MOST JÖVÖK ÉN!

– Most jövök én! – e szóval csapott kardmarkolatára Falbenheim Hugó vezérőrnagy, a szent liga stratégiai lumene, midőn ki lett betűzve a „megnyert” sürgöny titka. Most azután hallgassanak el a deklamáló urak, a firkászok dugják a tollaikat a füleik mellé, most a kard fog vezényelni.

– Csak lassan a testtel! – mondá neki Nornenstein Octavian. – Nem kell azt a kardot még zörgetni. „Si vis bellum, para pacem.” Nekünk a nagy hadvezér, Józsue jelszavára van szükségünk: „állj meg nap!”, amíg államférfiaink pénzt tudnak szerezni a háborúhoz. Mert pénzzel járják a vásárt. Addig minden diplomatának esküdni kell mennyre-földre, hogy a béke örök időkre biztosítva van, hogy a kormányok között a legbensőbb egyetértés uralkodik, avégett, hogy a börze gyanútlanul fogadja a hasznos beruházásokra contrahált kölcsönt. Mert ha előre kikiáltjuk, hogy hadi felszerelésre s hadseregmozgósításra kell a pénz, olyan pánikot indítunk meg, hogy mikor senki sem kerget, akkor is szaladunk, s ahol nem lőnek, ott is elesünk. Azért nekünk nagyon a haditervünkbe illik, hogy azok, akiké a „szó” és a „toll”, még jó darabig beszéljenek és írjanak arról, hogy – ők vezetik a világtörténetet. Historice nekik kell a felszínen maradni. Párizsban hadd játsszák a kibékítő, az engesztelő, a komolyan intő szerepet, Berlinben esküdjenek a változhatlan jó barátságra. Mi pedig azalatt cselekedjünk. Ők arra valók, hogy tagadják el, amit mi teszünk, mi pedig, hogy tegyük meg, amit ők eltagadnak.

– Így már szeretem a magyarázatot.

– Most a legelső dolgom lesz Alienort hazahívni, s eljegyzését felbontani.

– És Etelváry herceggel mi történik?

– Azoknak az embereknek, akik csak beszélnek, a napja lejárt. A magyar törvényhozóktól senki sem kérdi, hogy mi történjék a külpolitikában. Ők adják a közkatonát, s többet nincs rá gondjuk.

– De hátha szeretik egymást?

– Kik? A képviselők a közkatonákat?

– Az ördögöt! Az eljegyzett fiatalok.

– Ugyan, ugyan, édes báró! Hát szokták azt valahol? – Ön tud sakkozni ugye, ha egy parasztot bevihetek az első sorba, felcserélem a királynéval, parasztnak csak nem hagyom ott? Alienornak most legelső dolga lesz ventre à terre nyargalni Ehrenbreitsteinba, ott a rég tervezett eljegyzést a princesszel végrehajtani.

– Lesz-e hozzá kedve? A princessz nagyon mostohán lett kistaffirozva a természettől.

– A természettől megtagadott „staffierung” hiányát kipótolja az atyai „kelengye”. – Ha valaki princessz, akkor okvetlenül szép.

– Azt is mondják, hogy igen csípős természete van: a környezete nem képes kiállni.

– Hát hiszen a világ elég nagy, hogy két házastárs elférjen benne. Nem féltem én Alienort, hogy neki asszony keserűséget tudjon okozni.

– Ez hát az ő dolguk lesz.

– Az összeköttetés meghitelesíti Alienor misszióját, azontúl nemcsak a mi nevünkben, de az egész szent szövetség égisze alatt cselekedhetik. És Alienor első cselszövő a világon. Annyit mondhatok!

– Kivéve Zárkány Napóleont, aki Alienort már egyszer szépen kiszabta abból a posztóból, amit mi valamennyien szőttünk.

– Annak nyakát szegjük. Falnak fog repülni a fejével.

– Aztán tovább?

– Akkor Alienor átmegy Hannoverbe, s a welf hívek táborában kiosztja az ordre du bataille-t. Ha azt bevégezte, ekkor aztán megy bride abattue Párizsba, közli az irányadó körökkel a felfedezett diplomáciai titkot. Azalatt én a bankárkonzorciumommal létrehozom a kölcsönt, valami nagy ipar- és vasútvállalat címe alatt, s mikor az megvan: – akkor jön azután Falbenheim altábornagy.

Falbenheim nem tarthatta vissza a mosolyt a hízelgő címelőlegezésre.

