XXIX. A végintézet

Rudolfot már várták a kastélyban. Amint leugrott lováról, az előcsarnokban várakozó Pál rögtön felvezette őt Kárpáthyhoz. A cselédség mind fekete ruhát kapott, amióta az úrnőt eltemették, s a tükrök és címerek a szobákban még azon módon be voltak fekete fátyollal húzva, ahogy a temetés napján hagyták.

János magánszobájában várt Rudolfra, s amint belépni látta őt, felkelt helyéből, és eléje sietett, s megrázta forrón az érkező kezét.

– Köszönöm, Rudolf, köszönöm, hogy eljöttél; megbocsátasz, hogy ily órában, ily sietséggel küldtem érted. Hozott az isten! Nagyon köszönöm, hogy eljöttél. – Rudolf, én olyan különösen érzem magamat. Három nap óta valami szokatlan kellemes érzés állja el tagjaimat, hogy éjjel felkölt álmomból, s a különös öröm miatt, vagy nem is tudom minek nevezzem, nem lelem helyemet. Én halálomat érzem. Kérlek, ne mondj ellent. Nem félek én attól; vágyódom utána. Olykor valami gyors zúgás csap el fülem mellett, mintha valami sebesen elrepült volna mellette. Én tudom, mi az. Kétszer éreztem hasonlóul, mindkétszer szélütést kaptam; úgy hiszem, most ez az utolsó lesz. Örömmel gondolok rá, legkisebb félelmet sem érzek előtte. Azért küldtem hozzád, hogy most józan ésszel, nyugodt vérrel végintézetet tegyek, melynek végrehajtására téged kívántalak felkérni. Elfogadod-e azt?

Rudolf némán inté helyeslesét.

– Jer tehát velem a levéltárba. A többi tanúk mind ott várnak már. Akiket hirtelen összegyűjthettem, különben becsületes emberek mind.

Amíg végigmentek három-négy szobán, János gyakran megállítá Rudolfot, elmondva neki:

– Nézd, itt ezen szobában hallottam őt legutoljára nevetni – ott ama széken feledé sálját, most is ott van – amott az asztalon egy pár kesztyű, miket legutoljára viselt – itt ült – itt rajzolt – amott a zongora most is felnyitva, az ábrándmű kitárva a támlán. Ha még egyszer visszajönne!

Majd egy szobába nyitott be, melyet amint a gyertyák megvilágították, Rudolf döbbenve rendült össze.

– Öreg, nem jó helyen járunk. Eltévedtél tulajdon házadban, ez nőd hálószobája.

– Tudom. De nem jöhetek el mellette soha, hogy be ne lépjek. Ma mégis utoljára látom azt, mert holnap be fogom falaztatni. Látod, minden úgy maradt, ahogy ő hagyta. Nem ezen szobában halt meg, ne borzadj tőle. (Óh, Rudolfnak egészen más oka volt borzadályt érezni e helyen.) Amaz a kertre nyílik. Látod, minden a régi helyén: a lámpa, melynél írni szokott, az asztalon egy félig megírt levél, melyet senki sem olvasott. Százszor bejöttem azóta a szobába, soha egy betűt nem olvastam abból. Szentség az előttem. Az ágy előtt még a két kis hímzett papucs, akkorák, mintha gyermek számára volnának készítve. Az asztalon egy kitárt imakönyv, melynek magától szétnyílt lapjai közt egy írisz és egy amaránt és egy jávorfalevél. Nagyon szerette e virágokat.

– Menjünk innen, menjünk – sürgeté őt Rudolf. – Nekem fáj az, amit te beszélsz.

– Neked fáj, és nekem jólesik. Egész napokat elültem itt, ezeken a helyeken, s visszagondoltam magamban minden szót, amit mondott, láttam őt magam előtt mindenütt, ébren, aluva, mosolyogva, szomorúan – láttam, mint hajolt a félig kész hímzés fölé; láttam, mint hajtá szép fejét e vánkosokra; láttam álmodni, láttam meghalni…

– Óh, jerünk, jerünk innen.

