VII. A fejedelemnő

A nagyszőllősi nap után Kemény János hívei kifutottak Magyarországra, az elhullt fejedelem fia, Kemény Simon pártjára esküdve, ki Aranyosmeggyesen maradt; a hanyatló ügynek azonban kevés barátjai szoktak lenni; míg Kemény Simon pártja lépésről lépésre fogyott, Apafié akként nőtt nyomról nyomra. A diadalmas siker által az ország színe java meg lőn számára nyerve, a városok főbírái, az előkelő nemesség, a várak kapitányai siettek elő hódolataikkal: az ország minden rendei elismerék őt fejedelmül.

Csupán néhány vár állott még ellent, ahol Kemény pártja német helyőrséget hagyott, s ezek között volt Kolozsvár. Kucsuk basa megerősített hadakkal hozá Apafit Kolozsvár alá, s sátort üttetve számára az Óvár átellenében, a Hídelvén, hol még akkor csak szalmaviskók álltak, az új fejedelem ott fogadá el látogatóit.

Alig virradt meg a nap, már ostromolva volt Apafi sátora látogatók, hódolók és kérelmezők seregétől. Az új fejedelem, azon kellemes helyzet újdonsága által elragadtatva, mely szerint mindenkinek teljesítheté kívánalmait, alig tagadott meg valakitől valamit.

Amint észrevették, hogy csizmáit húzza, már jöttek hozzá Naláczi és Daczó uraimék, mindegyik egy csoport tisztelkedőt jelentve be, akik mosolygós ábrázattal vártak ott künn a sátor előtt. Apafi sietett öltözködni, nehogy valaki elkéssék miatta. Alig várta, hogy eleget tehessen mindenkinek.

A betolakodók közt első helyen lehete látni Csáky László uramat. A fiát ajánlotta apródul a fejedelem mellé, ki néhány hét előtt még Kemény János poharait töltögeté. Apafi nem bírta eléggé kifejezni örömét ez ajánlat fölött. Jött Haller Gábor uram, magát véghetetlenül hajtogatva, s tíz más társai nevében szép beszédet mondott Apafinak, melyben minden tizedik szó a megszólítás volt, s Apafi alig bírta gyermekes örömét elrejteni arcán, midőn magát nagyságos uramnak hallá neveztetni, ami Erdélyben a nagyfejedelemnek címe volt. Haller Gábor uramat rögtön meghívá magához ebédre.

A sátor hátterében egy magasabb szék állott, melyet a szégyenkedő fejedelem sehogysem akart elfoglalni, míg testvére, István erővel le nem nyomta rá, s minden kérelmező előtt fölkelt, s egész az ajtóig kísérte.

Jöttek azután egyenként tisztelkedők, instánsok és hódolók.

A fejedelem mellett álltak Naláczi, Daczó, Apafi István és Cserei János, kiket váltig kínált a jó fejedelem, hogy üljenek le.

A hódolatok elfogadása után, miközben a várkapitányok kulcsaikat rakták le a fejedelem kezeibe, következtek a kérelmezések.

Jött Pók Márton uram, a fogarasi porkoláb, azon alázatos instanciával, hogy miután a fogarasi kapitány Kemény Simonnal elfutott, annak helyébe ő mozdíttassék elő.

Apafi megígérte, hogy gondja lesz rá.

Jött Szász János uram, a szebeni főbíró, töredelmes folyamodással elpanaszolva, hogy őt polgártársai üldözik, s a fejedelem védelmeért esedezett.

Apafi szárnyai alá fogadta.

Következett Zágoni Mózes uram, ki némi számadások elengedtetését kérte, mikkel még Kemény Jánosnak tartozott. Apafi azt is vigasztalva bocsátá el.

Végtére egy zekés, ködmenes lúfő székely állott elébe, köpcös, tömzsi legény, mint mondá, az oláhfalusi község küldöttje, ki helysége nevében hódolatát adta át a fejedelemnek, s kétrendbeli furfangos kéréssel járult a fejedelem elé, melyek ilyformán hangzottak: pro primo: engedtessék meg Oláhfalunak az, hogy ezentúl Kolozsvártól csak két mérföldnyire legyen (mint tudjuk, messzebb van tőle húsz mérföldnél); pro secundo: hozassék afelől törvény, hogy akinek lova nincsen, járjon gyalog.

