XXI. A vadászat

Másnap korán reggel vadászkürtök ébreszték a vendégeket; sokan, kik a vadászatról gondolkozva aludtak el, kik a vadászatról álmodtak is, egyszerre talpra ugrottak ez édes hangokra; mások, kik szerettek volna megalkudni magukkal még egy félórácskában, s csak egy kicsi kis álmocskát ajándékoztak volna még örömest nehéz szempilláiknak, e föltételökben erősen akadályozva voltak a nőttön növekedő zsibaj által, mely a Kárpáthy-kastélyt egyszerre fölveré; jövő-menő léptek, ismerős hangok kiáltozása a tornácokon, az udvaron csaholó ebek, ostorkongatások, nyerítő paripák fölverték volna még a hétalvót is édes nyugalmából. Ki várhatna a vadász emberektől diszkréciót, kíméletet? A legfinomabb szalonember is, mikor vadászni készül, más csizmát húz, más sipkát tesz, s azzal azt hiszi, hogy ez mármost őt feljogosítja iszonyúan kopogni, mikor megy, és egészen más hangon beszélni, mint egyébkor. Sőt még ez sem volt elég, hanem ha valaki még ki nem nyitotta az ajtaját, azt felénekelték, s nehogy történetesen valamely mélyen alvó még erre se ébredjen fel, kisütögettek egynehány puskát az udvaron.

A vadászat szenvedélye különben ragadós; én még nem ismertem embert, akinek e mulatsághoz ellenszenve lett volna, s közös ez a gyermekekkel, úgy mint a vénekkel, s a nőkkel, mint a férfiakkal.

Hajnal alig hasadt még, midőn a felöltözött vendégek kijöttek a tornácokra, megmutatni magukat, és megnézni az időt.

Az eredeti fickók lobogós ingujjakkal, pitykés mellénnyel, darutollas kucsmával voltak nekikészülve a vadászatnak; feszes dolmányokban, pörge kalappal az elegáns ifjúk, csak a bohó Gergely gróf volt angolnak öltözve piros, kurta farkú frakkban, s nagyon kért minden embert, hogy magyarázzák meg a kutyáiknak, hogy nem ő a róka.

A delnők többnyire mind vadászköntösökben voltak; pompásan illett az amazoni termetekre e testhez simuló viselet hosszú uszályával, melyet kézbe kellett emelni, hogy a sarkantyús vitézek rá ne gázoljanak.

S ki lett volna most is szebb, mint a mi két kedvenc hölgyünk? Flóra szép akart lenni, igen szép – mert Rudolfot várta. Hajfürtei fonadékát ügyesen választá arcához, finom lengeteg termetét gyönge zöldet játszó halavány veres tafota spencer szorítá, elöl nyitva, csipkefodrozattal, a hasonszínű uszály balfelől smaragd kapoccsal volt felakasztva, láttatni engedve a fehér viganó legalsó hímzetét; arasszal átérhető derekát fehér, arannyal áttört, keleti sál ölelé, pálmákkal hímzett végeit ölébe hullatva; fején gömbölyű ezüstfényes kalapka volt, lengő marabutollakkal; keblén elöl három rubingomb tartá össze a sűrű csipkefodrozatot. Mi jogon meri azt valaki megszámlálni: egy, kettő, három? Pedig aki csak látja, mindenki megszámlálja: egy, kettő, három.

Fanny egyszerűen volt öltözve. Habos fekete selyem volt uszálya és dolmánya, mely nyakig fedé termetét, csak a szép karcsú nyak volt piros szalaggal átkötve, mely vékony csipkebodrot szorítá, s elöl egyszerű gyémántcsattal volt megtűzve; fejét fényes fekete kalap födé, mely alul két hosszú tömött rendben omlottak alá éjfekete hajfürtei, félig eltakarva a kalapra kötött fátyol által.

Mennyi új bájt, eddig ismeretlen varázsat ad egy ily lovagviselet a hölgyeknek, aki eddig csak szerelmes volt beléjük, most megőrülhet miattok!

