XXI.
(Érdemrendek kiosztása. Guyon, Mészáros, Kiss Ernő különféle sajátságú föllépései. Lenn az utcán. Fenn a kabinétben. Kossuth a megjelenőket hogy fogadja? Mészárossali tréfák. A sáros ember a parasztkocsin. Görgey belépte az elfogadóterembe, viselete. Kossuth az érdemjeleket feltűzi. Jelmondatok az egyes vezérekhez. Impozant jelenet Kossuth és Görgey közt)¹

A kápolnai csata után egy napon a sereg notabilitásai összehívattak Debrecenbe az elnök szállására bizonyos ünnepélyes tény végrehajtása alkalmára.

Ez ünnepély, mint pár nap előtt nyilvánosan tudva volt, a hadvezérek érdemrendekkeli feldíszítése leendett.

Klapka, Guyon, Mészáros, Perczel, Kiss, Görgey és Bem voltak a feldíszítendők, kiknek ezúttal a második rendű érdemkeresztet kelle elfogadniok ezüst koszorúban arany kettős keresztet vörös szalagra fűzve.

Ezek közül Klapka, Perczel és Bem nem jelenhettek meg, az érdemrend helyökbe küldetett. Guyon pár nap óta már ott időzött Debrecenben, Mészáros és Kiss helyben tartózkodtak, s Görgey megígérte: hogy eljön.

Ez ígéretet még akkor tevé, mikor Kossuth Tiszafüreden őt nevezte ki fővezérnek, azóta történt: hogy Vettert ismét fölé helyezte, s most kíváncsi volt mindenki, ha eljön-e vagy sem.

A kitűzött nap reggelén a városház előtt, hol Kossuth lakott, nagyszámú kíváncsi tömeget lehete észrevenni, kik ott használni kívánták az alkalmat, melyben mindazokat megláthatják, akikről annyit hallottak beszélni, akikről annyit beszéltek ők magok.

Jött Guyon, kis szőke férfiú, merész tekintetű arccal, szürke piros zsinóros köpeny volt rajta, kísérő segédének akkor is fel volt kötve a jobb karja azon seb miatt, mit Branyiszkónál kapott, maga a branyiszkói hős hangos éljennel üdvözölteték, a tömeg lelkesedése miatt alig bírt utat törni magának a városház kapujáig. Így fogadták Miskolcon is, ahol a virágkoszorúktól paripája alig bírt haladni, karjaira fűzték, lova nyakára kötötték azokat a legszebb hölgykezek.

Később jött Mészáros. Alakja maga volt a szelíd rezignáció, ősz feje ősz szakállával lógott jobbra-balra, mikor járt, szelíd, vékony hangon, mely szinte meglepte az ismeretlent, viszonzá az ismerősek köszöntését, szokása volt szemeit kegyesen le-lehunyni, mint egy áldozatra vitt mártírnak. Senki sem gyanítá külső modoráról hogy egykor a csatában négy kozákot egymaga levágott. Az a jókedvű susogás hallatszott körüle, mely olyan embert szokott illetni, akit senki sem bámul, de mindenki szeret.

Azután jött Kiss Ernő. A finom arisztokrata aranyos molnárszínű mentéjében, mely a legfinomabb asztrahánnal volt prémezve, büszkén magasra tartott fővel jelent meg. Fénylő zöld kócsagja délcegen reszketett a kalpagja mellett, meg-megállt, kísérőihez egy-egy szót szólani, s szétnézett a nép között, mintha követelné azon bámulatot, mely önkényt támadt láttára a tömegben. Az aranypaszománt könyökeig ért már, minden új rangfokozat megszélesítette azt, tartani lehetett tőle: hogy ha ez így tart, nem lesz hely az öltönyön az aranyozásra.

Csak egy volt még hátra – Görgey.

Még nem volt Debrecenben, de azért voltak, akik hitték: hogy eljön.

Azalatt fenn a városház legnagyobb teremében a favorizált követek s katonai rangviselők környezetében fogadta az elnök a feldíszítendőket.

Maga ezúttal a hasonló alkalmaknál használt közhonvédi atilla helyett fekete polgári öltönyt vett magára, s az érkeztek mindegyikének tudott valami lekötelezőt mondani.

Mészáros úgy lépett be, mint egy restelkedő, szemérmes vén fiú, aki nem bánta volna, ha szabad lett volna otthon maradnia, s egy különös köszönéssel félrevonult egy ablakmélyedésbe, magahoz húzva kardját: nehogy zörgés által figyelmet találjon gerjeszteni.

Annál büszkébben lépett be Kiss Ernő. Egy tanult udvaronc és önérdemeit érző katona feszes bókjával hajtá meg magát az elnök előtt, az elébe ment, kezet szorított vele, s igen kitüntető nyájassággal vezette környezetéhez, kikkel a tábornok rögtön otthonias beszélgetésbe elegyedett.

Ezalatt többen Mészárost fogták körül. Kötekedtek a jó öreggel, kérdezték tőle: hogy hadügyminiszter létére miért nem tart strázsát szállása előtt, mint Kossuth, Kiss Ernő s a többi tábornokok.

– Hogy is ne! – viszonza tréfásan a miniszter – majd hogy a strázsák meglássák azokat a szép leányokat, akik hozzám járnak s engemet ebben a tekintetben zsenírozzanak.

