XIX.
(Dembinszky és Görgey közti viszályok.
Schlik tábornok megszabadulása. Kmety és Bulharyn. Dembinszky találkozása
Görgeyvel. Kápolnai csata, a magyar had képe csata előtt. Az
előcsapat viadala, az elveszett lovasüteg. Dzsidásokkali viadal.
Dembinszky ostrommal veszi be Kápolnát személyesen. Görgey az elfoglalt ágyúkat
visszaveszi. Kmety elkésik. Dembinszky visszavonulást parancsol. Görgey dühe
emiatt. Zanini ezred elvész. Don Miguel megszabadul. Visszavonulás a mocsárok
közt. Görgey elfogadja Dembinszkyt. Kossuth, Dembinszky és Görgey együtt.
Görgey vádjai. Görgey Klapkát ajánlja vezérnek. Kossuth Görgeyt nevezi ki. Két
nap múlva kinevezi Vettert. Megszidja az újságokat. Szolnoki csata. Dembinszky
felfedezi tervét. Ennek hiányai. Kossuthnak ír kikelő hangon. Vettert
Damjanich vegzálja. Vetter sárgaságba esik. Vécsey be akarja bizonyítani: hogy
a szolnoki csatát ő nyerte meg. Egy lengyel legionárius szavai Dembinszky
mellőztetése után)
Negyvenötezer
ember
állt a Tisza és Duna közt Dembinszky vezénylete alatt. Ezek közt azon 18 ezer
ember, kiket Görgey bámulatos hegyi útjából elhozott.
A
közönség s egynémely indiszkrétusabb hírlap fennhangon beszélt már a Görgey és
Dembinszky közötti differenciáról.
A tény
ez volt.
Schlik tábornok serege Klapka,
Görgey és Dembinszky által oly helyzetbe volt szorítva: hogy csak az ügyes
operációtól függött annak nagy részét semmivé tenni.
Ekkor
parancsot ad Dembinszky Görgeynek: hogy egy félórányira vonuljon odább. Görgey
figyelmezteti a tábornokot: hogy ezen esetben Schlik tábornok seregeinek út
nyílik a megszabadulásra. Dembinszky ismétli a parancsot, Görgey
engedelmeskedik, és Schlik tábornok megszabadul.
A két
vezér egymást okolta, s a közönség szimpátiái szerint pártolta az egyiket vagy
a másikat; – a helyzeteket nem ismerve máig sem tudja senki, melyiknek volt
igaza.
Második
összeütközésük volt azon: hogy Dembinszky Kmety dandárát Bulharyn
tábornoknak kívánta átadatni.
Görgey
ennek nyíltan ellenszegült, felhozva: hogy kinevezéseket s vezérváltoztatásokat
csak a kormány tehet; – a dandár Kmety kezén maradt.
Azután parancsolá
Dembinszky Görgeynek: hogy küldjön át hozzá két ágyútelepet, s kérette:
hogy maga is jöjjön el hozzá barátságos értekezésre.
Görgey
elküldte az ágyúkat, de maga nem ment.
Ekkor parancsolta
Dembinszky az eljövetelt. A parancsszóra Görgey megjelent nála. Az eleinte
feszes, hideg találkozás, később melegebbé, bizalmasabbá vált; – a két
vezér mint jó barát vált el egymástúl.
Ekkor
következett a kápolnai ütközet.
Korán
reggel volt. Sűrű téli köd lepte az egész tájat, a felállított
ezredek egyik végétől a másikig nem lehete látni.
A csata
előtt reggeli 8 óra tájon kisütött a nap, legelső sugáraira felszakadt
a köd a tájról s mintha most hullott volna alá az égből, kitűnt a
sorban, rendben felállított magyar hadsereg.
Soha
nagyszerűbb kép e hadak jelenetében nem volt látható. Maguk az ország
minden részeiből összegyűlt hadseregek, melyek egymást még együtt nem
látták, meg voltak lepetve önerejük nem sejtett nagyságátúl.
A
gyalogság hosszú sorban felállított rendei mint egy érckalászos vetés vonultak
el jobbra és balra, amerre szem látott, s egy csapatban együtt állt hétezer
huszár, a világnak legszebb hétezer lovas katonája.
