LEONA RÓZÁHOZ

Új-Telep, 184–

(Fekete pecsét.) Atyám meghalt. Megölte a kínozott szív. Most már csak ketten szenvedünk.

Mindig titkolta előlünk baját s az egyetlen orvosságot, a vigasztalást, sohasem vette be. Orvosa átismeré baját s rég megmondá előttünk, hogy betegsége számára nem e világrész füvei termenek írt. Készen voltunk halálára, ő maga többször mondá előttünk: a világ minden orvosszere sem gyógyít meg engem, s még csak enyhíteni sem engedte fájdalmait. Utolsó percig megtartotta azt a catói szigort, mely alatt összeroskadt. Nem engedett magának a hazáról beszélni soha. Midőn haldokolt, bátyám félrement ágyától, siralmas szarkazmussal mondva: nem megyek hozzád közel, mert betegséged rám ragad. Engem odavont magához a haldokló. Arcán erőt látszott venni a sokáig elkényszerített érzelem. Füleimbe súgva mondá: íróasztalomban találsz egy ezüst szelencét, ha meghalok, nyisd fel, egy maroknyi homokot lelsz benne, onnan való föld ez! Onnan hoztam azt el… Mikor eltemettek, hintsétek arcomra, hadd nyugodjék fejem – hazai föld alatt!…