A fejedelem nevetve hagyá helybe az agyafúrt kívánatokat, s rendkívüli jó szeszélybe látszott ezáltal jőni, mely állapotot Kelemen diák, egy pisze hórihorgas egyéniség, álltól térdig rókatorkos mentébe gombolva, olyformán sietett hasznára fordítani, hogy egy kezében régóta tartogatott összegöngyölt pergament térden állva nyújta át Apafinak, ki is másodmagával belekapaszkodva a nagy pergamenbe, amint azt széjjelhúzá, az Apafi-nemzetség genealógiáját olvashatá róla, zöldleveles családfára festve, mely által családja a Bethlenekkel és Báthoriakkal hozatván kapcsolatba, fölvitetett egészen Aba Sámuel királyig, s ennek a révén a hét vezérek egyike, Hubáig, s itten meg nem állapodva, elszármazott Attila legkisebb fia – Csabáig, s onnan leányágon fölment Porphyrogenita császár leányáig, fiágon pedig egészen Nimródig, aki legelső király volt a világon.

Apafit némileg bosszantani látszék a hízelgés, de nem érze magában elég elhatározottságot a hízelgőt kidobatni a sátorból, tehát csak összegöngyölgeté a genealógiát, s háta mögé támasztva, elhatározá, hogy egypár arannyal majd kiszúrja szemét az impertinens poétának.

Mindamellett maradhatlan jókedvűnek látszék a fejedelem, úgy látszott rajta, mintha minden ember iránt különös hálával, lekötelezettséggel akarna viseltetni, aki hozzá közeledék, s miután mindenki folyamodásait kihallgatta, mintha még mindazt kevesellené, odafordult Naláczi és Daczó uraimékhoz.

– Hát kegyelmetek kedveért nem tehetek-e semmit? Azon hűségükért, hogy első perc óta oldalam mellett maradtak, minő jutalmat találjak kegyelmetek számára?

Naláczi és Daczó uraimék már régóta törték fejeiket ugyanezen kérdés felett, nem tudva, hogy mit kérjenek a fejedelemtől, nehogy keveset találjanak kérni.

– Én csekély érdemeim jutalmazását nagyságod nemes lelkére bízom – felelte Naláczi uram, s azt gondolá magában, hogy Béldi helyett aligha új generálisra nem lesz szükség a székelyekhez.

– Én magam említésre méltónak sem tartom azon csekélységet, amit nagyságodért cselekedtem – szólt szerényen Daczó István, magában arra gondolva, hogy a Bánfi Dénes elfutásával megürült kolozsvári kapitányság éppen alkalmas állomás lenne az ő számára.

Apafi rájok nézve a legjobb kedélyben vala, s tán belső tanácsosaivá teendé a két jámbor, de különben elég kevéssé alkalmas úriembert; azonban különös szerencsétlenségükre e pillanatban tolongás kezde támadni a sátor előtt, s amint a testőrök félrevonták a függönyöket, Kucsuk basa lépett be Apafi elé.

A fejedelem székéről felugorva, elébe akart szaladni, azonban Apafi István megrántá mentéjét, s fülébe dörmögé:

– Tartson kegyelmed tekintélyt a török előtt, ez csak egy alárendelt basa, kegyelmed pedig Erdély fejedelme.

Mindamellett Apafi meg nem nyugodott addig, míg Kucsuk basa nem inte neki, hogy maradjon ülve, s noha a török állva maradt a fejedelem előtt, mégis az maradt köztük a különbség, hogy Apafi arca volt a nyájas, háládatos, Kucsuké a büszke, méltóságteljes.

– Mivel hálálhassam meg irántami fáradságaidat? – kérdé Apafi őszinte buzgalommal a basától.

– Hálával nem nekem tartozol, hanem császáromnak – viszonza emez szárazon. – Én csak az ő parancsát teljesítém, midőn Erdély trónjára behelyeztelek. Isten segítségével szétverném ellenségeidet, most még e néhány vár van hátra, melyeknek elfoglalása után én bevégzem kötelességemet, a többi azután a te dolgod. Holnap hozzákezdetek Kolozsvár ostromához, s bármibe kerüljön, addig meg nem pihenek, míg el nem foglalám. Ha az elesett, a többi önkényt utána fog esni.

– Nem találja szükségesnek kegyelmed, hogy a vármegyék bandériumait felültessem? – kérdezé Apafi.

– Nincs rájok szükségem – viszonza Kucsuk. – Maradjanak ők otthon, s lássanak dolgaik után. Az én hadaim elvégeznek mindent.