Az
akkor felkelő nap mint egy égő csataszignál végig fénylett,
csillogott a hosszú sor szuronyon s a kivont fényes kardok élén.
Mindenki
keble tágult e látványon, a szívekbe új bizalom ömlött, égett, vágyott mindenki
a csata után, s midőn az előcsapatok Szihalomnál összeütköztek, a
legelső összecsapásnál elvettek egy lovas batteriát, s dühös
viadalban egy divizió dzsidást szétvertek, a huszárok vezetője maga
számtalan sebben elesett. Ő is dzsidásoknál szolgált hajdan s most; hogy
azokkal jutott össze, kicsavarta egynek a kezéből dzsidáját: „megállj,
úgymonda, majd én tanítalak meg dzsidával bánni”, s azzal közibük
vágtatott, lovát leszúrták, azután gyalog küzdött, míg huszárai ki nem
szabadíták, de sebekkel elborítva.
Másfelől
azalatt maga az ősz fővezér vezette gyalogságát a megszállott
Kápolnának, másodszori rohamra elfoglalta azt, egy gránát darabja őt magát
is nyakszirton ütötte, de nem veszélyesen.
Görgey
brigádjától ezalatt elvettek két ágyút. Meglátja a vezér s maga mellé vesz két
eszkadron huszárt, s nyargal személyesen ágyúit visszafoglalni. A huszárok
őrnagya elébe vágtat s feltartóztatja: „uram, az ön élete drágább mint a
két ágyú.” – „Nekem nem az” felelé rá a vezér. „De nekem igen, hanem
hogy mindkettőnknek kedve teljék, elmegyek én magam a huszárokkal,
visszahozom az ágyúkat, s mindketten ki leszünk elégítve.” – „Ígérje ön
becsületszavára.” – „Ígérem”. S azon percben nyargalt az őrnagy az ellen
csapatjai közé, fél óra múlva visszajött, fején össze volt szabdalva a csákó, képe
fekete a puskaporfüsttől. Az ágyúkat visszahoztam, jelenté, de
huszárjaim fele odaveszett.
E
csatáról német regényírók és magyar nemkatonák azt állítják: hogy Görgey nem
vett benne részt, sőt elkésett belőle. Az, aki elkésett, Kmety
volt, ezt is az okozta: hogy négy mérföldnyire lévén detasírozva, mire odaért,
már a diszpozíciók megváltoztak.
A
viadal hevében parancsot adott Dembinszky a visszavonulásra.
Alvezérei
kétségbeesetten nyargalnak hozzá, a visszavonulás okát megtudandók, – azoknak
nem felel semmit.
Végre
odamegy Görgey, megtudandó: hogy miért vesztegeti el a fővezér a
lelkesedés e soha vissza nem hozható pillanatát. Neki azt felelte: hogy a
seregnek nincs többé proviántja.
Görgey
fehér lett a dühtől e szavakra, valamit mormogott magában „szeles
lengyelekről” s azzal visszanyargalt hadtestéhez. A visszavonulás
megkezdetett, de mily kárhozatosan!
A már
elfoglalt pozíciókat odahagyni kénytelen csapatok zavarba jöttek, egy
bataillon Zanini kereszttűzbe jutván, mindenestül fogságba esett,
őrnagya maga magát lőtte főbe, a magyar hivatalos jelentés azt
mondta rólok egész szenvedéllyel: hogy átpártoltak, – kiontott vérükért
meggyalázást kellett aratniok azoktul, akikért küzdöttek, csakhogy a vezérnek
legyen igaza.
Egy bataillon
Don Miguel hasonlóul két tűz közé tolva a visszavonuláskor úgy menté
meg magát: hogy fehér vállszíjait, mikről messziről meglátták a
honvédnek állt régi sorkatonát, hirtelen befesté sárral feketére s így
határvadászoknak tartatva kiszabadultak.
A
visszavonulás pontja Tiszafüred volt.
Ez
idő tájon a Tisza mellékén annyira meg szoktak nőni a mocsárok: hogy
az egyetlen töltött országúton is bajos az előrehaladás, a mellékutakon
pedig csaknem lehetetlen.
