XXIII.
A kém
Kecskerey úr szállásán vagyunk.
Nagy hiba volna tőlünk, ha végképpen megfeledkeztünk
volna róla; oly egyéniségeket, mint az övé, nem szabad egyszer látni és azután
elfeledni.
Most ő Pesten lakik, pompás, elegáns szállást tart,
renoméja most is a régi, s minthogy a társadalom ez idő szerint sokkal
elevenebb, annál szükségesebb alkatrészét képezi ő annak; amint
szavajárása: ő amalgamázza a társadalom különféle elemeit. (Ez a
barbár mór kémiai műszó akkoriban kezdett a tükörcsináló műhelyeken
kívül is divatba jönni.)
Még reggel van, s az érdemes úr még nincs felöltözve; mikor
pedig azt mondjuk, hogy nincs felöltözve, ezt a szó betű szerinti
értelmében kell venni. Ott ül a szoba közepén, egy gazdag bíborottománon,
csupán egy veres burnuszba burkolva, roppant csibukot harapdálva, s fújva maga
körül a füstöt, és egy átelleni nagy állótükörből nézi magát. Pedig bizony
nincs mit gyönyörködni magán. Nagyon rosszul élne meg, ha modellnek kellene
magát árulnia az atelierk-ben – haneha karikatúrákhoz. Háttal az ottomán túlsó
felén egy vele csaknem egyenlő nagyságú orángutáng ül hasonló kecses
helyzetben, hasonló burnuszban, szinte csibukozva, s szinte egy átelleni
tükörben nézi magát. Már ez inkább méltán, mert ő majomnak csakugyan elég
csúnya.
Körül elszórt illatos szerelmes levelek kevernek, s
lábbal tapodott versezetek, hangjegyek s más afféle veszendő dolgok; körül
a falon válogatott mindenféle képek, mik, ha egymásra nézhetnének, bizonyosan
nagyon elszégyellnék magukat; az asztalon valódi herculaneumi bronzcsészében
látogatójegyek, mind merő nevezetes férfiak- és delnőktől.
A szőnyegek mind női gyöngéd kezek hímzései,
vadászatok, kutyák, lovak arcképeivel. Az elszőnyegezett falak titkos
ajtócskákat engednek sejteni, s az ablakok mind kettős függönyökkel vannak
takarva.
Künn az előszobában egy kis szerecsen groom vakarja
a fülét unalmában, akinek utasításul van adva, hogy reggeli tizenkét
óráig semmiféle férfi látogatót be nem szabad bocsátani. Tehát azon
vakmerő eszme van mellé csatolva, hogy ilyenkor őt a hölgyek
látogathatják.
Mind e tilalom dacára megtörténik, hogy a határozott
csöngetésre bebocsát egy férfit Juszuf, s Kecskerey úr kezdi hallani, mint
beszél az érkezettel a néger fickó saját kaffer nyelvén, s nagyon örül neki.
– Ki az? Jusszuf! – kiált Kecskerey úr erre oly éles
hangon, hogy a pávián ott a háta mögött ijedtében sikoltani kezd.
Felelet helyett maga az érkezett ront be az ajtón:
– Impertinensek ezek a kiváltságos jó barátok! – mormogja
magában Kecskerey úr, amidőn az ajtaján bebukó férfit megpillantja, s nagy
megelégedésére szolgál látni, mint hökken vissza az érkező szokatlan
pongyolájától.
Hanem egy perc múlva ráismer, s határozott vígsággal
kiált fel, eléje nyújtva hosszú, száraz kezét.
– Ah, Abellino! Te vagy az? Honnét hullottál ide? Azt
hittük, már mediatisáltattad magadat Indiában. Jer, ülj mellém. Hoztál azokból
a famóz pastillokból, amiket zseniális leveleidben említesz?
– Vigyen el az ördög majmoddal együtt – szitkozódék az
érkező –, most nem tudtam, hogy melyitek a gazda, úgy hasonlítotok
egymáshoz, üssön bele a mennykő!
– Ah, ez most a legdivatosabb neme az udvariasságnak
Egyiptomban? Egyébiránt majmom le van kötelezve a bók által. Zsokó, bizonyítsd
be neveltségedet azáltal, hogy nyújts egy pipát vendégemnek.
Zsokó meg is tette, hogy elhozta a pipát, hanem olyat
húzott vele a vendég lábaszárára, hogy az nem bánta volna, ha nem hozott volna
neki pipát.
– Verje meg a számum a piszkos rokonodat! Ha tudom,
máskor bottal jövök hozzád. Indiában is jártam majmok között, de ott az ember
pisztolyt hord, és lelövi az ilyen ocsmány állatot.
– Ah, hagyd el, barátom. A majmokból lett az emberi faj.
Én azt állítom, hogy az ember eredetileg majom volt. Őseink iránt tehát
illendő tisztelettel kell viseltetnünk.
Kecskerey olyan ember, akinek mindenféle gorombaságot el
lehet mondani, de ki aztán mindenféle gorombaságot vissza is ad.