Apafi meg akarta köszönni a basa nagylelkűségét, midőn egyszerre észrevevé, hogy mindenki a sátor egyik mellékajtajára tekint, melyen valaki minden bejelentés nélkül belépett.

A fejedelem odafordult, s amit maga előtt látott, egyszerre elfeledteté vele fejedelemségét, el Kucsuk basát és Kolozsvárt. Neje állt előtte, a szép, a méltóságteljes Bornemissza Anna.

Ez már fejedelmi tekintet volt! Az övé. E hódolatra gerjesztő, e parancsoló arc, mily nyájasan, s mégis milyen büszkén tudott széttekinteni! Viseletében nem volt semmi pompa, de kellett-e oda több drágakő, ahol e beszédes szemek ragyogtak, kellett-e bársony vagy hermelin e királyi termetre, hogy annak fönségét mindenki elismerje?

Mióta Mihály elhagyta, most látta őt viszont először.

Betegágyából fölkelve, még egyszer oly szép volt, mint azelőtt; a boldogsághoz és kényelemhez szokva, arca valami átlátszó ragyogást sajátított el, szemei, miket a bánat könnye régóta nem látogatott meg, tisztábban ragyogtak, mint egykor, ajkai, melyek régóta csak örömhez voltak szokva, édesebben mosolyogtak, termete megtelt, a karcsúság mellé gömbölydedséget is nyerve, s a bizalmas, öntudatos méltóság, mely minden vonásán, minden mozdulatán meglátszott, oly jól illett ez alakhoz.

Apafi feledve illemet és méltóságot, amint feleségét meglátta, felugrott helyéről, s elébe sietve megragadá kezét, s keblére ölelve a bájoló asszonyt, mint szokta, midőn még csak egyszerű nemes volt, annak arcát és ajkait az összegyűlt rendek hallatára elég hangosan megcsókolgatá.

Anna engedékenyen simult férje keblére, s női gyöngédséggel nyújtá gyönyörű ajkait annak csókjai elé, de amellett nagy, komoly szemei férje vállain keresztül a sátorban összegyűltek arcait látszottak vizsgálni, egyen-egyen hosszabb ideig megakadva.

Az ölelkezésnek nem látszott Apafi részéről vége szakadni, ki feleségét mégis jobb szerette, mint egész Erdélyországot a partes adnexae-vel együtt; míg Anna mosolyogva ki nem bontakozott karjai közől, tréfás gyöngédséggel mondva:

– Kegyelmed egyedül rám vesztegeti ömlengéseit, pedig még itt más valaki is van, aki azokból magának részt követel – s azzal odainté Sára asszonyt, ki úrnőjét mosolygástól fényes orcával kísérte a sátorba, s Apafi örömittas szemei előtt egy kis alvó szép gyermeket takart fel, kit selyemszőnyeggel födve, a vén dajka karjain dúcolgatott.

Apafi magánkívül ragadta kezeibe a gyermeket, s összevissza csókolá annak gömbölyű angyalarcát. A gyermek fölébredve, engedé magát ölelni, csókolni, anélkül, hogy megnyikkanna, s kis kék szalagos kezeivel apja szakállát tépdesé, minek az még jobban örült.

A körüllevő urak illendőnek tarták a fejedelemnek gratulálni az atyai örömekhez, ki gyermeke arcát feléjök mutatva, örömtől ittas szemekkel monda:

– Látjátok, milyen komoly; nem sír, mert férfi.

Bornemissza Anna ezalatt odainté magához Apafi Istvánt, s fülébe súgta:

– Nem fognak kegyelmetek neheztelni, ha a fejedelem családi örömei és gondjai néhány pillanatot elrabolnak a közügyektől.

– A nyelvemről vette le nagyságod a szót – monda István –, éppen szólani akartam az urakkal! – S azzal a jelenlevőkhöz fordulva, felkérte őket, hogy azon néhány pillanatig, míg a fejedelem e családi jelenettel el leend foglalva, hagyják őket magokra, s vonuljanak addig a sátor mellékrekeszébe.

Az urak természetesnek találták a felszólítást, s Kucsuk basát elöl bocsátva, kitakarodának.

Anna együtt maradva férjével, kivette annak kezeiből a gyermeket, s átadva Sárának, azt is kiküldé a sátorból.

Ahogy egyedül maradtak, Apafi gyöngédsége újabb jeleivel közelíte nejéhez. Anna megfogta férje kezét, s komoly arccal tekintve annak szemeibe, monda:

– Én a fejedelemhez jöttem.