– Elmegyünk, Rudolf. Mármost nem jövök vissza többet soha. Holnap sima fal lesz az ajtó helyén, az ablakra vastáblák jönnek. Érzem, hogy nem kell őt itt többé felkeresnem. Másutt, másutt fogom én őt felkeresni, más szobában lakunk mi majd együtt. Menjünk, menjünk.

És könnytelenül, mosolyogva, mint aki menyegzőjére készül, hagyá el a szobát, az ajtóból még egy pillanatot vetve szemével, még egy néma csókot vetve kezével a sötétség felé, mintha senkitől sem, csak általa látott kedves lényt üdvözölne utolszor.

– Jerünk, jerünk!

A levéltár nagy termében ott várták már a tanúk.

Négyen voltak: a helybeli jegyző, egy fiatal, telt képű férfi, ki a meleg kályhának támaszkodott háttal; a jószágigazgató, az emberséges Varga Péter, ki azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is, mint a többi cselédség, fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, ami az ő száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy mindennek korán kell meghalni, ami szép és ami jó, csak mi élünk sokáig – vén bűnösök.

A harmadik tanú a pap. A negyedik Kiss Miska. A jó fiú elhagyta a fényes szalonokat, miknek ünnepelt hőse volt, hogy öreg barátja legszomorúbb napjait felderítse. Valóban, alig tehetett volna jobbat valakivel.

A fiskális is ott van, és tollakat farag minden ember számára, s azokat félszárig veri a kalamárisokba, melyek a kerek asztalon mindenki elé vannak téve, hogy észrevételeit jegyezhesse.

Abból, hogy senki sincs jelen a nábob nagyságos és méltóságos s főtisztelendő ismerősei közül, lehet gyanítani, mennyire sietett a végintézkedéssel, s tanúkul a legigénytelenebb embereket hívta össze.

Amint János és Rudolf beléptek, az együtt levők komoly ünnepélyességgel üdvözlék az érkezőket, mint szokás és illő ilyen alkalmaknál, amidőn egy élő rendelkezik a halála utániakról.

János úr inte mindenkinek, hogy üljenek le, Rudolfot jobbjára, bal felől Kiss Miskát ülteté, átellenébe a fiskálist, hogy értse, amit mondott.

Az asztal legtávolabb végére ült Varga uram, s elrakott maga elől minden gyertyát. Ő tudja, hogy miért.

– Édes barátim, jó feleim! – kezdé a nábob, míg mindenki mélyen elhallgatott. – Isten megszámlálta napjaimat, s mulandó éltemet dicsőbbel váltja fel; azért legyetek tanúim, hogy amiket ez órában mondok, ép ésszel, józan elmével mondom. Azon földi javakból, miket Isten ő szent felsége kezeimre bízott, több, mint egymillió forintra menő készpénzzel rendelkezhetem, mint amely szerzeményem. Adja az Isten, hogy több áldás legyen azon, mint volt az én kezeimben rajta! Végrendeletemet azon kezdem, aki előttem a legkedvesebb volt a világon, és aki már a sírban nyugszik. Ez a sír kezdete és vége életembeli intézkedéseimnek, valamint legelső gondolatom ez, midőn felébredek, és legutolsó, midőn lefekszem, és örökkévaló, midőn majd nem ébredek fel többet. Legelső hagyományom ötvenezer forint, melynek kamatjait nyerje az urodalmi kertész, kinek kötelessége lesz ezért kora tavasztól késő őszig írisz és amaránt virágokat tenyészteni, miket „ő” annyira szeretett, s azokkal feledhetlen nőm sírját beültetni. Ugyancsak tízezer forint kamatját élvezzék a madarasi kastély kertészei, kiknek firól fira kötelességük leend ezért egy, az üvegház közelében álló jávorfát ápolni, mely alatt egy fehér pad áll… Ez volt az ő kedvenc helye – suttogá itt félig magához beszélve János –, itt ült ő egész délutánokon keresztül… És ültessen a kertész egy másik jávorfát mellé, ne álljon ott oly magányosan; ha valaha kiszárad a fa, vagy valami tiszteletlen utód kivágatja azt, az egész összeg szálljon a szegényekre.

