I.

Fehér arc, sötét szív.

Milyen fehér az ember arca, milyen fekete az ember szíve.

Az ember a természet mostoha gyermeke.

Minden állatnak megadja a föld, mire szüksége van; az embert mezetlenül szüli a világra, mintha mondaná: menj, rabolj, ölj, hazudj, ha élni akarsz, mi gondom rád.

Te féregóriás! Ki lelked minden jobb érzésinek börtöne vagy, s mindennek, ami szennyes indulat, rabszolgája.

Kellettél ide, hogy a náladnál kisebb férgeket eltaposd, s a föld virágait letépd.

Mit adtál te a természetnek, hogy mindent elvégy tőle? Királya vagy te a világnak? Az volnál, ha annak, ki mindeneket üldöz, király volna a neve!

Fehér arc, sötét szív.

S te lész-e az, ki, ha a csillagok lehullanak, még élni fogsz?

Kevélység démona! Hiszed, hogy e csillagos mindenség csupán a te gyönyörödre világol, s hogy e ragyogó világegyetem, melyen csupán te vagy a sötét folt, csak azért van megalkotva, hogy téged, kinek élete egy buborék élete, mulattasson?…

Minek hordod oly fennen arcodat?

Végy egy marok port, és gondolj rá: hogy e por, melyet most lábaddal tapodsz, s mely most olyan sötét, ember volt egykor, olyan, mint te vagy, s ember lesz egykor, olyan, mint te vagy, s gázolni fog rajtad, mint most te gázolsz rajta, büszkén fogja arcát az égnek emelni; királyok lesznek majdan belőle, költők, hadvezérek, kiket a nép félistenekül fog bámulni, s kiket a forduló év nem találand többé…

Minek hordod oly fennen arcodat?