Apafit kissé lehűté e szilárd tekintet, mit Anna észrevéve, nyájasan simult ismét hozzá.

– Azt kezdém gyanítani, hogy a fejedelemnek több szüksége van rám, mint a férjnek. – S azután ellenállhatlan bűbájával mosolyának tevé utána: – Remélem, hogy nem fogod jóindulatomat félreérteni.

Apafi átölelve Annát, maga mellé ülteté. A trón elég széles volt arra, hogy mind a ketten elférjenek rajta. Félig ugyan férje térdén ült a szép nő, hanem az nem tesz semmit.

– Igazad van – szólt Apafi –, neked jó énhozzám közel lenned. Valami úgy hiányzik mellőlem, ha téged nem látlak. Mindenesetre megérdemled, hogy legközelebb állj szívemhez, sőt eszedet is latra merem vetni ezen urak bármelyikével, akik itt körülem vannak.

– Kik ezen urak mind? – kérdé Apafiné.

– Hírükből ismerni fogod őket. Azon nyúlánk, magas férfi Csáky László uram, aki fiát hozta apródul.

– Mi jókor jár! Nemrég Kemény János apródja volt e fiú.

Apafi arca elkomorult.

– Ama nagybajuszú férfi volt Haller Gábor.

Anna csodálkozva csapta össze kezét:

– Az is itt van!

– S mi kifogásod ellene?

– Az, hogy mindig ellenségeid kéme volt, ő vitte a legelső hírt Keménynek beiktatásod felől, ő adta hírül Kucsuk basa jövetelét.

Apafi arca mindig sötétebb kezde lenni.

– Pedig ebédre híttam őkegyelmét – dörmögé fogai között.

– Hát Naláczi és Daczó uraimék mit akarnak, hogy oly bizalmasan vannak veled? – kérdé Anna.

– Hű párthíveim azok, kik mind elejétől velem voltak.

– De azért nehogy elsőkké tedd őket az országban. Együgyű, tudatlan emberek nagy hatáskörben rosszabbak az országra nézve az okos ellenségnél. Adj nekik saját magukhoz mért jutalmat.

– Hiszen azt akarom – szólt a faggatott fejedelem, s mindenképp azon volt, hogy inkább a férj szerepébe vihesse a jelenet folyamát, de Anna nem tágított e tárgytól.

– Hát Szász János uram mit keres nálad? Őt is itt láttam.

– Üldözik szegényt – felelt Apafi röviden, unni kezdve a mulatságot.

– Azon emberről rossz hírek szárnyalnak. Azt beszélik róla, éspedig nagyon hangosan, hogy fiatal szász leányokat raboltatott el, s miután azokat nemtelen vágyainak föláldozá, méreggel gyilkolta meg, hogy láb alól eltehesse. Az elveszett leányok családjai vizsgálat alá vonták az embert, s most ezáltal hisz megmenekülni, hogy kegyedbe fúrja magát.

Apafi bosszúsan mordult fel:

– De ha így van a dolog, akkor bekötöm a koszorúját Szász uramnak, az én köpönyegem alá ugyan nem veszi magát.

– S vajon az a becsületes condrás székely mi jóért jött? – kérdé tovább Anna, mindent meg akarva tudni. – Nagyon furfangosnak látszik előttem a képe; a székely, mikor legegyügyűbb képet csinál, akkor legravaszabb.

A fejedelem elnevette magát, s alig bírva kacagás miatt szavait kiejteni, monda:

– Ez az oláhfalusiak követe.

E szóra Anna sem állhatá meg, hogy el ne mosolyodjék.

– A jó oláhfalusiak – folytatá kacagva Apafi –, akik lepedővel hordják a templomba a világot, s agyonverik a zsebórát.

– Ah, sokat ráfognak szegényekre, ami nem való. Csak az eszük járása furfangos.

– De az csak igaz, hogy a lajtorját keresztbe vitték át az erdőn.

– Igen, mert a kapitány megtiltá nekik az erdőpusztítást, ellenben kivetette rájok, hogy varjúfejeket szedjenek, ők tehát keresztbe vitték át az erdőn a hágcsót fészket szedni, s ami fa közbe esett, azt levágták előtte.

– Ezt jól kimagyaráztad, de az csak nem tagadható, hogy a hegyen nem szántják végig a földjeiket, attól tartva, hogy mire a szélére érnek, fölbillen velük a föld.

– Ezt azért teszik, mert a föld széle kősziklás, s nem fogja a szántóvas.

