XXX.
(Két béna huszár. Gyűlés a templomban. Ferdinánd király és a komáromi intendáns. A király a mezőhegyesi csikóssal. István nádor és a komáromi küldöttség. Kossuth rábeszélő ereje. A republikánus program. Beőthi véleménye. Brown. Egy magyarhoni angol szavai)

Reggel van. A főiskola ablakai nyitva. A főteremből mennydörgő éljenzés hangzik alá…

Szemben a főiskolával, a Nagytemplom lépcsőzetén, két béna huszár ül, mindkettő fél lábát vesztette a csatában, ott ülnek és beszélgetnek egymással szomorú dolgokról.

„Mikor kijöttünk Lengyelországból, százhatvan rótában állt ki divíziónk – szól az egyik –, még ezelőtt három hónappal egy legény nem hiányzott közülünk; most ha kirukkol az osztály, hatvan rótából áll az egész.”

„Megfogytak a régi jó legények – szól a másik –, ha elnézem, itt-ott maradt azok közül, akik velem vénültek meg, a többi mind gyerek. De sok jó pajtásom hullott el mellettem. Milyen hősök voltak, mintha most is látnám.” …

… Szegény béna huszár, hiába küzdöttél, hallod az éljenzést ott az ablakokból. Éljenkiáltásban most mondták ki a halált a haza fejére, a te kiomlott véred, és társaid kiomlott vére nem menthetik azt meg.

Az egész épület tömve néppel, a legnagyobbik terembe egy tizedrésze nem fér a jelenlevőknek, a többi a melléktermeket, lépcsőket, folyosókat foglalta el, tömérdeken állnak még az utcán is.

Az arcok hevültek, csupán nehánynak arca sápadt, mint a halál, akik látják, azt mondják rólok: hazaárulók, búsulnak, mikor mindenki örül.

Oly kevesen vannak, kiknek a holnapi nap eszébe tud jutni! De a kevesek együtt vannak, összetartanak, arcaikon látszik: hogy meg akarják kísérteni az utolsó küzdelmet, akármi következzék azután belőle.

Mielőtt azonban szóhoz juthatnának, feláll egy szónok s felszólítja az országgyűlést: hogy ez ünnepélyes alkalommal tegye át ülése helyét a Nagytemplomba.

Indítványát a tömeg helyeslő rivallása fogadja, s a következő pillanatban elkezdi a tanépület néprajait kibocsátani, a hullámzó tömeg között szétszóródnak a képviselők, a roppant imaház megtelik, az országgyűlés népgyűléssé válik, hol szavazat helyett a karzatok mennydörgése határoz.

Ez volt az utolsó csapás a magyar girondisták fejére. Szétszórva az épület minden szegleteiben, elállva hevült, preokkupált néptömegektől, leroskadva a nép felgerjedt szenvedélye előtt, mit használt volna óvó szavaikkal fellépniök, kivált midőn azokat az épület rossz akusztikája miatt hallani sem lehetett volna.¹

Egy óra múlva, mely alatt szüntelen Kossuth beszélt, ki volt mondva Magyarország függetlensége.

„Finis Hungariae” – monda Nyáry, mellette ülő társának, mialatt a nép éljeneket dörgött s kalapjait hajigálta a levegőbe.

… A templom lépcsőjén két béna huszár ül s elesett ismerőseiről beszélget egymással.

*

Kilenc hónap előtt, jól emlékezem rá, egy estélyen voltam a fővárosban. Sok arcra emlékezem azok közül, kiket most itt úgy ragyogni látok, kik kalapjaik mellé vörös tollat tűztek, s a reszpublikát éljenzik.

Az is víg, kedélyes mulatság volt, belejött a társaság anekdotaregélésbe; a királyokról beszéltek víg történetkéket, mindenki tudott valami jellemző mondást a királyi család tagjairól.

Csak egypár sötétebb arc ült egy szegletben elvonulva és sakkozott, egész éjjel nem szóltak bele a közös mulatságba, a többek mosolyogva tekingettek rájok, ők voltak az elméncség közös céltáblái. – Egypár republikánus.

Körbe járt az anekdota mondás. Egyik a másikat juttatá eszébe a hallgatónak.