Azonban megszólalt a csengettyű. Reggelire hívattak a vendégek. Korhelyleves, villás étkek s megfelelő szeszes kortyok vártak rájok a teremben; senki sem kényeskedett most, hiszen vadászok voltak mind. A kedves szép hölgyek sem tagadhaták meg bámulóiktól azt az élvezetet, hogy rózsaajkaikat néhány csepp rosztopcsinnal vagy harmincéves szilvóriummal meg ne nedvesítsék; ma minden szabad. Ma erős szívűnek kell lenni. Mindenki más hangon beszél, még az éltesebb nők is kocsin fogják kísérni a vadászatokat; a főispánné asszonyság is elmegy, pedig előre tudja, hogy igen sokszor el fog ájulni, mert őt minden rendkívül alterálni fogja; bárcsak valaki leesnék a lórul, hogy ő megmutathatná, milyen szépen el tud ájulni olyankor.

Azonban senki sem esett le a lórul.

Gyönyörű nyári reggel volt, midőn a pompás menet kivonult a kárpátfalvi kastély udvarából; elöl a delnők, a karcsú, lengeteg amazonok, lejtő paripákon, körülrobogva délceg ifjaktól, kik lovaikat táncoltatva szökelltek választottjaik mellett; hátrább a sallangos eredeti fickók jöttek mokány lovaikon, végül a hintókban ülő éltes urak és hölgyek; maga János úr is nyeregbe ült, s megmutatá, hogy ő sem utolsó a lovaglásban, s valahányszor nejére tekintett, húsz évvel látszott fiatalabbnak; arca ragyogott azon gondolattól, hogy ez a szép asszony az ő felesége.

A bohó Gergely gróf eközben mindenféle ügyetlen lovasokat produkált, pedig ő maga a leggyakorlottabbak egyike volt; mint lovagolnak a vasárnapi boltoslegények a Práteren: szétvetett lábakkal, élethű kifejezésével azon aggodalomnak, mintha egy szál deszkán kellene balanszírozniok mélységes tengerek felett; azután hogy lovagol a porosz paraszt: hanyatt vetve magát a nyeregben, térdeit felhúzva, s mind a két kezében lóbálva a felemelt kantárt. Mutogatta lord Ychswichset; mint kapaszkodik a nyeregbe, mikor a lova felrúg, és a lova nyakába, mikor az ágaskodik. Azután a debreceni cívist, hogy lötyögteti magát a lovon a talyiga előtt; végül a zsidó kupecet, akit a vásáron elkap a próbálgatott ló, s beleviszi a ménes közé, ez alkalommal emberfullasztó kacajt támaszta Gergely, az eredeti fiúk közé tévedve lovával, s majd leverte Horhi Miskát a nyergéből. Szidták az anglus születésit!

Három jutalom volt kitűzve a három legjobb agárra. Első egy aranybillikom a már említett felirattal, másik egy ezüst vadászkürt, harmadik egy szép medvebőr. Ezt az utolsót alkalmasint legjobban meg fogja köszönni a diadalmas agár.

A versenyfeleket párosával összefűzve vezetik pórázon a pecérek, a kedvenc agarakat ki-ki szekéren hozatja, féltve, nehogy megrúgja valami ló.

Lőfegyver természetesen egy sincs a társaságnál. Ilyesmit agarászatra nem szokás vinni.

Amint az egész vidám társaság a hosszú olaszjegenye sétányon végigvonul, a sétány túlsó oldalán egy szemközt jövő lovagot látnak bekanyarodni.

Már messziről megismeri mindenki lovaglása módjáról, s mint a futótűz terjed el egyszerre az egész társaságban:

– Ah, valahára mégis eljött!

Kijött el? Hát ki más, mint a legdaliásabb lovas, a legmerészebb udvarló, kinek egy perc jönni, látni és győzni – Kiss Miska.

A pünkösdi király.

Egy perc alatt a társasághoz ér, siet magát rögtön kimenteni a hölgyek előtt, hogy eddig elmaradt; apró célzásokból engedi gyanítani, hogy komoly ügyei voltak, hihetőleg párbaj, azután a férfiak előtt menti ki késedelmét; lehet sejteni az okát, gyöngéd ügyek, hihetőleg légyott.

Amióta nem láttuk, meglehetős gömbölyűséget vettek fel arcvonásai, mint olyan emberéi, ki soha sem testi, sem lelki bajokkal nem vesződik, kinek a feje sem fáj soha, a szíve még kevésbé.