– Hát meg az, hogy követül azt küldik az országgyűlésre, akire a község ősi zekéje legjobban ráillik. Én fogadom, hogy már láttam ezt a zekét, ami ezen a követen van, ezelőtt tizenkét esztendővel a kolozsvári országgyűlésen, csakhogy akkor más ember viselte.

– Azt tartják az atyafiak – válaszolt erre Apafiné –, hogy úgysem sok szólója van ott a követnek, ott ülni pedig kényelmetlen oly öltözetben, melyet nem ránk szabtak.

– Te mindennek tudod az okát, jer, fejtsd meg azt, amit ez a székely megígértetett velem. Kettőt kért: az egyik az, hogy hadd legyen Oláhfalu Kolozsvárhoz két mérföld.

– Oh, a ravasz együgyűek! – kiálta föl Apafiné. – Hisz ezzel oda céloznak, hogy szabadalmuk levén deszkáikat kétmérföldnyi távolban árulni, Kolozsvárott is vásárt nyithassanak maguknak.

– Ez ugyan igaz – szólt meggyőződve Apafi –, már most a másik kérésük is gyanús előttem, ámbár ez nincs semmi vonatkozásban helységükre. Azt kívánták, hogy ezentúl legyen törvényben adva az, hogy akinek lova nincsen, járjon gyalog.

– Értem! – monda Apafiné rövid gondolkodás után. – Újabb időkben a postajárás falujokon visz keresztül, s emiatt sokszor követelnek tőlük lovat a futárok. A jó emberek unják a terhet, s kellene nekik törvény, mely a futárokat gyalog járni parancsolja.

Apafi haragosan dobbantott lábával.

– Lélekadta góbéja! Velem ilyen tréfát űzni! No, meglásd, mint fogom visszatréfálni őket. Ideje lesz az urakat beereszteni.

– Még egy szóra, Apafi – szólt Anna nyájasan, férje vállára fűzve selyem karjait. – Kucsuk basát is itt láttam a tisztelgők között, hihetőleg búcsút venni van nálad.

Apafi megütközve kapta hátra fejét.

– Korántsem búcsúzni, hisz tudod, mi célból állunk itt, hogy Kolozsvárt bevegyük. Ez a munka Kucsuk basára néz.

– Mihály! – szólt Apafiné a könyörgés reszketeg hangján, összekulcsolt kezeit férje vállára téve. – Te a törökkel akarod elfoglaltatni Kolozsvárt? Nem gondolsz arra, hogy amely magyar várat valaha török elfoglalt, az önkényt vissza nem adta senkinek? Nem gondolsz arra, hogy ez országod fővárosa, melynek falain belől önnéped, hontársaid, hitsorsosid laknak, kiket prédára vetsz az ostromlók dühének? És akármik legyenek barátaid, pogányok ők és idegenek, kiket nem szabad nemzeted szívébe markolni engedned. Nem esett meg szíved, midőn megláttad Kolozsvár falait? Láthattad e tornyokat, e házakat anélkül, hogy arra gondolj, hogy ez néped lakhelye, hogy ezek Istened templomai, melyeknek az ostromlók üszköt fognak vetni? Nézhettél e bástyákra anélkül, hogy meg ne lásd rajtok az odacsoportosult anyákat, kik repeső csecsemőiket tarták karjaikon, tudatva veled, hogy itt belől saját néped lakik, ártatlan, hű, becsületes nép, s te e nők, e gyermekek felkoncolt holttestein át akarsz országod fővárosába lépni.

Apafi izzadó homlokkal kelt fel ülhelyéről, zavarodott arcán önkénytelen megbánás nyomai látszottak.

– Nem akarok, Anna, nem akarok. Ne képzelj engem oly szívtelennek; én, aki egy asszony sírását sem bírtam soha kiállani, nem hallgathatnám egy egész népét; de mit tehetek? Szándékom volt az egész bandériumot összehívni, hogy a várost körülvéve, az őrséget föladásra kényszerítsem, de hova tegyem Kucsuk basát? Ő ostromolni akarja a várost, s én nem találok okot neki ellenmondani.

– Légy nyugton. Az Erdélyben levő török hadak parancsnokai mindnyájan megkapták fermánjaikat, melyben az van nekik parancsolva, miszerint minél elébb siessenek Érsekújvár alá a fővezér seregéhez csatlakozni, e fermánt hihetőleg Kucsuk is megkapta.

