V. Bodolavár

Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, amint az ember a bozai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérceken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély utat, meglátszik a Tatráng völgye.

Körös-körül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren tűnik elő a Kapri előhegy eget tartó orma, tündökölve a korán leesett hótul; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő, fehér házaival, mik kékes füstöt bocsátnak föl a zöld fák közől; a Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, amíg a hegyek közől kijut, zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt mutatnak a távolból; a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalu, messze elnyúlt utcájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze elragyog, ahogy a nap rásüt, Tatráng, éppen a vízparton, melyre ott magas fadobogóhíd van építve, s messze, igen messze belátszanak nagysötéten; ködösen Brassó falai s akkor még jó karban levő fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt falu, Bodola. A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, fekete bástyákkal, kiülő ormokkal, nyugot felé eső bástyája egy meredek sziklára van épülve, honnan éppen a házak tetejére eshetik le az ember egypár száz ölnyi magasról.

Különben csak messziről látszik oly sötétnek ez a vár, a közelbe érve meglátja az ember, hogy a távolból sötétzöld bozótnak nézett koszorúja a bástyáknak mind megannyi virágos kert – a nagy gót ablakok ékes cifrázatokkal s színes üvegekkel vannak földíszítve – a meredek sziklákra a legjobb karban tartott kígyóút vezet föl, mohos kőpadokkal minden kanyarodásnál – a szikla meredekén nagy mellvéd van fölvetve, s a vár hegyes tornyocskái mind pirosra vannak festve, szeszélyes alakú szélvitorlákkal.

A bozai szoroson át Brassó felé vezető út egypár órányi távolban visz el e kisded nemesi vár mellett, melyen azalatt, míg Kemény Jánost Szebenben hagyjuk mulatni, egy hosszú sor lovasságot látunk aláfelé szállani. Mintegy kétezer török lovas lehet, messziről megismerhetni őket turbánjaik piros tetejéről, s hófehér kaftánjaikról, köztük néhány száz havasföldi kurtány, barna szűrökben, hosszú fekete csalmákkal.

Az út szorossága miatt csak párjával haladhatnak a lovagok egymás mellett, úgyhogy a csapat vége még most bontakozik ki a fölül csaknem összehajló hegyek közől, midőn az eleje már Tatránghoz jutott. Egy középtermetű, napsütötte arcú férfi vezeti a csapatot; szemei merészek, megtámadók, mint a sasé; homlokán nagy sebforradás vonul keresztbe; szakálla apró fürtökbe van göndörülve állán, bajusza szinte gyors kunkorodással pördül föl kétfelől, a férfi szertelen heves természetét gyaníttatva, mit igazolni látszanak rövid, kemény szavai, fejének büszke emelgetése s heves tagjártatásai.

A falun kívül megállítá a sereget, s bevárta, míg a vége is megérkezik. Leghátul két poggyászszekér és egy nehéz, dinnye alakú hintó látszott döcögni. Ez volt minden nehéz tereh, mit a török magával hozott. Az utócsapatot egy fiatal gyermek vezette, kinek telt, gömbölyű arcához oly különösen illett a komoly, parancsoló tekintet s a villogó görbe kard. Alig lehet tizenkét éves.

Benn a kocsiban, melynek függönyei kétfelől ki vannak tárva, hogy az esti lég szabadon járhasson keresztül, egy fiatal nő látszik ülni, mintegy 32 éves, félig törökös, félig keresztyénies öltözetben, amennyiben bő selyembugyogót s nyitott kék kaftánkát visel, de turbánját leoldta fejéről, s arca török szokás ellen fátyol nélkül levén, egész nyugalommal nézeget ki a kocsiablakon, vizsgálva a tájat s a jövő-menő parasztembereket.

