VI.

Midőn legelsőbb megsúgám szerelmem a leánynak, végigborzadt, elhalaványult. Olyan lett, mint a szobor, mit sírkövekre, kezében tört fáklyával, faragnak.

Pedig milyen vidám volt különben. Ha hajnalt akartam szívemben és szívemen kívül látni, csak az ő arcát kelle néznem, és láttam azt.

Mint elsápadt ez arc, mint elveszté pírját, midőn első csókom szempillájára nyomtam… Megérzette-e előre?…

A második csók ismét visszahozta arca rózsáit. A lyány szebb lett, mint azelőtt vala, s önkénytelen remegését kinevetve, enyelgő mesét mondott e titkos borzadásról, és vállamra hajolt és átölelt:

Hű lyánya előtt
Térdre borul a szerelmes,
És esküszik annak
Oly tiszta szerelmet,
Melynek hege s lángjai el nem apadnak,
S csókolja a lyányt,
És vissza a lyányka a térdepelőt…
Mért borzadozol,
Szép Emma, mi bánt?…
Künn a hideg éjben
A szél szava szól…
S rémes szekerében,
Mit vonnak aranyszemű éjmadarak,
A bőjti boszorka lihegve halad…
S mint végigutaz
Az éj viharában,
Mormogva magában
Így szól: nem igaz, nem igaz, nem igaz…
Szép Emma, mi bánt?
Mért borzadozol?…

Alkonyat volt. Hallám, a lyány mint nevetett e mese után; de érezém, tagjai mint reszkettek ölemben.

Érzette, hogy egykor…? Irgalmas Isten!