I.
(A móri csata. A császáriak tervei. Elfogott térkép. A csatavesztés okai)

A móri csata elveszett.

Mégpedig oly elhatározólag: hogy többé a Dunán túl derék ütközetet elfogadni lehetetlen.

Perczel seregének összeszedhető része Fehérvárig vonult vissza, egyes maradékerők egész Pestig futottak.

A kormány a leverő hírt jónak látta a közönséggel tudatni, rövid falragaszban hirdetve: hogy Perczel hadserege szétveretett, s e hír hatását ama másik által enyhítve: hogy Bem Kolozsvárt elfoglalta.

A közönségre nézve ez utóbbi hír nincs akkora hatással, mint a kormányra.

A horvát bán egy elfogott futárjánál több iratok között egy kisded mappát találtak, melynek sajátságos jegyeiből körülbelöl ki lehete találni a császári seregek operacionális tervének főbb momentumait.

Nyolc táborhely volt e mappára rajzolva, hihetőleg koncentrálási helyek:

1. Nagyszombat. – Kassa. – Szatmárnémeti.

2. Fehérvár. – Kolozsvár.

3. Soron. – Titel. – Temesvár.

E nyolc táborhely mintegy paralelogramm fogja körül a magyar csaták színhelyeit.

A mappára még két város neve volt fölírva, egyéb semmi. A többi csak színekkel volt sajátszerűleg illusztrálva.

E két város: Pest és Debrecen.

Tehát a császáriak jó előre sejték: hogyha a magyar kormány Pestet elhagyni lesz kénytelen, Debrecent választandja centrumul.

Ide céloztak Puchner, Urban és Wardener tábornokoknak összhangzó működései: hogy míg e három pont: Nagyszombat, Fehérvár, Sopron – a kormányt Pestről kimanővírozza, addig Kolozsvár és Szatmárnémeti a Debrecenbe vonulhatástól fossza meg, – Kassa azalatt Lengyelország felől zárja el az utat. – Titel és Temesvár pedig az aldunai seregekkeli egyesülhetést akadályozza.

E terv már odáig ki is volt víve: hogy Kolozsváron Wardener tábornok székelt, Szatmárnémetitől pedig nem messze volt már Urban, midőn Bem közbejötte nagyszerűen megfordítá a dolgok menetelét. Szatmár és Kolozsvár felmentése után Debrecen minden veszélyen kívül esett.

A kormányra nézve tehát a móri csata veszteségéért kárpótlást nyújtott Bem előrehaladása. –

A móri csatával egyébiránt senki sem bírt tisztába jönni. Némelyek Perczelt, mások Görgeyt okolták, noha ezúttal sem egyik, sem másik nem viselte a hibát, még csak a kormány sem. Úgyszólván senki sem volt vétkes.

Az egészet az akkori hadjáratok organizálatlansága okozta.

Először határvédő harcot akart a kormány folytatni.

Mindenütt: hol a császáriaknak hadgyülekező helyük volt, figyelő hadseregeket állított fel, s ezáltal erejét szétosztotta, s alkalmat adott a különböző hadtestek vezetőinek azon pretenziókra, miszerint mindenik önállóan működő s csak a kormánytól függő hadvezérnek tartotta magát.

Az egyes hadjárat egy összefüggő tervnélküli defenzív harc volt, semmi egyéb, mint Vetter szavaiként „az ellenfél mozdulatainak rossz kopírozása”.

Görgeynek rég terve volt e határvédő harccal felhagyni s a magyar hadseregeket Győrnél koncentrálni, mely tervét azonban a kormány mindaddig el nem fogadta, míg kényszerítve nem lőn rá.

Egy napon tudtára adta Görgey a kormánynak: hogy a császáriak csatarendben állanak herceg Windischgraetz vezénylete alatt, „ugyanannyi regimentet állítva síkra ő ellene, ahány eskadront bír ő azok ellen kiállítani”.

E hírre gyorsan megváltoztatta a kormány eddigi haditerveit. Perczelnek parancsot adott: hogy vonuljon Győr alá a Muraközből, s az aldunai táborból tartalékseregül a legjobb ezredeket rendelte föl Pestre.

