III.
(Kossuth nem akarja Pestet elhagyni. Fiának víziói. Testvére római jellemvonása. Családi szakadás)

Kossuth sokáig nem tudott megbarátkozni azon eszmével: hogy Pestet elhagyja.

Azon várost, azon közönséget, mely neki annyira kedvence volt, de mely kegyéből utóbb annyira kiesett.¹

De leginkább azon fényes ígéreteket, miknek a főváros elhagyása oly sötét cáfolata leendett.

Az eszme maga is: a kormányzat székhelyének ötven mérfölddel tova áttétele, határos volt a kivihetlenséggel.

Több mint ötszázezer mérő gabona készlet, tömérdek ruhaszerv, ágyúk, muníciók, negyvenezer készítetlen puskacső, a fegyvergyár, harminckét banksajtó, s a hadkormányzat minden előleges készletei egyedül Pestre levén összegyűjtve, azokat mind tovaszállítani legfeljebb öt-hat nap alatt, herkulesi munkának látszott.

Énnek kivitele Madarászra lőn bízva.

S úgy hisszük: hogy 1850-ben bátran érdeméül róhatjuk fel a tisztelt férfiúnak: hogy e készletek legnagyobb része csakugyan itt is maradt, s a császári fővezér kezébe jutott.

Még egy aggodalma volt Kossuthnak, mi tán legerősebben tartóztatta vissza.

Az országgyűlés békeköveteket szándékozott küldeni a császári fővezérhez.

Meglehet-e: hogy a császári fővezér alkudozásba ereszkedheték, s ezen esetben igen valószínű volt: hogy azokkal fog alkudni, kiket Pesten talál, az országgyűléssel, a katonasággal, kihagyva a félrevonult kormányt.

Az országgyűlés tagjai közül többen arra agitáltak: hogy maradjon együtt a képviselőház, a kormány vonuljon egyedül Debrecenbe.

Egy reggel azonban (December 31-én) sajátszerű családi jelenetre ébredett az elnök.

Neje ájuldozva hevert nagyobbik fia ágyánál. És a gyermek is sápadt holthalavány volt. A fiú apjának kedvence volt, képének, lelkének hasonmása, nevének viselője.

A nő, sírva, kétségbeesetten kulcsolta át férje térdeit és erőszakolta: hogy menjen, siessen innen.

Az elnök nem tudta mire vélni a jelenetet.

– Hallgasd, mit álmodott a gyermek.

És a fiú elmondá reszketve, lázasan: hogy háromszor látta álmában apját a vérpadon, amint lefejezni akarták, s kínos, verejtékes álomlátásában fel-felsikoltott: „ne hagyjátok apámat!”

Kossuth különösen gyengéd érzelmű családapa volt, s mi ki tudjuk magunknak magyarázni azon körülményt: hogy amire őt komoly férfiak okoskodásai nem bírták rávenni, fiának álomlátása kényszeríté; – amiben különben sem volt semmi lehetetlen.

Ehhez járultak még azon súgdosott hírek: mintha a pesti polgárság őt el akarná fogni, s élve szolgáltatni ki Windischgraetz kezébe.

Még aznap este országgyűlés után eltávozott Szolnokra kedvetlenül, csaknem akaratlanul.

Testvére és anyja, két egzaltált nő, neje ellenében mindent elkövettek: hogy őt rábírják az ottmaradásra.

Egyik a kettő közül, (nem tudni melyik) azt mondta neki: „ha kell: hogy meghalj a hazáért, tudj meghalni érte.”

Emiatt komoly szakadás történt a családban. Kossuthné tovább két hónapnál nem bocsátá férje elé anyját és testvérét.

Madarász azon éjjel a gőzkocsi egyik vagonjában hált.

*

Sokszor hallottam Kossuthot azzal vádolni: hogy a hozzá rokon nőknek nagy befolyása volt jellemére.

Volt, de nem azoknak, akiknek kellett volna.

Testvéreinek erős, szilárd karaktere, a fanatizmussal határos lelkesülése, polgári egyszerűsége nem bírt rá annyi befolyást gyakorolni, mint neje, ki e tulajdonokat nagy részben nélkülözte.

Háromszor hagyta el Kossuth Pestet, egyszer Jelasics, másszor Windischgraetz, harmadszor Paskievics közeledte elől. És nem csalódunk, ha azt mondjuk: hogy mind a háromszor neje vitte el onnan.