II. Az ebesfalvi ház

Most egy országgal odább.

Lépjünk előbbre egy országgal és hátrább négy esztendővel.

Erdélyben vagyunk. 1662-dik az év.

Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó ház a helységben.

Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van építve, minden célra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre. Kétoldalt ólak, aklok, kocsiszínek, kőből, vályogból vagy keményfa deszkából, ketrecek, szárnyas állatok számára, nyitott csűrök, zsúppal fedve, s nagy tetejű birkarekeszek, hátul gyümölcskert, melyből egy méhes félszeg teteje látszik ki, s a széles udvar közepén a fehérre meszelt lakóépület, félszárnyra építve, előtte árnyékos diófák, melyek alatt malomkőből hevenyészett gömbölyű asztal áll. A lakóudvar kőkerítéssel van elválasztva a szűrűskerttől, melyben hegyesre rakott boglyák, megkezdett szénakazalok, s roppant nagyságú asztagok láthatók, miknek búbjáról kellemetlenül kiáltoz egy fölröppent páva.

Este van, a béresek hazatakarodtak, az ökröket kifogták a széles társzekerek mellől, melyek érett tengerivel rakottan tértek haza, a juhnyáj kolompolva jön meg a legelőről, a sertések végig röfögve az úton, vágtatnak be a nyitott kapun egyenesen futva vályúikhoz, a kakasok civakodnak a nagy diófákon, hova már naplementekor elültek; a távolban hallik az estharangszó, még távolabb a kútra járó falusi lyányok éneke, a béresek marháik után látnak, ki egy nagy nyaláb friss kaszált muhart hoz, ki meg nagy sajtárban hozza a már kifejt, habzó, illatozó sárgafehér bivaltejet. A konyhából kivilágít a lobogó tűz, melyre pirospozsgás lyány tart egy nagy serpenyőt, a jó rántásillat messzire elérzik. Majd hozzák az ételt nagy zöldmázos tálban, a cselédség a malomkő asztal körül telepedik, s eszik jó étvággyal, a fehér kuvaszok áhítattal néznek fel a falatozókra. Aztán elhordják az edényt, leszórják a tengerit a szekerekről az ereszek alá. Innen-onnan a szomszédból átjönnek a lyányok, a tengerifosztásban segíteni. Ráülnek az illatozó halmazra, mely átfűlik a nyers melegségtől, valami pajkos fiú érett tököt vájt ki, annak szemet, szájat vágott, s gyertyát gyújtva bele, kitette lámpásnak, a lányok úgy szeretnének tőle félni. A hozzáértő legények hosszú füzéreket fonnak a megfosztott tengeriből, megfordított szakajtóra ülve, és e csöndes munka közben foly a víg dal, folynak a tündéres mesék aranyhajú királylyányról s árva gyermekekről. Itt-ott csók nélkül sem esik meg a tréfa, amit hangos sikoltozás kíván tudtul adni; a kis gyermeknépek örülnek, ha tarka vagy piros csövet találtak a sok közt. S addig ülnek ott, és mesélnek és dalolnak és nevetnek a legcsekélyebb semmiségek fölött, míg semmi sem marad alattuk, akkor jójcakát kívánnak egymásnak, és csevegve, sikongva elbúcsúznak hosszan, a távozók végig dalolnak az utcán – féltükben vagy jókedvükben.

Azután letakarodnak mindannyian, becsukják az ajtókat, eloltják a tüzet, a komondorok felelgetnek egymásnak a faluban, a félhold feljön, az éji őr elkezd kiáltozni vontatott ritmusokat, a többiek alszanak, és nem hallják az abban foglaltatott aranymondatokat. Csupán egy ablakában a faluvégi nemes háznak látszik még valami világ, ott nem feküdtek le.

Egy vén, tisztességesen megaggott cseléd s egy ifjabb szolgáló a virrasztók. A vénasszony valami zsoltárból olvas keservesen, melynek minden sorát könyv nélkül tudja már; a szolgáló pedig, mintha nem dolgozott volna naphosszant eleget, guzsalynak ült, s hosszú szálakat ereszget a selyemsima lenből, melyet tegnap tilózott, s ma gerebenezett el.