– Azonban jer, ülj ide mellém, és tedd magadat
kényelembe! Jusszuf, tölts vendégem számára pipát. Sajnálom, hogy nargilával
nem szolgálhatok.
Abellino leveté bő köpenyét, melyet válla körül
tekergetett, s szembe ült Kecskerey úrral, hogy időközönkint a majmot
papirosgalacsinokkal hajigálhassa.
– Tehát mi hozott ismét vissza e birodalomba, én
hősöm, én trubadúrom? – kérdé Kecskerey. – Bizonyosan szerelmes kalandok,
nevezetes afférek; fogadni mernék, hogy egy indu vestaliát szöktettél egy
Budhurból.
– Elébb felelj arra, van-e még itt valami híre elébbi
afféremnek?
Kecskerey úr neheztelő arccal felel:
– Édes barátom, nagyon sokat teszesz fel magadról. Azt
kívánod, hogy egy esztendeig egyébről se beszéljenek, mint a te rongyos
párbajodról. Van eszébe valakinek. Úgy elfelejtettek, mintha sohasem lettél
volna. Fennimort megölted. Fennimornak volt egy cadet öccse, ki ezáltal
majorescóvá lett. A minap kérdezték tőle, hogy mért nem sürgeti az ellened
indított pert? „Van eszem – monda –, hogy jóltevőmet üldözzem!” – Ma estve
találkozhatol vele itt nálam, sokkal derekabb fiú, mint bátyja volt; nagyon fog
örülni, ha meglát.
– Részemről a szerencse. Tehát beszéljünk
egyébről. Úgy látszik, hogy most Pest kezd lenni az elegáns világ fészke,
amit abból gyanítok, hogy te itt vagy établírozva. Mit csináltok ti itt?
– Terjesztjük a civilizációt. Kissé fádabb mulatság, mint
Párizsban tölteni a szezont, de néhány magyar mágnás fejébe vette, hogy ezentúl
Pesten lakjék, s most azoknak a kedvéért mások és mások kedvéért ismét mások
tanyáznak ebben a kedves városban, melyben éppen akkora a köd, mint Londonban,
s illúzióra ennyi is elég.
– Ez mind jó. Hanem a többek között mit tudsz
Kárpáthyékról?
Kecskerey úr büszkén fúvá fel magát, mint egy béka, s
torkának feszített hangján recsegé:
– Kinek tartasz te engemet, barátom? Kémed vagyok én
neked, ki a családok titkaiba befúrja magát, hogy azoknak árulója legyen?
Minő föltétel ez rólam!
Abellino nyugodt lélekkel hajigálta a kezébe akadt
látogatójegyeket Zsokó fejéhez; ismerte már Kecskerey úr szokását. Ő
minden dehonesztáló megbízást és kérdést a legnagyobb méltatlankodással szokott
visszautasítani, hanem azért elvégzi azokat, és ad feleletet.
– Bánom is én, akármit csinálnak tőlem Kárpáthyék!
Mi gondom nekem arra? Tőlem beszélheti a világ, hogy Kárpáthyné mindennap
más szeretőt vált, hogy ma gróf Erdeyvel, holnap Kiss Miskával sző
viszonyt, hogy az öreg Jancsi úr maga csődíti a házibarátokat
Kárpátfalvára, s gyönyörködik benne, ha neje azokat szeretetre méltóknak találja;
Kiss Miskával számtalanszor engedi őt egyedül szomszéd falvakra látogatóba
járni, s más effélét; mi gondom nekem mindezekre? Annyit sem gondolok rá, mint
arra, hogy a majmom mit álmodott.
Abellino békét hagyott a látogatójegyeknek, s érdekelten
kezde hallgatni.
Kecskerey pedig úgy tett, mintha nem az ő kedvéért
beszélne, s azért is a kis szerecsenre kezdett kiabálni.
– Bre bre! Khizmetkiár!
A groom futott befelé.
– Ne bujurszünüz csultámüm! (Parancsolj, uram!)
– Eszbaplerimi! Csizmelerimi! (Ruhámat, csizmámat!) A kis
fickó futott, s hozta a nagy sárga csizmát.
– Khair csizmelirimi, szamár, hanem a papucsom add ide!
Milyen nehéz baromból embert formálni!
Abellino ezalatt sajátságos gyönyörűségét találta
benne lovagkorbácsával a kis groom kifelé forduló lábikráira egyet csíphetni;
általában különös kedve volt minden útjába akadó bútorral éreztetni
szupremáciáját, s nagyon örült neki, hogy a dohányhamut a padlat mázába
tapodhatta, s addig meg nem nyugodott, míg egy kezébe akadt ollónak ki nem
tekerte a nyakát.
Kecskerey ezalatt felöltözött, legalább ő azt hitte
magáról.
– Nos, édes barátom, tehát visszajöttél Indiákról –
szólt, protektori arccal öltve karját Abellinóéba, s elkezdett vele sétálni a
tágas teremben alá s fel –, nem kétlem, miszerint ezentúl állandóul itt fogsz
körünkben maradni, s estélyeimet jelenléteddel boldogítod.