– Ezt nem tudtam. Azért sietteti hát az ostromot oly nagyon.

– Kegyelmed is fog ily parancsot kapni a dívántól, hogy Érsekújvár alá siessen. Azt mutatva, mintha már e parancs megérkezett volna, könnyű leend a basát szép színnel és szóval rávenni, hogy hagyja el Kolozsvárt.

– Megteendem Anna, megteendem – szólt Apafi, föl s alá járva sátorában. – Ezzel tartozom népemnek; inkább idehagyom bástyáikat, mint hogy tűzzel, vassal nyissak magamnak rajtok utat.

– Azt ismét nem kell tenned – szólt Apafiné okosan. – Van út és mód a vár birtokába jutni, anélkül, hogy azt ostrommal bevennők.

Apafi megállt, kíváncsian tekinte feleségére, ki aztán közelebb húzva őt magához, titkolózva súgá fülébe:

– Mielőtt Kolozsvár alá jöttetek, Káldit, több bennszorult híveinkkel együtt odautasítám, hogy a várőrséget iparkodjanak számunkra megnyerni. Ma reggel tudósítottak kémeink: hogy a gyalogság fraternizációk, ígéretek és a körülmények fenyegetése által annyira meg van számunkra nyerve, hogy a legelső dobszóra, melyet a falakon kívül meghall, kész a kapukat megnyitni s seregestül hozzád átpártolni. A lovasság aztán magában nem állhatand ellent.

Apafi csodálkozva kiáltá el magát:

– Asszony, hisz te valóban fejedelemnek születtél!

Anna gyöngéden fogá meg férjét karjánál, s trónjához vezetve, abba leülteté.

– A kormánypálca nem játékszer, Apafi – monda komoly hangon a nő –, sohase feledd, hogy az utókor és a túlvilág ítéletet mond a fejedelmekre; minden szava, minden tette a fejedelemnek milliók üdve vagy elpusztulása. Úgy gondold meg, amit mondasz és cselekszel. Most isten veled, légy erős.

Apafiné magasztos arccal csókolá meg a fejedelem homlokát; e pillanatban Kelemen diák pergamenjére estek szemei.

– Micsoda haditerv ez? – kérdé, felfogva a pergament.

Apafi restelkedve akarta kivenni neje kezéből. Már késő volt. Anna felgöngyölgette azt, meglátva a hízelgő családfát, megpirító szemrehányással tekinte a szemlesütő fejedelemre.

– Te készíttetted ezt? – kérdé halkan.

– Éppen nem! – siete Apafi válaszolni. – Valami szemtelen poéta hozta a nyakamra.

– Vesd a tűzbe – monda Apafiné nyugodtan.

– Úgyis azt akartam; egypár arannyal majd lerázom íróját a nyakamról.

– Korbácsot neki, nem aranyat! – szólt Anna haragosan, s rögtön újra megszelídültek arcvonásai; mélyen tekinte férje szemeibe, s nyájasan monda:

– Légy erős, légy fejedelem! Pártfogás a hűnek – bocsánat a megtérőnek – megvetés a hízelgőnek.

S azzal lehajolt, megcsókolva férje kezét, s mielőtt az visszaadhatá neki a kézcsókot, eltűnt a sátorból.

Apafi hívatá rögtön a belépő Cserei által a várakozó urakat.

A bejövők arcairól világosan lehete olvasni azon gondolatot, miszerint most a fejedelemtől minden jót lehet kérni és várni, mert az elöljáró családi jelenet boldogsága alig engedheti őt oly helyzetbe jőni, melyben bárkitől valamit megtagadjon.

Csupán Apafi István volt eléggé józan észrevenni, hogy testvére arcán ezúttal minő változás ment végbe. Igazi fejedelmi szilárdság, méltóság és erély látszott rajta honolni.

– Híveink – szólt Apafi szilárd, kemény hangon, nem várva, hogy valaki megszólítsa. – Tekintve kérelmeiteket, mikkel hozzánk folyamodtatok, méltó és igazságos választétellel kívánunk benneteket elbocsátani. Hódolataitokat illő méltánylattal fogadtuk, s reméljük, hogy a hűségben mindvégig állhatatosak lenni meg nem szűntök. Kegyelmednek, Csáky László uram, ezennel megengedjük, hogy hazamehessen, házi körének nyugalmát élvezni, fiát pedig saját költségünkön neveltetni fogjuk a külföldön addig, míg szolgálatunkra alkalmas leend.

