre magát Fennimor, hogy egyszerre egy egészséges csapást mért Abellino fejének, melyet az csak nagy bajjal bírt elhárítani, s azon percben visszaadott.

– Verjétek le kardjaikat! – ordíta Konrád. – Le és fel!

S azzal egyszerre mind a négy kard közbeszaladt, kardjaikat le- és felcsapták, s ismét szétválaszták őket.

Már ekkor Fennimor dühe nem ismert határt.

– Mit akartok hát velünk? Minek hoztatok hát ide, komédiát játszani? Adtatok volna vítőrt, ezóta régen vége volna mindennek! Én a szívébe akarok szúrni, a szíve közepébe! Én látni akarom meghalva.

– Csendesen, barátom, csendesen. Lármával semmire sem megyünk, legfeljebb kihallik az utcára, s elfognak bennünket. Úgy kell vívnotok, ahogy mi határoztunk. Ha romantice akartok vívni, menjetek Amerikába; ott zárkózzatok be egy sötét szobába, vegyetek egy kardot meg egy pisztolyt; ki a sötétben jobb helyre talál, az a győztes, de amíg Európában éltek, addig alkalmazkodnotok kell az itteni szokásokhoz!

Fennimor mégis azt gondolá, hogy az sokáig tartana, míg Amerikába mennének, s jobban találta csak itt helyben végezni el a dolgot.

Még egyszer szemközt állíták őket.

Már akkor Fennimor reszketett a dühtől. Nagy erőpazarlással veté magát Abellinóra, és sűrű, de ügyetlen, kiszámítatlan csapásokkal iparkodott azt kifárasztani; nem is gondolt már magával, szinte belefutott ellenfele kardjába, s elvégre dühének tetőpontján, nem törődve szabályokkal és segédekkel, egyenesen nekidöfött ellenfelének.

– Ah! Le azzal a karddal, verjétek ki a kezéből!

Egyszerre mind a négy segéd ellene támadt.

– Ön háromszor megszegte a párbaj szabályait – szólt Konrád –, ön meg van fosztva azon jogától, hogy ellenfelével tovább vívjon. Az ügy elintézettnek tekintetik, s mi ki fogjuk nyilatkoztatni, hogy Abellino eleget tett lovagi kötelességének.

– A vívók tegyék le a kardot! – szólt Kecskerey határozottan.

Fennimor e felszólításra oly állásba tette magát, mintha egyszerre mind az öttel meg akarna vívni, ami annál különösebb volt, mert ő nem bírt valami különös testi erővel, mondhatni, igen gyönge testalkata volt.

– No jó. Abellino le fogja tenni a kardot, s azzal a párbajnak vége.

A segédek ezzel Abellinót fogták körül, rábeszélve, hogy tegye le a kardot.

Abellino már hajlandó volt szavaiknak engedni, s megfordult, hogy a kezében levő kardot tokjába visszadugja.

E percben senki sem állt közte és Fennimor között.

Csak a düh legmagasabb foka, a háromszori különválasztás teszi megfoghatóvá, hogy Fennimor e pillanatot használva, annyira elfeledkezhetett magáról és minden lovagiasságról, hogy háttal álló ellenfelére rohanjon, s kardjával hátulról megszúrja.

A szúrás Abellino lapockájában akadt meg, különben keresztülmegy rajta.

– Ah! orgyilkos! – kiálta fel Kárpáthy a döfés fájdalmára, s egyszerre visszafordulva a még kezében levő kardot kinyújtá ellene. Fennimor nem látott többé semmit, még egy döfést akart neki adni. Kardja elcsúszott Abellino válla felett, ő pedig vakon, eszeveszetten, visszatarthatlanul belerohant annak kinyújtott kardjába. Ott állt meg a markolatnál. – A kard egészen keresztülment rajta, s úgy nézett egy ideig egymás szeme közé a két ellenfél mereven; egyiknek arca oly fehér, oly halott, szemei fénytelen golyóján, ajka merev nyílásán a halál, a rögtöni halál; csak a szívén keresztülütött kard tartja még egyenesen állva… Azután összerogy mind a kettő.

Akik a legközelebb lefolyt években a míveltebb körök történetének évlapjait figyelemmel kísérték, tudni fogják, hogy ily párbaj nem költői agyrém.

Fennimor abban a pillanatban egy sóhaj, egy rándulás, egy fájdalmas arcmozdulat nélkül halva volt. Abellino feküdt egy hónapig kapott sebében. Felüdültével figyelmeztetést kapott jóakaróitól, hogy míg a dolog híre kissé elcsendesül, jó lesz kiszellőztetni magát valahol a külföldön. Mégpedig akkor sem valami mívelt birodalomban, mert ott hamar megkapnak olyan embert, kinek sok hitelezője van, és szeret zajt csinálni, hanem valami szép keleti tartományban.

El is indult néhány nap múlva a szent sírhoz Palesztinába – mint a tréfás közvélemény mondá – bűneiért vezekelni.

Oda nem követjük, ha visszajön, úgyis ki fogja majd adni jegyzeteit.

Kárpáthy János pedig, a boldog, a túl boldog nábob szép feleségével elutazott Kárpátfalvára.

Nemsokára látjuk őket, vagy hallunk felőlök.