Miután egy perc alatt a társaság valamennyi tagját sorban köszöntötte, még az agarakat is neveiken szólongatva, itt kezet csókolva, amott kezet szorítva, végre visszakerül az egymás mellett lovagló két hölgyhez, s különös ügyességgel sikerül neki mindazokat, akik őket környezik, úgy félretáncoltatni, hogy közvetlenül Kárpáthyné mellé juthasson, kit azonnal elkezd minden tétovázás nélkül istenasszonynak és lovon ülő angyalnak nevezni.

Szerencsétlenségére Fanny őt félreérti, s mindazt, amit neki beszélni szokott, kapitális bohóságoknak tartja, s érdemeiken felül nagyokat nevet rajtok.

– János úr, János úr – szól hegyesen, élesen Marion kisasszony a hintaja mellett lovagló Kárpáthyhoz –, ha én önnek volnék, nem tartanék olyan házibarátot, aki ellenállhatlanság hírével bír.

– Nem vagyok féltékeny, nagyságos kisasszony. Ez az egyik kerék hiányzik az organizmusomból; bizonyosan kivette belőlem valaki, hahaha!

– Akkor meg, ha önnek volnék, nem jönnék parforce vadászatra, attól tartván, hogy agaraim Actaeonnak nézhetnek.

– Adtam volna talán rá okot, hogy nagyságod úgy viselje magát irányomban, mint Diána?

Marion kisasszony ajkpittyesztve fordítá el fejét. Ez az ember olyan ostoba, hogy semmit sem akar elérteni, amivel valaki boszontani kívánja.

Fanny jókedvűen kacag a pünkösdi király beszédein. Ha tudná, hogy ezt udvarlásnak nevezik, nem kacagna. De hiszen mellette lovagló barátnéje éppen olyan jókedvvel társalg Gergely gróffal, és ma mulatság napja van, kissé hangosabb lehet a jókedv, mint egyébkor.

Miska legjobban érzi magát, mikor a mesterségéről beszélhet; figyelmes szemmel vizsgálja, hogy tartja magát Fanny a lovon; ez szabadságot ad neki megjegyezhetni, miszerint termetét nem hajtja eléggé előre, a derekát könnyű hullámzásban kell tartani a paripa lépéseivel egyezve; a nyereg alkalmasint félre van csúszva, mert a jobb térd igen alacsonyan áll, nem, nem az a baj, a kengyel igen hosszú, a bal lábacska alig ér bele a hegyével. Hó! meg kell állani! Ebből nagy baj lehet; a futtatásban könnyen kicsúszhatik a kengyel a talp alól. Meg kell állani. A nagyságos asszony számára magasabbra kell csatolni a kengyelszíjat.

Egyszerre öten-hatan ugrottak le lovaikról e kellemes szolgálatot megteendők, legelső volt a pünködi király; Fanny azonban egészen elpirulva körülforgatá lovát, visszatartóztatva kengyelétől a szolgálatra kész szeladonokat.

– Nagyon jól van így, nem szükség megigazítani.

E pillanatban, senki sem tudja honnan termett oda, Varga uram ugrott Fanny lova mellé, s szíves készséggel ajánlá, hogy ha valami baj van a nyeregszerszámon, parancsoljon a nagyságos asszony ővele, legalázatosabb szolgájával.

Fanny háládatos mosollyal köszöné meg az öreg hivatalnok készségét, ki ezáltal azon zavarból menté ki, hogy kengyelvasához e fiatalemberek egyikét engedje nyúlni, mire az öreg lehajolt, kérve úrnőjét, hogy addig tegye vállára a lábát, s nagy tisztelettel feljebb csatolá a szíjat.

– Köszönöm, édes barátom – szólt édes hangon a delnő, megszorítva az öreg kezét, míg Kiss Miskának kedve lett volna őt hátba ütni.

Az öreg ismét eltűnt észrevétlenül, alázatos semmivélétellel; hihetőleg valahol hátul egy csézában rejtőzködik. Ha figyelmezne rá valaki, észrevehetné, miszerint az öreg nem dől a bal felére. Bal vállán úrnője lábnyoma könnyű porfoltot hagyott maga után. A világért le nem dörzsölné azt onnan, s mihelyt hazamegy, leveti azt a mentét, elcsukja, és soha fel nem fogja venni többé.

