XIII.
(Kassai csatavesztés. Mészáros csatatűzben. Honvédtisztek. Szemere buzgalma. Klapka föltételei a vezérség elvállalásakor. Haditaktikája. A Don Miguelek. A csata megfordul)

A kassai csata szerencsétlenül ütött ki.

Dacára a legügyesebb vezényletnek, minden személyes bátorsága mellett a hadügyminiszter elveszté az ütközetet egykori principálisa ellen.

A csata eleinte a legnagyobb tűzzel folyott, a magyar újonc seregek egész annyira közeledtek az ellenfél ágyúihoz: hogy a lőponton már belül voltak, ahol a golyó nem érheté őket többé, akkor egyszerre valami névtelen ijedtség lepé meg az egész tábort, egy pillanat alatt visszafordult mind és elkezde szaladni.

A fővezér elébök állt, leült a földre, mutatva: hogy itt nincs mitől megijedni, biztatta, fenyegette őket, sírt, könyörgött, mind hasztalan, a felbomlott rendet többé helyreállítani nem lehete.

A sereg, anélkül: hogy holtakban nagy vesztesége volna, teljesen szétfutott inkább, mint szétveretett.

Visszatértében egy temető árkában 32 honvédtisztre bukkant a vezér, kik a csatát nem látták célszerűnek nézni.

Így lehetetlen volt győznie.

Amint hazaérkezett, szomorúan jött maga jelenteni a hongyűlésre: hogy a csatát elveszté.

– Szeretnék – úgy monda – pincéből beszélni fel: hogy ne láttassék arcom pirulása.

A megfutott tömeget a jelenlevő országos biztos, Szemere példátlan energiával szedte ismét össze, faluról falura járt az elfogatás veszélyei között a honvédeket ismét összecsoportosítandó, nehány nap múlva a vert had csakugyan átjutott Tokajnál a Tisza túlpartjára, aholott is a tüzérparancsnok a gyönyörű hidat jónak találta maga után leégetni, azon időben, mikor a Tisza egész Becskerekig be volt fagyva mindenütt…

Mészáros nem akarta a vezényletet felvállalni többé.

A kormány tehát Klapkát kínálta meg a felső-tiszai sereg vezényletével, akkor még névtelen fiatal tisztet, de akinek legelső szavaiból ki lehete ismerni: hogy aziránt, amit tenni akar, tiszta öntudata van.

Csak azon föltét alatt vállalta el a vezérséget: ha megengedtetik neki minden tisztet, akit gyöngének talál, helyéről elmozdítani, s mindenkit személyválogatás nélkül főbe lövetni a legkisebb kötelességmulasztásért.

A kormány helybenhagyta kívánságait.

Klapka átvette a sereg kormányzatát, s négy nap múlva a kassai csata után ütközetre került a dolog a győzelmekhez szokott Schlik tábornokkal.

Klapka nem tett úgy, mint Mészáros, ki a legjobb csapatjait előre küldé s a kétségesebbeket tartalékul hagyta, hanem elöl állítá az újoncokat, a legelső tűzbe, mögöttük állítá fel a Don Miguelek zászlóalját,¹ mely akkor érkezett meg a bánáti csatatérről, győzelemhez szokottan.

Azután tudtára adatta mindenkinek: hogy aki a csatából megfut, arra bizonyos halál vár.

A Don Miguelek ilyenformán biztatták az újoncokat:

– Ha előrehaladtok, nagyon bizonytalan: hogy odaát ölnek-e benneteket, de ha elfuttok, már akkor bizonyos: hogy mi fogunk megölni.

S kiállottak a csatatűzbe az eddig csak futásban gyakorlott zászlóaljak, – a császáriak átjöttek a jégen, az újonc honvédek összecsaptak velök, bizalmat kaptak önmagukhoz, visszanyomták őket a Tisza jegére, ott a jég hátán szuronycsatát víttak, győztek, ellenfeleiket átverték a túlsó partra, rájok gyújtották a várost, onnan is kiűzték, másnap, harmadnap ismét verekedtek velök, ismét győztek, visszanyomták Tarcalig, – Keresztúrig, elfoglalták Kassát és attól fogva nem futottak el a csatatérről soha.