XVIII.
(Kossuth és a békepárt programja, Kossuth szobája. Regényes kalandja a
csongrádi pusztán. Kifogásai a program ellen. Mentsége a hírlelt
gabonamérgezésnek. A félig nyílt ajtó. Az 1848-ki törvények non plus ultrája.
Kossuth és a küldött párbeszéde. Görgeyről véleménye. Békülési szándéka.
Rezignációja. A békepárt hivatalos működése. Ennek megszakadása)
Február közepe.
A kormánynak még nem volt semmi kimondott politikája.
Kossuth, valahányszor a jövendők iránti nézetei felől interpelláltatott,
mindannyiszor azt a választ adta: hogy a politika az egzigenciák tudománya.
Ez a szava utóbb historiai frázissá vált.
A kormány hivatalos orgánumában ezalatt sok mindent lehete olvasni:
kinevezéseket, köröztetéseket, a kaliforniai bányák ismertetését és ismeretlen
férfiak gyöngéd leveleit ismeretlen hölgyekhez, csak a kormányzati politikáról
semmit.
Nyáry több ízben sürgette Kossuthot: hogy e hivatalos lapban nyisson tért
egy enunciált kormánypolitika manifesztációinak.
Egy kellemetlen incidens következtében Kossuth kényszerülve érezte magát e
kívánatnak annyiban eleget tenni: hogy a honvédelmi bizottmány ülésében
elhatározá, miszerint Jósika (tehát nem Nyáry) felügyelete alatt a
kormánylap dialektikai szerkesztését elkülönítse a technikaitól, s evégett a
leendő szerkesztőség programját felkérte magához,
meggyőződendő afelől, vajon e program tételei saját
elveivel kvadrálnak-e.
E program volt egyszermind a még magát nem konstituált, de szellemi
kohézióban létező békepárt programja is.
E program alaptételei közt ezen szavak is voltak:
„A magyar nemzet csak törvényeiért fogott fegyvert, semmi egyébért nem.”
„Mihelyt a magyar nemzet törvényei biztosítva lesznek, megszűnik
áldozni a nép vérével.”
Nyárynak és illetőleg a békepártnak küldötte, ki e programot Kossuthoz
felvitte, másnapra kihallgatási időt nyert, az értekezés három hosszú
óráig tartott; az eredmény az lőn: hogy Kossuth a programot – elfogadta.
Érdekesnek találjuk e párbeszédet az elnök és küldött között, mint olyat,
mely sok eddig kétséges tárgyra fényt vet, közölni. Egyike volt ez azon
óráknak, midőn Kossuth minden zaklató befolyástól szabadon, lelkét, szívét
feltárta a kérdező előtt, és tudott bízni abban, ki neki nem
hízelgett.
A küldött beléptekor Kossuth nyájasan lépett elé, fején kis fekete
sipkájában, egyszerű házi öltönyben, s miután őt szívesen üdvözölte,
asztalához ment és szivarra gyújtott, mint szokta, mielőtt valami fontos
értekezéshez kezdett, úgy hogy a beszéd vége felé valóságos füstfelleg környezte
rendesen a beszélőket.
Asztalán éppen nem lehete látni azon pár pisztolyt, melyet külföldi
románírók fantáziája odaképzelt. Dacára a Bem elleni merényletnek, Kossuth
ilyszerű elővigyázattal sohasem élt, személyére nézve pedig sem
poltron, sem gyanakodó nem volt. (Egy alkalommal, midőn népfelkelést
rendezni Csongrád megyében járt, Csongrád és Kecskemét között kíséretével
együtt eltévedt. Szekereik bejárhatlan homokbuckák közé jutottak, s ők
kénytelenek voltak az előttük álló erdőn keresztülgyalogolni. Kossuth
itt szétküldte kísérőit, hogy keressenek valami ösvényt, mely útba
vezesse. Mellette csak ketten maradtak, kikkel az avarban egy dombra leült, s
már esteledni kezdett, a látkör elszürkült, és még kísérői közül egy sem
tért vissza. „Most éppen úgy vagyunk, mint Mohamed mekkai futásakor”
monda Kossuth, elmerengve a regényesen elbarnuló esti tájon. Egyszer
kísérői egyike egy a távolból közelgő porfellegre lesz figyelmes.
Később vágtató lovagok alakját hiszi észrevenni, s figyelmezteti Kossuthot
a jelenetre. „Ellenséges lovasság-e az? vagy szegénylegények?” – „Akárkik
legyenek – válaszola Kossuth –, meg nem rendülő hangnyomattal –, ha
velünk van bajok, majd rájok ijesztünk”. A lovagok csakugyan meglátták az
ottállókat, s arra tartottak sietve, a kísérők rá akarták venni Kossuthot:
hogy vonuljon az elhagyott erdőbe vissza, de az nem távozott. Pár perc
múlva az érkező lovagok előtte állottak. A Csongrádból elébe küldött
díszlovasság volt az, mely az eltévedt népszónokot keresni a pusztának indult.
Egyébiránt Kossuth víni igen jól tudott, s lövésbeni ügyességét a kápolnai
csata előtt bebizonyítá, amidőn egy golyóra töltött stuccal egy
magasan repülő kócsagot lelőtt.