– Csak nagyon soká ne tartson ez a dolog.

– Amint Alienor hazaérkezik.

Másnap már Badenben volt Alienor.

– Hát mi bajod velem, hogy éjszaka nyargaltatsz haza?

Octavian fejedelem megmutatta neki azt a levelet, melyet Etelváry Miksa hercegnek írt.

– No ezt jó lett volna három nappal előbb közölnöd velem, mikor még a menyasszonyi ajándékokat nem vittem el neki.

– Pfuj! Nornenstein rendúr! Micsoda asszonyos kicsinyeskedés ez megint. Ilyen bagatellnek jutni most eszedbe! A te ajándékaidat úgyis utánad fogák hajigálni, ne búsulj. Most tudd meg további teendőidet. Ugyan kérlek, ne ásíts a szemembe!

– Légy mulattatóbb.

– Az leszek. Még ma este útra kelsz Ehrenbreitsteinba. A nagyfejedelem már értesítve van érkeztedről: a pályafőnél fog várni egész suite-jével, ő maga a nornensteini gárda ezredesi egyenruhájában, míg te az ehrenbreitsteini dzsidás őrnagyi egyenruhában jelensz meg.

– Potz element! Még színpadi kosztümöt is kapok?

– A peronnál a nornensteini himnuszt fogja megérkeztedkor játszani a zenekar.

– Ismerem. A „hymenaeus”-t a „Kék szakáll”-ból.

– De ugyan lehessen már veled egyszer három szót beszélni komolyan.

– Hát ne komizálj mindig.

– A nagyfejedelem leányát ott el fogod jegyezni.

– Úgy! Ez már elég komoly dolog.

– Arcképét tekintsd meg. Itt van.

– Nagyon megnyugtató látvány. Nem sok bajom lesz a féltékenységgel, azt látom.

– Gyermek vagy, ha azt hiszed, a legrútabb leányokból lesznek a legkacérabb nők – kedvező körülmények között.

– De ezzel meg egészen elijesztesz.

– Ah, bah! Ismerlek én téged. Az a francia herceg, aki a felesége szobájából kijövő házibarátnak ezt mondta: „comment? Sans y être obligé?” nagyon hasonlít te hozzád.

– No hát tovább!

– A nagyfejedelem el fog téged látni ajánlólevelekkel és további utasításokkal, amiket ismeretes furfangoddal végrehajtasz. Szükségesnek tartom figyelmedbe ajánlani, hogy amit rád bízok, annak a jó vagy rossz sikere nemcsak a közügyre, de a saját személyedre nézve is fölötte komoly dolog. A jó siker téged Nornenstein és Ehrenbreitstein egyesült fejedelemségek szuverén urává fog tenni.

– Balsiker esetén pedig, ha megkapnak, főbe lőnek.

– Hát hiszen más ember is meghal.

– Ezt nálad nélkül sohase tanultam volna meg. Köszönöm.

– Hogy mennyire komoly e misszió, amit rád bízok: azt megítélheted abból, hogy az összeg, amit rendelkezésedre bocsátok, nem kevesebb, mint egy félmillió.

– Ez már „hagyja magát hallani”.

Ezt el kell költened. Rendelkezni fogsz többel is. Brüsszelben egy nagyobbszerű kölcsön negotiatiójánál ügyességedtől fog függni, hogy egy milliót nyerj-e vagy kettőt? Én magam intézném el ez ügyeket, de ezer látcső kísér, s mindenütt megtudják, mit teszek. Terólad pedig mindenki azt tudja, hogy egy szeleburdi vagy, ki ha utazol, vadászni, lófuttatni jársz; Párizsba ha mégy, menyasszonyodnak vásárolsz trousseau-t, a nagykövetnél, az udvarnál „Schwarzer Pétert” játszol, s ha a bankárok ajtaján kopogtatsz, úgy az bizonyosan azért történik, hogy a magad számára szivattyúzod meg őket; notórius „tékozló fiú”. Ez álca alatt végrehajthatod a komoly küldetést, amit „Brutus”-nál nem gyanít senki. Tehát gondolkodjál végig a szerepeden. Itt vannak a félmillió értékig kiállított váltók, itt útikészleted becsomagolva, itt ajánlóleveleid, itt katonai egyenruhád. Ha estig értük jössz: indulhatsz az útra. Ha pedig nincs kedved a küldetést elfogadni, azt estig megmondod, s én keresek mást, akit ezzel megbízzak, te pedig mehetsz haza Budapestre, s folytathatod a „váltónyargalást”, amit én a legkellemetlenebb utazásmódnak tartok.

