I.
(A móri csata. A császáriak tervei.
Elfogott térkép. A csatavesztés okai)
A
móri csata elveszett.
Mégpedig
oly elhatározólag: hogy többé a Dunán túl derék ütközetet elfogadni lehetetlen.
Perczel seregének
összeszedhető része Fehérvárig vonult vissza, egyes maradékerők egész
Pestig futottak.
A
kormány a leverő hírt jónak látta a közönséggel tudatni, rövid
falragaszban hirdetve: hogy Perczel hadserege szétveretett, s e hír hatását ama
másik által enyhítve: hogy Bem Kolozsvárt elfoglalta.
A
közönségre nézve ez utóbbi hír nincs akkora hatással, mint a kormányra.
A
horvát bán egy elfogott futárjánál több iratok között egy kisded mappát
találtak, melynek sajátságos jegyeiből körülbelöl ki lehete találni a
császári seregek operacionális tervének főbb momentumait.
Nyolc
táborhely volt e mappára rajzolva, hihetőleg koncentrálási helyek:
1.
Nagyszombat. – Kassa. – Szatmárnémeti.
2.
Fehérvár. – Kolozsvár.
3.
Soron. – Titel. – Temesvár.
E nyolc
táborhely mintegy paralelogramm fogja körül a magyar csaták színhelyeit.
A mappára
még két város neve volt fölírva, egyéb semmi. A többi csak színekkel volt
sajátszerűleg illusztrálva.
E két
város: Pest és Debrecen.
Tehát a
császáriak jó előre sejték: hogyha a magyar kormány Pestet elhagyni lesz
kénytelen, Debrecent választandja centrumul.
Ide
céloztak Puchner, Urban és Wardener tábornokoknak összhangzó
működései: hogy míg e három pont: Nagyszombat, Fehérvár, Sopron – a
kormányt Pestről kimanővírozza, addig Kolozsvár és Szatmárnémeti a
Debrecenbe vonulhatástól fossza meg, – Kassa azalatt Lengyelország felől
zárja el az utat. – Titel és Temesvár pedig az aldunai seregekkeli
egyesülhetést akadályozza.
E terv
már odáig ki is volt víve: hogy Kolozsváron Wardener tábornok székelt,
Szatmárnémetitől pedig nem messze volt már Urban, midőn Bem
közbejötte nagyszerűen megfordítá a dolgok menetelét. Szatmár és Kolozsvár
felmentése után Debrecen minden veszélyen kívül esett.
A
kormányra nézve tehát a móri csata veszteségéért kárpótlást nyújtott Bem
előrehaladása. –
A móri
csatával egyébiránt senki sem bírt tisztába jönni. Némelyek Perczelt, mások
Görgeyt okolták, noha ezúttal sem egyik, sem másik nem viselte a hibát, még
csak a kormány sem. Úgyszólván senki sem volt vétkes.
Az
egészet az akkori hadjáratok organizálatlansága okozta.
Először
határvédő harcot akart a kormány folytatni.
Mindenütt:
hol a császáriaknak hadgyülekező helyük volt, figyelő hadseregeket
állított fel, s ezáltal erejét szétosztotta, s alkalmat adott a különböző
hadtestek vezetőinek azon pretenziókra, miszerint mindenik önállóan
működő s csak a kormánytól függő hadvezérnek tartotta magát.
Az
egyes hadjárat egy összefüggő tervnélküli defenzív harc volt, semmi egyéb,
mint Vetter szavaiként „az ellenfél mozdulatainak rossz kopírozása”.
Görgeynek
rég terve volt e határvédő harccal felhagyni s a magyar hadseregeket Győrnél
koncentrálni, mely tervét azonban a kormány mindaddig el nem fogadta, míg
kényszerítve nem lőn rá.
Egy
napon tudtára adta Görgey a kormánynak: hogy a császáriak csatarendben állanak
herceg Windischgraetz vezénylete alatt, „ugyanannyi regimentet
állítva síkra ő ellene, ahány eskadront bír ő azok ellen kiállítani”.
E hírre
gyorsan megváltoztatta a kormány eddigi haditerveit. Perczelnek
parancsot adott: hogy vonuljon Győr alá a Muraközből, s az aldunai
táborból tartalékseregül a legjobb ezredeket rendelte föl Pestre.