Rudolf hideg, mozdulatlan arccal ült ott a beszélő mellett; senki sem veheti észre rajta, mit érez, midőn e szavakat hallja. „Milyen bolondos volt ez az öreg utolsó napjaiban is – fogják egykor mondani az utódok, akik végrendeletét olvassák –, fűnek-fának hagyományozott.”

– Továbbá – folytatá János –, ötvenezer forintot hagyok oly célra, hogy annak jövedelméből szegény, jó erkölcsű leányok házasíttassanak ki. Minden évben azon napon, melyen felejthetlen nőmmel megesküvénk, gyűljenek össze az uradalombeli hajadonok a templomban, imádkozzanak Istenhez azokért, akik meghaltak, akkor háromnak a szüzek közül, kiket a lelkész legérdemesebbnek fog ítélni, nyújtsa át a község előtt a menyasszonyi koszorút és az összeget, azután menjenek ki a sírhoz, szórjanak rá virágot, és imádkozzanak, hogy tegye őt isten boldogabbá a túlvilágon, mint volt itt ezen a földön. Ez az én kívánságom.

Itt megállt, megvárva, míg az ügyvéd utoléri az írással szavait, mialatt fájdalmas csend uralkodott a teremben, csak a papíron nyargaló toll percegése által zavarva.

Midőn az ügyvéd feltekintett a papírról, mutatva, hogy mindent leírt, János felsóhajtott, s fejét alácsüggeszté:

– Midőn elhozza rám Isten azon órát, melyben mulandó éltemet elhagyom – folytatá nyugodt, szilárd hangon (minden szó oly visszhangosan zengett el a teremben, mintha egészen üres volna az) –, amidőn meghalok, kívánom, hogy azon ruhámba öltöztessenek, melyben vele megesküvém, hű cselédem, az öreg Pál ismerni foga azt. Koporsóm, melybe tenni fognak, készen áll már hálószobámban, mindennap látom azt, és megszoktam rágondolni, gyakran belefekszem, és elgondolom, hogy milyen jó lesz, ha nem kell kiszállni belőle többé. Egészen fel van már készítve, sokat törődtem rajta, éppen olyan, mint az „övé”, csakhogy ami azon fehér volt, az ezen mind fekete. A név ki van verve szépen ezüstszegekkel, csak az évszámot kell majd utána tenni. Ugyanazon teremben akarok kitéve lenni, melyben ő volt. Felettem ugyanazon lelkész mondjon imát, aki őfölötte imádkozott, ami oly szép volt.

– Uram, uram – szólt közbe a lelkész. – Ki olvasott az élet és halál könyvében, hogy kettőnk közül ki él tovább?

János inte neki, hogy legyen nyugodt, ezt jobban tudja már ő.

– Addig semmi gyászfátyolt le ne vegyenek a szobákról, legyen minden úgy, ahogy az ő temetésekor volt. Ugyanazon éneklő diákok jöjjenek el Debrecenből, s énekeljék fölöttem ugyanazon énekeket, egyet se mást. Mind ugyanazt, amit őfölötte, ugyanazon ifjak. Nekem oly szép volt ez ének mind.

– Óh, uram – szólt a pap –, lehet, hogy azon ifjak már akkor meglett férfiak lesznek valamennyien.

János megcsóválta fejét, és folytatá.

– És azután felnyitván a sírboltot, két fülke között töressék át a közfalat, hogy ne legyen az én koporsóm és az ő koporsója között semmi, hogy szállhassak sírba azon boldog gondolattal, hogy őmellette fogok alunni a boldog feltámadás napjáig, melyet hozzon el Isten minden igazhívőre. Ámen.

És a nagy komoly férfiak mind sírtak körül az asztal mellett, és egyik sem szégyenlé magát a másik előtt; még a hidegvérű ügyvéd is összerágta tollát, s nem látta a betűket, melyeket leírt… Csak János arcán nem volt szomorúság.

Úgy beszélt, mint aki vőlegényi szobáját rendezi.