– Eredj fekünni, Klári – szólt jó szívvel a vénasszony –, elég lesz, ha én fenn vagyok. Holnap úgyis majd korán kelsz.

– Úgysem tudnék addig elalunni, míg nagyasszonyom haza nem jő – szólt munkáját folytatva a leány –, ha minden férfi itthon van is, úgy félek, míg ő meg nem jött, s ha pedig nagyasszonyom itthon van, olyan bizton érzem magamat, mintha kerített várban volnék.

– Biz leányom, sok férfinál többet ér ő. Hogyne, szegény? Annyi esztendő óta minden gond az ő vállán van, ami csak egy férfit illet. Az egész nagy gazdaságot neki kell folytatni, s mintha nem lett volna a magáé elég, testvérei, Bánfiné és Telekiné nagyasszonyomék itt levő jószágait is hozzávette bérbe. Mennyi processzusa van majd ezzel, majd amazzal, szomszédokkal, atyafiakkal; de bezzeg emberükre találnak őbenne; maga megy a bírákhoz, a törvényszékre, s oly okosan beszél, hogy tanulhatna tőle akármicsoda pókátor; hát, mikor Bánfi János uram eljött ide legyeskedni, azt gondolva, hogy asszonyom is csak amolyanfajta szalmaözvegy, hogy kiadta neki az utat! A jó úr azt sem tudta, melyik lábával lépjen ki, pedig királybíró volna. S aztán bosszújában sarcoltató hadnagyot küldött ellenünk egy csoport lándzsás gyülevésszel. Ott voltál, ugye, mikor azokat kiverette asszonyom a faluból? Hogy elfutottak szegények, mikor meglátták, hogy asszonyom maga is puskát ragadott ellenük.

– Hiszen csak ne futottak volna! – beszélt közbe kérkedőleg a tűzrőlpattant leány. – Tudom istenem, hogy majd én is végighúztam volna egynek a hátán a pemetefával.

– Látod, Klári, hát mikor az asszonyember annyi ideig kénytelen magára hagyatva a házat vezérleni, magát és családját maga erejével védelmezni, utóbb maga is hozzászokik ahhoz, hogy magát egészen férfinak tekintse. Azért van asszonyunknak olyan kemény tekintete, mintha sohasem született volna leánynak.

– De hát mondja meg kend nékem, Magda néni – szólt a leány, közelebb húzva a székét az asszonyhoz –, sohasem fogjuk mi már látni nagyurunkat?

