XVI.
(Dembinszky megérkezése Debrecenbe. Fáklyás zenéje, az alárendelt vezérek.
Lengyelek miatti aggodalom. Bécs eleste miatti vádak. Azoknak felvilágosítása)
Magyar hadsereg már volt, csak magyar hadvezérek nem voltak még.
A legnagyobb forradalmi név, Kossuth, nem volt katonai tehetség.
Hadseregeket tudott előállítani, de vezetni nem.
Egy reggelen a kormány lapja, mint várt és mégis véletlen örömhírt jelente,
hogy Dembinszky megérkezett!
Mindenki azt hitte: hogy a magyar seregek azért nem tudnak eleinte
elhatározó győzelemhez jutni, mert nem volt alkalmas fővezérük. Ez
európai notabilitás megérkezte igen derültekké tette az arcokat.
Egy osztrák státusférfi e hírt olvasva azt mondá: „A magyarok jól
értenek az újságcsináláshoz. A »Dembinszky« név maga többet ér fél
hadseregüknél.”
De lehetett látni szomorú arcokat is. És éppen nem katonákét, kik tán
babéraikat félthetnék az új fővezértől, hanem státusférfiakét, kik e
lépésben, mely egy lengyel forradalmi tábornokot tesz a magyar mozgalmak
vezetőjévé, beláthatlan bajoknak látják kútforrását.
A tábornok fáklyászenét kapott, beszédet intéztek hozzá lengyel és francia
nyelven.
Mondják: hogy mint bőrkereskedő jött át a vámokon s hogy Kassán
Schlik tábornokkal több óraig beszélgetett volna egy vendéglőben. (Ez
alig valószínű.)
– Sokkal különösebb volna, monda: ha csakugyan bőrkereskedő volna
s itt Dembinszkynek adná ki magát.
Később be is bizonyítá: hogy az; de akinek az a fatális passziója van:
hogy emberbőrrel szeret kereskedni.
A parancs kiadatott az alvezéreknek: hogy seregeiket Dembinszky parancsai
alá rendeljék, s várta mindenki feszülten: hogy vajon Görgey és Perczel, e két
önfejű, büszke ember engedelmeskedik-e.
*
Perczel átadta a vezérséget, maga elment új seregeket gyűjteni. Ez az
ember heves fejű, szilaj karakter, és rendkívül hiú, de azért nem
sérthette őt meg úgy soha Magyarország: hogy minden erejét újra föl nem
ajánlotta volna szolgálatára. A kész hadseregeket, miket ő alakított,
elvették tőle, s ő nekiindult megint újakat szerezni, azokat megint
elvették. Egy hónap múlva harmadszor is új serege volt, két hét múlva harmadszor
is elvétetett tőle. Soha sem revoltált miatta.
Görgey azonban magasabb politikai nézetek miatt nem tartózkodott
napiparancsában a lengyel fővezér iránti ellenszenvét kifejezni, s ez volt
az első lépés, mi számára pártot és ellenpártot csinált az országgyűlésen.
Ki a magyar hadsereg közt harcoló lengyelekkel közelebb ismeretségbe
jutott, nem ok nélkül döbbent meg a magyar hadvezetésnek lengyel hadvezér
kezére jutásán.
A lengyelek minden sóhajtása Varsó volt és Lemberg, a velök
szövetkezés okvetlenül ellenségévé tette Oroszországot a magyar mozgalomnak.
Csatlakozni egy szerencsétlen nemzettel mindenesetre igen regényes,
magasztos eszme, s a magyar kormány e tekintetben nem tudott egoista
lenni.
Bécs eleste is a magyarokat vádolja! – mondának. A lengyeleket elhagyni másik perfídia
volna.
És nem volt igazuk.
A bécsi októberi napok eseményei elannyira véletlenül jöttek a magyar
kormánynak: hogy maga Kossuth annyit sem tudott: hogy az ottani mozgalmaknak mi
célja van? Később bebizonyult: hogy azt akkor a bécsiek sem tudták.
A magyar kormány nemcsak hogy indítója nem volt a bécsi forradalomnak,
sőt még csak azután járt utána: hogy megtudhassa: ha vajon lehetne-e azzal
a magyar forradalmat valami összeköttetésbe tenni?