Csáky László uram savanyú képpel köszönte meg a kegyelmet, mely neki megengedé, hogy eltávozzék, holott ő családostul az udvarnál akart maradni.

Haller Gábort egészen átugrotta a fejedelem, mintha meg sem látná, s azzal Naláczi és Daczó uraimékhoz fordult, kik iparkodtak mindenáron alázatosaknak látszani.

– Hívünk, Naláczi István, tekintve kegyelmednek körülünk tett fáradozásait, ezennel kinevezzük kegyelmedet udvari főkomornyikunknak. Kegyelmedet pedig, Daczó János uram, ugyancsak csíkszeredai hadnagynak.

A két úr oly képet csinált, mint szokott az, aki nagyon nagy jutalmat várt, s igen keveset kapott. Mosolyog, pedig a méreg eszi belől, szeretne nyugodt képet mutatni, és fülig vörösödik. Alig bírták megköszönni a fejedelem kegyelmét a nagy elfogódás miatt.

Pók Márton uram eközben előrefurakodott, nehogy a fejedelem figyelmét kikerülje, egészen eltakarva alakjával a becsületes Csereit, ki szerényen húzta magát a többiek háta mögé.

– Miért húzza kegyelmed magát hátra? – szólt felé intve Apafi. Pók Márton azt vélve, hogy az intés őt illeti, még előbbre lépett. – Kegyelmedhez intéztük szavunkat, Cserei uram – folytatá a fejedelem. – Vagy azt hiszi kegyelmed, hogy mi nem tudjuk magunknak megjegyezni próbált híveinket? Kegyelmed hűsége és okossága ismeretes előttünk, mire nézve jónak látjuk kegyelmedet ezennel fogarasi várunk kapitányává kinevezni.

Pók Márton uram ijedtében a padlásra nézett, azt gondolta, hogy az szakadt rá.

– Pók Márton uramat pedig – folytatá a fejedelem – megerősítjük előbbeni hivatalában, ő ugyanazon vár porkolábja marad.

Pók Márton uram nagyot nyelt, Cserei pedig kifogásokat akart tenni. A fejedelem kezével inte, hogy hallgasson.

Azzal Szász János uramra került a sor.

– Kegyelmed nagy bűnökkel vádoltatott előttünk, mik alól fölmenteni sem kedvünk, sem hatalmunk nincsen; mire nézve kegyelmed őrizet alatt fog visszavitetni Nagyszebenbe, oda levén utasítva, hogy ott tisztítsa ki magát, ahogy tudja.

Szász János uram csodálkozva tekingetett szemre-főre, sehogysem akarva érteni a dolgot.

– Kegyelmed pedig, Zágoni Mózes uram, majd az illető kincstári bírák előtt adja be számadásait.

Zágoni jónak látta Szász Jánost vigasztalni, nehogy saját megszomorodását észrevegyék.

Ekkor az oláhfalusi követre került a sor. Ideje is volt már, mert a fejedelem kegyelemosztása alatt lassanként annyira elmúlt minden mosolygás az arcokról, miszerint éppen csak a góbéra volt szükség, hogy az ő rovására némileg ismét fölviduljon minden ember.

– Kegyelmeteknek amit megígértem – szólt a fejedelem, alig bírva uralkodni belső jókedvén –, azt megengedem, ám legyen Oláhfaluhoz Kolozsvár két mérföld, ha ez kegyelmeteknek könnyebbségére szolgál, s járjon gyalog, akinek lova nincsen, ha kegyelmetek úgy kívánják; hanem azt a záradékot kötöm ki magamnak, hogy a deszkát ezentúl sem árulhatják kegyelmetek Kolozsvárott, s a futároknak kiszolgáltatandják a kívánt előfogatokat.

A székely vigyorogva csóvált egyet fején, megvakarva tarkóját, s azután fölütötte szemeit a fejedelemre, mintha azt kérdené, hogy mint találhatta már ezt is ki.

A fejedelem nem állhatá meg, hogy a góbé zavarba hozott ábrázatján el ne nevesse magát, mire a jelenlevők egyszerre kitörtek alig fékezhetett kacajukkal; a székely azonban, ki egész addig zavarodottan mosolygott, a kacajra egyszerre elkomolyodék, fejét dacosan hátravágta, s vad tekintettel nézve szét az urakon, félvállra veté zekéjét, s pattogva hányta nekik oda a szót.

