VII.
(Első országgyűlés Debrecenben. Kossuth beszéde. Nyáry klauzulája)

A debreceni roppant kéttornyú templom mögött van egy nagyszerű kétemeletes épület, a ref. kollégium.

A második emeleten van az oratórium, egy tágas nagy terem, két karzattal, számos padokkal és egy magas mennyezetes szószékkel.

Egykor vidám, jókedvű lakosai voltak e teremnek, hosszú fekete tógákba öltözött ifjak, a karzatokról vasárnaponként hangzott a szent dicséret-ének, a katedrában egy-egy fiatal, karcsú szónok hosszú fekete ruhában hirdeté a béke szavait.

Nem így 1849-ben.

A vidám, jókedvű fiatalság elhányta könyveit, tógáját, – vörös zsinóros atillát vőn magára, és kezébe kardot, seregestől odahagyva a tanodát.

Helyöket azonban ott a padokon és a szószéken komoly, gondterhelt férfiak foglalták el, – a nemzet éltének és halálának urai, a nemzet képviselői.

A legelső gyűlésen, mely e teremben tartatott, egy halvány, roskatag férfi ment fel a szószékre. A terem tömve volt. Mindenki ránézett, a sóhajtást meg lehete hallani, oly csend volt mindenütt.

A halvány, roskatag férfi beszélni kezde, rettenetes szava betölté a termet és a teremben levők lelkeit, és mentül tovább beszélt, szava annál mennydörgőbb lett, s midőn beszédét elvégezte, nem volt halvány, nem volt roskatag többé, arca lángolt, és termete vadul kiegyenesedett.

A karzatok dörgő éljenzéssel fogadák szavait, mik a harcot, a háborút hirdeték, harcot, háborút visszhangzott minden ajk utána.

És a tömeg tengerzúgása fölött, mint a halál angyala, állott az ember a katedrában, kinek szavaiból, mint Cadmus elvetett sárkányfogaiból, fegyveres vitézek támadtak, kinek szavaitól a félelem helyébe vitézség, a szelídség helyébe düh és bosszú szállta meg a lelkeket.

A nemzetgyűlés elhatározta: hogy harcolni fog; többen ülve maradtak és sápadtan, gondolva a jövőre.

Fölkelt azonban Nyáry.

És kérdezé a hadizenő tömegtől: „hogy mi célja lesz a harcnak? Meddig fog az tartani? Mi végzi be? Van-e a nemzetnek valami óhajtása, valami végcélja, valami magasra épített terve, melyért vérét kiontja, házát leégeti, vagyonát föláldozza? Irtóharcot akar-e viselni, a gyűlölet harcát, halálos ellenség elleni háborút, mely csak az egyik fél, vagy tán mind a kettő végenyésztével végződik, vagy a szabadság harcát viseli-e, egy nemzet törvényeiért, alkotmányaért kezdett küzdelmeit, ezen esetben mondja ki a nemzet: hogy mihelyt e törvények, ez alkotmány biztosítva vannak, célját érte, s csak ezekért küzd és semmiért ezeken túl.”

A hideg szavak az izzó kedélyekben azon hatást idézték elő, mint a hideg vízcseppek az izzó vasra hullva – sziszegést.

– Majd megmondjuk: hogyha győztünk! – kiáltának rá és újra hangzott a harc és háború.

Nyáry szarkasztikus mosollyal monda a mellette ülő Madarásznak, ki legélesebben applaudált a hadizenet határozatlanságának: „ez előtt tíz nappal te voltál, aki a Vay-minisztérium elfogadását szerencsének tartottad.”

(Ez egy ókonzervatív elemekből szerkesztett minisztérium lett volna, kihagyásával a pénz- és hadügyi tárcáknak.)

Ez volt eredménye az első országgyűlésnek, a debreceni tanoda imatermében.

A magyarországi békülni akaró pártot egyfelől herceg Windischgraetz, másfelől Kossuth utasította vissza.