– Hja, annak az isten a tudója! – sóhajta föl a vén dajka. – Mikor szabadul ki, szegény, fogságából? Héj, de jól éreztem én ezt a dolgot előre, de meg is mondtam, de nem is hallgatott rám senki: Mikoriban az istenben boldogult fejedelem, György úr, nem érve be a maga országával, kiment lengyel királyságot keresni a szép feles magyar nemességgel, akkor ment el Mihály úr is vele. Hogy elmarasztottam, a nagyasszonyom is, mert csak fiatal házasok voltak még, magának sem nagy kedve volt hozzá a jó úrnak, mert inkább szeretett itthon ülni, könyveket olvasni, malmokat építeni, fákat oltogatni, de a becsület kívánta, hogy elmenjen. Én csak arra kértem, hogy legalább Bandi fiamat is vigye el magával. Jól is adta az isten, hogy az is vele ment, mert anélkül tán soha hírét sem hallottuk volna nagyuramnak. Mert a fejedelem úr, aholott meglátta, hogy a nagy marhasokaságú tatárt ellene hozzák, ő maga elszaladt haza, s a szép vitézlő rendeket mind ott rabolta el a pogány tatár, s elvitte keserves rabságba Tatárországba. A fiamat, Bandit aztán, hogy hasznát nem vehették, mert a dereka megroppant, nagy kértére hazabocsátották, ő hozta a hírét, hogy Mihály úr ott sínlődik a szomorú fogságban, s minthogy a tatárok észrevették, hogy a többi fogoly által milyen nagy becsületben tartatik, azt hitték, valami herceg, s oly iszonytató váltságdíjt szabtak érte, amennyit minden jószága, ha pénzzé tevődnék, sem ér. Nagyasszonyom mindamellett nagyon megörült, azt hallva, hogy férje él, s mindjárt futott, fáradott, hogy a váltságdíjt kiteremtse. De bizony sem atyafi, sem jóbarát nem adott őneki semmit, még csak zálogra sem, mert háborús időben fekvőre nem örömest adnak kölcsön. Ő tehát eladta minden drágaságát, amit anyja házától elhozott, a szép ezüst tányérokat, drágaköves kösöntyűit, metszett arany serlegeit, mik mind őseiről maradtak volt még rá, meg a nagy, selyemmel hímzett, skófiummal kivarrott palástokat, filigrámos mentéket, gyűrűit, boglárait, rezgőit, hajszorítóját, karbunkulusos csatjait, igazgyöngyét, briliánt fülönfüggőit, egyszóval, de mindenét, amiből pénzt csinálhatott. Úgyde, mindez még fele sem volt annak, amit a tatár kívánt. Ő tehát rögtön kivette bérbe testvérei jószágait, törette, szántatta az elparlagolt földeket, erdőket irtatott ki, hogy helyökbe gabonát vettessen, éjszakából csinált nappalt, hogy ideje teljék minden munkára; semmi nemét a gazdálkodásnak ki nem felejtette, amiből valami pénzt teremthetett, majd vályogot vettetett, s kőbányát fejtetett, amiért pénzt adtak a környéken, majd göbölyöket hizlaltatott, amit örmény hajcsárok vettek meg tőle; maga járt vásárra mindenüvé, borát elvitte Lengyelországig, gabonáját Szebenig, mézét, viaszát, aszalt gyümölcseit Brassóig, sőt, a gyapjúval Debrecenbe járt el, hogy jobb áron adhassa. S maga emellett mily szigorúan élt. A cselédtől ugyan nem húzta el a magáét, de saját szájától mennyire megvonta a falatot; takarítás idején, hogy a mezőn egész nap künn volt, hetekig nem főzetett magának ebédet, egy kis kenyér, annyi, amennyit egy gyermek is kevesellne, volt minden étele, s rá egy pohár tiszta víz; s elhiszed-e, Klári, hogy sohasem látta őt azért rosszkedvűnek senki, soha egy keserű könnycsepp nem esett száraz kenyerére, melyre férje iránti hűség miatt szorult.

– Hogy érti ezt kegyelmed?

– Úgy, fiam: hogy ami pénzt ily fáradtsággal, szűkölködéssel megtakargatott évről évre, éppen ilyen idő tájon mindig elhordta Bandi fiam Tatárországba, hogy Mihály úr váltsága leteljék. A szegény nagyasszony azalatt saját szájától vonta meg a falatot.

A vén dajka könnyezni kezdő szemeit törülgeté.

– Sok van még hátra abból a váltságból, néne?

– Nem tudom biz én azt, fiam. Bandi mindig elhozta a kutyabőrt, melyre a tatár fölírta, amit kapott, s amit még kíván; asszonyomnál megvan, én bizony nem kérdezősködtem utána.

A leány elhallgatott, magában látszék gondolkozni, az orsó kétszerte sebesebben pörgött kezében, szíve gyorsabban dobogott.

– Most is oda van Bandi fiam – szólt az asszony, unva a hallgatást –, minden órán várom vissza, majd csak megtudunk már tőle valami bizonyost.

E percben künn nyikorgott a kapu, csörömpölő szekérke hajtatott be az udvarra, s a víg kutyaugatás tanúsítá, hogy ismerős érkezett.

– Asszonyunk jő – szólt a két cseléd, s mire fölkeltek helyükből, már nyílt az ajtó, s belépett rajta Bornemissza Anna, Apafi Mihály felesége!