Görgey tehát levonult Győrbe, ott Perczelt bevárandó.¹

Azonban egy éjjel a Győr körüli mocsárok, mik eddigelé természetes védői voltak e helynek, mind befagytak, a pozíciót többé nem lehetett és nem is volt miért tartani, Görgey ott nem várhatta be többé Perczelt.² Hanem levonulva a Vértes hegyeknek, ott egyesült vele.

Amennyiben tudniillik a két hadtest egy vonalba jutott, anélkül: hogy egyiknek mozdulatai a másik által szabályozva lennének. A pozíció erős volt, a kormány parancsot adott mindkét hadvezérnek a megütközésre.

Görgey reprehentált a parancs ellen, tudósítva a kormányt az ellenfél túlnyomó erejéről, a magyar seregnek tizenegyezer emberreli megfogyásáról, mely sereg Komárom várőrségeül hagyatott hátra s tanácslá, hogy azon pozícióban magukat mindaddig offenzíve tartva, míg az aldunai tartalékcsapatok megérkeznek, ne ereszkedjenek derék ütközetbe.

A kormány átlátta az állítások valóságát, azonban mielőtt Perczelnek ismét kiadhatta volna az ellenkező parancsot, – az egész jóhiszemben kiáll a síkra egyedül működő hadtestével az egész ellentáborral szemben.

Maga a csatatér sem volt rá nézve különösen kedvező. Két erdős hegy között egy teknőalakú völgy, mely védelemre igen széles, megveretés esetében igen keskeny.

Serege közt egyedül a tüzérség és nagyobbára intelligens fiatalsagból alakult Zrínyi- és Hunyadi-zászlóalj volt kitűnő, de ezeknek ellentéteül vele volt a Prinz von Preussen című sorezred és az I. számú huszárezred, fegyelmetlenségéről mindkettő nevezetes.

A csata kezdetén némi előnyök kezdtek rá nézve mutatkozni, mindaddig, míg csak az ágyúk dolgoztak.

Azonban megjelenik a csata helyén Ottinger tábornok egy túlnyomó lovasosztállyal, a birodalom két legkitűnőbb vasasezredét vezetve.

A huszárság ellentállása nem soka tartott, egy része rendetlenül megfutott, más része verekedve-viaskodva hátrált, alig bírva kimenteni a tábornokot, kinek élete a csatában a legnagyobb veszélyben forgott.

Az ágyúk magukra hagyattak, csak a tüzérek nem futottak el tőlök, midőn minden veszve volt már, kartácsra töltöttek, s folyvást tüzeltek a közelgő lovascsapat közé.

A golyók utcákat törtek maguknak a dandárban, de azért zavartalanul közelgett az, egypár lövés után a tüzérek kardot rántva víttak, úgy estek el ágyúik mellett.

Még a Zrínyi- és Hunyadi-zászlóalj állt azután egy ideig ellent kétségbeesetten, ez ellentállás fedé némileg a sereg visszavonultát. E csata után a két zászlóaljból egyet csináltak, annyira megfogyott mind a kettő.

Perczel kétségbeesetten jutott Fehérvárra. Mondják: hogy keservesen sírt.

Siratta elvesztett katonáit és elvesztett csatáját.

Görgey rögtön küldött segélyére egy hadosztályt, amint az ágyúzást hallá. Későn volt, de mégis elég jókor arra: hogy a szétvert hadat fölvegye s megmentse a semmivé lételtől.

A csata elvesztésének hibája okvetlenül azon balfogásban keresendő: hogy a két hadseregnek nem volt egy fővezére, s hogy mozdulataikat egy, a hely színétől távol levő haditanács igazgatta.

E csata elveszteért sem Perczel, sem Görgey soha haditörvényszék elé nem állítattak, sőt mindenikre még nagyobb sereg bízatott, mint azelőtt, mi állításomat szinte igazolni látszik.

– A haza elveszett! – monda Perczel a csata után kétségbeesetten. Két héttel későbben pedig azt állítá: hogy „egyedül ő van hivatva a haza megmentésére”.

És egyik szava sem teljesült.