A török vezér rendbe állítja seregét a falu alatt: Úgy látszik, nagy fegyelemhez van az szoktatva. Mindenki vezérére néz, és meg sem moccan. Balfelől a fiatal gyerkőc, jobbfelől egy magas, szálas férfi állnak a csapat szárnyán. Hátul vannak fölállítva a kurtányok.

– Vitézeim! – szól a basa gyors, kemény hangon a csapathoz. – E helyütt tábort fogtok ütni. Mindenki helyén marad, fölnyergelt lova mellett, s fegyverét le nem oldja. Ferhád aga tizenkettedmagával bemegy a faluba, s megmondja becsületesen a bírónak, hogy küldjön ki negyven mázsa kenyeret, ugyanannyi húst, kétannyi szénát és zabot, fontját kifizetvén általjában négy asperével; sem többet, sem kevesebbet.

Azután a kurtányokhoz fordult a basa.

– Ti kutyák! Ne gondoljátok, hogy rabolni jöttünk ide. Helyeitekről meg ne moccanjatok, mert ha megtudom, hogy csak egy ludat is elloptatok a faluból, kujásaitokat fölakasztatom, titeket pedig megtizedeltetlek.

Akkor négy lovast kiválaszta a seregből.

– Ti követni fogtok engem. A többiek addig pihenjenek, mert még az éjjel folytatjuk az utat. Távollétemben Feriz bég parancsol.

A fiatal gyerkőc meghajtá magát.

– Ha Feriz bég parancsot fog tőlem kapni eltávozásra, akkor visszatértemig Ferhád agának engedelmeskedtek.

A basa ezzel kengyelvasát lova oldalába vágva, négy kísérőjével Bodola felé elvágtatott.

Ekkor a fiatal gyermek, kit a basa Feriz bégnek nevezett, katonás biztossággal rúgtatott elő, s csengő erős hangon adott a hadaknak parancsot a leszállásra; keményszájú arab paripája hányta-vetette magát alatta, szügyébe vagdalta fejét, két lábra ágaskodott; a kis vezér, mintha észre sem venné paripája ficánkolásait, biztos öntudattal osztá tovább parancsait.

… A basa azalatt folytatta tovább útját Bodolavár felé.

A vár ura, Béldi Pál, csak előtte való nap érkezett haza feleségével együtt; odahagyva szó nélkül Kemény János udvarát, s éppen a tornácon állott, midőn a török lovagok bevágtattak udvarára. Azon időben oly viszonya volt Erdélynek a törökkel, hogy az ilyen látogatás minden előleges bejelentés nélkül is megtörténhetett.

A basa meglátta Béldit, rögtön leugrott lováról, s a lépcsőkön felsietve hozzá, rövideden bemutatta magát:

– Én vagyok Kucsuk basa. Ezen levén utam, feljöttem hozzád egy szóra, ha ráérsz.

– Parancsolj velem – szólt Béldi, s maga előtt bocsátva vendégét, bevezette őt a várterembe.

Nagy, négyszögű szoba volt az, falaira keleti vidékek festve; ablakai között hosszú, földig érő metszett tükrök, ragyogó acélrámában. A márványpadlaton hosszú, tarka szőnyegek keresztülvonva; körül a falakon emlékezetes ősök képei s egy-egy csomó régi fegyver, csodálatos alakzattal és összerakással; közepén egy nagy zöld márványasztal girbegurba lábakkal; szerteszét nagy karszékek, marokennal borítva, nehézkes faragványokkal. Egy átelleni ajtó az erkélyre vezetett, honnan messze a havasokra volt a kilátás; az alkony világa piros és lilaszín foltokat vetett a színes üvegeken át a belépők arcaira.

– Miben lehetek szolgálatodra? – szólt Béldi a basához.

– Jól tudod – szólt Kucsuk –, hogy most Erdély fejedelmi széke fölött nagy viszálkodás van az országban…

– Nem törődöm vele. S nem szándékozom magamat sem egyikért, sem másikért beleavatni – felelt Béldi óvakodva.

