|
XXVII.
Kárpáthy Zoltán
Amiről Abellinónak reszketni kellett, megtörtént. –
Kárpáthy Jánosné anya lett. Fiat szült.
Egy reggelen ezen örömhírrel lepé meg háziorvosa a
nábobot:
– Önnek neje fiat szült!
Ki merne hozzáfogni, hogy János örömét leírja? Amit csak
remélni, csak képzelni mert magában, legmerészebb, legforróbb vágya teljesült:
nejének fia van! Fiú! aki nevét örökölni, örökíteni fogja, aki boldogabb
időben születvén, helyrehozza apjának hibáit, s ifjú erényekkel váltandja
be a vén adósságokat, mikkel a Kárpáthy-család hazának és emberiségnek
tartozik.
Mivé fog lehetni e fiú nemesebb nevelés által, mint
minőben ősei részesültek! Mennyi boldogság, mennyi nagyság vár majd
egykor rá! Hogy fogják nevét milliók áldani!
Csak addig élhetne még, míg őt beszélni hallja, hogy
figyelhetne édes gagyogásira, hogy mondhatna neki szavakat, miket az
megtanuljon és ne felejtsen el soha, hogy majd ha egykor a nagy és nemes eszmék
ünnepelt hőse leend, elmondhassa: „Ezeknek neveit a jó öreg Kárpáthy
Jánostól hallottam legelőször”.
Mi legyen e fiú neve? Egyike azon fejedelmek nevének, kik
a legelső Kárpáthy őssel áldomást ittak a szép Hunnia földén. Legyen
Zoltán. Kárpáthy Zoltán! Milyen szépen fog az hangzani!
Majdan odahozták hozzá az új világpolgárt, s odatették
kezébe, hogy ölelje, hogy csókolja meg: az örömkönny kicsordult szeméből,
alig látott tőle, pedig úgy óhajtott látni! Repeső tekintettel nézte
a gyermeket. Szép, erőteljes fiú volt az, mint egy kis piros képű
angyal, hogy apró kezecskéinél s nyakánál szinte ránc támadt a kövérség miatt,
szája alig volt nagyobb, mint egy szamóca, hanem ragyogó szemei, miknek tiszta
lazúrját semmi drágakőhöz nem lehet hasonlítani, annál nagyobbak, s ha
olykor lecsukta azokat, a hosszú szempillák gömbölyű orcáira feküdtek. Nem
sírt, egészen komoly volt, mintha most is tudná már, hogy a gyöngeség milyen
nagy szégyen, s midőn János úr elragadtatással emelé őt ajkaihoz, s
szúrós, tövises bajuszával összevissza csókolá piros két orcáját, még
mosolyogni kezdett, s vígan kiáltott egypárszor, amit azután a körülállók János
úrral együtt találgattak, hogy mit mondott.
– Beszélj még, lelkem kicsinyem – rebegé János, látva,
hogy a gyermek mindenféle változatokra illeszti apró gömbölyű ajkait,
mintha tudná ő jól, hogy mit akar mondani, de nem találná rá az igazi
szót. – Mondjad, mondjad! Ne félj semmit, megértjük mi! Mit mondtál megint?
Az orvos azonban és a tudós asszonyok jónak látták
megérteni a csecsemő beszédét, odamagyarázva azt, hogy az visszakívánkozik
már anyjához, azért elég lesz most az egyszerre a szeretgetés, s kivették
őt János úr kezéből, visszavitték anyjához, mely után a jó úr nem
tehetett egyebet, mint hogy odalopózott a mellékszobába, s ott hallgatózott,
ott fülelt, ha nem sír-e a gyermek; minden kijövőtől megkérdezte, hogy
mit csinál, hogy van azóta – és minden bemenőtől izent neki valamit.
Ki bírná örömét leírni, ha egy-egy vidám kiáltása a
gyermeknek kihallatszott a szobából; hiszen csak még egyszer megkaphassa,
sohasem teszi őt le kezéből!
Dél felé ismét kijött hozzá az orvos, s kérte őt,
hogy menjen át vele más szobába.
– Miért? Én szeretek itt lenni. Legalább hallom, amit
róla beszélnek.
– Igen, de én meg nem akarom, hogy odabenn meghallják,
amit mi beszélünk.
János rámeredt. Rosszul kezde lenni az orvos hideg tekintetétől,
s gépileg követte őt a szomszéd terembe.
– Nos, uram; mi az, amit ön nekem akar mondani, hogy
mások meg ne hallják?
– Nagyságos uram. Ma nagy öröm szállt nagyságod házára.
– Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent.
– Isten nagy örömöt mért nagyságod szívére, de jónak
látta a fájdalom által is próbára tenni azt.
– Mit akar ön mondani? – ordíta fel ijedten Kárpáthy, s
arca elkékült.