– Meglevén pedig az eltemetés, sírkövemet, mely szintén készen áll múzeumomban, tegyék az övé mellé. Csak az évszám hiányzik itt is. Azon kívül semmi se tétessék hozzá. Kívánom, hogy úgy maradjon, ahogy van. „Élt csak egy esztendőt, álmodta a többit”.

– Ennyit rólunk, meghaltakról, elmulandókról – folytatá Kárpáthy. – Egy kincsem van a föld alatt, kivel nemsokára egyesülni fogok. Másik kincsem, örömem, lelkem reménye itt marad. És ez fiam.

E szóknál jelent meg a legelső könny Kárpáthy szemében. Széttörülte azt, örömkönny volt.

– Ne legyen hozzám semmiben hasonlatos; legyen jobb, legyen okosabb, mint apja volt. Írja, ügyvéd úr, ezen szavakkal. Ki előtt titkolóznám? Isten színe előtt állok. Akarom, hogy fiam jobb legyen, mint én voltam. Talán az ő erényeiért megbocsátja az Isten, megbocsátja a haza, amit ellene vétettünk, én és őseim és azok mind, akik hozzám hasonló életet éltek. Mutassa ő meg életével, milyeneknek kellett volna lennünk. A gazdagság ne rontsa meg szívét, hogy vénségében meg ne bánja ifjúságát. Bár gondoskodtak volna rólam így. Bár apám kincseinek felén vezetőt, férfit nyert volna meg, ki megtanított volna rá, mint használjam a másik felét! Én azt akarom, hogy fiam boldog legyen. Mi a boldogság? Pénz? Birtok? Hatalom? Egyik sem az. Én bírtam mindezt, és nem voltam boldog. Lelke legyen gazdag. Észes, becsületes, szilárd, jó polgár, jó hazafi legyen, s nemessége ne csak címerére, hanem szívébe is legyen írva.

E szavaknál az agg férfi arca oly magasztos, oly tiszteletre méltó kifejezést vőn fel, hogy önkénytelen eszébe juttatá a reánézőnek ama rég elhunyt ősöket, kiknek midőn lankadt kezéből kihullott a buzogány és a kézíj, a körülálló ivadéknak tanácsokat mondának, mik szerint ezer évig tartson élete e honnak.

– Jól tudom – folytatá Kárpáthy –, hogy ha egyetlen fiam gyámsága legközelebbi rokonára jutna, vagy megvesztegetett bírák neveznének ki számára önző, hízelgő gyámokat, azok megrontanák szívét, könnyelmű, esztelen embert nevelnének belőle, lelkét készakarva törpén hagynák, mert hisz a gazdagok bűnei több hasznot hajtanak az önzőknek, mint erényeik. És elborzadok azon gondolattól, hogy fiamat egy olyan megromlott szellem gondnoksága alatt kellene tudnom, mint unokaöcsém, Béla! – Ne aggódjék ön e sorokat leírni, ügyvéd úr. Én az isten ítélőszéke előtt vádolom őt, hogy rossz ember, rossz rokon, rossz hazafi, s csak bolondsága menti rosszaságát. Nem! Arról meg akarok nyugodva lenni, hogy ő nem ronthatja meg gyermekem szívét. Oly kézbe akarom őt adni, ahol minden jó indulat erénnyé válhatik benne, oly kézbe, mely őt vezetni fogja a becsület és honfidicsőség útjain, mely ápolni, védni fogja őt, jobban, mint ha én a sírból kinyújtanám kezemet az ő védelmezésére, oly férfi kezébe, ki jobb atyja lesz neki, mint lettem volna én, s ha nem fogja is őt szerethetni jobban, mint én szerettem, de szeretni foga okosabban… E férfi, kit fiamnak törvényes gyámul rendelek: gróf Szentirmay Rudolf.

A jó öreg szívesen nyújtá e szavaknál a mellette ülő ifjúnak kezeit: míg Rudolf felszökött helyéről, s keblére borult és átölelte; és igen sokáig tarták egymást átölelve, mialatt senki sem szólt egy szót is.

Azután Rudolf ismét helyére ült, elfogódott hangon suttogva, hogy e gyámságot elvállalja.

