IV. Egy lakoma a magyar fejedelemnél

Kemény János uram őnagysága eközben vígan ült és mulatott Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől, s valamennyi tanácsosai közt legfontosabb ember volt mindig a szakács.

Éppen ebédnél fogjuk őt találni. A községháza egészen rendelkezésére levén bízva, azt udvari kísérete végképp elfoglalá; az udvaron sarkantyús, vasas katonák incselkednek a szolgálattevő szász menyecskékkel; az őrségre rendelt egypár német muskatéros a kapufélfának támasztotta puskáját, s ismeretséget kötve az ételt visszahordó kuktákkal, nagy jukunditással dalol hirtelenében tanult magyar nótákat a kezével magasra tartott pohár bornak, s táncol valami nagyon ártatlan táncot, egyik térdét a levegőbe emelve, míg a magyar testőrhajdúk, sárga dolmányban, zöld zsinórral nagy hallgatva ülnek itt-amott a fal mellett, meg sem nézve a kezükbe nyomott kupa bort, hanem csak nagy komolyan beöntve az illető helyre egy hajtókával, s visszaadva az üres kupát a barátságos kulcsárnak, ki maga is alig áll a lábán, s nevetve kínálgat boldogot, boldogtalant, s mintha könnyebben esnék neki hátrafelé menni, mint előre, neki-nekifarol az ételvivő szakácsnak, ki magasra tartva kezeivel egy-egy ezüst tálon majd egy Bábel tornya mintájára épült, fölcukrozott, virágozott és narancsozott mandulatortát, majd egy nagy, virágos porceláncsebret, amelyben forró puncsnemű ital fűszeres illata gőzölög szerte, majd egy nagy fatálat, melyen egy egész sült páva fekszik, pompás fejtollai s hosszú farka azon módon rajta hagyva – bámult terheivel alig tudott végigfutni az udvaron a nagy néptömegtől, mely ügyek-bajok elintézése végett tódult össze, s várja, míg a fejedelem megebédel, kapva azalatt bort, pecsenyét és süteményt, csak igazságot nem, miért jött.

Benn az étteremben már vígan vannak az urak és asszonyságok. Az ebéd már régen tart, és még soká fog végződni. A francia szakácsművészet minden tudományát remekbe látszik fölmutatni Kemény lakomáján. A természet minden országa ide van parancsolva az emberek ínyeit csiklandani. Amit Lucullustól kezdve a francia gourmand-okig föltalált a nyalánkság, ízletest, szokatlant, rendkívülit, itt össze van hordva. Nagy ezüst hűtőkben mindennemű hazai és külföldi borok, pompás velencei metszett és színezett kristályüvegekben; az ezüsttálakon a legritkább vadak és madarak különnemű elkészítéssel; reszkető, átlátszó rózsaszín kocsonyák, miknek magyar ember a nevét sem tudja; nádmézbe főtt ind gyümölcsök, kakastaréjból készült raguk, ismeretlen csigák, inkább szemnek, mint szájnak valók; óriás tengeri rákok, ritka tengeri halak, egészen fölcifrázva, ételek, mikről kényes finnyáskodásból hitették el magokkal az emberek, hogy jóízűek, mikor már a jót megunták; árticsóka, osztriga, teknősbéka, miket igaz embernek büntetés megenni; rettenetes pástétomok merő csukamájból készítve, nagy kosarakban rózsaszínű hattyútojások, miket a vendégek mulatságul magok főzhetnek meg a mindenki elébe rakott kis ezüst tojásfőzőben, alágyújtott borszeszlángban, s számtalan csodás ételneműek, miknek mindennapi ember rendeltetését sem tudja, s mindezek olyan halmazban, hogy hatannyi vendég is eleget látna belőlök; aztán a fűszeritalok mindenféle neme, ki milyet kíván, püspökital, barbarász, királypuncs vagy lengyel pálinka, semmi sincsen elfeledve.

Minden vendég háta mögött áll egy apród, nagyhamar elkapva előle a tele tányérát, mihelyt oda nem néz, s tisztával váltva föl; maga a fejedelem háta mögött Csáky László uram fia áll, ki büszke arra, hogy fia töltögethet a fejedelem poharába.