– Nem azért jöttem hozzád, hogy vagy tanácsodat, vagy segítségedet ez ügyben fölkérjem; azt a kard fogja megoldani. Amiért jöttem hozzád, csupán családi ügy, s merőben engemet illet.

Béldi csodálkozva ülteté le vendégét maga mellé.

– Beszélj.

– Hallottad talán, hogy egy időben egy Kállay leány itt Erdélyben egy fiatal török lovagba beleszeretett, és – természetesen rokonai tudta és akarata nélkül – annak nejévé lett.

– Hallottam. Mondják, hogy a fiatal török éppoly hódító volt az asszonyokkal szemben, mint vitéz a harcban.

– Meglehet. A harc hódításai azonban letörülték a szerelem hódításait az arcáról; amint láthatod, arcom keresztül-kasul van vagdalva sebhelyekkel; mert azon férfi, ki e nőt elvette, én vagyok.

Béldi a meglepetés kíváncsiságával kezde figyelni a basára.

– Én e nőt mindvégig hódolattal szerettem – folytatá a basa.

– Ez teelőtted furcsán fog hangzani egy török szájából; hanem úgy van. Sem több nőt, sem rabszolgálót nem tarték mellette. Egy fiam van tőle, akire büszke vagyok. Most oly élin állanak ügyeim, hogy vagy csodákat kell elkövetnem isten segélyével, vagy elvesznem a harcban. Azt tudod, hogy Mahomed vallása nagyon ajánlja a csatatéri halált, arra én nem sokat gondolok, hanem eszembe jut nőm, ki ha engemet és fiát el talál veszteni, a legkétségesebb helyzetben maradand. Törökországban üldözni fogják azért, mert keresztyén maradt, Erdélyben azért, mert törökhöz ment nőül. Ott az én rokonaim, itt az övéi. Evégett jöttem hozzád egy kéréssel. Téged becsületes embernek hallottalak emlegetni, nődet is derék asszonynak. Fogadd nőmet családod körébe. Annyi vagyont hagytam neki, hogy terhedre nem leend; csupán védelmedre lesz szüksége. Ha ezt megígéred, számolhatsz örök időre barátságomra és hálámra, s parancsolhatsz kardommal, vagyonommal és életemmel – azon esetben, ha megmaradok.

Béldi megszorítá a basa kezét.

– Hozd nődet ide – monda biztatóan –, én és nőm mint testvérünket fogjuk őt tekinteni.

– Csak mint testvért ne! – tréfálkozék Kucsuk. – Nálatok a testvér szó azt jelenti, amit nálunk az ellenség. Tehát elhozathatom őt?

– Szívesen látandjuk – szólt Béldi, s parancsot adott csatlósainak, hogy a basa kísérőit vezessék vissza Tatrángig, s onnan fáklyavilággal hozzák föl a basa hintaját.

Kucsuk megizente, hogy Feriz bég is feljöjjön.

Béldi ezalatt bemutatta Kucsuk basát nejének, s nem kis örömére szolgált, midőn neje a basa feleségéről úgy emlékezék, mint egyikéről ifjúkori barátnéinak, kit viszontláthatni természetes kíváncsiság és öröm ösztönzé.

Néhány óra múlva megérkezék a hintó, begördülve nehézkes fogatával a négyszögkövekkel kirakott várudvarra; Feriz bég lóháton kíséré.

Béldiné a lépcsőkig lefutott a basa neje elé, s amint az kiszállt hintajából, örömsikoltva fogadta:

– Katalin! Ismersz-e még?

A hölgy szinte ráismert Béldinére, s azzal a két barátné egymás karjaiba rohant, összevissza csókolózva, s kölcsönös hízelgésekbe törve ki, „hogy megszépültél, mily délceg asszony lett belőled!” stb. stb.

– Nézd, ez itt fiam! – szólt Katalin Feriz bégre mutatva, ki lováról leszállva, gyermekes gyöngédséggel sietett anyját a hintóból kiemelni.