A társaság vígan robog tova.

A menet a helységen kívül egy mulatólak előtt állapodott meg. Itt fognak majd a jutalmak kiosztatni. A nem lovagló hölgyek és férfiak is leszálltak, felhágva a magas torony alakú teraszra, mely a mulatólak közepéből emelkedett, s honnan az egész síkságot be lehete látni, melyen csak itt-ott látszott egy-egy folt erdő, a többi mind sásos, csátés avar, rekettyés berek, egészen rókáknak való ország. Innen a mulatólak tornyából legjobban meg lehete látni az egész versenyt, melyhez pompás látcsövek voltak előre készítve.

Egy egész tábora az agaraknak követte a vadászokat. Gyönyörű volt ellátni, egyetlen ismerős füttyentésre hogy válnak külön egyes csapatok a többi közül, gazdáik körül seregelve, a kedvenc agarakat is leszedték a szekérről, a pórázokat eloldozták, mire azok nyihogva ugráltak fel gazdáik kezei után, ahol lehetett, egyet nyalva rajtok. Különös, hogy az emberi szenvedélyek hogy ragadnak el az állatra.

János kiválaszta a többi közül két tiszta hófehér agarat, s egy füttyöt vetve nekik két ujjával, odavezeté nejéhez.

– A két legszebb és legderekabb agár az egész csapatban.

– Ismerem már őket, az egyik a Cicke, a másik a Rajkó.

A két agár, nevét hallva említeni, víg szökdécseléssel ugrált fel a lóra az úrnő kezei után kapkodva.

János urat nagyon kellemetesen lepte meg, hogy neje agarait név szerint ismeri, s annak is igen örült, hogy az agarak is ismerik úrnőjöket; hiába, mindenkit meg tud hódítani, embert és állatot!

– Hát a Matyi hol van? – kérdé Fanny széttekintve.

– Azzal magam fogok menni.

– Hogyan, uram? Ön futtatni akar? Ne tegye azt!

– Miért ne? Nem tartasz engem jó lovasnak?

– Én elhiszem, hogy az, de tegye meg a kedvemért, hogy ne bizonyítsa be azt.

– A te kedvedért? Rögtön leszállok a lórul.

Flóra súgva mondá a mellette lovagló Gergely grófnak:

– Szeretném tudni, hogy a jelenlevő férjek közől hány tenné meg azt a neje kértére, hogy a vadászatból elmaradjon. Marion kisasszony is súgott valamit a mellette ülő Kereszthynének.

– Félti az öreget az ifjú menyecske. Az ilyen majorátusi jószágok birtokosát nagyon erős okai vannak a nyaktöréstől félteni a hitvestársnak; vannak esetek, midőn kellemesebb nőnek lenni, mint özvegynek.

– Mindenesetre kellemesebb, mint vénleánynak – felelt rá Kereszthyné mérgesen, gorombán, hogy Marion kisasszony majd elszédült ijedtiben.

Annyi gyöngédség volt János úrnak ezen tettében, miszerint neje kértére lemondott egy oly kedvenc mulatságáról, melynek hónapok óta előre örvendett, hogy Fanny egészen elérzékenyülve nyújtá neki kezét.

– Ugye, ön nem haragszik ezért rám, én úgy féltem önt. János ajkaihoz szorítá a nyújtott kezet, és sokáig kezében tartva azt kérdé:

– Hát én ne féltselek téged?

Fanny önkénytelenül barátnéjára tekinte, mintha azt kérdezné tőle, vajon ne maradjon-e ő is itt?

Kárpáthy elérté a tekintetet.

– Nem, nem. Azt nem kívánom, hogy elmaradj. Eredj, mulass. De vigyázz magadra! Ti fiúk, úgy vigyázzatok nőmre, mint a szemeitek fényére!

– Óh, vigyázni fogunk – felelt Kiss Miska, megpödörintve hetyke bajuszát.

– Majd vigyázok én rá! – monda Szentirmayné, erős hangnyomatékot vetve az „én”-re, miután észrevette, hogy Fannyt férjének jóakaratú felhívása zavarba kezdi hozni.