S a fejedelemnek sűrűen kelle töltögetni. Az erdélyi lakomák rendesen azon szoktak végződni, hogy az urak fogadásból nekiültek egymást leinni. Kemény János helyt szokott állni magáért. Most is fölhívta a bátrabbakat a szokott versenyre. Az urak nagyobb része nem fogadta el a kihívást, a Bethlenek, János, Farkas, Elek, ez a mindig józan faj, megköszönték a tiszteletet, és kihúzták magukat belőle, csak hárman fogadták el: Wenzinger, a német hadak vezére, egy magas, csontosképű, kopaszra nyírott férfi, világoskék szemekkel, kissé meghajlott nyakkal s alig látszó szőke szemöldökkel. A másik volt Béldi Pál, a székelység generálisa, háromszéki főkirálybíró, szép, kedves arcú férfi, komoly, magas homloka mély nyugalomra mutat, szelíd szemei kissé ragyogtak a bortól, hallgatag ajkai kissé mosolyognak, egyéb hatását nem venni rajta észre a bornak. Egyszerű, sárga kamukadolmány van rajta, piros ezüstös gombkötőmunka-övvel átkötve, fehér inggalléra szélesen kihajtva sötétkék nyakkendője fölött, sima hajzata középen kétfelé választva, fülei mögé van simítva, s egészen hátrahull, kezei finomak és fehérek; vele átellenben ül a másik vetélkedő, Bánfi Dénes, kolozsvári főkapitány, a vármegyék generálisa. Középtermetű, széles vállú, büszke ember, arisztokrata arcán valami vad negédesség uralkodik; nagy sűrű szakálla körös-körül meg van hagyva, sötét gesztenyebarna fürtei elöl rendezett csigás üstökben feküsznek homlokán, s kétfelől gazdag göndör fürtökben omlanak vállaira, gömbölyű arca természettől is piros, most a bor még elevenebbé tette. Ragyogó szemei villongva tekintenek szét, ha valakihez szól, tokáját alászorítja, nyakát félreszegzi, s éles, bántó hangon beszél, dacosan vagdalva hátra büszke fejét, vastag, fekete szemöldei untalan mozganak homlokán, végtelen lenézést tudva kölcsönözni arcának, öltönye sötétbíbor dolmány, nagy email gombokkal, mely fölé nehéz fehér selyemzeke van fölöltve, hattyúval prémezve, kis rubin gombokkal, a zeke rövid ujjai könyökön fölül nyitvák. Az arany vitézkötés úri hanyagsággal van félvállára vetve.

Maga Kemény János az asztal fején ül, kétfelől mellette Béldi és Bánfi feleségei.

Kemény, miként ez Bethlennénél levő arcképén látható, minden érintkezés mellett a nyugoti viszonyokkal, még folyvást a keleties viselethez tartotta magát. Nyírott fő, nagy szakáll, komoly, méltóságos arc és kevés beszéd jellemzék, arcvonásaiban félreismerhetetlenül uralgó volt valami végzetszerű kicsinylése mindennek, ami körüle történik, mi rá nézve később oly veszedelmes katasztrófát idézett elő.

A mellette ülő hölgyek egyike, Bánfi Dénesné, egy finom, idegzetes, gyönge kis teremtés, alig húszéves, s tizenhatodik évétől kezdve heves, parancsoló férje jellemének befolyása alatt állva, szinte félénk, mint egy gyermek. Alig meri szemeit felütni, akkor is csak férjére tekint, kit hódolattal szeret. Nehéz habosselyem ruhája nyakát és vállait elfedezve, egy sor briliántos gombbal van összegombolva, nyakán egy széles cikkekből készült aranylánc, mindegyik cikk közepén egy nagyszerű smaragd, fején gyöngyökkel szegélyezett selyemfőkötő, mely csaknem homlokáig lejő, irigyen takarva el a szép nő szőke hajfürteit.