… Mint járt Ferdinánd király, akkor még trónörökös, körútjában, amint Komáromba jutott. A várintendáns udvarolni volt nála s kérdé a fönség legmagasabb véleményét a megszemlélt vár felől.

– Nagyon meglepetve érzem magamat, szólt a trónörökös, én azt hittem: hogy ez a vár fekete.

– Fekete? – kérdé nagy szemeket meresztve az intendáns.

– Valóságos szurokfeketének hittem.

– Mi adott okot e hitre fönségednek?

– A múlt évi számadásában a várintendatúrának 40 ezer forintot láttam föltéve – tintára. Innen azt gyanítottam: hogy ezt a várat tintával meszelik.

A meglepetés sora most az intendánsra került.

… Egy másik a király jószívűségéről tudott példát mondani. Mikor Mezőhegyesen járt, a ménest megszemlélni, egy szép szilaj mént vezettek elé. A király meg akarta közelebbről látni a paripát, ez azonban elvadultan rágázolt és eltaszítá. Kísérői rögtön odafutottak segélyére, ő azonban, ahelyett: hogy fájdalmai jutottak volna eszébe: „Nehogy annak az embernek, aki a csikót fogta, úgymond, valami baja történjék emiatt, én voltam mindennek az oka, bántása ne legyen.”

… Egy új anekdota a király rész nem vételét bizonyítá be a Metternich politikájában.

Metternich erősen iparkodik kapacitálni a királyt az adminisztrátori kérdés fontossága felől, ő pedig néz ki az ablakán, melyről éppen a Burg kapujára látni. Mikor már azt hiszi a miniszter: hogy eléggé informálta a királyt az oppozíció ellen, odafordul hozzá a felség s kimutat az ablakon: „nézze ön, úgymond, az a Nro. 11 bérkocsi már ötödször megy keresztül a Burgon, amióta ön beszél.”

… Egy másik a magyarok iránti rokonszenvét hozá fel.

Az utolsó országgyűlés óta, mindenkitől, aki hozzá megy, megkérdi: hogy „tud-e magyarul.” Ha azt feleli: hogy nem tud: „tanuljon meg! ah, anélkül nem lehet mai világban megélni, én magam is háromszor tartottam már beszédet magyarul.”

… Azután jöttek az anekdoták az új trónörökösről, mily tisztán beszél magyarul, mint megríkatta a rendeket szónoklatával a pesti gyűlésen, mikor a nádort beiktatta.

… Erről a nádorra tért a beszéd.

Egyik látta őt, mikor Komáromnál a híd leszakadt hintaja előtt a rajta levő néptömeggel, mint sietett a vízbe fúlókat menteni, s mint mondá, fél év múlva a tisztelgő komáromi küldöttségnek: „biztosítom önöket: hogy Magyarország alkotmánya tartósabb lesz, mint az önök hídja.”

Másik beszélt vele a budai véres macskazene után, s látta őt érzékenyen sírni a kiontott polgárvér és a viszálykodás miatt.

Az anekdotaröppentyűk egymást követték, a szegletben a két republikánus szótlanul sakkozott, a társaság nevetve nézett reájuk. Hogyne? Hiszen Kossuth akkor azt mondta: hogy a magyar nemzet általánosan dinasztiai érzelmű.

Éjfél után oszlott el a víg társaság, a hallgatag utcákon néha egyes kiáltást lehete hallani

„Éljen hatodik István király!”

Kilenc hónap múlva ugyenezen arcokat láttam Debrecenben, amint kalapjaikat a levegőbe hajigálva kiáltozák:

„Éjen Kossuth Lajos, kormányzó!”

Az idő mindenható.

*

Az április 14-ki határozat után az egész honvédelmi bizottmány feloszlott, Madarászt az országgyűlés kényszeríté lemondani, a többit a kormánypolitika változása távolítá el onnan.

Mint testület, mint felelőtlen kollegális korporació úgysem létezhetett volna az új kormányzati rendszer mellett, azonban egyes tagjai nem vállaltak új hivatalt az alkotott minisztériumban.