– Oh, mily gyönyörű fiú! – szólt Béldiné elragadtatva, s a szép rózsaarcú gyermeket magához szorítá, összevissza csókolá.

Ha tudta volna, hogy az nem gyermek többé, hanem hadvezér!

– Oh, de nekem is vannak gyermekeim – szólt Béldiné, édes versenyzésével az anyai érzetnek. – Látni fogod őket. Tud fiad magyarul?

– Magyarul? – szólt Katalin, szinte sértett önérzettel. – Egy magyar nő gyermeke, hogy tud-e magyarul? Ilyet csak kérdezhetni is?

– Annál jobb – szólt Béldiné –, úgy a gyermekek is hamar meg fognak ismerkedni egymással. Mert ti a mi családunkhoz fogtok ezentúl tartozni. Férjeink már elvégezték egymás között, és mi annak igen fogunk örülni.

A kedves, eleven házi nő azzal átölelte barátnéját, és Feriz béget kézen fogva fölvezette családi körébe, folyvást fecsegve egymással, s ezer kérdést és feleletet téve egymáshoz.

A kis női teremben vígan lobogott a kandalló tüze; nagy, nehéz, virágos selyemfüggönyök sötétíték el a falakat; kis elefántcsont asztalon pompás állóóra ketyegett, cifrázatai ragyogtak rubintól és krizopráztól; a terem hátuljában dagadozó kerevetek kínálkoztak, metszett búzavirágszín bársonnyal bevonva; a középen levő kerek asztalon, melyről hímzett perzsaszőnyeg omlott a földig, nehéz, masszív, ezüst karos gyertyatartó állott, egy szirént ábrázolva, ki mindkét kezével egy-egy szál viaszgyertyát tart magasra.

A csinos fehérmárvány kandalló előtt álltak Béldiné gyermekei, a nagyobbik Zsófia, egy tizennégy éves felnőtt lyánka, finom alakzattal, szemérmetes arccal, a tüzet látszott rendezni. Haja még egész gyermekesen volt két tömött tekercsbe fonva hátul, s csaknem sarkig ért le kétfelől. E lyán lett később Wesselényi Pál felesége.

A másik gyermek – egy négyéves lyánka – nénje lábainál térdel, s füstölő virágokat szór a tűzbe. Ezt Arankának híják; nevét hajfürtein viseli, melyek aranyszőke csigákban hullanak le kis gömbölyű vállaira; eleven arca, szemei, kezecskéi szüntelen mozognak, nénjének akadékoskodva, s fel-felkacag ártatlan kedéllyel, ha nénje haragudni akar érte, ami annak természetesen nem sikerül.

A két gyermek, lépteket és hangokat hallva az ajtóban, fölrezzen, a nagyobbik, látva, hogy idegenek jőnek, ruháját igyekszik helyresimogatni, míg Aranka lármásan szalad anyja elé, s annak térdeit átölelve, nevetően néz fel gömbölyű arcával reá.

– Ezek meg az én gyermekeim – monda Béldiné benső gyönyörrel.

Katalin megölelte a nagyobbik leányt, ki félénken hagyta homlokát megcsókoltatni.

– Hát öcsédet? Őt is meg kell csókolnod, a kis Ferizt – szólt Béldiné, s összetuszkolta a két tétovázó gyermeket, kik alig merték ajkaikat egymáshoz értetni. Zsófia fülig elpirult utána, s kifutott a szobából, s azon este nem lehetett rávenni többet, hogy mutassa magát.

– Oh, te szemérmes nebántsvirág – kiálta utána kacagva Béldiné –, bezzeg Aranka merészebb náladnál. Ugye, kisleányom, te meg mered csókolni Feriz bácsit?