Túlnan Béldi Pálné ül, férje és a fejedelem között. Még most vakító szépség, arca színe, mint a fehér rózsáé, most át van gyulladva a lakoma hevétől, az egészséges pír szinte égni látszik rajta. Könnyelmű fekete szemei ragyogva tétováznak erre-arra – piros ajka majd megcsattan – szemöldeiben annyi beszédes báj rejlik, s ha olykor szempilláit félig lesüllyeszti égő szemeire, tekintete elragadó. Fényes fekete fürteit főkötő helyett sajátságos művészettel körülfont gyöngysorok tartják össze; hátul egy kis gyémántos diadémra hajolva fel, melyről hosszú aranyfátyol csügg le a földig. Öltönye kivágott meggyszín bársony magyar váll, mely derékban feszesen simul karcsú termetéhez, elöl szélesen szétnyílva s a hímzett patyolat felett igazgyöngy zsinórokkal tartva össze, hófehérségű vállai félig kilátszanak a duzzadó rövid ujjakból, melyeket középen egy-egy nagy opál tart össze, s fedetlenül láttatják a gömbölyű, tisztán alkotott karokat, melyeket csuklóban egy sor nagyszemű keleti gyöngy vesz körül. Kebléhez könnyelműen van odatűzve egy halványpiros rózsa.

Az asztal túlsó végin ülő Bethlenek nyilván szólják a tetszelgő asszonyt, kinek már eladó leánya van, s mégis nyitott vállban jelenik meg, de annál nagyobb kedvét találja benne a fejedelem és a heves Bánfi s maga a szelíd férj, ki bálványozza nejét.

A borverseny már meglehetősen felvillanyozta az urakat, úgyhogy közbe kezdtek dalolni a karzaton levő zenészek nótáiba, melyek egész ebéd fölött hangzottak, midőn nagy sebtében érkezik Haller Gábor, s egyenesen a fejedelemhez sietve, komoly képpel valamit súg fülébe. Kemény János ránézett, azután amint kezében tartá a serleget, azt nagy nyugodtan kiitta, s akkor erősen felkacagott.

– Mondja el csak kegyelmed ezt az újságot az uraknak, ők is hadd hallják – kiálta fennhangon Hallerra.

Haller tétovázott.

– No, csak mondja el kegyelmed. Ennél mulatságosabb történetet nem mondhatna. Ti odafenn hallgassatok el a zenével. Ez gyönyörű tréfa.

Az urak mind ráestek Hallerra, hogy mondja el nekik a tréfát.

– Nem sok az egész – szólt Haller, vállat vonítva –, csupán annyi, hogy Ali basa megtette fejedelemnek Apafi Mihály uramat.

– Hahhaha! – kacagott fel az egész társaság e szóra. A fejedelem komikus negéddel fordult egyikhez is, másikhoz is.

– Ismeri valaki ezt az embert, hallotta valaki hírét?

Bánfiné elsápadva kapaszkodott férje karjába, ki odakönyökölve az asztalra, némi restelkedéssel mondá:

– Én ismerem szegényt nagy messziről. A feleségemnek valami rokonát vette el ő is. Sokáig volt tatár rabságban, onnan bizonyosan csak úgy eresztette ki a török (haragban levén most velünk), ha meg hagyja magát fejedelemnek tenni; különben csak nem veszett meg.

Az urak újra felkacagtak.

– No, majd inauguráljuk – szólt gúnyosan Kemény János, hátravetve fejét.

– De inaugurálták már azt – szólt Haller.

– Hol? Kicsoda? – kérdé összevont szemölddel a jókedvű fejedelem.

– Kisselyken, az országgyűlés.

Kemény tenyerével és szemöldei felrántásával mutatá, hogy nem érti a dolgot.

– Ki volt jelen? Kik voltak a rendek? Hisz aki csak neves nevezetes ember az országban, mind itten van nálunk.

– Ott volt Apafi István, Naláczi, Daczó és többek, a székelység, közel egypár száz.

– No, majd megszámláljuk őket, ha egyéb dolgainkat elvégeztük – szólt kicsinylőleg a fejedelem –, adjatok széket Haller uramnak!

– De nem várnak azok minket oda, hanem elébünk jönnek, azóta Segesváron vannak.

– Tán biz el akar bennünket kergetni Apafi Mihály uram a maga kétszáz székelyével? – kacagott fel Kemény János.

Wenzinger erre felállt székéről, s katonás készséggel kérdé:

– Kívánja nagyságod, hogy összedoboltassam a sereget? Nyolcezer fegyveresünk van, ha nagyságod akarja, úgy szétverjük a gyülevész népet, hogy kettő sem marad együtt.