Tehát pisztolyok éppen nem voltak láthatók asztalán, annál nagyobb
mennyiségben szivarok, mégpedig nem a legjobbak.
Miután rágyújtott, szemébe nézett a küldöttnek, s az asztalán levő
programot felvéve, odanyújtá neki.
– Nehány pontot nem szeretek benne. Elmondom, melyeket. Itt egy helyen az
áll: „nekünk nem szabad oly eszközökhöz folyamodnunk, még az önvédelem
végső esetében sem, melyek bennünket a közvélemény előtt
megbélyegeznének.” Ez olyanformát tesz, mintha mi már folyamodtunk volna ilyen
eszközökhez, s most ezért magunknak szemrehányást tennénk.
– És folyamodtunk is. A császáriak azzal vádolnak bennünket: hogy Győrött
80 ezer mérő gabonát akart egy kormánybiztosunk megmérgezni, de ebben
megakadályoztatott.
– Ezt meg kell önnek magyaráznom. Nekünk Győrött igenis volt 80 ezer
mérő gabonánk, melyet nem volt sem időnk, sem módunk onnan
elszállítatni. Ennek egy részét, nehogy idegen kézre jusson, elsüllyesztettük,
a megmaradtat még így sem semmisíthetvén meg, kormánybiztosunk proklamációkat
nyomatott, amelyekben figyelmeztet mindenkit: hogy az ottmaradt gabonához ne
nyúljon, mert meg van mérgezve. Ez ötlet merő ártatlan jóakaratból
származott tőle, persze: hogy semmi célra nem vezetett, a császáriak
tulajdon proklamációnkat dokumentumul használták ellenünk, hanem azért jól
tudva: hogy 80 ezer mérő gabonát megmérgezni nem tréfadolog, bizony
hozzányúltak ahhoz, meg is őrölték, meg is ették, és most is élnek
tőle.
E percben a mellékszoba ajtaja csikorogni kezdett, odatekintének
mind a ketten, a félig nyitott ajtó mellől valami női ruha áruló
fodrai látszottak elő. Kossuth bosszúsan csóválta meg fejét, odament az
ajtóhoz és becsukta.
– A másik pont – monda a küldöttnek –, mely ellen kifogásom van, – s ez már
nagyobb kifogás, – a fentebbi: „a magyar nemzet csak törvényeiért küzd, azontúl
semmiért.” Ezt én nem akarom kimondatni.
– Pedig én úgy hiszem: hogy csak azért küzd.
– Az nem bizonyos, de tegyük fel: ha úgy volna is; hiszen akkor boldogság
volna elleneink állapotja, ha mi őket arról biztosítanók: hogy
győzelmünk esetére sem bánunk velök oly keményen, mint ők mivelünk.
Ha Ausztria azt előre tudhatja: hogy semmit sem reszkíroz a háborúban, nem
volna jó dolga; ha végig nem folytatná, miután legrosszabb esetben is semmit
sem fog veszíteni.
– Én nem úgy vettem fel a dolgot. Én a háborúját az ellenségnek nem tartom
a dinasztia érdekében viselt harcnak. Ezt a birodalom összes arisztokráciája
viseli a birodalom összes demokráciája ellen. Ezek mindenáron szeretnének
bennünket oly térre hozni, ahol a magyar alkotmány törvényei a dinasztiát s a
többi örökös tartományokat nem zsenírozzák. Ezeknek mindegy a kimenetel, ha mi
élethalálharcot izenünk a monarchiának. Ha győzünk és elszakadunk,
széthull a monarchia, s annak egyes részeiben ők kormányozhatnak
tőlünk függetlenül, ha legyőzetünk, az ő érdekeik kerülnek
felül; – de ha mi kimondjuk, hogy csupán az 1848-ki demokratikus törvényekért
harcolunk, s elszakadni nem akarunk soha, a dinasztia átlátandja: hogy egy
országot, mely a tulajdon magáé, a háborúi pusztításoknak kitennie céltalanság,
s ha minket az ország jövendőjének alakításában nem influenszíroznak az anarchikus
pártok korifeusai, úgy hiszem, a dinasztia is képes leend magát oligarchikus
pártfogóitól emancipálni.
– Önnek igaza lehet, de mi szükség azt nekünk most kimondani? Ha semmit sem
szólunk, mindent tehetünk, de ha megkötjük magunkat, nem tehetünk egyebet, mint
amit kimondtunk.
– Azért kell ezt nekünk most kimondanunk, mert most van éppen szükségünk
egy jelszóra, egy politikai devise-re, mely mint egy hitágazat, összetartsa a
magát e mostani zavarok közt orientálni nem tudó nemzetet, még most nemzetiségi
harcot vívunk, de ha minden pártnézetnek szabad utat engedünk magának
prozelitákat szerezni, ennél rosszabb háborúnk is lehet – polgárháború:
republikánusok és monarchisták harca minmagunk között. Már eddig is, a kormány
semmi politikát nem enunciálván, egyes hadvezérek veszik maguknak azt a
szabadságot: hogy proklamációikban pártnézetek fejévé tegyék magukat, így
Perczel hadserege republikánizmussal van eltöltve, míg Görgey egy
proklamációjában nyíltan kimondja: hogy ugyanazon buzgalommal fog küzdeni az
1848-ki törvényekért, mellyel a republikánus izgatók ellen.