Az
ágyúk belefordultak a sárba, a kidűlt ágyúslovak helyébe a huszárok adták
át lovaikat, s hogy a lőszeres kocsik haladhassanak, a honvédek
köpenyeikben vitték utánok a töltényeket. A csapatok néha órákig folyvást sík
vízben gyalogoltak, mely akkor derékig ért, s mire Poroszlóra értek, oly
tökéletes volt közöttük a disszolució: hogy egy órai csatát nem lettek volna
többé képesek kitartani.
Dembinszky
átvonult egész seregével a Tiszán, Füredre; Görgeynek pedig meghagyta, hogy
tízezer emberrel tartsa fel Poroszlón az utána siető összes császári
hadsereget.
Mert
Dembinszky semmit sem tartott oly bizonyosnak, mint hogy a császári hadsereg
őt nyomban fogja követni.
Az
pedig már akkor az ellenkező irányban vonult vissza Pest felé. Ha herceg
Windischgraetz akkor nyomban követi Dembinszkyt, e lépés vagy az egyik, vagy a
másik hadsereg végvesztét vonta volna maga után.
Alig
értek azonban Tiszafüredre, midőn Görgey a legnagyobb sárban,
aminőről csak annak lehet fogalma, aki olvadás után a tiszántúli
olvadt szurokban járt valaha, – átment gyalog Poroszlórúl, s önhatalommal Dembinszkyt
őrizet alá tetette és iratait lefoglaltatá.
E tény
rendkívüli megütközést okozott, a jelenvolt kormánybiztos Szemere,
nehogy katonai emeute támadjon a dologból, közbevetette magát, s saját
felelősségére szinte vizsgálat alá vétetni rendelte mind Dembinszkyt, mind
Görgeyt.
E zavar
hírére sietve jött Debrecenből Kossuth.
Legelső
volt, akivel találkozott, – Görgey, táborkarával.
Hidegen
fogadták egymást mind a ketten, s egy óra múlva haditörvényszék előtt
állottak Görgey és Dembinszky.
Dembinszky
hevesen indulatosan kelt ki azon bánásmód ellen, melyet irányában folytatnak,
vádolta a kormányt, vádolta Görgeyt és elégtételt kért magának.
–
„Én –
úgymonda – lengyel vagyok, én nem vehetem magamnak azt a jogot: hogy a
magyar vezéreket büntessem.”
Utána szólt Görgey, hidegen, nyugodtan. Elismeré, méltánylá Dembinszky
vitézségét, hadiérdemeit. Megvallá: hogy ha ő volna Dembinszky, Görgeyt
főbe lövetné, ebből láthatja a kormányzó: hogy minő veszélynék
kellett fenyegetni a hadsereget, hogy Görgey arra vetemüljön, miszerint a
fővezért elfogassa.1 És azután elmondá vádjait Dembinszky ellen.
Első
volt az: hogy az egész hadsereget két napig élelmezés nélkül hagyta.
Második:
hogy semmi visszavonulási pontot ki nem jelölt.
Harmadik
az: hogy egy félig nyert csatából a hadsereget visszavonta, éspedig oly
terrénumra, ahol, ha az ellen üldözendé, tökéletesen semmivé kellett volna
lennie.
Dembinszky
erre azt felelte: hogy mindez készakarva és terv következtében történt,
mind az élelmezés el nem rendelése, mind a visszavonulás.
Kossuth
a tervet kívánta ismerni.
– Ha
a sipkám tudná a tervemet, a tűzbe vetném. – felelte Dembinszky.
– Ez
ismét megbocsáthatlan hiba – monda Görgey –, önnek kellett volna legalább egy
megbízottjának lenni, aki azon esetben, ha önt netalán valami baj éri, a terv
további részleteit folytathassa.
– Nekem
nincs bizalmam senkihez. Most legközelebb, akit önök mellém segédül kineveztek,
a rábízott irataimmal s nehány darab aranyammal átszökött a császáriakhoz.
Dembinszkyt
nem lehete rávenni: hogy tervét előadja, iratai között sem lehetett annak
semmi nyomára akadni, hihetőleg le sem írta azt a vezér, mindenkiben
gyanakodva.
Azonban
a körülmények azon esetben, ha tervét be nem bizonyítja, mind őt vádolták;
– Kossuth, bár Görgeyt fel nem mentheté, Dembinszkyt kénytelen volt a
fővezérségről leköszöntetni.
Az
ősz lengyel sértett büszkeséggel félrevonult. Kossuth egyedül maradt
Görgeyvel.