– Lám, nagyságos uram, ez volt, amitől féltem, azért
híttam ki a mellékszobából; legyen ön keresztyén, és tanulja viselni az Isten
kezét.
– Ne kínozzon ön, mondja, mi történik?
– Nagyságod neje meg fog halni.
Kárpáthy egy szó nélkül állt meg e hír után. Most azon a
helyen maradt állva, és egy hang nem repült el szájáról.
– Ha volna számára e világon segély – szólt az orvos –,
azt mondanám, még van remény; de kötelességem megmondani önnek, hogy számára
csak órák, csak percek vannak még hátra, azért, nagyságos uram, tegyen
erőszakot indulatjain, s jöjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert
kevés szava van még hátra.
Kárpáthy hagyta magát vezetni a haldokló szobájába.
Előtte összefolyt a világ; nem látott ő senkit, nem hallott semmit,
csak őt látta ott fekünni halványan, elhervadtan, a halál verítékével
gyönyörű arcain, a halál halaványságával édes ajkai körül, a halál megtört
fényével szép lelkes szemeiben.
Odaállt ágya mellé, és nem szólt egy szót is. Szemei
könnytelenek voltak. A szoba tele van szolgálattevő nőkkel. Itt-ott
elfojtott zokogás hallik. Nem lát ő, nem hall ő semmit. Csak a
haldoklóra néz némán, mereven. Az ágy mellett kétfelől két ismerős
nő ül, egyik Teréz, a másik Flóra.
A jó öreg nagynéne összekulcsolt kezekkel imádkozik,
arcát a vánkosba rejtve. Flóra a kisgyermeket tartja ölében, ki keblén
csendesen elaludt.
A beteg felemeli törtvilágú szemeit férjéhez; kinyújtja
reszkető forró kezét, s megfogja vele férjeét, s odavonja azt lihegő
ajkaihoz.
– …Emlékezzék rám… – susogja alig hallhatólag.
János nem hallja, nem eszmél reá, mit mondott neki, csak
mind a két kezében tartja neje kezét, mintha azt hinné, hogy ezáltal
visszatartja őt a haláltól.
A haldokló nyögése mindig nehezebb lesz, keble lázasabban
piheg, fejét nem bírja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg
még, melyek iszonyú kínt okozhatnak neki; óh, a test küzdelme a lélekkel mily
nehéz, amíg egymástól el bírnak szakadni! Zavart, hagymázos szavakat mond
csupán – az írisz és az amaránt… a sárga jávor – szegény árva jávor, ültessétek
azt máshová… eljössz-e hozzám, ha meghalok? Ha meghalok, szabad lesz hozzám
eljönnöd…
János érzi a kezében tartott kéz szorításáról, minő
iszonyú kínt kell ezalatt kiállania, amíg e szavakat mondja.
Alig egyórai nehéz küzdés után elcsendesült a beteg lázas
küzdése, vérerei nem lüktetnek oly sebesen, keze nem oly forró többé;
lélegzetvétele megkönnyebbül.
Tisztán kezd látni ismét, mindenkire ráismer. Nyugodt,
szelíd hangon szólt a körüle állókhoz, arcának kínos izzadsága elmúlik.
– Férjem, kedves férjem – szól, érzékeny tekintetet vetve
Jánosra.
A férj örül magában, gondolva, hogy ez a gyógyulás jele;
az orvos lecsüggeszti fejét, ő tudja, hogy ez a halál jele.
Azután Flórához fordul a beteg. Kérő tekintetét
megérti a barátné, s ölében tartott kisdedét odatartja a beteg ajkához.
Fanny hevesen, édesen szorítja őt lihegő keblére,
összecsókolja az alvó gyermek arcát, ki minden csóknál felnyitja nagy, sötétkék
szemeit, s ismét lehunyja, és alszik tovább.
Az anya visszateszi őt Flóra keblére, s megszorítja
a delnő kezét, és suttogva rebegi:
– Légy anyja gyermekemnek.
Flóra nem tud felelni neki, csak fejével int. Hang nem
jön ajkára; fejét félrefordítja, hogy ne lássa a haldokló szemeinek
könnyezését.
Ekkor elvonja kezeit a beteg, és összetéve keblén,
elrebegi az egyszerű imát, mire gyermekkorában tanították még:
– Isten. Én Istenem. Légy irgalmas nékem. Szegény
bűnös leányodnak. Most és mindenkoron. Ámen…
Azzal lehunyja szemeit csöndesen, és elalszik.
– Elaludt… – suttogja a férj csöndesen.
– Meghalt… – rebegi az orvos bánatos tekintettel.
És a jó öreg nábob térdre hull az ágy mellett, s arcát a
holt párnáiba temetve, zokog keservesen… keservesen…
A nő alszik, és álma örök. Arcán túlvilág
halványsága dereng. Most már álmodhatik boldog szerelemről – a
föltámadásig… Senki sem fogja őt többé felkölteni…
|