– „Ő” is így kívánta azt – szólt a nábob. – Utolsó órájában mondá e szavakat, kedves nőd karjaira téve fiát: „Légy anyja gyermekemnek!” Én nem felejtettem azt el. És most én mondom teneked! „Légy atyja gyermekemnek!” Boldog gyermek! Milyen jó atyát, milyen jó anyát hagyunk neki örökségül!

A jó öreg sokáig nem bírt szóhoz jönni, midőn e részét végintézetének
elmondá, a nagy érzés annyira erőt vett rajta, hogy alig bírt magán uralkodni. Idő kellett rá, míg újra erejéhez tért, és folytathatá:

– Most emlékezzünk meg arról, aki életemnek legkeserűbb óráit okozta: unokaöcsémről, kit Bélának kereszteltek, s ki magát Abellinónak nevezte. Nem számlálom el azon vétkeit, miket Isten, a haza és énellenem elkövetett. Bocsássa meg azokat neki Isten és a haza, miként én is megbocsátom! De tettető és hazug volnék Isten előtt, ha az mondanám ez órában, hogy őt szeretem. Olyan hideg vagyok iránta, mint akit sohasem láttam. Isten csapásának tartom rajta azt, hogy saját vagyonát külföldön őrült semmiségekre elpazarolván az enyimet nem örökölheti; maga kereste, maga érdemelte, s Isten kezéből vette ki ez ostort, hogy saját fejére üssön vele. Ha ő névnapomon kibékülés helyett koporsót nem küld, ha ő cselszövényeivel egy ártatlan hajadon lelki üdvét megrontani nem törekszik, sohasem lettem volna én e derék hajadon férje, kit Isten nyugtasson meg a földben, s dicsőítsen meg az égben, nem lett volna gyermekem, ő leendett örökösöm. Isten akarta így, és ő hozta magára veszedelmét. Most koldusbotra jut. Adóssága több, mint amennyi hajszála van. Mi lesz belőle? Dolgozni nem tud, semmihez sem ért, sohasem tanult semmit, nincs testének, lelkének hová lenni. Magát meg nem öli ő, mert a kéjencek nem tudnak öngyilkosok lenni. Ne is legyen az! Nem kívánom. Éljen és maradjon ideje megtérni Istenhez. Nem kívánom, hogy kolduljon, nem kívánom, hogy szükséget lásson, hogy mások ajtajára szoruljon. Hanem rendelem, miszerint Pesten lakó jogigazgatómnál minden napra kijárjon számára egy arany. Ez, úgy hiszem, elég arra, hogy valaki a szűkölködés ellen biztosítva legyen. Ezen egy aranyat pedig mindennap saját maga vegye fel, és senkinek másnak az rajta kívül ki ne adassék, hanem amely nap ki nem vette, az az ügyvédnek marad, és senki azt adósság fejében le nem foglalhatja, és soha egy napot is előlegezni abból nem szabad. Amidőn pedig János fővétele napja eljön, azon a napon kapjon egyszerre száz aranyat. Akarom, hogy előre örüljön e napnak minden esztendőben, és megemlegesse azt évrül évre.

Vele elvégeztem e földön dolgomat.

Több rokonom nincs, akiről megemlékezzem.

Barátaimat könnyű felszámítanom, csak hármat ismerek, kit valóban így nevezhetek s nem puszta szokásból. Az első Rudolf. Rá gyermekemet hagytam. Második Kiss Miska, ő is jó emberem, ki mindig szeretett; ha baleset ért, akkor volt mindig mellettem; neki hagyom kedvenc paripáimat, kedvenc agaraimat. Ezeknek jobb gazdát, neki kedvesebb emléket, tudom, nem hagyhatnék. Harmadik jó barátom, Varga Péter, jószágigazgatóm…

– Óh, uram… – akará hebegni a másik öreg, de nyelve nem akart mozogni.

– …Neki hagyom öreg szolgámat, Pált és öreg Vidra bohócomat és a lapáji pusztát, melyet magam szerzék, éljen ott boldogul két hű cselédemmel.

…Minden tisztviselőim, akik jelenleg földi birtokaimat kezelik, fizetéseikben maradjanak, s ha elnyomorodnának, vagy ha gyarlóságaik miatt el kelle bocsáttatniok is, ne veszítsék el fizetéseiket.