– Mit
tegyek most? – kérdezé Kossuth –, te a fegyelem ellen vétettél, téged
fővezérnek nem tehetlek.
– Az
természetes.
– De
hát ki legyen akkor a vezér?
–
Ott van Klapka, ott Damjanich, mindenik igen jó katona, és nem mindennapi talentum,
ők képesek lesznek a hadsereget vezetni, ilyen sereggel győzni
könnyű akárkinek.
Kossuthot
annyira megfogta a szerénység: hogy éppen azért is Görgeyt nevezte ki
fővezérnek, úgy tért vissza Debrecenbe, ahonnan azzal a szándékkal jött
el: hogy Görgeyt főbe lövesse.
E
határozata az elnöknek nagy recenzust csinált a környezetnél. Rajta
estek, minden eszközt elővettek: hogy Görgey iránt intimidálják, s két nap
múlva az összes magyar hadseregek fővezérévé Vetter altábornagy lőn
kinevezve.
E
megfoghatlan habozás a fővezérek le- és föltevésében, azoknak motiválatlan
mellőzése sok ideig bő tárgya volt a zsurnalisztikának, utóbb
maguk a katonai hatóságok folyamodtak a kormányzóhoz: hogy az indiszkrét
disszertációknak vessen véget, aki is példaadásul nyílt parancsban leszidta a békepárt
orgánumát, mely egy szót sem szólt a tárgyról, oly tényért, melyet saját
pártorgánumai követtek el.
Notabene:
Kossuth sohasem olvasott semmiféle lapot, sem belföldit, sem külföldit,
ő egész nap írt, még az utalványokat is maga írta, így történt aztán: hogy
az országgyűlésen elhitette: miszerint Veronában kongresszus ült össze a
magyar ügyek fölött hatarozandó…
*
Azonban
hirtelen egy nevezetesebb esemény vonta magára a közfigyelmet, – a szolnoki
csata.
Míg
Vécsei a szolnoki hídfő redoutjait tetszőleges támadásokkal
ostromolva, az ott állomásozó Karger-féle dandárt foglalkoztatá, azalatt
Damjanich Cibakházánál átkelve a Tiszán, oldalt rohanta meg Szolnokot, a
vörössipkásoknak alig hagytak tennivalót, az előrehaladt szegedi kaszások
elfoglalták a közéjök tüzelő agyúkat, míg a túlnyomó erejű huszárság
a birodalom legszebb vasas ezredét a Zagyván keresztül úszva menekülni
kényteté.
A
császáriak kénytelenek voltak a pozíciót elhagyni, mégpedig oly sietve: hogy
még a Tiszán vert hidat sem volt idejök lerombolni. Vesztettek sok halottat és
sok ágyút. A környék lakói három napig mind ki voltak rendelve a halottakat
temetni.
Csata
után Damjanich a nap hőseitől, a 3-ik zászlóalj vitézeitől
kérdezé a magukat kitüntetettek neveit. Egy sem lépett elő: „mindnyájan
ott voltunk” felelék.
„No,
fiúk – szól Damjanich –, e napért megérdemlitek: hogy friss szalmát
kapjatok.”
*
A
szolnoki csata még Dembinszky terve volt. E csata után felfedezte tervét
a kormányzónak.
Ez volt
a terv.
„Dembinszky
a fősereggel Kápolnánál megütközik a császári fősereggel, ütközet
után visszavonul, mintha gyengének érezné magát, s ismét átveté magát a Tiszán Tiszafürednél.
Az utána siető hadsereget Poroszlónál az ottani défilée-n képes leend
tízezer ember feltartóztatni, ezalatt Damjanich Szolnoknál kitör s Dembinszky
szüntelen detasírozva utána többi hadseregeit, lassanként a császáriak háta
mögé kerül, s akkor elvágva a Pestre visszavonulhatás útját, ő fogja
őket a Tiszának nekiszorítani, mely esetben, ha a császáriak a Tiszánál
keresztül sem törhetnek, egész seregükkel veszve vannak.”
A terv
így elmondva elég leleményes.
De ki
volt feledve belőle azon eventualitás; hogy hát akkor mi történik: ha a
császáriak őt nem követik Poroszlóra, ami úgy is történt.
