IX. A fejedelem és minisztere

Néhány év folyt le már, mióta Apafi fejedelemmé lőn. Azon időben vagyunk, midőn Zrínyi Miklós véletlen halála után a magyarországi elégületlen párt széttöretve, nagyobbrészint Erdélybe menekült, mely ország akkor, a római és török császárok kölcsönös vetélkedése mellett, független önkormányzat alatt állott. Fizetett ugyan adót a magas portának, de országgyűlésein határozhatott, amit akart, s ha leégeté is falvait a tatár, de legalább azzal is elismerte, hogy nem tart jogot az országhoz. Minden vár a fejedelem kezeiben volt; tarthatott katonát, amennyire pénze volt, s harcolhatott, akivel bírt; s még azonfelül rá is szedhette a törököt, ha jókedvében találta.

Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában, kiváltságos törvényeiben, patriarkális arisztokráciájában, diák nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásaiban, sem három különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják magoknak az ország dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját sokkal egyszerűbb szisztémájával megismertetni; a monda szerinti törökként, ki látva, hogy mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe, azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, amint a falatokat szájához viszi, s mikor látta, hogy ez nem történt meg, azzal a hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor.

*

Ebesfalván nagy változások történtek ez időre.

Nem az egyszerű nemesi ház többé a fejedelem lakása; távol onnan, egy emeltebb dombon nagyszerű fejedelmi vár épült számára, egyik oldalán magas négyszögű toronnyal, melynek mindegyik szögletén ismét kis hegyes kiülő tornyocskák látszanak. A kapu elejét büszke kőoroszlányok őrzik; homlokzatára kiülő betűkkel van fölírva e mondat:

„FATA VIAM INVENIUNT.”

A vár elején faragott oszlopokon álló tornác megy végig, annak egyik szárnyát a másikkal összekötve, s cifra aranyozott rostélyzattal borítva.

Az ablakok mind hegyes bolthajtással s ódon cifrázatokkal tűnnek elő, s a vár belső udvarára kapuidomú átjáráson keresztül jutni, mely az épület alá van alkotva.

Az ekék, szekerek helyett sáncpuskákat látunk az udvaron és hosszú csatakígyókat. A béresek helyett sárga dolmányos, piros nadrágos testőrök szédelegnek a kapuk előtt; s a fejedelem szobájáig csak hosszú folyosókon s hangos teremeken keresztül jutni, melyekben apródok, bejáró cselédek, komornyikok jelentgetik ajtóról ajtóra az érkezőt, ki, ha az elfogadási terembe végre eljutott, maga előtt látja – még akkor sem a fejedelmet –, hanem Teleki Mihály uramat, a fejedelem első tanácsosát.

Ugyanazon kopasz homlokú férfit, kivel Csáktornya alatt találkozánk Zrínyi Miklós emlékezetes halála napján.

Még akkor csak II. Rákóczi Györgynek kegyvesztett kapitánya volt a jó úr, azóta fölvitte isten a dolgát, most kővári főkapitány, s a fejedelem nevében mindenható.

Anyja testvére volt a fejedelem nejének; nénje pártfogása útján jutott a fejedelem mellé, ő ugyan mindig húgának szokta a fejedelemnőt nevezni. Az asszonyok az ilyen tévedésekért nemigen mutatnak haragot.

Egyszer a fejedelem közelébe jutva, nem volt Telekinek szüksége pártfogásra többé.

Azon mindent fölfogó ész, minő az övé volt, terjedt ismeretei, státusférfiúi ügyessége nélkülözhetetlenné tevék őt a fejedelemre nézve, ki szeretett könyvei és régiségei közt búvárkodni, s terhelve érzé magát minden által, mi őt családi vagy tudományos világából kizavarta.

Az elfogadási terem ma is tömve van urakkal, kik a fejedelemmel beszélni akarnak; a magyarországi menekültek azok, kiktől Apafi különösen látszik iszonyodni. E nyugtalan, harcra ingerlő, sötétképű emberek nem az ő nyugalmas, szemlélődő kedélyéhez valók. Most is elzárkózott előlük, s minden udvarlói közől egyedül tisztelendő tudós Passai János uramat bocsátá maga elé, ki nagyenyedi professzor levén, tudománya miatt kedves személy vala a fejedelem előtt.

Apafi Mihály magánszobája inkább hasonlított egy tudóséhoz, mint uralkodóéhoz. Körös-körül aranyozott kötésű könyvekkel rakott állványok temették el a falakat, a szögletekben nagy, összegöngyölgetett térképek álltak halmazonkint. Ahol a tékáktól helye maradt egy-egy konzolnak, azokra állóórák voltak elhelyezve, miket a fejedelem rendesen maga szokott fölhúzni, s a székek, pamlagok elannyira tele voltak előszedett könyvekkel rakva, hogy sokszor, ha bizalmas vendége jött a fejedelemnek, azt sem tudta, hova ültesse le; sőt gyakran maga a padozat is el volt árasztva szétterített mappákkal, poros monumentumokkal s fölnyitott fóliánsokkal: hogyha Teleki Mihály uram ilyenkor belépett hozzá, úgy kellett neki ide-oda lépegetni, mint aki nagy sárban keresgeti a jó utat.