A túlsó oldalon ezalatt az eredeti fickók is elkészültek az agaraikkal, s miután azt az egyetlenegy szójátékot, mely a magyarban létezik, s mely rókafogások alkalmával el nem szokott maradni, eléggé megviselték, s különféle tajtékpipákba számtalan fogadást tőnek, elkezdik a kürtök és ostorok segedelmével sürgetni a hajsza megindulását.

A paripák, agarak nyugtalan szökelléssel kezdenek mozogni a kürtszóra, a társaság három külön csapatra oszlik, melyek, mint egy tábor, derekat és szárnyakat képezve, indulnak meg a csalitos rónának, az agarakat előrebocsátják, a hölgyek kendőikkel, a férfiak kalapjaikkal integetnek egymásnak a mulatóka tornyából és vissza, azután a nyargaló csoportok elszéledeznek minden irányban, itt-amott eltűnve a sűrű bokrok között, másutt a berekből csak a lovaglók feje látszik elő, de mindenütt látni a két ifjú delnő lobogó fátyolát, őket kíséri legtöbb szem, és gyönyörködik bennök. Most egy árokhoz érnek. Szentirmayné merészen nekivágtat, és keresztülszökell rajta, egy perccel később ugratja át az árkot Kárpáthyné; karcsú termete úgy hajlik, úgy hullámzik a szökés közben; utána kísérőik, Gergely gróf, a pünkösdi király és néhány lovász. Az erkélyről tapsolnak nekik.

Csak Kárpáthy nyughatatlan. Nem találja helyét. Lemegy lovászaihoz, s ott találva az öreg Pált, aggodalommal mondja neki:

– Úgy féltem ezt az asszonyt; ha valami baj találná érni! Nem bokros-e az a ló?

– A legjámborabb. Talán jó volna mégis, ha utána mennék.

– Igazán mondod! Ülj fel saját lovamra. Vigyázz rá, hogy a mocsár felé ne tévedjenek, figyelmeztesd őket, ott könnyen oda lehet veszni.

Palkó rögtön felugrott János úr lovára, s Kárpáthy felment ismét az erkélyre, utána nézni, ha utól fogja-e őket érni.

A csapat szélsebesen haladt előre. Az agarak felverték már valahol a rókát, de még mind nagyon messze voltak, s az űzés tétova irányából ki lehete venni, hogy a ravasz állat nyomot iparkodik veszteni. El-elbukik a buckák között, s el hagyja maga mellett rohanni üldözőit, s akkor egyszerre oldalvást csap ki. De hasztalan minden furfangossága, ott ismét új ellenségre talál, hasztalan búvik, hasztalan fordul vissza futtában, nincs hova menekülnie, a sűrű ostorpattogás minden oldalról tudatja vele, hogy irtóharc van izenve fajának, s azzal rászánja magát a futásra, s a legelső dombra felkapva, ott egy percre megállt, széttekint, honnan jön az ellen, s azzal nekiveti magát az avarnak.

– Ni, a róka! – kiáltják egyszerre üldözői, amint megpillantották a dombon. A következő percben már eltűnt onnan.

De annyit mégis láttak, hogy gyönyörű állat volt. Vénnek kell lennie. Ez dolgot fog adni a legjobb agárnak is.

Utána!

A hajhászó csoport vágtatva rohan az agarak nyomában, a két hölgy arca úgy ég a vadászat szenvedélyes örömétől. Fannynak eszébe jut e percben, amiről ábrándozott egykor, ha most ő – a névtelen ideál – mellette nyargalna sebes paripán, és látná őt vágtatva rohanni mindig előre, míg leomlana előtte, és meghalna ott, és senki sem tudná, miben halt meg. Flóra pedig arra gondolt, ha most Rudolf csak egyszerre szemközt jönne, és őt meglátná – és újra belészeretne.