Ezalatt künn a városház előtt egy egyszerű zöldre festett parasztszekér állt meg, a lovakat valami kopott őrnagyruhába öltözött fiatalember hajtotta; minthogy a városház elé a néptömeg miatt nem lehete hajtatni, megállt szekerével az utca közepén, a gyeplűt odavetette hátul ülő kocsisának, s maga kiugrott a térdig érő sárba s könyökkel fúrva magának utat a néptömeg között, a városház lépcsőin elsietett. Alig vette más észre, mint aki mellett elsuhant.

Ki gyanította volna: hogy ez a kopott sáros ember Magyarországnak első hadvezére – Görgey.

Odafenn, meg sem törülve csizmáit, benyitott a fényes urakkal tölt terembe. Nagy csizmáiban csaknem nyakig járt, – az az őrnagyi ruha, mit múlt évi szemptemberben felvett s azóta le nem vetett, meg volt kopva minden oldalról, a gallér aranyospaszományán már jobban látszott az ezüst, mint az arany, s egyik könyökére akkora folt volt vetve: hogy azt éppen nem lehete eltitkolni. Feje le volt nyírva csaknem kopaszra, nagy izmos kezei feketék, s egész alakja oly sáros, amilyen csak lehet valaki, aki tavasszal Tiszafüredtől Debrecenig a lovakat hajtja.

Amint belépett, akik nem ismerék, szinte kedvetlenül látták díszes társaságukban e ki nem kefélkedett alakot megjelenni, míg ellenkezőleg, ismerői, ezek közt legelől Kossuth, önkénytelen udvariassággal siettek őt elfogadni, s egy perc múlva mint futótűz terjedt el a körben: „ez Görgey.”

Mindenki rábámult, mindenki odatolakodott hozzá. Görgey jól tudta: hogy ezek közt egy sincs, ki neki vagy imádója, vagy halálos ellensége ne volna, de mindez őt legkisebbé sem látszott megilletni.

Kossuth mosolygó, lekötelező üdvözlését egy igen hideg feszes főhajtással viszonzá. Mészáros félig fölkelt székéről előtte, mire Görgey egy kissé megbillentette fejét, de nagyon kissé.

A főhadiparancsnok állt még útjában, Kiss Ernő. Görgey úgy tett, mintha a pompás, gálába öltözött arisztokratát észre sem venné, másfelé nézett, mikor mellette elment, de azon percben egy határozatlan gúnymosolyt lehete ajkain észrevenni. Egy foga hiányzott elöl, mely miatt úgy nézett ki ilyenkor, mint egy mosolygó leopárd.

Kiss Ernő nem várta ezt a bánásmódot, s egészen megütődve érzé magát általa.

– Hm. Pedig száztíz ágyút foglaltam el (Hab doch hundert zehn Kanonen erobert) – mormogta fogai közt.

Görgey levetette magát egy székre minden kínálás nélkül, nagy csizmáit hosszan elnyújtotta s beszélt a hozzá legközelebb esőkkel, kik éppen nem voltak valami nevezetes emberek, míg a jelenlevő notabilitásokkal szóba sem ereszkedett.

Következett maga a cerimónia.

A tábornokok sorba álltak. Kossuth személyesen tűzte fel mellükre az érdemkereszteket, s mindeniknek monda aközben egy iránymondatot.

Első volt Mészáros.

– Az ősz becsületességnek! – monda az elnök, a koszorús keresztet mellére tűzve.

Azután jött Kiss Ernő.

– Az első győzelem hősének!

Utána Guyon.

– Az új haza legvitézebb fogadott fiának!

Végre Görgeyre került a sor.

Miért maradt végül, maga vonult-e hátra, vagy Kossuth hagyta őt utol?

Ő volt az utolsó a sorban.

Midőn Kossuth hozzá közeledett, a két férfi szemei találkoztak.

Görgey jóval magasabb volt Kossuthnál, ő le, Kossuth felnézett őreá.

És Kossuth kezei remegtek, és Görgey halavány volt, mint a fal, midőn az érdemrendet mellére tűzte.

Alig hallhatólag, megtört, elfojtott hangon mondá Kossuth:

– Engesztelődést a haza nevében…

A legközelebb állók közül is alig hallá egypár e szavakat, de mindenki odanézett és mindenki látta, mily kérve, mily engesztelően nézett fel Görgeyre Kossuth, nagy, beszédes kék szemeivel, mint reszketett keze annak mellén; és látta mindenki mily vad, mily megvető tekintetet vetett rá Görgey, mily névtelen dühvel álltak meg szemei mereven, az elnökre tekintve, azon emberre, kit ő úgy gyűlölt, kit oly kevésre becsült, kivel játszott, kit tízszer megharagított, s ugyanannyiszor egy szavával kiengesztelt, kit gyengének látott, ki őt saját hatalmával megkínálta, kiről tudva: hogy őtőle fél, mint senkitől a világon s mégis őhozzá ragaszkodik, mint senkihez a világon; – és akit a nép mégis bálványoz, szeret; míg őt alig emlegeti!…

Kik e percben Kossuthot és Görgeyt látták együtt, egymás mellett, azon jelenetet el nem fogják feledhetni soha.