E célból felmentek Kossuth küldöttei a birodalmi fővárosba, mely körül
már akkor húzódott össze a császári seregek cernírozó hálózata.
A főváros forradalmi elemei még akkor el voltak foglalva diadalaik
mámorával, elannyira, hogy semmi előkészületeiket sem lehete észrevenni a
védelemre.
Az aula gyűlésein lehete egyedül komoly jelenségét észrevenni a
perc nagyságának. Ezek el voltak készülve a harcolásra, de nem volt
vezetőjük, és erejük sem volt oly nagy, mint gyaníták. Alig voltak
háromezren. Bátorságuk ugyan volt minden indítványt elfogadni, ami Kossuthtól
jő, de erejük kevés volt annak kivitelére.
Az országgyűlés sehogy sem akarta a forradalmat magáévá tenni,
s azon kérdésekre: hogy kívánja-e a magyar hadsereg intervencióját: szüntelen
kitérőleg felelt.
A községtanács azon felszólításra: hogy a horvát bánt ne bocsássa be
Bécs falai közé, ezzel a skrupulussal állt elő:
„A horvát bán egyszersmind osztrák altábornagy is… Mint horvát bánnak nincs semmi keresete Bécsben,
de mint osztrák altábornagy teljes joggal idejöhet. Már most csak azt kell
megtudnunk: hogy mint horvát bán akar-e bejönni, vagy mint osztrák altábornagy?
ehhez képest fogunk neki ellenállani vagy engedni.”
Ezen finom distinkcióból láthatni: hogy azok az urak olvashatták Kantot és
Hegelt, s ők nem okai: hogy a forradalomnak nincsen logikája.
– Igen, – mondának a küldöttek –, de az mindegy, akárminő öltözetben
jön is, ha úgy jön, mint önök ellensége.
– Arról mi nem tudunk semmit. (Thut er das? – kérdezé egy közülök
egészen meglepetve.)
Pedig éppen akkor hoztak oda egy hat fontos golyót, melyet a
lineáknál csoportosuló tömegekre lövetett.
A nemzetőrség vezére még eredetibb módon fejezte ki magát.
Egy nagy ív papirosra lerajzolta először Bécsnek, azután Auersperg
seregeinek, azután a horvát bán táborának, és a magyar seregeknek állásait, s
ott schwarz auf weiss bemutatta a küldötteknek: hogy az osztrák seregek állása
és manőverei éppen nem Bécs ellen vannak fordítva, hanem a magyar tábor
ellen, és eszerint nem Bécsnek kell magát védni, hanem a magyaroknak.
Ez alkalommal tehát, midőn még a magyaroknak módjukban lehetett volna
a bécsi forradalommal egyesülni, annak vezérei annyira el voltak barikádozva
szillogizmusokkal, hogy ez létre nem jöhetett. A magyarok közbejöttét csak
akkor kezdték már kívánni, mikor az teljes lehetetlenség volt.
Ez volt egyenesen az oka: hogy a magyar seregek elébb nem iparkodtak Bécs
alá sietni. Ez okozta a magyar forradalom vezetőinek habozását.
Ami végre a lengyeleket illeti, midőn követeik még az 1848-i
márciusban a pesti forradalmi választmánnyal magukat érintkezésbe tevék,
ez egyszerű publikánusokból s nagy részint heves fejű fiatalokból
szerkesztett testület ezen választ adá nekik:
– „Ha a lengyel nemzet magának életet és jövendőt akar biztosítani, ne
keresse annak alapjait idegen népek szimpátiájában, hanem tulajdon népében.
Nyerje meg magának azon elemeket, melyek vele legközelebb rokonok, tulajdon köznépét,
ugyanazon köznépet, mely Galíciában egyedül képes volt a forradalmat leküzdeni,
emelje fel magához azon néprétegeket, miket a magyar nemzet iparkodott magával
azonosítani, és élni fog.”
Egyszerű publikánusoktól ez elég józan válasz volt, bár voltak ott is,
kik egy negyvenezer főnyi sereg megígérésére szavaztak, mely
Lengyelország segélyére siessen.
Hogy hol vették volna akkor azt a negyvenezer katonát, azt máig sem
bírom kitalálni.
|