Görgey
tehát levonult Győrbe, ott Perczelt bevárandó.1
Azonban
egy éjjel a Győr körüli mocsárok, mik eddigelé természetes védői
voltak e helynek, mind befagytak, a pozíciót többé nem lehetett és nem is volt
miért tartani, Görgey ott nem várhatta be többé Perczelt.2 Hanem
levonulva a Vértes hegyeknek, ott egyesült vele.
Amennyiben
tudniillik a két hadtest egy vonalba jutott, anélkül: hogy egyiknek mozdulatai
a másik által szabályozva lennének. A pozíció erős volt, a kormány
parancsot adott mindkét hadvezérnek a megütközésre.
Görgey
reprehentált a parancs ellen, tudósítva a kormányt az ellenfél túlnyomó
erejéről, a magyar seregnek tizenegyezer emberreli megfogyásáról, mely
sereg Komárom várőrségeül hagyatott hátra s tanácslá, hogy azon pozícióban
magukat mindaddig offenzíve tartva, míg az aldunai tartalékcsapatok
megérkeznek, ne ereszkedjenek derék ütközetbe.
A
kormány átlátta az állítások valóságát, azonban mielőtt Perczelnek ismét
kiadhatta volna az ellenkező parancsot, – az egész jóhiszemben kiáll a
síkra egyedül működő hadtestével az egész ellentáborral szemben.
Maga a
csatatér sem volt rá nézve különösen kedvező. Két erdős hegy között
egy teknőalakú völgy, mely védelemre igen széles, megveretés esetében igen
keskeny.
Serege
közt egyedül a tüzérség és nagyobbára intelligens fiatalsagból alakult Zrínyi-
és Hunyadi-zászlóalj volt kitűnő, de ezeknek ellentéteül vele
volt a Prinz von Preussen című sorezred és az I. számú huszárezred,
fegyelmetlenségéről mindkettő nevezetes.
A csata
kezdetén némi előnyök kezdtek rá nézve mutatkozni, mindaddig, míg csak az
ágyúk dolgoztak.
Azonban
megjelenik a csata helyén Ottinger tábornok egy túlnyomó
lovasosztállyal, a birodalom két legkitűnőbb vasasezredét vezetve.
A
huszárság ellentállása nem soka tartott, egy része rendetlenül megfutott, más
része verekedve-viaskodva hátrált, alig bírva kimenteni a tábornokot, kinek
élete a csatában a legnagyobb veszélyben forgott.
Az
ágyúk magukra hagyattak, csak a tüzérek nem futottak el tőlök, midőn
minden veszve volt már, kartácsra töltöttek, s folyvást tüzeltek a közelgő
lovascsapat közé.
A
golyók utcákat törtek maguknak a dandárban, de azért zavartalanul közelgett az,
egypár lövés után a tüzérek kardot rántva víttak, úgy estek el ágyúik mellett.
Még a
Zrínyi- és Hunyadi-zászlóalj állt azután egy ideig ellent kétségbeesetten, ez
ellentállás fedé némileg a sereg visszavonultát. E csata után a két
zászlóaljból egyet csináltak, annyira megfogyott mind a kettő.
Perczel
kétségbeesetten jutott Fehérvárra. Mondják: hogy keservesen sírt.
Siratta
elvesztett katonáit és elvesztett csatáját.
Görgey
rögtön küldött segélyére egy hadosztályt, amint az ágyúzást hallá. Későn
volt, de mégis elég jókor arra: hogy a szétvert hadat fölvegye s megmentse a
semmivé lételtől.
A csata
elvesztésének hibája okvetlenül azon balfogásban keresendő: hogy a két
hadseregnek nem volt egy fővezére, s hogy mozdulataikat egy, a hely
színétől távol levő haditanács igazgatta.
E csata
elveszteért sem Perczel, sem Görgey soha haditörvényszék elé nem állítattak,
sőt mindenikre még nagyobb sereg bízatott, mint azelőtt, mi
állításomat szinte igazolni látszik.
– A
haza elveszett! – monda Perczel a csata után kétségbeesetten. Két héttel
későbben pedig azt állítá: hogy „egyedül ő van hivatva a haza
megmentésére”.
És
egyik szava sem teljesült.
|