Délceg, csaknem férfimagasságú asszony, izmos termetének karcsú, de erőteljes körrajzait az egyszerű, szürke lenszövetű ruha engedi láttatni. Mintegy 36 éves lehet, de arca egyike azoknak, melyeken a késő vénségig meg nem látszik a kor. A szünteleni napon járástól elbarnult, de a megtartott ifjúság bársonysima hamva s az egészség természetes pírja annál sajátságosabb szépséget kölcsönöznek e rendkívüli arcnak. Tekintete meglepő, uralkodó, leigéző, de a varázs, mely benne rejlik, nem a vonásokban tűnik föl, hanem a bennök visszatükröző lélek kinyomatában. Magukban a vonásokban nincsen semmi kemény, semmi durva, éles vagy férfias, a homlok domború, sima, egyetlen ránc sem komorítja el, s mégis oly fönséggel tele; a szemöldök gyöngéden rajzolvák, a szemek metszése bájoló, hosszú pillái félig árnyékban tartják a nagy, de nem vadfekete, hanem inkább mélyvilágú dióbarna szemeket, és e szemekben mégis annyi tűz, annyi villám látszik, és annyi hidegség: az orr, az arc oválja, mind oly nőiesen szabályos alkotásúak, maga az ajk, ha csukva van, oly szelíd, oly édes, a többi vonások erőszakot látszanak rajta tenni, hogy mosolyát nem osztják, és ha megnyílik, mégis oly parancsoló, oly büszke!

– Mégis ébren vagytok? – kérdé cselédeitől. Szava kellemesen csengő volt, bár alhangjai élét kissé tompává verte a bánat.

– Meg akartuk várni kegyelmedet, hogy miattunk ne várjon odakinn – viszonzá a vén dajka, tipegve úrnője körül, s annak palástját véve le vállairól.

– Nem jött még vissza Bandi? – kérdé Apafiné szinte az elfogódásig mély hangon.

– Még nem, de minden órán várom.

Apafiné hosszan felsóhajtott. Mennyi elfojtott bánat, mennyi messzetűnő remény, mennyi lemondás rejlett e sóhajban! A nő erős lelke előtt végigfutottak az örömfosztott élet annyi szenvedési, az erős küzdelem sorssal, emberekkel s tulajdon szívével: a fájdalomba oltott szerelem, mely csak vágyakat tudott termeni, élveket nem. Ismét egy küzdelmes éve múlt el életének, melynek hangyaszorgalma egyetlen célra gyűjté áldozatmorzsáit, s ki tudja, mennyi év kelle még, hogy azt elérhesse. És addig mindig fáradni, tűrni és szeretni örömtelenül.

Apafiné visszakényszeríté arcára szokott hidegségét, s cselédjeinek jó éjt kívánva, szobájába készült távozni; Klári megcsókolá úrnője kezét, s a nő csodálkozva tekinte rá. Érzé, hogy kezére forró könny hull, s a leány nem akarja azt elereszteni, hanem arcához szorítja.

– Mi lelt? – kérdé Apafiné megütközve.

– Engem semmi sem – zokogá a leány. – Hanem úgy megsajnáltam nagyasszonyomat. Már régen gondolkoztam valamiről, de sohasem mertem megmondani. Sokszor beszéltünk róla, hogy urunk fogva van, s váltságdíját nehéz lefizetni; – nekünk a faluban leánytársaimmal mindegyikünknek van nyakbavaló lánca, amire annyi hiábavaló arany- és ezüstpénz van felfűzve, aminek senki sem veszi hasznát. Mi tehát leányok összebeszéltünk egymással, hogy ezt a pénzt, melyre nekünk úgy sincsen szükségünk, összerakjuk, s odaadjuk nagyasszonyomnak, hogy küldje el nagyuram váltságdíjába. Ha nem lesz is elegendő, de annyival is több lesz.

Apafiné önkénytelen könnyel ragyogó szemében szorítá meg a parasztlány reszkető kezét.

– Köszönöm, leányom – szólt megilletődve. – Többre becsülöm ajánlatodat, mintha Bánfiné húgom tízezer aranyos nyakkötőjével kínált volna meg. De hisz az isten majd így is megsegít.