– Hallják uraimék! Fejedelmemtől eltűröm, hogy tréfát űzzön velem, de kegyelmetek kövessék meg magokat, hogy rovásomra ne kacagjanak.

A fejedelem inte, hogy csendesüljenek el, s más tárgyra viendő a figyelmet, inte Kelemen diáknak, ki hosszú, száraz lábaival, mikkel úgy lépegetett, mintha mindig térdre akart volna esni, odalippent.

– Meghagytuk kincstárnokunknak – monda a fejedelem –, hogy azon munkáért, melyet kegyelmed átadott, magánpénztárunkból fizessen ki kegyelmednek három márjást.

– Méltóztatott mondani? – hebegé megütközve a poéta.

– Jól hallotta kegyelmed. Három márjást mondtam. Ennyit megér a papiros és a tinta, amit kegyelmed rávesztegetett, máskor fordítsa idejét hasznosabb munkára.

Azzal inte a fejedelem az uraknak, hogy eloszolhatnak.

Azok nagy hajlongások közt elhagyák a sátort; egyedül Kucsuk basa maradt hátra.

Ez egész jelenet alatt meglepetve csóválgatá fejét a basa, mintha mindazt, mi történt, éppen nem várta volna Apafitól.

És midőn egyedül maradt vele, észrevevé, miszerint Apafit nem kell többé arra figyelmeztetni, hogy fejedelmi tekintélyét mások irányában fönntartsa.

Apafi nyájas képet mutatott, de nyájasságán meglátszott, hogy ez fejedelmi leereszkedés.

– Sajnálkozva értettük meg – szólt a basához –, miszerint kegyelmedet, kinek vitézségét annyira tudtuk bámulni, barátságát tisztelni, rövid időn el kell veszítenünk.

A basa meglepetve ütötte föl fejét.

– Hogy érti ezt nagyságod?

– Azon fermánok következtében, mik az erdélyi vezéreknek a nagyvezér táborához gyülekezést parancsolnak, kegyelmedet, oh, fájdalom, csak rövid ideig fogjuk körünkben láthatni.

Kucsuk mérgesen harapott ajkaiba.

„Hát ezt már honnan tudja?” – kérdé magában.

– Örömest marasztanók kegyelmedet, mert személye becsesebb előttünk mindenkinél. De tudjuk, hogy a magas porta parancsai haladéktalan engedelmeskedést követelnek. Mire nézve, nehogy kegyelmed a hozzánk való túlságos jóakarat miatt oly mulasztást kövessen el, mely a magas porta rossz kedvét vonhatná kegyelmed fejére, úgy intézkedtünk Kolozsvár kézrekerítése felől, hogy az minden ostrom nélkül, kapituláció útján történjék meg, s ezáltal kegyelmed föl legyen oldva azon terhes állapot alól, hogy seregeit e helyben időztetni kényszerítse. Ami a fejedelemségbeni megerősítést illeti, azt majd Budán a nagyvezérrel elvégezzük, magunk is föl levén rendelve Érsekújvár alá.

Kucsuk basa e beszéd alatt összefont karokkal, kemény tekintettel bámult fel a fejedelemre. Midőn az beszédét végzé, ugyanazon helyzetben maradt, s ismét egy szót sem válaszolt.

Apafi nyugodtan folytatá hozzá intézett szavait.

– Hogy pedig bár csak kis részben is kifejezhessük azon háladatosságot, mellyel kegyelmed személyének tartozunk, íme, fogadja tőlünk ezen csekély ajándékot, inkább tisztelet, mint jutalmazásképpen.

S azzal levéve nyakából az ott függő, pompás drágakövekkel kirakott aranyláncot, azt a basa nyakába fűzte.

Kucsuk még folyvást elébbi helyzetében állt, szemeivel a fejedelem arcát vizsgálva, s miután homlokán legmélyebben vonta a ráncokat, egyszerre elmosolyodék, s fejét előrerázogatva, monda:

– Jól van, Apafi, mind jól van ez. Hanem amint látom, te az eszedet a feleségednél szoktad tartani. Béke veled.

S azzal a basa nagy fejcsóválások közt eltávozott.

Apafi pedig könnyebbült szívvel sietett nejéhez.

Még Haller Gábor uram várt egy ideig az ajtóban, midőn egy étekfogó kijött hozzá hírül adni, hogy a fejedelem ma családja körében egyedül fog ebédelni.

Erre aztán ő is elsompolygék.

*

Pár nap múlva dob- és zeneszóval tartá Apafi Mihály Kolozsvárra bemenetelét.