XXVII.
(A pártok egyezkedése)
Madarász hanyatlása már előrelátható volt. A párt legerősebb
küzdőjének bukása elkerülhetlen volt, nem elvek, nem politikai balfogások,
hanem kisszerű kezelési bűnök miatt.
A hozzá csatlakozó pártok méltán tartottak tőle: hogy amennyire
protezsálták Madarászt, annyira veszteni fognak népszerűségükből, – a
közönség, bár igazságtalanul a politikai pártfeleket komplikált
bűntársaknak fogja tartani, a rágalomnak a legkedvezőbb terrénuma
nyílik ellenük, a skandalum napról napra öregbül és nyilvánosodik. A
vizsgálatok megkezdése óta a Nyáry-Kovács-Kazinczy párt roppant majoritása
növekedett az országgyűlésen, pisszegés, gúnykacaj és indignáció minden
hangjai fogadják azokat, akik egy hónap előtt csak tapsokat arattak, míg
kiknek szavait azelőtt nem is hallgaták, azoknak beszédét, most éljenzés
fogadja, kíséri.
A Kossuth párt legerősebb szónokai, mint Szacsvay, föltámadtak
az egykori kegyenc (Madarász) ellen, s a másik párt konferenciáit kezdték
látogatni.
Besze vehemens
népszónoklatával elförmedten zúdult ellene, maga Irányi, a miniszternek
személyes barátja, visszavonta kezét az elesőtől ezen szavakra
fakadva:
„Azért nem szűnök meg áldozni azon oltár előtt, amelynek papjai
közt egy tisztázatlannak találtatott.”
S végre Kossuth maga megtiltá: hogy valaki őelőtte
Madarász nevét kimondja.
A békepárt e parlamenti csaták után a diadal tetőpontján látszott
állani, ő volt a nap arszlánja, mindenki hozzá akart tartozni, a másik
párt elolvadt, elenyészett, megtagadtatott saját ügyfelei által, tagjai
elismerék: hogy elveik alig különböznek a békepártiakétól.
Előre látható volt: hogy a Madarász-párt imposszibilissé léte után
maga Kossuth a másik párthoz fog csatlakozni.
Csak az maradt kérdés: hogy melyik fog ezen esetben elvein módosítani:
Kossuth-e vagy a békepártiak.
A vöröstoll-párt igen jól látta előre a bekövetkező fordulatot,
Kossuth rájok nézve elveszett s a békepártra nézve meg volt nyerve.
A meglepetés első perceiben azon eszméhez folyamodtak: hogy elveiket a
békepártéival kiegyenlítsék.
A kísérlet azonban az első pontnál hajótörést szenvedett. Mindkét párt
elfogadá: hogy a háborúnak egy előnyöket nyújtó békekötés által véget kell
vetni.
Csak az az egy különbség maradt közöttük: hogy az egyik párt a
dinasztiával, a másik a nemzetiségekkel akart alkudozni.
És ezen pontban minden, a két párt között fennforgott differenciák ki
vannak fejezve.
Amannak a még csak ábrándokban született világszabadság, emennek Magyarország
ezredéves élete volt végcélja.
Amaz kész lett volna nemzetiségi koncessziókban önnemzetiségét semmivé
tenni, csakhogy a királyság nevét letörölhesse róla.
Emez alávetette volna magát inkább a dinasztiának, minthogy nemzetisége
féltett kincsét szomszédjaival és zsellérjeivel megossza.
Amaz kész lett volna Magyarországot számtalan apró kis részekre széthullva
látni, csakhogy azokból mindmegannyi apró kis reszpublikákat csinálhasson.
Emez kész lett volna Magyarországot a legszorosabb kapcsokkal Ausztriához
kötve látni, hogy erős, nagy és boldog birodalmat teremtsen belőle.
Mindkét pártnak különös gyarlósága volt az: hogy céljai elérésének semmi
egyéb akadályait nem látta, mint az ellenpárt törekvéseit, s azt hivé: hogy ha
azt megbuktatá, győzött.
Holott egyfelől a békepártnak az ausztriai kormánnyal, a forradalmi
pártnak pedig a küldinasztiákéval lett volna szükség magát érintkezésbe tenni.
Ezek elmulasztásával az egész politikai harc, csak egy vármegyei
pártküzdelem volt, mely mindkét részről csak félszeg győzelmeket
eredményezett.
Mikor a békepárt győzött, nem volt kivel alkudnia, Ausztria mit sem
tudott arról: hogy vele egyezkedni akarnak, elveiket, törekvéseiket nem
ismerte, máig sem ismeri.
S mikor ismét a forradalmi párt győzött, a külbirodalmak még csak
annyi korrelációban sem voltak vele, hogy egyetlen tiltakozást intéztek volna
Oroszország intervenciója ellen.
De nemcsak az: hogy a forradalmi párt a külföldön nem iparkodott magának
szövetségeseket keresni, sőt megfoghatatlan közömbösséggel tökéletesen
ignorálni látszott minden külföldi viszonyokat.
Hihetlennek fog látszani azon állításom: miszerint az egész debreceni
szezon alatt egyetlen egy külföldi lap nem került a közönség elé. A lapok semmi
külföldi híreket nem közlöttek, egyedül Hajniknak jártak Augsburger Allgemeine
Zeitungjai, s azokat Madarász lefoglaltatta, s még a hivatalos Közlöny
szerkesztőjének sem engedte át olvasni.
De nemcsak a közönség, hanem maga a kormány sem tudott semmit azokról, amik
odakünn történnek, úgy hogy Kossuth bátran beszélhetett az országgyűlésen
a veronai kongresszusról anélkül: hogy valaki tudhatta volna: hogy olyan
kongresszus nem egzisztál. Lehet: hogy ővele is elhitette valaki.
Ami Debrecenen kívül történt, az holt történet volt a magyar politikusokra
nézve.
Jöttek ugyan, de nagyon néha, tudósítások a párizsi és londoni
követektől, de azok nem adtak okot arra: hogy a külföld segélyét várni
lehessen. Mindnyájan azt bizonyíták: hogy a külbirodalmak kormányai igen okos
népnek tartják a magyart, amiért nem engedte magát hadi successusoktól
odaragadtatni: hogy valami kompromittáló politikai lépést tegyen, reszpublikát,
vagy déchéance-ot proklamáljon. Ebből érthetett, aki akart.
De nem akart senki.
Mikor Irinyi megjött Párizsból, megtudva azt, hogy az általa hozott
tudósítások nem kedvezők a forradalom végcéljaira, két hétig a kormány
maga elé sem bocsátotta, s azután sem ügyelt semmit komoly figyelmeztetéseire.
Az országgyűlési pártok minden küzdelmeiket egymás elleni csatákra
vesztegették, minden coup d’état, mely a haza sorsán nagyokat változtatott, nem
státusférfiúi kombinációk, hanem pártvezéri intrikák következtében történt.
Ez volt az országgyűlési pártok általános bűne.
Nem a harcos ellenség ellen küzdtek, hanem ellenpártjaik ellen, nem a hazát
védték, hanem felekezeteiket.
|