Tekintetes uram!

– Zárjátok be az ablakot, eresszétek le a firhangot, ne lásson be senki az utcáról! – nyögé Bajcsy András uram, belső szobájában a bőrkanapén fekve, aminek az egyik támláját le lehetett kapcsolni, mikor az ember ki akarta nyújtani a lábát.

Két menyecske-lánya volt mellette; azok sírtak szegények, meg voltak ijedve nagyon, Miska inas pedig odakinn bőgött a szögletben, hogy a mester úr meghal, már a lábai is dagadnak, mert nem bírja róluk lehúzni a sarkantyús csizmát.

András úr senkinek sem mondja, mi baja, csak annyit állít, hogy ő nagyon odavan, bizonyosan meg fog halni.

– Ne küldjetek doktorért, ne menjetek a patikába! Nem gyógyít meg engem senki. Bennem van már, amitől meghalok. Ne sírjatok, azt mondom: még kihallik az utcára. Mákosné asszonyom meghallja, és idejön, s nem enged keresztyéni csendességgel meghalnom. Azt mondom, hogy oda ne eresszétek a koporsómhoz, mikor kivisznek, hogy engem ott se bosszantson. El se is temessetek ebben a városban; vitessetek ki szekéren a herkali pusztára vagy az izsai rétre, vagy mit bánom én hová, s ott dobjatok bele egy gödörbe.

Két leánya jobbra-balra dűlt jajgatva e szomorú beszéd miatt az öregnek. A szegény Szabóné alig bírt a nagy fuldokló zokogástól könyörögni neki, hogy ne mondjon ilyen rettenetes dolgokat többet; inkább engedjen eret vágatni magán.

– De iszen eret vágtak már énrajtam, véremet is vették – nyögé a szomorú ember–, megsimított már engem a guta tetőtől talpig; nincs már nekem több borbélyra szükségem. Megtettem a testamentumot, ott van a kihúzó fiókban, hagytam a szent eklézsiának ezer forintot benne azért, hogy tisztelendő Gutai Thaddeus uram majd szép prédikációt mondjon felettem. Kedves jó gyermekeim ti, kérlek szépen benneteket: tegyetek még másik ezer forintot hozzá, hogy ne tartson felettem prédikációt, ne szóljon felőlem semmit, meg se említse a nevemet soha, mintha nem is lettem volna. Ugye megteszitek azt szegény boldogtalan apátokért?

– Hiszen nem fog meghalni édesatyám, hiszen nincsen semmi baja; meggyógyul még.

– Hallgass! Nem hallotok valami lármát? Valaki közelít?

– Részeg emberek járnak az utcán.

– De azok nem részeg emberek. Mit kiabálnak? Ugye az én nevemet kiabálják? Ugye azt kiabálják: átkozott légy Bajcsy András! Ugye sárral hajigálják ablakaimat?

– Óh, óh! – bömbölt odakinn Miska inas: – hiszen sár sincsen az utcán.

A két asszony pedig most már maga is félni kezdett, mert a közeledő zűrzavaros hangokból csakugyan ki lehetett venni olykor Bajcsy András nevet.

Miska inas kifutott megnézni: mi az, s hüledezve jött vissza megint.

– Sok fényes nemes úr jön a ház felé, úgy tetszik, hogy tisztelendő Gutai uram is velük van.

– Idejönnek – rebegé András –, engemet keresnek; engemet büntetni jönnek. Legyen meg az Úrnak akarata. De ti menjetek innen, kedves gyermekeim; ne legyetek akkor jelen. Menjetek, takarodjatok innen!

A két megrémült leány még annál jobban ragaszkodott édesapjához. Szegények nem képzeltek egyebet, mint hogy atyjuk bizonyosan valami veszedelmes összeesküvést forralt, s most jönnek érte, hogy lenyakazzák; akkor egyszerre három fejet kell leütniök; mert ők el nem válnak tőle.

Már a ház elé ért a közeledő zaj; s lehete hallani, mint kínálgatják egymást az emberek: ki menjen elöl.

Bajcsy uram fölkelt a pamlagról, és nem volt beteg többé.