…Ami rendelkezhető vagyonom ezeken felyül megmarad, azt jelen végintézetem végrehajtója, gróf Szentirmay Rudolf bölcs belátása szerint oly köz hazai intézményekre fordítsa, melyek nemzeti lételünk emelésére szolgálandnak; kívánom és óhajtom Istentől, hogy az a hon, melynek földében őseim nyugszanak, s melyben én is nemsokára nyugodni fogok, örökké boldog legyen, és viruljon, hogy a nemzet, melynek tagja lehetnem isten megengedte, az utánam következő jobb és okosabb ivadék alatt méltó helyet foglaljon el minden mívelt nemzetek közt, s nevét tanulják becsülni az idegenek. Engem, sötétebb idők szülöttét, nem használhat már az új, boldogabb, nemesebb, eszesebb kor. Én csak annyi jót tehetek, hogy helyet adok nálamnál jobbaknak.

…És most lelkemet Istennek, testemet a földnek ajánlva várom nyugodalmas megoszlattatásomat, s Istenben vetett bizalommal közelítek porrá lételem órája felé.

Az utolsó szavak is leírattak. Az ügyész felolvasá a végrendeletet, s azzal Kárpáthy János után a jelen volt tanúk mind aláírták, megpecsételék azt, s még azon éjjel másik példányban is kiállítva, azt Rudolf mint megyefőnök átvette.

Ekkor mondá Kárpáthy a papnak, hogy hívja be az egyházfit.

Bejött az, s a kis gömbölyű ébenfa asztalra egy aranyserleget borral, s egy aranytányérkát hosszúra vágott kenyérszelettel helyezett. Az Úr szent vacsorája ez. Utolsó, minőben a halálra vált betegeket részeltetik.

A pap odaállt az asztal elé, melyen a bor és a kenyér volt. Kárpáthy keresztényi alázattal járult a szent jelvények elé, a többiek némán álltak körül.

A pap nyújtá a tört kenyérfalatot:

– Az idvezítő Jézus fogadjon be téged testének sebeibe!

És nyújtá a poharat:

– Az Ő vére mossa le a te bűneidet!

János áhítattal imádkozott ez egyszerű szertartás után, s azután jámbor megnyugvással mondá a lelkésznek:

– Nemsokára színről színre fogom látni ama boldogabb hazánkat. Ha meghallják önök, hogy beteg vagyok, ne tartsanak imát a templomban meggyógyulásomért, az hiába volna; hanem imádkozzanak az új életért. És most menjünk fiamhoz.

Fiamhoz! Mennyi érzés, mennyi indulat van ez egy szóban fiamhoz!

Mind, akik jelen voltak, odamentek, körülállták a gyermek bölcsőjét; az komolyan tekinte szét e hallgatag férfiarcokon, mintha már ő is közéjök való volna. János kivette őt, s karjára emelé. A gyermek nagy, okos szemeivel úgy látszott rá ügyelni, s az öreg érzékeny csókja után mindig újra illesztgette apró ajkait.

Azután körülvándorolt a többi öregek kezén; mindenikre oly komolyan tekinte, mintha tudná jól, hogy ezek igen tiszteletreméltó férfiak, és midőn Rudolf is kezébe vette, a gyerek kacagni, hánykolódni kezdett, kis kezeivel vergődve, s nagyokat sikongatva, mint ahogy a gyermekek szokták tenni, mikor jókedvök van. Ki tudja, miért? Rudolf megcsókolta a gyermek homlokát.

– Hogy örül, mintha tudná, hogy ezentúl te fogsz atyja lenni…

Néhány óra múlva estebédnél ült az egész társaság.

Feltűnt, hogy János úr semmit sem evett, és nem ivott.

Ő azt mondá, hogy nem akar a szent kenyér és bor után közönséges ételekkel ellakni, s holnapig nem eszik semmit.

Vén cselédje azonban, ki felszolgált, megsúgá Rudolfnak, hogy már tegnap estétől fogva egy falatot nem érintett az öreg.