A kislyán feltekinte a gyermekre, s anyja köntösébe kapaszkodva, hátrahúzódott, de nagy sötétkék szemeit azért le nem vette róla. Feriz bég is, mintha egyszerre eszébe jutott volna, hogy hisz ő katona!, bátran odatérdelt a kislyányhoz, s azt magához szorítva, annak gömbölyű fényes arcára egy határozott csókot nyomott.

Aranka ezen átesve, hamar készen volt az ismeretséggel; leültette egy zsámolyra a kandalló mellé a török bácsit, s ölébe dűlve, elkezdett tőle mindenfélét kérdezgetni, amit látott rajta kardmarkolatától turbánja forgójáig.

– Hagyjuk játszani a gyermekeket – szólt vidám kedéllyel Béldiné, s őszinte, nyílt örömmel vitte barátnéját ki az erkélyre, mely a nő oldalszobájából a tatrángi völgyre mutatott kilátást, melyen végigömlött most a hold világa.

Itt a két hölgy – mialatt a férfiak komoly dolgokról értekeztek, s a gyermekek játszadoztak – bizalmas beszélgetésbe eredt, mi annyi kellemmel szokott bírni a fiatal hölgyek előtt, kik egyedül érzik magokat, s kivált, akiknek annyi kérdeni- és felelnivalójuk van, mint ezeknek.

Kucsuk basa neje középtermetű, izmos, erőteljes nőnek látszék, domború keblén, széles vállain megfeszült a selyem kaftán, mely karcsú derekán aranyfonalas sárga övvel átszorítva, kissé hosszabban nyúlt alá a szokottan viselt török női kabátoknál, alig engedve láttatni alól a piros selyembugyogó ráncait, melyek kisded sárga papucsaira omoltak. A délceg nő arca kissé szokatlanul erős kifejezéssel bírt; arcszíne a leghevesebb véralkatra látszott mutatni; sűrű, szénfekete szemöldei középett csaknem össze voltak nőve, s tekintete szinte égetett; a feltolakodó vér a legkisebb hevületnél kidomborulni kényszeríté ragyogó arcát, s ilyenkor forró piros ajkai szinte megcsattantak, s finom orra rózsaszín cimpáin látható volt a lehelet és vér lüktetése.

Béldiné maga mellé ültette őt, s kezét megfogva bizalmasan, félenyelgéssel kérdé tőle:

– Tehát férjednek nincs rajtad kívül több neje?

Katalin felkacagott, némi futó árnyalatával a neheztelésnek. – Azt gondolod, hogy egy magyar nő azért megy nőül törökhöz, hogy annak rabszolgálója legyen? Oh, férjem engem nagyon szeret!

– Elhiszem, Katalin, de ez tinálatok szokás.

– Minálunk? Hisz én nem vagyok török.

– Hát micsoda?

– Keresztyén reformata, mint te. Református pap esketett össze férjemmel is, tisztelendő Bíró Márton uram, ki Konstantinápolyban száműzetésben él, s kinek férjem köszönetül Perában parókiát alapított, hová az erdélyi urak s az ott lakó magyarok isteni tiszteletre járhassanak.

– Ah! Férjed tehát nem üldözi a keresztyéneket?

– Éppen nem. A török azt hiszi, hogy minden vallás jó, és mind az égbe vezet, csakhogy a magáét tartja legjobbnak, s a legmagasabb égbe vezetőnek. Férjem pedig kitűnően jószívű és felvilágosult a többi között.

– Hát akkor miért nem vetted őt rá, hogy legyen keresztyénné?

– Minek? Tán azért, mert a költők rendesen azon szokták végezni regéiket, mikben egy törököt belebolondítanak egy keresztyén lyánba, hogy megkeresztelik, s mentét adnak rá kaftán helyett? Hadd lássatok most már olyan kalandot is, ahol a nő követi férjét, s az áldozza fel érte mindenét.

– Hisz igazad van, Katalin, de mikor ez mégis oly különös, hogy keresztyén magyar nőnek török legyen a férje.