– Hahaha! öreg! – szólt Alienor nevetve, s belecsapott az apja tenyerébe. – Ettől ne tarts! De elviszem mindenedet, még a dzsidás jelmezedet is, s ha csak az kell, hogy az embereket egymással összeveszítsem: akkor ne félj, jól foglak kiszolgálni.

Octavian fejedelem e szónál megcsókolta Alienort.

– No! Ne nyald le a képemről a festéket!

…Még aznap este a legkésőbb induló vonattal útra kelt Alienor, legnagyobb elővigyázatból még csak egy inast sem víve magával.

– Most jövök én…

Ezt pedig nem Falbenheim Hugó vezérőrnagy mondta; hanem Falbenheim Pompeia baronesse. Ezúttal.

– Háromezer milliom tüzes ördög és pokol! – E rettentő üdvözlettel kívánt másnap jó reggelt Falbenheim vezérőrnagy Nornenstein Octavian fejedelemnek, ki nyugodtan szivarozott a reggelije mellett.

– De mi szükség van olyan nagyon sok pokolra, mikor egy is elég? – kérdé elbámulva a magas úr, s higgadt kedéllyel veré teás csészéje aljába a szivarhamut.

– Hallatlan gyalázat ez, uram! – szólt a tábornok, kardtokja végével csörrentve hozzá.

– No, mi az?

– Az, hogy princ Alienor az éjjel elszöktette a leányomat.

Már erre a szóra Octavian fejedelmet is ledobta a karszéke magáról, felugrott, s az égő szivart belehajítá a teába.

– Az nem igaz! – ordítá vissza. – Az ön leánya szöktette el Alienort!

– Az mindegy, ördög. Ők együtt szöktek. Önnek ez semmi baj, de én meg vagyok gyalázva!

– De tüzes mennykőt nem baj! Alienort ma délben Ehrenbreitsteinban várja a nagyfejedelem, akinek a leányát el kell vennie.

– Ahhoz nekem semmi közöm. Az én becsületem nem tűr foltot.

– A kék Úristenre Bajorországban! Vigyázott volna ön jobban a leányára! Minek nevelte oly szabadelvűen! Tartott volna szigorú rendet a házánál, most nem történt volna meg ez a katasztrófa.

– Csak katasztrófa? Ez nem katasztrófa! Ez point d’honneur! Nem ön adott-e nekik alkalmat a találkozásra százszor meg ezerszer?

– Bíztam a női erényben! Lehetetlennek tartottam ilyesmiről még álmodni is a mi köreinkben. Pfuj az ilyen világra!

– De én nem hagyom magamat meggyalázni! Én utánamegyek a princnek, s megölöm őt, ha leányomat el nem veszi.

– Én pedig megölöm őt, ha elveszi.

– Uram!

– Nos, mit uram?

– Itt csak egy módja van a helyrehozásnak.

– Tudom. De abból nem lesz semmi. „Vérségből” való princek rangukon alul csak morganatikus házasságot köthetnek.

– Ez sértés ellenem és leányom ellen!

– Minden halálos méregre a földön! Hát talán hízelkedő kedvemben legyek ma?

– Ezért önnek meg kell velem verekednie!

– Meg vagyunk mi már verve mind a ketten úgy, hogy jobban már meg nem verhetjük egymást. Ez a botrány fölér egy elvesztett hadjárattal, egy szétvert hadsereggel, egy kapitulált várral. S ezt mind ön vesztette el!

E szóra végső elkeseredés fogta el Falbenheim Hugó vezérőrnagyot, lecsatolta oldaláról a kardot, s odadobta azt Nornenstein Octavian fejedelem asztalára.

– Itt van! – tehát tessék! – szólt mélyen elérzékenyülve. – Ha én vesztettem el a hadjáratot: ne viseljem ezt a kardot tovább. Keressenek önök nálamnál jobb hadvezért a hadjáratukhoz. Én semmivé leszek.

Nornensteint a vezérőrnagy atyai elérzékenyülése csak még nagyobb dühbe hozta.

– Még utoljára ön fog itt sírva fakadni! Holott én vagyok veszettül megborotválva. Én elrontom fiamnak házasságát egy hercegasszonnyal, a leggazdagabb, hatalmasabb magyar dynasták egyikének egyetlen leányával, csak azért, hogy másnap összekeljen egy… egy…

– Falbenheim baronesse-el. Remélem.