Most egyszerre a rétre ért ki a róka; egy több ezer holdnyi kaszáló terült a vadászok előtt, melyen még rajta állottak a sorba rakott kalangyák. Itt kezdődött még a vadászat érdeke. A róka gyönyörű egy példány volt, akkora, mint egy fiókfarkas, csakhogy jóval hosszabb; nagy bozontos farka, mint egy seprű húzódott utána; bukdácsolva baktatott előre, nem mintha gyorsabban futni nem bírna, de hogy erejével gazdálkodjék, miközben szüntelen csavarogva, félrecsapva, ellenfelei kifárasztására törekedett. – Fél szemmel szüntelen hátratekingetett üldözőire, miket mintegy száz lépéssel előzött meg, s midőn vevé észre, hogy a távolság fogyni kezd, oly gyorsan iramodott előre, míg azokat ismét megelőzte.

Pedig János úr legjobb agarai, a Cicke, Rajkó, a két fehér, Matyi, a nagy Ordas, Kiss Miska Fecskéje s Gergely gróf Armidája voltak nyomában, a többi sereghajtót nem is számítva.

A róka meg-megállt. Sajnálni látszott a berket, melyből kiugrasztották, s neki-nekifutott egy-egy boglyának, mintha azt hinné, hogy amellett elbújhatik, azután mérgesen makogva baktatott újra tovább: a távolból is lehete látni, hogy vicsorítja éles fogait elleneire, mikor visszanéz.

Rossz dolog volt rá nézve ide a síkra kiszorulni, ahol sem búvóhely, sem folyam nincs, mely üldözőitől megmentse. Volt ugyan oldalvást egy kiszakadása a Berettyónak, melyet rákászati tapasztalataiból s nyári fördések után ismert mint jó mély és széles vizet. Jó volna most, ha ez a víz közte és az agarak közt lehetne, mert az agár nem úszik örömest; de odáig megkerítik, s lehúzzák a bundáját, mielőtt megázott volna.

Már a kaszáló közepe táján észre lehet venni, hogy futása lassúdik, nemsokára körül lesz fogva.

– Hajrá, Fecske! Hajrá, Rajkó! Hajrá, Armida! – hangzik minden oldalról.

Az agarak megfeszített gyorsasággal rohannak utána.

A két fehér legközelebb éri; mint a szél, úgy vágtatnak utána, karcsú nyakaik előre vannak feszítve, kétfelől közrebocsátják a rókát, még néhány perc, és elérték.

A róka itt egyszerre megáll, farkát maga alá csapja, s összecsattogtatva fogait szembe áll a két agárral. – Azok meghökkenve állnak meg előtte, mérges nyifogással vetve meg lábaikat, s sebesen csóválva felkunkorodott farkaikat. E percet hasznára fordítja az üldözött vad, s egy oldalszökéssel kisikamlik a két fehér közől, s jobb felé próbál menekülést.

Újra utána valamennyi.

Most Gergely gróf Armidája éri legközelebb.

– Bravó, Armida! Tied a győzelem!

Még egy szökés. A róka egyszerre lelapul, s Armida keresztül ugrik rajta, s csak húsz lépésnyire futtában veszi az észre, hogy a róka elmaradt.

Ez most egyszerre jobbra fordul.

– Rajta, Fecske! – kiált Kiss Miska. És Fecske csakugyan elkapá a rókát. – A jutalom a tied! – Hanem a róka is elkapta Fecskét, olyat harapott az orrán, hogy menten elbocsátotta ismét. Ez is a tied.

Ekkor egyszerre teljes erejéből neki a róka a Berettyó-ágnak. Sikerült a ravasz fickónak annyi üldözőjét kijátszani s oldalréshez jutni. Az agarak mind-mind messze maradnak el mögötte.

Most áll még csak elő Matyi, az ordas, a szóló agár, ez majd megmutatja, hogy mit tud. Eddig meg sem igen erőtette magát, hagyta a többieket vállalkozni, úgyis jól tudta, hogy ezt a rókát egyik sem fogja el, ismerte már a maga emberét! Kettőnek, háromnak meg bír ez felelni. Régi róka! Ismerik már egymást, sokszor találkoztak itt-amott. Most mutassa meg hát, hogy ő ellenében mit tud!