– És lásd, Béldiné: Isten mégsem számíthatná nekem oly érdemül, ha férjemet megtérítettem volna hitünkre, mint hogy hagytam annak, aminek született. Mint keresztyén renegát legfölebb egy széket foglalt volna el a templomban, míg így, mint egyike a legnagyobb befolyással bíró basáknak, az egész Törökországban levő keresztyének sorsát oly kedvezővé tette, hogy más országokból, mint az ígéret földére, úgy tódulnak át a határon a keresztyének; sokszor, midőn a hadizsákmányból kikapta neki járó nagyszerű részletét, nekem csak egy hosszú levelet adott át, melyre azon fogoly hazámfiainak nevei voltak fölírva, kiket a rabságból nagy pénzen kiváltott. Egész roppant kincsét e célra költötte. S lásd, kedvesem, e nevek olvasása kedvesebb volt nekem Kelet legszebb igazgyöngyeinek látásánál, miket férjem ez összegen bizton megvehetett volna, s ezen tette magasabbra emelte őt előttem, mintha a zsoltárokat mind könyv nélkül tudná énekelni. És ő nem is azon ember, akitől azt lehet várni, hogy hitét megváltoztathassa: – akár embernek, akár istennek adta azt; – ha ő le tudná esküdni vallását, nem tudnék hinni szerelmének; mert akkor megszűnt volna önmaga lenni: akinek én ismerem, akinek én szeretem: férfi, aki ha egyszer kimondott valamit, amellett megáll, hátra nem lép, meg nem indul – sem a halál iszonyától – sem az asszony könnyeitől.

Béldiné átkarolta barátnéját, annak kigyulladt arcáját megcsókolva.

– Igazad van, jó Katalin. Minket előítéleteink gátolnak magasabban gondolkozni a mindennapinál. Igaz, hogy a szerelemnek is van hite, vallása; de hát hazád? Nem gondoltál hazádra soha?

Katalin büszke önérzettel emelkedett föl helyéről, s megszorítá barátnéja kezét.

– Biztosítson afelől, hogy hazámat szerettem, az: hogy most föláldozom érte férjem és fiam életét, kiket ez órában tán utoljára látok.

Béldiné arcáról az látszott, hogy nem fogta fel barátnéja szavainak értelmét, s Katalin már éppen hajlandó volt azokat kimagyarázni előtte, midőn az udvarszolga jelenté, hogy az urak rég az ebédlőben vannak, a felhordott estebéddel csupán a hölgyekre várva.

Béldiné ezzel vígan, kellemteljesen karonfogá barátnéját, s átvezeté őt a terembe; a két gyermek is annyira megbarátkozott egymással, hogy Aranka Feriz bég ölében hagyta magát a terembe átvitetni, gyermekes negédességgel játszva az izmos fiú turbánjának drágaköves boglárával.

Az asztalnál a háziasszony mutatta ki mindenkinek a maga helyét, az asztalfőhöz ültette Katalint, jobbjára a basát, balján maga foglalt helyet, az asztal végén ült a házigazda, Feriz és Aranka egymás mellett, Ferizzel átellenben egy üres szék maradt, Zsófia helye, ki szüntelen talált ürügyet az asztaltól távollehetni. A tizennégy éves lyánnak már megsúgták sejtelmei, hogy itt pirulnia illik.

Katalin, látva, hogy férje elé nagy ezüst boroskanta van téve, hirtelen megcserélte azt a maga előtt álló metszett kristálypalackkal, melyben tiszta forrásvíz ragyogott. Béldiné észrevette azt, s kérdőleg függeszté a zavarban látszó nőre könnyelmű szemeit.

– Nem szokott bort inni – mentegetőzék Katalin –, árt neki, különben is nagyon heves természetű.

Kucsuk elmosolyodva vonta ajkaihoz Katalin kezét.

– Mit szépíted a dolgot? Mért nem vallod meg, hogy nem iszom bort, mert az Alkorán tiltja, mert török vagyok.

