VII.
(Első országgyűlés Debrecenben. Kossuth beszéde. Nyáry
klauzulája)
A debreceni roppant kéttornyú templom mögött van egy nagyszerű kétemeletes
épület, a ref. kollégium.
A második emeleten van az oratórium, egy tágas nagy terem, két
karzattal, számos padokkal és egy magas mennyezetes szószékkel.
Egykor vidám, jókedvű lakosai voltak e teremnek, hosszú fekete tógákba
öltözött ifjak, a karzatokról vasárnaponként hangzott a szent dicséret-ének, a
katedrában egy-egy fiatal, karcsú szónok hosszú fekete ruhában hirdeté a béke
szavait.
Nem így 1849-ben.
A vidám, jókedvű fiatalság elhányta könyveit, tógáját, – vörös
zsinóros atillát vőn magára, és kezébe kardot, seregestől odahagyva a
tanodát.
Helyöket azonban ott a padokon és a szószéken komoly, gondterhelt férfiak
foglalták el, – a nemzet éltének és halálának urai, a nemzet
képviselői.
A legelső gyűlésen, mely e teremben tartatott, egy halvány,
roskatag férfi ment fel a szószékre. A terem tömve volt. Mindenki ránézett,
a sóhajtást meg lehete hallani, oly csend volt mindenütt.
A halvány, roskatag férfi beszélni kezde, rettenetes szava betölté a termet
és a teremben levők lelkeit, és mentül tovább beszélt, szava annál
mennydörgőbb lett, s midőn beszédét elvégezte, nem volt halvány, nem
volt roskatag többé, arca lángolt, és termete vadul kiegyenesedett.
A karzatok dörgő éljenzéssel fogadák szavait, mik a harcot, a háborút
hirdeték, harcot, háborút visszhangzott minden ajk utána.
És a tömeg tengerzúgása fölött, mint a halál angyala, állott az ember a
katedrában, kinek szavaiból, mint Cadmus elvetett sárkányfogaiból, fegyveres
vitézek támadtak, kinek szavaitól a félelem helyébe vitézség, a szelídség
helyébe düh és bosszú szállta meg a lelkeket.
A nemzetgyűlés elhatározta: hogy harcolni fog; többen ülve maradtak és
sápadtan, gondolva a jövőre.
Fölkelt azonban Nyáry.
És kérdezé a hadizenő tömegtől: „hogy mi célja lesz a harcnak?
Meddig fog az tartani? Mi végzi be? Van-e a nemzetnek valami óhajtása, valami
végcélja, valami magasra épített terve, melyért vérét kiontja, házát leégeti,
vagyonát föláldozza? Irtóharcot akar-e viselni, a gyűlölet harcát, halálos
ellenség elleni háborút, mely csak az egyik fél, vagy tán mind a kettő
végenyésztével végződik, vagy a szabadság harcát viseli-e, egy nemzet
törvényeiért, alkotmányaért kezdett küzdelmeit, ezen esetben mondja ki a
nemzet: hogy mihelyt e törvények, ez alkotmány biztosítva vannak, célját érte,
s csak ezekért küzd és semmiért ezeken túl.”
A hideg szavak az izzó kedélyekben azon hatást idézték elő, mint a
hideg vízcseppek az izzó vasra hullva – sziszegést.
– Majd megmondjuk: hogyha győztünk! – kiáltának rá és újra hangzott a
harc és háború.
Nyáry szarkasztikus mosollyal monda a mellette ülő Madarásznak, ki
legélesebben applaudált a hadizenet határozatlanságának: „ez előtt tíz
nappal te voltál, aki a Vay-minisztérium elfogadását szerencsének
tartottad.”
(Ez egy ókonzervatív elemekből szerkesztett minisztérium lett volna,
kihagyásával a pénz- és hadügyi tárcáknak.)
Ez volt eredménye az első országgyűlésnek, a debreceni tanoda
imatermében.
A magyarországi békülni akaró pártot egyfelől herceg Windischgraetz,
másfelől Kossuth utasította vissza.
|