– Maradjon kegyelmed nyugton – szólt fitymálva a dolgot Kemény –, üljön le és igyék. Csak hadd jöjjenek ők közelébb; mit fáradnánk mi elébük? Akkor legalább lovastul – macskástul elfoghatjuk őket. Restellem, hogy kegyelmednek atyafia azon ember, Bánfi Dénes uram; annyit azonban a kegyelmed iránt való deferenciából megteszek, hogy nem töretem kerékbe az embert, hanem – kitömetem.

Óriási kacaj fogadta ez ötletét Keménynek.

– Adjatok poharat Haller uramnak! Folytassuk a dolgot. Ti odafenn húzzátok rá az elébbi nótát.

S újra megszólalt a zene, a cigányok csárdást húztak, az urak összeütötték poharaikat, s elkezdtek dalolni. Ott künn a csatlósok ugyanazt a nótát kezdték rá; a kiivott poharak repültek a falnak. Nem is volt ember, aki a poharát ezer darabra nem tudta törni, csupán Haller Gábor uram, minthogy legkésőbb érkezett, s még józan volt, szégyenkedék a drága velencei kristályban kárt tenni.

– Csapja kend az asztalhoz, hogy összetörjék! – kiáltott rá a fejedelem; Haller Gábor uram aztán, hogy a fejedelemnek kedve teljék, szép engedelmesen és csinosan odakoccantotta poharát az asztalhoz, úgy, hogy az nyakban szépen, illedelmesen eltörött, s akkor meghajtá magát a fejedelemnek, szófogadó alázattal.

Bánfiné reszketve sóhajtott magában, rokonaira gondolva. Bánfi azonban, nehogy valaki azt gondolja, mintha az eset őt legkevésbé érdekelné, felugrott székéről, s a csárdás hangjai mellett fölkérte a szép Béldinét egy táncra.

A menyecske készen volt rá, Bánfi átkarolta a szép nő karcsú derekát, s hevesen magához szorítva megforgatá őt maga körül, a heves hölgy tündérkönnyen pördült táncosa karjain, dereka, csípeje oly érzékien hajlongott, keble hullámokat hányt a lenge patyolat alatt.

A többi urak is, a példától elragadva, felugráltak helyeikről, s táncba ragadva szomszédnéikat, szeszélyesen összezavart tömkeleget csináltak a társaságból, melyben mindenki tapsolt, táncolt és ujjongott.

Bánfi heves, könnyűvérű ember volt, különben is szerette a szép asszonyokat, most még a bor is hevíté; amint egyszer szép táncosnéja ismét karjára kerülve, égő piros arca oly közel esett hozzá, egyszerre egészen elfeledkezék magáról, s az igéző szép hölgyet hevesen kebléhez szorítva, annak arcára egy égő csókot nyomott.

Béldiné felsikoltott, s eltaszítá az önfeledt férfit. Bánfi maga is megdöbbenve tekinte szét; azonban itt minden ember el volt foglalva saját jókedvével, senki sem látszott észrevenni sem csókot, sem sikoltást.

Béldiné mindamellett is neheztelve hagyta el a táncot, s az engesztelést hebegő Bánfinak bosszúsan inte, hogy maradjon el tőle.

E csókot egykor drágán fogja megfizetni Bánfi.

Senki sem vette azt észre, csupán akit leginkább érdekelt – a férj. Béldi szemei meglátták azt. Oh, nem kell hinni, hogy a férj, aki szeret, nem félt. Bár úgy tesz, mintha nem nézne, nem hallgatna oda, lát és hall és figyelmez. Ő meglátta, hogy Bánfi megcsókolta nejét, s bár úgy tett, mintha észre sem venné neje megzavarodását, ki egészen felindulva kereste föl férjét, megfogta annak kezét, s kivezette a teremből, ott kinn megparancsolá neki, hogy menjen fel szállására, s öltözködjék útnak.

– Hová fogunk menni? – kérdé a felindulástól reszkető hölgy.

– Haza Bodolára!

Bánfi Dénesen kívül senki sem vette észre, hogy ők eltűntek a teremből.