A két úr e pillanatban az asztal előtt áll, melyen különféle régi pénzeket látunk heverni. Apafi bő ujjú szürke zekébe van öltözve, mely derekán zsinórral van összeszorítva, fején kerek házi sipka. Passai állig van begombolva sötétzöld, combig érő prémes mentéjébe. Sűrű fehér haja nagy görbe fésűvel van hátrasimítva, arca, minden ráncai dacára, a legélénkebb pírral bír, s fogai mind épek, akár egy ifjúé.

Apafi egyet az aranyak közől figyelmesen vizsgálva, ujjai közt forgat, a világosságnak fordulva. Passai süvegét kezéből le nem téve áll a fejedelem előtt, mint a cövek, s fölráncolt homlokkal figyel a fejedelem arcára.

Apafi mérgesen forgatja jobbra-balra az aranyat.

– Ezek nem római betűk – mormogá haragosan. – Nem is görög jegyek. Sem nem cirill betűk. És egyáltalában nem hun írásjegyek. Sohasem láttam hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? – kérdé Passaihoz fordulva.

– Várhelyen, nagyságos uram. Amint az oláhok a régi templomot széthányták.

– Hát mi a patvarnak hányták szét a templomot?

– Egy ókori rom volt az, amit római templomnak neveztek.

– De az nem lehetett római, mert e pénz nem római pénz.

– Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszoktak már minden romot Erdélyben római emléknek tartani.

– S minek hányták széjjel?

– A falubeliek meszet akartak égetni a szobrokból!

– Szentségtörő nép! – kiálta föl Apafi. – Múzeumi ritkaságokból meszet égetni! S nem iparkodott kegyelmed legalább némi emléket megmenteni belőle?

– Egy faragványos koporsófödelet vettem meg, s egy egészen ép szfinxet, hanem az oláh, aki meg volt bízva az elszállításával, restellte az egészet emelni, s eltördelte a szobrokat öt-hat darabra, hogy könnyebben szekérre rakhassa.

– Oh, ez az ember megérdemlené, hogy karóba húzassam. Parancsot fogok kiadni, hogy a régiségekre senki se merje többé kezeit tenni.

– Aligha későn nem leend, nagyságos uram, mert amint megtudták ez emberek, hogy én pénzt adok köveikért, elhíresztelék, hogy én azokban gyémántot, meg kárbunkulust keresek, s ekkor oly apróra törték köveiket, hogy most porzó gyanánt árulhatják.

– Hát a dévai nemesemberrel beszélt-e kegyelmed a mozaik végett?

– Nem adja semmi áron. Azt felelte, hogy neki semmiféle ivadéka sem bocsátá áruba, ami már egyszer övé volt. Csak legalább kiemeltetné onnan, ahol találta, de nem cselekszi, most is a tehénóla van fölötte, a bivalyok ott hevernek Venus és Cupido kövekből kirakott alakjain.

– Kedvem volna ez embert megnótáztatni, hogy e meg nem becsült kincshez jussak – monda Apafi tudományos bosszankodással, s újra az ismeretlen arany találgatásához fogott.

E percben fontos s valami nagy dologra előkészült arccal lépett be Teleki a fejedelem szobájába, s egy selyemzsákba takart iratot kivonva, azt kitártan nyújtá Apafi kezébe.

A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást, s homlokát összeráncolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:

– Hiszen ezek dák betűk!

– Micsoda? – monda Teleki csodálkozva, s tágra kinyitott szemekkel: sehogy sem bírva fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást dák betűknek.

– Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol – folytatá a fejdelem. – Talán Dio Cassiusban, hogy Decebál elveszte után verettek emlékpénzt a rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán egy lefejezett, megláncolt férfival. Íme, az embléma rajta.

– De nagyságos uram! – szólt közbe hevesen Teleki. – Azon irat, melyet kezébe nyújtottam –

Apafi most vette még észre, hogy valami pergamen vár a kezében elolvasásra, s elégületlenül nyújtá azt vissza Telekinek.

– Mondám már, hogy ma nem beszélek senkivel. Egy hónap múlva megnyílik az országgyűlés, akkor szólhatnak a magyar urak, amennyit nekik tetszik, a magok dolgairól.

– De könyörgöm, ez nem a magyar uraktól jön – szólt Teleki kausztikus hangozattal –, hanem a tatár kán őkegyelmességétől.

