XXVI. Kellemetlen fölfedezések

Néhány hónapig nem látjuk ismerőseinket. Úgy teszünk, mint az amerikai lapszerkesztő: pihenést adunk a közönségnek, azalatt fördőkre és bivalyvadászatra járván, hanem ha megtértünk, majd igen szép vadászkalandokat fogunk mesélhetni.

Ezalatt éppen vége van a fördői szezonnak, a főuraságok mindenünnen megtértek téli szállásaikra. Kezdenek már többen Pestre gyülekezni, s itt alakítanak köröket, ami bizonyosan nem csekély lendületet ad a fővárosnak.

Szentirmayék is megérkeztek, s a szép hölgy és a derék férfi ideáljai a magasabb köröknek. Mindenki iparkodik velök ismeretséget köthetni, s elég delnő és lovag akad, ki a férj vagy a nő után eped, természetesen mind hasztalan.

De legnagyobb zajt üt Kecskerey úr megérkezte. Hol volt, merre járt Kecskerey úr? – Műutazást tett a hazában. Beszéltek róla a hírlapok. Hol volt, merre járt, mely úri asztaloknál ebédelt, hogy fogadtatott? Általános diadallal mindenütt; körútja egyetlen szívhódítási expedíció volt. Mindenkit elbájolt, elragadtatott, és emléke örökre feledhetetlen lesz mindazon helyeken, ahol egyszer megfordult. Ezt mondták a hírlapok, obligát magasztalásokkal kísérve a szívély-, kedély- és nedélydús delnőket és delkisasszonyokat, kik őt szívesen látták.

Megérkezék azonban végtére! Nála nélkül vajmi unalmas lett volna az egész téli szezon. Addig nem is beszéltek sem bálokról, sem estélyekről, amíg ő vissza nem jött. Ilyesmit elrendezni sajátszerű tehetség, tulajdon hivatás kell, s ez kiválólag Kecskerey barátunké. Mert minthogy az egész világ Kecskerey barátunknak hívja őt, illő, hogy mi is úgy címezzük.

A legelső dolog egy jóravaló férfiklubot gyűjteni össze válogatott gentlemanekből, olyasmit, amit most kaszinónak nevezünk, s keresztülesve azokon az apró párbajokon, melyeknek okvetlenül kellett történni a tagok megválogatása következtében, mint megszilárdult testületet mutathatjuk azt be, ahol csak igen jeles és kitűnő gavallérokkal fogunk összejőni.

Kecskerey úr maga is ugyanazon érdekes alak, s midőn délesti óráiban felteszi magában, hogy szeretetre méltó legyen, annyi kedves csípős anekdotát tud mesélni műutazása köréből, hogy még a tekeasztalokat is odahagyják az ő elmés előadásait hallgatandók, mely után igen sok szívély-, kedély- és nedélydús családhoz nem volna tanácsos másodszor betenni a lábát az érdemes gentlemannek.

Éppen most is valami lesz a begyében, mert nagyon suttog az ismerősökkel, figyelmessé téve, hogy ha Abellinóval beszélgetni látják, majd gyűljenek körüle, mert az igen érdekes jelenet fog lenni.

– Vajon micsoda nagy baj érhette Abellinót, hogy Kecskerey barátunk ily könnyeden beszélhet felőle? – kérdé Livius, Rudolfhoz fordulva. – Mert különben több tekintettel szokott viseltetni a Kárpáthy majorátus leendő örököse iránt.

Rudolf vállat vonított. Bánta is ő, akármi történt Abellinóval. Íme, most lép be! Most is az a dacos, hetyke lépés, az a büszke, kötekedő tekintet, mintha az egész világ az ő inasaival volna tele, az a visszataszító szépség – szép, de üres vonások.

– Ah, jó estvét, Béla, jó estvét! – rikácsol felé messziről Kecskerey barátunk, meg sem mozdulva helyéből, ahol lábait átölelve ül, mint ahogy a régi magyar kártyákon festik a makk kettőst.

Abellino erre odajárul, személye iránti különös figyelemnek tulajdonítva azt, miszerint egy egész csomó gavallért húz oda magával, kik elhagyják tekeasztalaikat, whistpartijaikat, s körüle gyülekeznek.

– Gratulálok! – kiált éles orrhangon Kecskerey, hosszú kezeit Abellino felé lobogtatva.

– Mit gratulálsz nekem, te makk csali? – (Lám, Abellinónak is feltűnt az általunk említett nagy hasonlatosság ama históriai képhez.)

Ez Abellino részére húzta a nevetőket.

– Tudod, hogy nagybátyádtól jövök, kedvesem.

– Ah, ez más – szólt Abellino szelídebben hangolva, s jónak látta Kecskerey barátunkat egy kissé dédelgetni, mert hisz az ügyében járt, és bizonyosan kedvező híreket hoz.

– Hát mit csinál az én kedves jó öregem?

– Hiszen éppen azért gratulálok. Mindnyájan köszöntetnek, csókolnak, ölelnek odahaza. Az öregúr egészséges, mint a makk, mint a fáról szakasztott alma. Ne legyen miatta legkisebb aggodalmad, a nagybácsi jól érzi magát. Hanem a nagynéni beteg, nagyon beteg, és alkalmasint még betegebb fog lenni.