– Ne beszéljen ön Görgeyről! – kiálta fel Kossuth indulatosan.
– Engemet nem is ő érdekel, hanem az a 20 ezer ember, aki vele van.
– Görgey áruló!…
– Be volna az bizonyítva?
– Testvére, Görgey Guidó a bécsi kabinetben hivatalnok.
– Én ezt nem tartom elég oknak a gyanúra.
– De az ő nyilatkozata sem elég arra: hogy bennünket szabályozzon.
– Megbocsásson elnök úr, ha tán némi indiszkréciót engedek meg magamnak. Én
bizonyosan tudom: hogy ön dacára háromévi fogságának, jobban szereti hazáját,
mint gyűlöli a dinasztiát, s ezért nem fog oly kockajátékba kezdeni, mely
vagy Ausztria vagy Magyarország végenyészetével fogna befejeztetni. Én tudom
bizonyosan: hogy ön Csányi László kormánybiztos által összeköttetésbe
tette magát a bécsi országgyűléssel, a Magyarország és Ausztria
közti viszályok komponálása végett.”
Kossuth egy percre konsternálva látszott, azután férfias bizalommal
közelebb simult az emberhez. „Sőt még többet is tettem a béke
helyreállítása végett.”
– Igen, még többet is tettem. Egyike az udvarnál nagy befolyással bíró
arisztokratáinknak, – egykor nevét is megmondhatom önnek, – hozzám jött és
tudtomra adá: hogy Olmützbe menend, s ott, ha kívánom, minden
elkövetend: hogy az udvart velünk egyezkedésre bírja, – én elmondtam neki
föltételeinket, bár elfogadnák.
…Higgye el ön, engemet a nagyravágyás nem hajt e küzdelembe. Itt vagyok,
mert látom: hogy szüksége van rám a hazának, és hátralépek, ha azt nem látom
veszélyben többé… Én tudom: hogy e nép engemet mennyire szeret, ha
győzni találunk, elborzadok azon gondolattól: hogy mit fog velem
tenni?… Tán koronájával is képes lenne megkínálni, amitől Isten
őrizze meg fejemet… Akkor én nemcsak feje, de tagja sem lehetek
Magyarországnak, – kivándorlok: hogy a jövendő kormányzatnak útjában
ne legyek azon enorm szeretettel, mellyel a nép hozzám ragaszkodik. Akkor
szüksége lesz az országnak egy Deákra, egy oly kormányzati főre,
mint ő, – egy adminisztratív talentumra, mint Nyáry, – egy organizáló
észre, mint Szemere, – rám, – kegyencére a népnek, – izgatóra – semmi; –
félremegyek, – elfelejtetem magamat, – ellhallgatok;… nem
keserűségből, nem dacból; – meggyőződésem hozta áldozatból.
– Ezt mondta Kossuth és szemei megteltek könnyel, míg beszélt, én hiszem:
hogy azon percben mind igazán hitte, érezte, amit mondott; – kár, hogy
elfelejté.
E percben a mellékszoba ajtaja előtt ismét gyanús lábcsoszogás
hallatszott. Kossuth kezét nyújtá a küldöttnek, s elbocsátá őt magától…
*
Másnap a békepárt elkezdte működését a kormány orgánumában, az
anarchista frakciók nagy zajt ütöttek miatta az országgyűlésen, a kormány
kétszer interpelláltatott: hogy az ő politikája-e az 1848 törvények non
plus ultrájának nyilatkozványa? A kormány nevében Jósika határozottan
kinyilatkoztatá a hivatalos lapban: hogy „igen”, míg Kossuth az
országgyűlésen egy beszédet tartott, mely szinte az 1848-ki törvények
célul kitűzését fogadta el. Erre Kossuthnak rettenetes szcénái lettek
odahaza. Környezete engesztelhetetlenül izgatta a szerintök Kossuth személye iránti
árulás ellen, s egy napon Jósika egy igen kíméletes cirkumskripcióval, de azért
elég érthetően írt levélben tudtára adá a békepártnak, hogy a hivatalos
orgánum működései miatt Kossuthnak kimondhatlan sok privát
kellemetlenségei vannak.
A békepárt visszalépett alig két hétig tartó befolyása után a kormányra, s
azontúl mint önálló párt konstituálta magát, – a kormány ellenében…
*
Kossuth nem volt az az ember, amivé őt környezete tevé.
Természeténél fogva igénytelen, lemondó: környezete által lőn nagyravágyó,
követelő.
Természeténél fogva bizalmas, nyílt szívű; környezete által gyanakodó,
féltékeny.
Természeténél fogva egyszerű polgár, környezete által udvari nimbuszba
zárt láma.
Természeténél fogva határozott karakter, környezete miatt ingatag,
következetlen, s végre környezete által személyes bátorsága dacára annyiszor
kislelkű.
|