– Ne sírjon senki, legyetek erősek! Amivel Isten meglátogat, azt el kell viselnünk erős szívvel. Akármit mondanak azon urak, senki ellenvetést ne tegyen rá; és akármit cselekszenek velem, senki védelmemre ne álljon!

A nemes férfiú nem ingadozott többé lábain, most már ő tartotta leányait, hogy el ne essenek, nem azok őt.

– Most már jöhetnek, most már előttük állok. Itt a fejem, itt a nyakam, tegyenek vele, amit akarnak!

Az ajtó előtt tiszteletadó csoszogás, talpak súrlódása hallatszott; azután kopogtatott valaki.

– Tessék! Szabad.

Az ajtó felnyílt. Legelül Vasady táblabíró és Gutai tiszteletes állottak.

– Ecclesia praecedit! – szólt maga előtt bocsátva a papot a kuruc táblabíró.

– Áldás, békesség a házon – szólt Gutai Thaddeus malaszttal, s ismét helyet adott Vasadynak, ki sarkantyús toppanásokkal lépett a másik szoba ajtajában álló Bajcsy András elé, s ott levett kalapjával üdvözölte a férfit, meghajtá magát előtte tisztelettel és mondá:

– Alázatos szolgája a tekintetes úrnak.

A családbeliek szerte elbámultak ez üdvözleten.

Mert megjegyzendő, hogy azon időben még nem hívtak minden posztóruhás embert tekintetes úrnak, hanem éppen csak az alispánokat s a nevezetesebb hivatalviselőket.

– Üdvözlöm tekintetes Bajcsy András urat – folytatá Vasady –, s a nemes választó rendek nevében is gratulálok mind a tekintetes úrnak, mind a tekintetes nemes vármegyének ahhoz a szerencséhez, mely mindnyájunkat ért ezen a napon, midőn tekintetes uraságodat e megye megválasztá első alispánjának! Meg vagyunk felőle győződve mindnyájan, hogy a tekintetes alispán úr választásunk helyességét az idők folytával igazolni fogja; s nyugodt öntudattal emeljük a megyei hivatalok legmagasabb székére, jól tudva azt, hogy ama helyen többet ér egy lat igazságszeretet egy mázsa tudománynál. Mi diadalunkat ünnepeljük e választásban, s kívánjuk a tekintetes alispán úrnak, hogy örüljön velünk együtt, és éljen sokáig!

A terembe tóduló nemesek szava kiadta az éljent az udvarra, az udvarról az utcára terjedt az, s kiáltá ezer meg ezer ajk a hosszú, sokáig tartó éljent, mely messze a város közepén hangzott el; mert most már polgárok, hajósok és közemberek is odatódultak a hír hallatára, s oly tolongás volt a Megyercsi utcán, hogy szekér nem mehetett végig.

Bajcsy András uram nem tudott mit válaszolni nagy érzései között, csak kétszer-háromszor felsóhajta magában:

– Legyen meg, uram, a te akaratod… Legyen meg, uram, a te akaratod.

És azzal valódi alázattal hajtá meg fejét, mint aki bizonnyal érzi, hogy azon szerencse, mely őt oly váratlanul érte, milyen nagy teher, mily nehéz gondolat reá nézve, hogy e nagy feladat elviselésére neki nincs egyebe, mint becsületes, igaz jó szíve. Azt íme áldozatul hozza.

Ekkor odalépett hozzá tisztelendő Gutai Thádé uram, s megfogá a jámbor férfiú kezét, és megszorítá azt.

– Érdemes barátom, ki együtt viselted velem a látogatások hajdani napjait, vedd ezt is az Úr megpróbáló látogatásakint. Minket boldogabb jövendők úttörőjének küld előre a sors, fogadjuk el az ő kihívását, s felejtsük el a magunk örömeit és bánatait. Te igaz és buzgó ember voltál mindig, légy az a magas polcon is ezután; bizonyára az a nagy mester, ki a publikánusokból válogatá tanítványait, tenéked is adni fog erőt és szellemet, hogy helyeden megállhass.