XXIX.
(A hónapok 13-ik napjai. Batthyány Lajos István herceggel. Ijesztgetés a
déchéance-szal. Mészáros levele h. Windischgraetzhez. Kriegsminister der
Rebellen. A „Kőniglicher” szó. Kossuth legelőször kisebbségben marad
a kormányon. Apellál az országgyűlésre. A győzelmek kárai. A békepárt
szétbomlik. Kossuth beszéde április 13-ikán a titkos ülésben. Fény és
árnyoldalai. Ironikus izenet a seregből az országgyűléshez egy
győzelem után. Veronai kongresszus. Nyáry beszéde. Elfogott levelek az
orosz konzultól. Ezek feletti viták. Európai háború híre. Kilátás
polgárháborúra. Pázmándy emlékezetes szavai)
A hónapok tizenharmadik napját mindig ominózus napnak tartottam.
1847. november 13-kán választatott el István herceg nádornak.
Ekkor kérdezé a nála tisztelkedő Batthyány Lajostól: „mint állanak
az actiák a jövő országgyűlésre?”
„Megverjük a pecsovicsokat, fenséges uram, hogy csak úgy zúg!” felelte rá a státusférfi.
1848. március 13-kán ütött ki a bécsi forradalom.
1848. szeptember 13-kán bukott meg Batthyány Lajos a parlament
előtt a sorkatonák átléphetése kérdésében Kossuth és Madarásszal szemben.
1849. augusztus 13-kán rakta le a fegyvereit Görgey az oroszok
előtt.
És ugyanazon év április 13-kán határozták el a magyar
képviselők titkos ülésben a függetlenség kimondását.
Miért akkor, miért nem elébb, miért nem utóbb? miért Debrecenben, miért nem
Pesten? és egyátaljában mi okból, mi célból, mi szükségből? E kérdésekre
eddigelő nem felelt meg senki.
Elmondom, amit e tárgyról tudok. Minden körülményeit én sem ismerem, amit
itt megírtam, az nem história, csak adatok a históriához.
A déchéance kérdés régóta ijesztő szó volt a magyar
girondistákra nézve. Valahányszor valami merészebb lépést szándékoztak tenni,
mindannyiszor azzal lőnek megfenyegetve: hogy az ellenpárt a függetlenség
kimondását fogja projektálni, ami által lehet: hogy a haza is meg fog bukni, de
a girondisták mindenesetre.
Egy időben Almásy Pált, a hongyűlés elnökét figyelmeztette
erre Kossuth: hogy a békepártiak működése ellen a március 4-ki
engedményezett alkotmánynál fogva neki igen jó alkalma leend a függetlenséget
kikiáltani; mitől Almásy megrettenve, odahagyta az országgyűlést,
nehogy a déchéance az ő elnöklete alatt mondassék ki. Sorsát azonban
mégsem kerülheté el, olyankor térve vissza, mikor pártját teljes
győzelemben hitte s mikor az valódilag legközelebb állott a bukáshoz.
Mind ekkorig Nyárynak sikerült Kossuthot e lépéstől visszatartóztatni,
bármennyire sürgeté is Madarász, kinek érdekében állt: hogy a kormányforma
elébb megváltozzék, mint ő határozatilag kényszerítve lenne abból kilépni.
Klapka nyilatkozata után Nyáry megbuktatása el volt Kossuth által határozva.
Csak a legközelebbi alkalomra vártak, s az alkalom nem késett.
A magyar hadsereg már haladásában volt, a magyar hadvezetők elég
erőseknek hitték magukat követelésekkel lépni föl az osztrák fővezér
ellenében.
Az osztrák fővezér az elfogott honvédtiszteket közkatonákul soroztatta
be, mire nézve a magyar hadügyminiszter utasíttatott a kormány által: hogy ez
ellen egy tiltakozó jegyzetet küldjön az osztrák fővezérhez, hasonló
eljárást ígérve az osztrák fogoly tisztek ellenében.
Amely napon Mészáros a kívánt tiltakozó jegyzetet elküldé, általános beszéd
tárgya volt a városban: hogy így írta magát alá: „Kriegsminister der
Rebellen.”
Mindenki csodálta, nevette a jó öreg úr ötletét. Aki azonban ezúttal e
csodálatot nem szolgálta meg.
Kossuth ekkor éppen a magyar főhadiszálláson volt. Mielőtt
Mészáros levelét átküldte volna h. Windischgraetzhez, jónak látta azt
átolvasni, s íme a forradalmi hadügyminiszter így volt aláírva a levélben:
„Ungarischer Kőniglicher Kriegsminister.”
Kossuth peremptorius határozattal küldte vissza a bizottmányhoz a levelet,
és kívánta: hogy az a „Kőniglicher” szó onnan kitöröltessék.