E pillanatban lódobogás hallék künn az udvaron, s az ebek ordítva kezdtek el üvölteni.

– Ki az? – Talán zsiványok? A vörösüngösök – hebegé a vén dajka, s egyik cseléd sem mert az ajtóhoz közeledni.

Apafiné erre fölvevé a gyertyát, s bátran az ajtóhoz lépve, felnyitá azt, kivilágítva az udvarra.

– Ki jár itt? – kiálta ki erős, reszketéstelen hangon.

– Mink, akarám mondani – én – viszonza egy tétova hang, melyben mind a hárman Bandi hangjára ismertek.

– Ah te vagy az? Siess, siess! – kiálta örvendve Apafiné, s betuszkolta az ajtón a nyilvános zavarban levő cselédet, ki kalapját forgatva kezében, nem látszott tudni, hogy min kezdje a beszédet.

– Láttad őt? Beszéltél vele? Egészséges-e? – kérdé hevesen Apafiné.

– Egészséges – felele a szolga, örülve, hogy van mihez kötnie a szót –, tiszteli, csókolja nagyasszonyomat. Azt izente, hogy – majd jó az isten.

– De hát mit tekingetsz félre? Kit ugatnak ott künn a kutyák?

– Tán a Rárónak örülnek, hogy rég nem látták.

– Átadtad a murzának az erszényt?

Bandi felelet helyett ködmene zsebében kezde keresgélni, s minthogy annak nyílása igen magasan, feneke pedig igen mélyen esett, volt kínja az ábrázatjának, míg a kutyabőrt előkereshette, s szinte reszketett, amint átadta asszonyának.

– Sok van-e még hátra? Mit mondott a murza? – kérdé Apafiné reszketésre hajló hangon.

– Nemigen sok van már. Mondhatni, hogy kevés – szólt lesütött szemmel Bandi, s kalapja szélét kezdé rágicsálni kínjában.

– Mennyi? Mennyi? – kiáltának rá minden oldalról.

Bandi elvörösödött.

– Hát, hát – semmi sincs hátra! – kiáltá kitörő hangon, s azzal véghetetlenül elneveté magát, s rögtön utána sírva fakadt.

Apafiné lelke egyszerre megkapta az igazi eszmét.

– Te ember! – kiálta indulatheves hangon, megragadva a szolga vállát. – Te elhoztad férjemet!

Bandi öklével mutatott hátra, s fejével némán billentett, egyszerre sírt és kacagott, semmi szó sem jött ajkára.

Apafiné a végtelen öröm őrült sikoltásával rohant az ajtónak, s az már félig meg volt nyitva, valaki ott hallgatózott régen, és az – Apafi Mihály volt, a régen várt, az annyiszor megsiratott.

– Mihály! Férjem! – sikoltá az indulattól reszkető nő, s magánkívül rogyott férje nyakába, érthetlen szavakat, gyöngédség, öröm és szerelem hangjait suttogva félig aléltan.

Apafi keblére ölelte a nőt, ki görcsösen látszott karjaival körüle fonódni, nem hallatszott más hang, mint a néma zokogás.

– Enyim vagy, enyim vagy – hebegé suttogó szóval nagysokára az indulat rohamából magához térő hölgy.

– Tiéd vagyok – szólt Apafi –, és esküszöm, hogy sem ország, sem világ tőled többé el nem szakaszt.

– Óh, istenem, mennyi boldogság az! – kiálta fel Anna örömkönnyes arcát az égre emelve. – Mennyi örömöt hoztál nekem vissza! – rebegé ismét férjére borulva, s arcát annak keblére temetve.

– És ha az egész világ enyim volna is, még akkor sem lennék elég gazdag arra, hogy visszafizessem neked hozzám való hűségedet. Isten engem! Ha egy országom volna, azt adnám neked, s még az is koldusjutalom lenne…

Az örvendő, a szerető, a túlboldog pár egyedül maradt örömeivel, boldogságával. Késő éjszakáig égett ablakukban a gyertya. Mennyi, mennyi mondanivalójuk lehetett egymásnak!