Másodszor
azon hipotézis, miszerint egyes hadseregeket Tiszafüredről Szolnokra
lehessen küldeni, hajótörést szenvedendett azon körülményen, hogy tavasz elején
a Tisza bal partja a szó minden értelmében járhatatlan, még Debrecen
felé is csak nagy bajjal és roppant kerüléssel lehet Szolnokra jutni, egyenesen
pedig éppen nem.
Dembinszky
a helységek felől senkitől sem akart kérdezősködni, nehogy
tervét elárulja, s csupán a térképekből dolgozott, ahol természetesen nem
volt megírva: hogy az odarajzolt utak az esztendő bizonyos szakaiban
tökéletesen járhatlanok.
Ezért
történt a hirteleni visszavonulás, ezért a proviantnak a sereg után nem
szállíttatása és más egyéb hibák mind stratégikus terv szerint történtek.
A
szolnoki, mint általa tervezett csata után Dembinszky követelte Kossuthtól:
hogy a fővezérségbe visszahelyeztessék. Kossuth megtagadta „már nem lehet”
úgymond.
Erre
Dembinszky egy levelet írt az elnöknek, melyben őt gyönge, tehetetlen
kormányzónak nevezé, s emiatt Kossuth sokáig rejthetlen ellenszevvel
viseltetett Dembinszky iránt, melyet még egy országgyűlési beszédében is
nyíltan kifejezett…
*
Vetter
ezalatt lement a seregek kormányzatát átvenni, de ha a télen ő mondta azt,
midőn a hadvezérséggel megkínáltak:
„Amit
más elrontott, azt én nem fogom átvenni.”
Most
őneki mondták azt: hogy „amit mi helyrehoztunk, azt neked nem fogjuk
átadni.”
Görgey
még csak hidegen fogadta az új hadvezért, de Damjanich pláne goromba volt
hozzá, elannyira: hogy Vetter a táborban sárgaságba esett.
Kossuth
szerint Görgey alatt kellett 25 ezer embernek lenni, Damjanich alatt a másik 25
ezernek, s e két sereg fölött vezényleni Vetternek.
Csak
későn vette észre a kormányzó: hogy minő recenzust gerjesztett e
taktika által.
A
környezet azt hitte: hogy Damjanich oppozíció fog lenni Vetter mellett
Görgey ellenében, ha ez nem akarna engedelmeskedni, annál nagyobb volt tehát
megzavarodása: midőn azt látta: hogy éppen Damjanich az, ki Vetter ellen
felemeli fejét, s önszerencsétlenségére a környezet Damjanichot annyira
népszerűvé tette: hogy most lehetetlen volt megtámadnia.
Megpróbálták
ugyan Vécseyt fölléptetni egy nyilatkozattal, melyben bebizonyítsa: hogy
a szolnoki csata babérai őt illetik, nem Damjanichot: a nyilatkozat
ezen kezdődött: „sic vos non vobis.” – Vécseynek egyik segéde írta;
azonban nem akadt szerkesztő, aki azt kiadta volna, mindenik
visszautasította.
Eszerint
semmi sem jött oly apropos a viszály kiegyenlítésére mint az: hogy Vetter
megbetegedett, – betegsége ürügye alatt rögtön felmentették a hadvezéri terhes
szolgálat alól, s kapott ahelyett egy igen cifrán hangzó címet
„Főhaditervcsináló”.
Ez
azonban nem történt hivatalosan. Vetter sohasem tétetett le, Görgey nem
neveztetett újra ki, a kormány úgy viselte magát, mintha nem volna kedve
olyankor beszélni, mikor nem hallgatnak rá…
*
Dembinszky
egészen elmellőztetett.
A
szolnoki csata bulletinje azt referálta: hogy Szolnoknál a lengyel
vörössipkások igen jól viselték magokat, csaknem mindenik sebet kapott.
Egy
reggelen, mikor e bulletin a Közlönyben megjelent, egy magyar hivatalnok
találkozék a vendéglőben egy lengyel légionáriussal, s mondja neki a
Közlönybe mutatva: „a lengyelek jól viselték magukat, sok sebet kaptak.”
„–
Elhiszem, viszonza a lengyel, – sebeket kaptak a lengyelek eleget,… és kapni
fognak még többet … és nem is fognak egyebet kapni, mint sebeket…”
|