Azonban Madarász már ekkor nem volt a bizottmányban, s bármennyire
erőltette Perényi a projektumot, Kossuth indítványa a kormányban Nyáry,
Patay, Mészáros ellenében keresztülbukott. Első eset volt ez a magyar
kabinet történetében. Kossuth a kormányon kisebbségben maradt; Mészáros levele
a „kőniglicher” aláírással visszaküldetett neki.
Ez volt az alkalom a rég készített tervvel kiléphetni.
„Én apellálok a népre, az országgyűlésre” – ezt izente vissza Kossuth a kormánynak.
„Azt teheti – mondá
rá Nyáry. Ott bennünket és a hazát könnyű lesz elvesztenie.”
Ekkor történtek a magyar seregek első győzelmei. Bem Szebent,
Perczel Szenttamást, Görgey Gödöllőt foglalta el.
Az emberek részegek voltak az örömtől.
– Ezek a győzelmek több kárt tesznek Magyarországnak, mint az elébbi
veszteségek – monda
Nyáry.
Kossuth visszaérkezett Gödöllőrül. Környezői nyíltan beszélék:
hogy a mostani kormányt le fogják rúgni helyéről.
A békepárt, mely nehány nap előtt az országgyűlésnek általános
többségét tevé, most alig nehány férfira olvadt le. S mindezt anélkül: hogy
valami kérdésben megbukott volna.
A győzelmek! A győzelmek a békeszerető férfiakat egy nap
alatt republikánusokká tevék.
Nem elvek, nem meggyőződés, kislelkűség és félelem csatolta
e párthoz legtöbb tagjait. A legelső győzelmekre alig bírt az magára
ismerni.
De akik megmaradtak régieknek, annál komolyabban látták, hogy most már el
fog veszni menthetlenül a haza, és mégsem iparkodtak magukat megmenteni. Együtt
vesztek el vele, látva, tudva, érezve a közös veszélyt, s nem tudva megmenteni
a hont, nem akarva menekülni nála nélkül.
Kossuth félretéve Mészáros levelét, Görgeynek meghagyta hogy e tárgyban
írjon h. Windischgraetzhez, s maga Debrecenben titkos ülésre hívta össze a
képviselőket.
Ápril 13-kán.
Az e napon a képviselőknek tartott beszéde ugyanaz, mit másnap a nép
előtt elmondott. A Közlönyben egész terjedelmében megolvasható.
Amivel Kossuth minden beszéde tömve van; a retorikai szépség, a
szenvedélyszító vehemencia, a ragályos prófétai ihlet, e beszédben mindaz
legmagasabb potenciájára emelve volt érezhető. A hallgatók megrázva,
önmagukból kiragadva érezék magukat, az enthuziazmusra különben is hajlandó
keblek nem bírtak önlángjaikkal, ha e percben halálukat kívánta volna,
aláírandották, azonban annál még nagyobbat is aláírtak – a haza halálát.
Csak a hidegebb gondolkozók előtt tűntek fel Kossuth beszédének
árnyoldalai.
A szenvedélyesség, a féltékenység, a petitio princii, a misztifikációk.
„Mérheti rám a sors a vérpadot, a bürök-kehelyt, a száműzetést – mondta Kossuth –, de azt soha: hogy
ezentúl Ausztria polgára legyek!” De hát a haza?
Egy ember gyűlölete, vagy akár egy millió gyűlölete elég ok-e
arra: hogy a nemzet azon kockára tétessék, ahol ha nem győz, semmivé lesz.
És ha az egész nemzet kívánta volna is e lépést, annak, ki az egész nemzet
bizalmát bírta, kötelessége lett volna azt figyelmeztetni a veszélyes
következményekre, a nehéz helyzetre, az európai viszonyokra, mik e tényt
gátolják; azon szenvedélyek felköltésére, mik akkor különben is ébren voltak,
nem volt szükség oly erőre, minővel Kossuth bírt, de annak
szabályozására egyedül ő lett volna képes…
„Tennünk kell e lépést, nehogy a győzelmek folytán valaki bennünket
megelőzzön.”
A hatalomféltés átka…
Attul tartottak: hogy Görgey hamarább kikiáltja a függetlenséget, mint az
országgyűlés. Ezt hinni talán volt okuk, de ez nem volt azért ok arra:
hogy őt megelőzzék.
Egyes hadvezérek szava nem bírt volna azon következménnyel, mellyel az
egész országgyűlésé.
„A hadsereg követeli e lépést.”
Görgey, tudjuk: hogy ellene volt. Tán ha őmaga teendé, kevésbé lett
volna. Klapka a megtörtént tény után annak megsemmisítésére agitált, az egész
felső hadsereg oly ide nem illő hangulatban volt: hogy midőn
éppen a nagysarlói [nagysallói] csata után az április 13–14-ki határozatot
vevé, azt mondá a követnek: „nem izenjük meg az országgyűlésnek e csata
valódi eredményét, mert ha megtudnák: hogy mily-nagy volt e győzelem,
képesek volnának rögtön három európai nagyhatalmasságnak hadat izenni.”