– Köszönöm az estélyeket, de most nem vagyok elég gazdag,
hogy azokban részt vehessek. Griffard felmondta a további hitelezést, s nekem
meg kell tanulnom a gazdálkodást, mint akármely más filiszternek.
– Ah, kár volna érted, ez nem neked való mulatság. Annál
okosabban tennél, ha kibékülnél nagybátyáddal.
– De már a koldus mesterségénél többre becsülöm a
banditáét.
– Az is jó. Tudniillik, hogy jó tőled a gondolat; de
nem az említett mesterség. Te meglehetős kelepcében vagy most.
– Amilyet csak képzelni lehet.
– Nagybátyád feleségébe még mindig szerelmes vagy-e?
– Az nem; hanem attól tartok, hogy más lehet belé
szerelmes.
– Bizony az különös volna.
– Mi volna oly különös?
– Ez az öregúr egészen megváltozott. Húsz évvel ifjabbnak
látszik; az ember alig ismerne rá; jó életrendet tart, tán ügyes orvosai
vannak. Azután családotokban van, hogy titeket a késő vénségig szeretetre
méltóknak tartanak az asszonyok. A minap találkoztam Szolnokon sógorasszonyoddal,
de mintha sokkal boldogabbnak, sokkal elégültebbnek látszott volna.
– Ördög és pokol! – kiálta fel dühösen Abellino,
kiszakítva karját Kecskereyéből, s haragosan vágta magát egy karszékbe.
– Ki lehet annak az oka, hogy e nő boldogabb, hogy e
nő elégült? Mert az nem lehet, hogy erre férje képes volna, ez hazugság,
ez csalás!
– Meglehet, barátom, hogy hazugság, hogy csalás – szólt
Kecskerey, hidegvérrel véve térdét két keze közé, s hintázva magát egy szán
alakú amerikai széken.
– Ha én azt be tudnám bizonyítani, hogy e nő
valakibe szerelmes, ha azt valami világosan, valami csattanó zajos modorban
napfényre lehetne hozni, hogy ő tilos viszonyban él valakivel…
– Persze, hogy az reád nézve megbecsülhetetlen eset
volna.
– Engem kijátszanak!
– Biz az megeshetik, hogy kijátszanak. Az öregúr képes
elnézni neje hűtlenségét, csak hogy téged örökségi igényeidtől
megfosszon.
– De ez nem lehet, ez nem lehet. Ily gyalázatot nem
tűrnek el törvényeink.
Kecskerey felkacagott.
– Barátom, ha törvényeink nagyon lelkiismeretes
kutatásokat akarnának tenni családjaink származási rendében, igen furcsa
konfúziók támadhatnának a családfák készítésében.
– De azt mégsem fognák megengedni, hogy egy nyomorult
koldusnő feltolakodjék egy előkelő családba, s egy életroskadt
férj oldala mellett idegen fickók becstelen szerelme által elrabolja a
törvényes örökös előnyeit.
Ezen még nagyobbat kacagott Kecskerey.
– Amióta elváltunk, nagyon morális ember vált
belőled. Ilyen idegen fickó magad is örömest lettél volna, még egy év
előtt is.
– Tréfa à part, barátom. Látod, hogy én ruinált ember
vagyok; ördögi, pokoli cselszövénnyel semmivé tett ember. Találjon megtörténni
az, amitől rettegek, akkor főbe lőhetem magamat. Nekem
mindenáron kell tudnom valamit, ami Kárpáthynét a törvény előtt
kompromittálhatja, s ha nincs ilyesmi, kell azt előidéznem.
Kecskerey neheztelő arcot öltött.
– Édes barátom. Én meg nem foghatom, miért mondod ezeket
nekem? Úgy nézek-e én ki, mint aki ilyen dolgokban tanácsot fog adni? Az
ilyesmit komolyan kikérem magamnak. Bánom én; csinálj amit akarsz. A télen itt
fognak lakni Kárpáthyék. Tedd, ami neked tetszik; vesztegesd meg cselédeiket,
uszítsd rájok kreatúráidat, akik az asszonyt eltántorítsák, és azután
rávalljanak, rakd körül kémekkel, vigyáztass minden lépésére, s add a dolgot
furfangos prókátorok kezébe; de nekem hagyj békét, én gentleman vagyok és sem
kém, sem fizetett mefisztó, sem bérelt cicisbeo nem leszek.
Az érdemes gentleman sietett magáról lemosni minden ilyes
árnyalatnak legkisebb gondolatját is, hanem azért adott utasítást, hogy mit
tegyen Abellino. Tiltakozott minden tanácskérés ellen, hanem azért iparkodott
kimerítő feleletet adni.
Abellino nagyon meg volt vele elégedve. Új tervek kezdtek
agyában keletkezni; véve kalapját, és azzal barátságosan elbúcsúzott,
kölcsönösen lovagias szavakat adva, hogy minél hamarább ismét látandják
egymást.
|