A róka ismét elővette régi cseleit, félreszökellt, meglapult, fogait csattogtatta; mindhiába, próbált ellenféllel volt dolga! Hogy ezt János úr mind nem láthatja! Kérdezzetek meg egy szenvedélyes agarászt, hogy mennyiért adna egy ilyen látványt? Most a róka egyszerre a legsebesebb futás közben meglapul, de Matyi nem ugrik rajta keresztül, mint a szeles Armida tett, hanem amint a róka visszafelé fordítja fejét nekivicsorított fogaival, egyszerre túlnan csap hozzá, mint a villám, s azon pillanatban csak azt látni, hogy a róka bukfencet vet a levegőben; Matyi nyakánál fogva felhajította azt, s alig ért vissza a földre, ismét megkapta hátán a bőrét, s egyet rázott rajta a levegőben, s azzal ismét elhajította, hadd szaladjon megint egy kicsinyt.

– Bravó, Matyi, bravó! – hangzott az egész társaság szájáról.

E kiáltás csak arra buzdítá Matyit, hogy még több bravúrt mutasson nézőinek. Most meg azt követte el, hogy a róka mesterséges sakkfigurái ellenében visszafordította azt a vadászok felé, hogy ott azoknak szeme láttára labdázhasson vele a levegőben. Egy percnél tovább sohasem tartotta szájában a veszedelmes állatot, mert tudta, hogy a másik percben már az is megfogná őtet, s a rókaharapásról igen sajátságos fogalmaik vannak a kutyáknak, azt minden ismeretes harapások közt a legkevésbé szeretik. Ezért addig iparkodott azt hajigálni, földhöz verni, míg kifárasztja. A róka már nem is védte magát, csak futott előre, sántítva, bukdácsolva három lábon. Mindenki azt hitte, hogy már vége van; midőn egyszerre oldalt csap újra, s egy falka ökröt pillantva meg az országúton, egyenesen azoknak iramodik.

A vadászoknak itt egy meglehetős magas korlátot kellett átugratniok, amidőn ismét alkalma nyílt a két delnőnek gyönyörű ügyességét kitüntetni; szerencsésen átszökellt rajta mind a kettő.

E pillanatban egy lovagot láttak meg mind a ketten szemközt jönni rájok az országúton, kinek közeledtét részint a bokrok, részint a félrevont figyelem miatt mind ez ideig észre nem vették. Ez ő!

Flóra arca e percben még pirosabbá lesz, Fannyé halavány, mint a halál.

Ez ő!

Ráismernek mind a ketten. Ez ő. Egyiknek szerető férj, másiknak szeretett ideál.

Flóra örömriadva rohan elé szerelmes sikoltással.

– Rudolf, Rudolf!

Fanny a kétségbeesés némaságával fordul el, s nyargalni kezd visszafelé.

– Az istenért! – kiált Rudolf, kinek arca még ég a szerető nő csókjaitól –, azon hölgyet elragadta a paripa!

– Ez Kárpáthyné! – szól ijedten Flóra, s korbácsot ad lovának, hogy őt utolérje.

Az asszony hanyatt-homlok rohan az avaron keresztül; mindenki azt hiszi, hogy elragadta a mén. Flóra, az öreg Palkó, Kiss Miska és Gergely gróf hasztalan vágtatnak utána, nem bírják megközelíteni, csak Rudolf ér vele.

Most a mén a keskeny gátra kapott fel, s azon nyargal végig, túlnan hatölnyi mélységben a Berettyó vize. Egy bukás, és vége van. De Rudolf utolérte már; ő mindannyi közt a legjobb lovas.

Már egészen mellé jutott. Először látja életében e nőt. Mit tudhatja ő, hogy annyiszor találkozott már vele, ha sohasem vette észre. A paripa tajtékot fúva rohan a delnő alatt; arca oly halvány, és keble úgy hullámzik. Itt van, íme a perc, midőn mellette lovagol az ifjú, lélegzete éri, hajfürteinek lebbenése az ő orcáját legyinti, és neki százszor több oka van most azt óhajtani, hogy bár meghalna e pillanatban; ez ifjú, ez imádott ideál a legszebb, legnemesebb hölgynek, legkedvesebb barátnéjának férje.

Rudolf kénytelen a nekivadított paripa elfogásával felhagyni, ehelyett azon pillanatban, midőn Fanny elszédülten, elaléltan hanyatlik hátra nyergéből, hirtelen megragadja karját, s izmos kézzel odaöleli magához, át a nyeregbe. A nő ájultan borul vállára, a paripa szilajon száguld tova!