– Igen baronesse-el, akinél még csak kezdődik az ember…

– Az ön fiánál meg már végződik az ember!

Ekkor meg Octavian kapta fel a kardot, s csapta oda az asztalhoz.

– Uram! Én nem szoktam sértegetéseket megtorlatlan hagyni!

– Annál jobb! akkor mégis verekedni fogunk!

S már közel voltak hozzá, hogy minden kihívás, cartell és párbajsegédek nélkül kardra kapjanak, s egymást összekaszabolják, amidőn éppen idején talált az ajtóban leskelődő Vendelin színpadi pontossággal megjelenni, egy ezüst tálcán levelet hozva Octavian fejedelem számára.

A komornyik láttára a két főúr abbahagyta a pogány lármát.

– Egy levél, magasság! – szólt mosolyogva Vendelin.

Octavian fejedelem elkapta azt a tálcáról, s feltette orrcsíptetőjét.

No igen. Ez biz Alienor írása. A levélben ez volt: „Kedves papa! Nehogy összeverekedjetek Falbenheimmal, sietek veled tudatni, hogy én még tegnap este összekeltem Falbenheim Pompeia baronesse-el, az alservorstadti templomban. Szeretett nőm jó eleve gondoskodott az egybekelést megelőző törvényes előkészületekről, s mi már, mint boldog házaspár, indulunk a mennyegzői útra, s egyenesen Párizsba megyünk, hová reménylem, mindkettőtök atyai áldása kísér. Írtam Falbenheimnak is. Egyébiránt amit rám bíztál, azt híven elvégeztem stb. stb.”

–Most már készen vagyunk – dörmögé Octavian, harminckétfelé tépve a levelet, s a kandallóba hajítva.

– Nos! mi az? – kérdé Falbenheim, ki nagyon különösnek találta azt, hogy egy levelet összetépnek, ahelyett, hogy neki is felolvasnák.

– Csak tessék hazamenni: otthon várja excellenciádat e levélnek a párja. Egyébiránt megmondhatom: a princ nőül vette már a baronesse-t. Az okos teremtés készen tartotta a fiókjában a diszpenzációt. Azért vannak az embernek püspök jó barátjai. Oly bizonyos volt a dolga felől. Pedig Alienor még tegnap Etelváry Rafaela hercegnővel járt jegyben. – Ehhez hát gratulálhatunk egymásnak. – Hanem most kezdődik a jó mulatság. – Ez a futóbolond, az én kedves fiam, most nem megy Ehrenbreitsteinba, ott nem tudja meg, hogy mi elintéznivaló van Dél-Németországban, nem viszi el a hadjárati tervet Hannoverbe, nem hágy nekem időt a bankárokkal negotiálni, ahelyett szalad egyenesen Párizsba, ott fellármázza a világot, meggyújtja a tűzaknákat: akkor aztán mehet ön neki egy világháborúnak a mi jó pénzügyminiszterünk salinenscheinjaival s a háromszázharminc nyugalmazott tábornokkal. Most már elmondhatja vezérőrnagy úr, hogy „most jövök én!” – Hanem én meg elmegyek. – Hej Vendelin! Készítsd el a fegyvereimet, megyünk medvevadászni Mármarosba.

Falbenheim látta, hogy itt semmi dolga sincsen többé: vette a kardját és eltávozott.

Octavian pedig dehogy készült vadászatra menni, levágta magát a karszékébe nagy búsan, s az öklére támasztotta fejét.

Vendelin a vett parancshoz híven előhordott puskát, vadásztarisznyát, kürtöt, háromlábú lesőszéket, kulacsot, étszeres kosarat, bundát és lábzsákot, mintha semmi sejtelemmel sem bírna az itt végbementek felől, s rakott mindent sorba, míg egyszer Octavian olyat ütött az asztalra, hogy minden edény táncra kerekedett rajta.

– Ne bosszants a készületeiddel.

– Hát nem megyünk medvét lőni Mármarosba?

– Nincs a mármarosi hegyekben olyan nagy medve, mint én vagyok, én pedig már meg vagyok lőve!

Vendelin aztán megint mindent elrakott szépen.

Mikor aztán eltakarította az asztalt, azt mondá Octavian fejedelemnek:

– Magasság! Nem jobb lett volna ahhoz a parasztgyerekhez, akit princ Alienor tartott keresztvízre, Pompeia baronesse-t hívatni keresztanyának?