A békepárt elvei megbuktak, azonban Kossuth a legügyesebb státusférfiúi mesterfogással éppen akkor, midőn elveiket megbuktatá, iparkodott őket magukat a kormányzatnak megnyerni.

S az a szellemi hatalom, mit ez időben Kossuth tanúsított ellenségei megnyerésében, egyike a legnagyobbszerű jeleneteknek.

Nehány nap alatt a békepárt legtöbb tagjait úgy maga körül bírta gyűjteni: hogy vezéreik a szó teljes értelmében egyedül maradtak, s vagy azon helyzetben érzék magukat: hogy mint Nyáry és Kazinczy elmaradjanak a rohanó pártjuktól, vagy pedig pártjuk élére állva, kiragadják a zászlót Kossuth kezéből, s őt megelőzzék.²

Pártvezéri taktikának mindenesetre ez utóbbi volt tanácsos, hogy a haza ügyére nézve szükséges volt-e, azt a későbbi kor ítélje el.

Már azelőtt figyelmeztetve volt a békepárt: hogy Nyáry helyett Szemerét tartsa vezérének, ez utóbbi tehát, ügyesen távol tartva magát az addigi küzdelmek terétől, s ennélfogva mindkét párttal békességben maradva, a függetlenségi nyilatkozat s Nyárynak erre következett visszalépése után élére állott a pártnak, s az új miniszteri program s azon körülmény: hogy a békepárt legtöbb tagjaira a legfontosabb hivatalok ruháztattak, gyaníttaták: hogy a girondisták azon tagjai, kiket nem elvek, hanem nagyravágyás tett Kossuth ellenségeivé, most még az övénél is merészebb tényekkel akarják őt megelőzni: hogy amit mint royalisták ki nem vihettek, mint republikánusok megtehessék Kossuth ellen, ki a függetlenséget kimondani sietett, a respublikát kikiáltani késlekedett.

A republikánus programon Kossuth maga is megütközött. Miért? Azt nem tudom. Tervei ellen volt-e a respublika kimondása? vagy megelőzve látta magát általa?

Beöthi azt írta Debrecenbe, megtudva a történteket: „e hírekre izzadok és fázom”. Pedig Beöthi nem tartozott a félénk politikusok közé.

*

E napok után egy idegen férfi érkezett Debrecenbe, állítólag angol követ (Brown), mit azonban ő, a legújabb eseményeket hallva határozottan tagadott.

Regényes kalandokon keresztül jutott Debrecenbe. Jelen volt a kápolnai csatában, látta mind a két sereget harcolni, s a magyarokról igen jó véleménnyel látszott lenni.

Többször elment a girondisták gyűléseibe, s tanácslá nekik: hogy az országgyűlés függetlenségi nyilatkozatát meg kell semmisíteni.

Mondák neki: hogy arra nincs lehetség.

– Van, felele. Agitáljanak a tagok a katonaság közt: hogy verje szét az országgyűlést, s határozatát desavouírozza.

Voltak, kik szót fogadtak neki, s többen állítják: hogy Klapka ígérkezett egy harmincezernyi rezerva felállításához, melynek ezen szolgálat megtevése leendett főfeladata; – azonban terveikben a muszka intervenció megelőzte.

Brown mondá: hogy midőn bizonyos iratokat átadott Kossuthnak, azoknak olvastára az elnök arcán konvulzív rángások vonaglottak keresztül, sokáig nem bírt szóhoz jutni.

Azon iratok tartalmát nem ismerem.

– Nem az a nagyobb baj, úgymonda az angol, hogy az orosz be fog jönni, hanem az: hogy Európa nem fogja önöket segíthetni e határozat miatt. Nem az a hiba: hogy ellenségeik kezét felszabadíták: hanem az: hogy barátaikét megkötötték.

*

Egy erdélyi angol indigena e tárgy felől beszélve, azon kérdésre, vajon mit fog tenni Anglia, ha Oroszország elfoglalná Magyarhont, ezt felelte:

– Ha Oroszország elfoglalja Magyarországot, akkor Anglia represszáliák fejében elveszi Szicíliát vagy Görögországot, s azt mondja: hogy az európai súlyegyen helyreállt.