Ó, a katonák nem voltak oly képtelen emberek, mint aminőknek őket
Debrecenben szerették festeni.
Kik követelhették tehát a déchéance kimondását? miután a lengyel
tábornokoknak e részben nem volt szavazatjuk. „Tennünk kell e lépést, nehogy
a veronai kongresszus felőlünk mást határozzon.”
Tökéletes ismeretlenség a külesemények tárgyában. Bizonyára: veronai
kongresszusról nem hallott sem azelőtt, sem azóta senki egy igét. Hol
vette Kossuth ez eszmét; az előttem titok.
Már ekkor negyedik hónapja múlt: hogy minden külföldi lapok visszatartattak
az országgyűlés és a közönség elől; kútforrástalan hírek naponként
újabb győzelmeit hirdették az európai demokráciának, s mikor szerte
végvonaglásaikban voltak a forradalmak, a magyar forradalom vezetői akkor
tartottak tőle legjobban: nehogy valamelyik kis külfejedelemségi mozgalom
felülhaladja nagyszerűségben az övékét.
… Kossuth beszéde után fölkelt Nyáry és szólt az indítvány ellen.
Beszédje folyamából csak egy körülményt emelek ki, mely megérdemli: hogy
históriaíró számára följegyeztessék.
„E napokban több levelek jutottak a bizottmány kezeibe, melyeket az orosz
és osztrák konzulok váltottak egymással. Egyikében ezen leveleknek az orosz
konzul felel az osztráknak, mint kivehető, azon felszólítására: miszerint
nagyobb jelentőségű segélyt küldjön Erdélyországba. Az orosz konzul
ezt megtagadja. Kormánya, úgymond, nemcsak nagyobb segélyt nem küldhet,
sőt több külhatalmak tiltakozása következtében az eddig küldöttet is csak
mint bizonyos városoknak feldúlás ellen kért segélyét kívánja tekinteni,
mindaddig nem szólhatva bele a magyar forradalom ügyeibe, míg azok csupa
családi viszálkodás színét viselik magukon, mihelyt azonban a magyar
forradalom, progresszusai által oda hagyná magát ragadtatni: hogy az
ausztriátóli függetlenséget kikiáltsa s ezáltal jogot adjon Oroszországnak az
1815-ki status quo fenntartása végett interveniálni, számolhatnak teljes
erőveli közbenjárulására.”
– Az intervenció már megtörtént! – kiáltának nehány hevesebb vérűek.
– Tízezer muszka betört Erdélybe, de vissza is vonatott.
– Kiűzetett.
– Csak Szebenből, Brassóból önként ment ki. Egyébiránt ha Oroszország
interveniálni akar, az nem tízezer emberrel fog megtörténni.
– Ha Oroszország interveniál, szólt közbe egy hang, ünnepélyes
jóslatszerűen, akkor egész Európa lángba borul, akkor mellénk áll a
francia, az angol, a porosz, a török hatalom, akkor Oroszország is veszve van,
ám hadd jöjjön.
Az emberek oly meggyőződéssel beszéltek az európai
hatalmasságokkali szövetség felől, mintha mindegyiknek ígéretét bírták
volna, pedig a frank kormány ellene volt a magyar forradalomnak a Ledru Rollin
iránti tettleges szimpátiák miatt, Berlinből a magyar közbenjáró
kiutasíttatott, Törökország annyira sem volt iránta hajlandó: hogy fegyvereket
szállított volna neki, s Anglia igen messze.
De ha mindezen hatalmasságok készültek volna is az oroszt megtámadni az
intervenció esetében, fel kellett hagyniok e készülettel, mihelyt Magyarország
a garantírozott status quo megtörésével annak jogcímet szolgáltatott a
bejövetelre.
A titkos ülés mind zajosabb alakot kezdett magára ölteni. Többen szóltak
már az indítvány ellen, Nyárynak csak akarnia kellett volna, és pártja, mint
egy ember kelt volna föl mellette és Kossuth ellen.
És mi lett volna belőle?
Véres polgárháború, harc royalisták és republikánusok között, magyar
küzdött volna magyar ellen, akit a harc megkímélt, kiirtotta volna a guillotin.
A girondisták erre gondoltak és elhallgattak.
Pedig most nem lett volna szabad pihenniök.
Lui pans si bien agir, si a pas droit au repos. (Ponsard)
– Legalább vesszünk el együtt a hazával, – mondának, pedig azt kellett
volna mondaniok: „mentsük meg a hazát, és vesszünk el nélküle.”
Másnap nyílt gyűlés elé kellett a tárgynak hozatni.
Az enthuziaszták zajos ülést láttak maguk előtt, a girondisták
hallgatót. Ülés végeztével Kazinczy Pázmándy szavait idézte társai előtt.
„Meghalni tulajdon elveinkért, dicsőség, de elveszni oly elvekért,
miket kárhoztatunk, mégis nyomorúság.”
|