– Szegény nagynéni – szólt Abellino, magában gondolva, hogy alkalmasint ez hát az a jó hír, amiért gratulálni kellett. – Valóban jó hír. Talán meg is hal ez asszony. – És mi baja?

– Hja! nagyon veszélyes baja van. Ahogy arca, termete megváltozott azóta, soha rá nem ismernél. Az a szép rózsaarc és az a karcsú őzike termet! Mind odavan!

(Úgy kell neki – gondolá titkon Abellino –, el kell vesznie azon természettelen viszony miatt, mit egy vénemberrel kötött. Úgy kell neki.)

– Bizony, barátom – folytatá Kecskerey –, midőn legutóbb láttam, már akkor orvosai megtilták neki mind a lovaglást, mind a kocsizást.

Abellinónak még most sem jutott volna eszébe az igazi gondolat, ha véletlenül egypár gyorsabb eszű ember, ki azért jött ide, hogy nevetni fog, s így könnyebben kitalálta a gondolatok élét, el nem kacagta volna rá magát. Ez egyszerre világot derített agyában.

– Ezer ördög! Ha te most igazat beszélsz!

Abellino arca nem bírta elrejteni a dühöt, mely belsejében felforrott e szóra.

– Hisz különben mi okom lett volna gratulálni? – szólt Kecskerey nevetve.

– Ah, ez infámia! – kiálta fel magánkívül Abellino.

A körülállók szánni kezdték, s az érzékenyebb szívűek széledeztek körüle. Azt mégis borzasztó elgondolni, hogy ez ember, kit beléptekor milliók urának tartottunk, és maga is annak tartotta magát, íme, néhány szóval koldussá van avatva.

Csak Kecskerey nem szánta. Ő nem szán senkit, aki szerencsétlen; neki csak boldog emberekhez van köze.

– Eszerint nincs mit tenni más számomra – mormolá fogai közt Abellino –, mint vagy magamat ölni meg, vagy ezt az asszonyt.

Kecskerey oly hangosan, ahogy torkán kifért, felelt e kétségbeesett mormogásra.

– Már ha gyilkolni akarsz, barátom, akkor olvasd Pitavált, abban mindenféle nemeit és fajait meg fogod ismerhetni a mérgezéseknek növényi és ásványi méreggel, a késsel és baltával, pisztollyal és hurokkal való gyilkolásoknak s a corpus delicti hogyan és miképpen való eltüntetésének, elásva, eldarabolva, vízbe süllyesztve, megégetve. Az egész egy tizenkét kötetes kis könyvtár; amit ha az ember végigolvasott, magamagáról is azt hiszi, hogy gyilkos. Ajánlom ezt figyelmedbe. Hahaha.

Abellino minderre nem ügyelt.

– Ki lehet az, akit ez asszony szeret?

– Nézz körül, barátom, és fogd rá valakire.

– Legalább azt szeretném megismerni és megölni.

– Én egész bizonyossággal tudom, hogy kit szeret – szólt Kecskerey.

– Kit? – kérdé Abellino villogó szemekkel. – Óh, azt az embert szeretném ismerni!

Kecskerey mulatságot csinált belőle, s nyakát vállai közé húzva folytatá:

– Akárhányszor láttam őt vele ölelkezni, nyakába borulni és megcsókolni.

– Ki az? Ki az? – kiálta Abellino megragadva Kecskerey karját.

– Szeretnéd tudni?

– Akarom tudni!

– Hát – a férje.

– Ez ostoba gúny! – szólt Abellino egészen elfeledkezve magáról. – Ezt senki sem foga hinni. Azon nő szeret valakit! Szeret valakit gyalázatos átadással. És ez a vén gazember tudja, és eltűri, csakhogy rajtam bosszút állhasson. De én kitudom, hogy ki az! Kitudom, ha az ördög is, és gyalázatos pert indítok ez asszony ellen, amilyet még ember nem látott.

Többen azok közül, kik hozzá közel álltak, tréfásan kezdtek mentegetőzni, hogy rájuk ne gyanakodjék, ők ártatlanok az egészben, ők nem dicsekedhetnek Kárpáthyné boldog hajlandóságával.

E percben erős, férfias hang szólalt meg közöttük.

Rudolf volt az.

– Uraim! Önök nem veszik észre, hogy helytelen és nemesemberekhez nem illő tréfát követnek el egy asszony nevével, akit sértegetni senkinek sincs oka, sem joga a világon.

– Mi ez, Rudolf? Mit érdekel téged ez ügy? – kérdé Kecskerey elcsodálkozva.

– Az, hogy én férfi vagyok, és nem engedem, hogy előttem egy nőt rágalmazzanak, akit én tisztelek.

Ez nagy szó. Már erre csakugyan el kellett hallgatni. Nemcsak azért, mert Rudolfnak igaza volt, s mert ő erkölcsi tekintéllyel bír a világ előtt, hanem azért is, mert ő legjobb vívó és lövő a környékben, és hidegvérű és szerencsés.

A klubban nem hozták többet elő Kárpáthynét.

Flóra pedig megtudta az esetet, s örömében, gyönyörűségében összevissza csókolá érte férjét.