Béldi megcsóválva fejét tekinte feleségére, s hogy más tárgyat adjon a beszédnek, az egymás mellett ülő gyermekekre mutatott.

– Úgy látszik, Kucsuk basa, fiad már egészen megszokott nálunk. Meglásd, mire visszajössz, milyen magyar fiút nevelünk belőle!

Kucsuk és Feriz egyszerre valami büszke tekintetvillámmal néztek egymásra, s azután mindketten Béldire.

A gyermek arca egyszerre elváltozott, s e pillanatban apjáéhoz kezde hasonlítani, ugyanazon kemény szemszögezés, azon merész hátratartás, azon büszke homlokemelés.

– Beszédedből azt kezdem érteni – szólt Kucsuk kemény hangon –, mintha te azt hinnéd, hogy én fiamat csak azért hoztam magammal, hogy itt hagyjam.

– Hisz tán csak nem viszed e gyermeket magaddal a csatába?

– Gyermeket? Ő négyszáz lovas szpáhi parancsnoka, már háromszor volt ütközetben, két lovat lőttek ki alóla, s a legközelebbi harcon seregem balszárnyát fogja vezényleni!

Béldiék csodálkozva kezdének a gyermekre tekinteni, ki észrevéve a rászegzett pillantásokat, még egyszer oly büszke kinézést igyekezett magának adni.

– De kegyelmed legalább fia mellett fog lenni a harcban? – kérdezé Béldiné látható aggodalommal.

– Éppen nem. Én a deréksereget vezénylem. Ő is végzi a maga dolgát. – Ily idős koromban, mint ő, én már a Nisan rendet viseltem mellemen. De reménylem, hogy ezúttal ő sem fog anélkül visszatérni.

– De ha kardra kerül a sor, s ő a viadalba talál keveredni? – kérdezősködék tovább aggódva Béldiné.

– Akkor harcolni fog, ahogy illik – kiálta Kucsuk, végigpödörve bajuszát, mely ismét egyszerre helyrekunkorodott.

– Ah! Gyenge ő még arra, hogy férfiakkal küzdjön – szólt Béldiné sajnálkozva.

– Feriz! – kiálta fiára Kucsuk. – Emelj le egy kardot onnan a falról, s mutasd meg barátainknak, ha meg tudod-e azt forgatni úgy, miként valaki más!

A fiú fölugrott helyéről, s a falra aggatott fegyverek közől bizakodó büszkeséggel nem kardot, hanem egy nehéz buzogányt emelt le, s azt legvégén megmarkolva, kimeresztett karral oly könnyűséggel forgatá meg maga körül, mely akármi férfinak is becsületére válandott. Az általános csodálkozás hangjai jutalmazák erőmutatványát.

– Terengette magyarba oltott törökje! – kiálta föl meglepetve Béldi. – Nem hiába lopták ennek az anyját. Te, Kucsuk, add nekem azt a fiút.

– Szívesen. Add te nekem leányodat.

– Melyiket? Válassz.

– Azt, amelyik mellette ül; éppen neki való lesz, mire megnő, s akkor lesz mindkettőnknek fiunk is, leányunk is.

Béldi jókedvűen fölkacagott, a két nő egymásra mosolyga, Kucsuk basa elégülten tekinte fiára, ez pedig kirántá turbánja mellől kócsagos forgóját, s leszakítva róla a drágaköves boglárt, mely Arankának legjobban megtetszett rajta, odanyújtá azt a lyánkának nagylelkű galantériával. A gyermek csak félve mert hozzányúlni a nagybecsű ajándékhoz, melynek sem anyagi, sem szellemi értékét még akkor sejteni sem tudta, s azután meg, hogy egyszer elvette, le nem tette volna azt kezéből.

Szülőik egyszerre úgy elhallgattak. Arcaik mosolyogtak, és szemeikben méla komolyság ült.