IX.
(Népgyűlések, népfelkelés. Kossuth. Besze)

A Debrecenbe jövetel első napjaiban a székhelyét változtatott kormánynak sok kísérletet kellett kiállnia.

Ezek voltak a halálos beteg krízisének napjai, amidőn egyedül a sors kezében volt minden esemény, emberekében semmi, amidőn senkinek sem volt egy holnapra való gondolatja, mert hisz az egyetlen és utolsó terv ez volt: időt nyerni! Elhúzni, halasztani a határozó csatát hetekkel, hónapokkal odább. Ez volt mi egyedül megmentheté az enorm távolságba szétszórt magyar seregeket.

De ezen hetek hónapjai alatt az időhalasztásnak, mennyi rémmel, mennyi riasztó balesettel, percről percre közelgő veszély fenyegetésivel kellett szembenézniök azoknak, kik a jövendő eseményeket vezették, de a jelennel nem diszponálhattak.

Ilyen helyzetben volt akkor a magyar kormány.

Minden oldalról körülvéve fenyegető erőktűl, és semmi oldalról sem biztosítva a védelemről.

A Tisza, a Maros befagyva, ha véletlen egy lovasezred valahol átjön este, reggelre az egész országkormányzatot ott lepheti.

Görgey seregéről bizonyosan lehete tudni: hogy nem Debrecennek tart, Perczeléről pedig: hogy nagyon is Debrecennek tart, Bem serege a magáénál többszörösen nagyobb erővel volt elfoglalva, s a felrendelt bánáti seregek a felbomláshoz közel, amiatt: hogy a kormány ominózus székváltoztatásán megdöbbent vezérei odahagyták, kiknek egyike a bizottmányhoz névtelen levelet írt (nem lehete kitudni: hogy melyik?), kétségbeesetten mentve rezignációját, s állítva, hogy lovasbetyárok által vezetteti magát a Bakonyba, ott elrejtőzendő.

Ami végre Mészáros seregét illeti, annak alkatrészeit s a vezér jámborságát ismerve, ahhoz sem nagy lehetett a bizalom.

E szorongó helyzetben ismét megragadta Kossuth kedvenc eszméjét, a népfelkelést.

Egy napon tehát a városház térre népgyűlés lőn hirdetve, Kossuth maga szónokolt. A hatás nem volt oly nagy, mint előre várták.

Ah, egészen más népgyűléseket láttak azok, kik Kossuthot Kecskemét, Csongrád, Szentes, Vásárhely és Szegeden hallották szónokolni, honnét egy hét lefolyta alatt nyolcvanezer fegyveres férfi mozdult ki a horvát bán ellen.¹

Ott mindenütt lovas bandériumok fogadták lobogó zászlókkal s harsogó tábori zenével a szónokot, kikről azt mondá Kossuth „kétezer ily lovassal keresztül mennék a poklokon is.”

Ott tíz, húszezernyi néptömeg fogadta, koszorúzott emelvények várták, s ha fölállott egyszerű közhonvéd ruhában, hosszú lengő fekete tollal kalapján, alig szűnt az éljen. Hófehér ruhába öltözött leányok virágokat szórtak lábai elé, s vén ősz emberek hajoltak le kezeit csókolni.

Nem így Debrecenben.

Már maga a népség egészen más faj; mint a Tisza mellékiek. Túlságosan komoly, egész a rosszkedvűségig józan, vitéz, kitartó, de nem hetvenkedő, nem fellobbanó; ha parancsolják, helytáll, és csatázik, de ha csak biztatják, azt hiszi: hogy nem sürgetős a dolog és vállat vonít, – bámulni, kiabálni, demonstrálni nem való, de ahol tenni kell, ott fanatizmussal küzd a szolgalegénytől kezdve a családapáig, mint megmutatta Lippánál és az erdélyi harcokban a vörös pántlikás nemzetőrség.

Azután maga az idő sem volt kedvező a szabad ég alatti gyülekezetekre, s elvégre a helyzet, melyben akkor a kormány volt, csaknem menekülőképpen, veszedelmet hordva magával minden városra, melytől befogadtatik; mindez együttvéve azt okozta: hogy a népgyűlés ezúttal nem volt valami kitűnő eredményű.

Egy másikat az egyenlőségi társulat² rendezett, ez pláne nevetségesen ütött ki. A szónok, Hatvani Imre, egy ökölnyi termetű, éleshangú, obskúrus ember, szivarral szájában jelent meg a nép előtt és elménckedésekkel fárasztotta magát ez igen komoly időben. Otthagyták beszédje derekán.

Végre Besze találta ki a debreceni népgyűlések tartásának módját. Megparancsoltatta a nemzetőri zászlóaljnak: hogy a város alá gyűljenek fegyverbe, s ott tartott hozzájuk beszédet.

És a parancsszóra tizenkétezer ember gyűlt össze fegyveresen a kirendelt helyre. Zászlóaljanként sorba álltak, harcias karéjt formálva. Nagyobb része jól volt fegyverezve, akinek lőfegyvere nem volt, hosszúnyelű fejszékkel állt ki, s várta sorba állva a térdig érő hóban a népgyűlés végét.

Besze sokat szónokolt nekik, jól találgatva a kálvinista kedélyek húrjait, citált a bibliából sokat, a népnek tetszett a beszéd, a vöröspántlikás kalapok helybehagyólag mozogtak, s csak akkor hallatszott az elégületlenség moraja, midőn végül tudtokra adatott: hogy már most hazamehetnek.

„Hat csak megint beszédet hallgatni híttak bennünket? morogtak magukban a jó civisek: azt hittük: hogy már háborúba megyünk.”

Besze a népgyűlés után rendkívül megnyugtatólag lépett fel az orszaggyűlésen, biztatta a honfiakat: hogy a nép az utolsó emberig kiáll. Nyárynak megint kemény affrontja volt emiatt. Rosszallta: hogy a népet túlterhelik, nem elég: hogy katonát ád, azt tartja, adózik, hanem még azt kívánják, hogy tömegestül is elvonassék napi munkájától, s okot adjon az ellennek sarcolásra, ha aztán magára hagyatik.

Ha nem Nyáry lett volna, ki ezeket mondta, bizonyára kivetették volna az ablakon.