– Hát mit akar? – szólt Apafi, s beletekintve az iratba, amint meglátta annak hosszúságát, félretevé. – Eh! Röviden beszélek vele. Ki hozta a levelet?

– Egy emír.

Apafi rögtön felöltve atilláját, s kardot kötve, kilépett az elfogadási terembe.

– Jó napot! Jó napot! – kiálta rögtön az egybegyűltekhez, rövideden be akarva vágni a hosszadalmas üdvözlések útját, s a csoport közé tekinte fürkésző szemmel. – Hol az emír?

A megszólításra előlépett a tatár küldött. Dacos arcú, fekete képű legény, apró szemei villogtak. Nagy turbánjában akkora kócsag rezgett, mint egy árboc; piros ujjasa ki volt hánytatva sujtással; széles övében öldöklő eszközök arannyal kivert nyelei meredeztek. Merészen odaállt a fejedelem elé, s mellét kidüllesztette.

– Salem alek. Mi kell? – kérdé röviden Apafi.

Az emír hegyes szemeivel kétszer-háromszor végignézett a fejedelmen, s azzal állát előreütve, szólt:

– Az én uram, a kegyelmes Kubán kán, ezt izeni tenéked, gyaurok fejedelme: te egy hitszegő, álnok, hitetlen ember vagy. Te hittel esküvéd, hogy jó szomszédunk fogsz maradni, s íme, miképpen mutatod magadat? Most egy esztendeje történt, hogy a szász földet megkeresvén, ott azon városokat, melyeknek neveit igazhívő nyelve nem képes kimondani, meglátogattuk, s a szokott esztendei sarcot tőlük szépen behajtottuk. Jó fizetők voltak mindig. De egynéhányan közőlök nem levén elég serények a harács kiszolgáltatásában, az én uram, a kegyelmes Kubán kán parancsolatjára porrá égettetvén, megfeddetének: hogy máskor megjavítsák magokat. S tán azt hiszed, hogy megjavultak? Korántsem. Mert midőn ez idén újra meglátogattuk őket, íme, a puszta falakra találtunk, amint azokat tavaly leégettük. Ezek a hitetlen kutyák áruló módra megszöktek előlünk, s ott hagyták nekünk a semmit. Azért azt izeni tenéked az én uram, a hatalmas Kubán kán, hogy micsoda fejedelem vagy te a magad országában, ha megengeded ezen hitetlen ebeknek, hogy városaikat elhagyják, s minket bolonddá tegyenek?! Máskor a széna be volt takarítva, a gabona kicsépelve, a marhák kihizlalva, midőn megérkeztünk; – most semmi: csak dudva és benne a nyulak, s más tisztátalan állatok, miket ti hitetlenek szoktatok megenni, s hogy még bosszút se állhassunk, a város sincs fölépítve! Tehát gondold meg jól, ha a hatalmas kán haragját nem akarod fejedre idézni, hogy parancsold haza ama szökevény népet elhagyott városába, s addig is, míg velük számolhatnánk, parancsold meg a többi szász városoknak, melyek házaikat hitetlenül körülkeríték átmászhatatlan falakkal, hogy kapuikat nyissák meg előttünk, különben mi tégedet magadat keresünk fel tűzzel-vassal Kolozsvárott, s nem hagyunk benne egy követ a másikon.

Apafi e beszéd alatt többször kapott kardmarkolatához, utóbb azonban mégis meggondolta magát, s egész nyugalommal válaszolt:

– Menj vissza, köszöntsd uradat, majd eleget teszünk neki.

S azzal hátat fordíta a követnek, s indult szobájába. Teleki azonban útját állta.

– Ez nem elég, nagyságos uram. Egyszer már véget kell vetni annak, hogy minden kutyafejű tatár ily hangon merjen beszélni az erdélyi fejedelmi trón előtt.

– No, hát beszéljen vele kegyelmed.

Teleki erre komoly, méltóságteljes arccal lépett az emír elé, s szeme közé nézve jól, szilárd hangon szóla hozzá:

– A te urad nemde nem Tatárország kánja-e? S nem Erdély fejedelme-e az enyém? S a fölséges szultán nem mindkettőnek védura-e? Tehát tudd meg, hogy a felséges szultán nem azért tette uradat Tatárország kánjává, hogy Erdélyben lakjék; sem Apafi Mihály uramat Erdély fejedelmévé, hogy a te uradat tartsa. Ha nem, tehát menjetek a magatok országába haza, s ne jöjjetek ide azon bámulni, hogy ha egy várost minden évben leégettek, az minden évben föl nem épül. Nekünk majd gondunk leend rá, hogy azon helyek újra felépüljenek, de arra is, hogy bástyáik elég magasak legyenek reátok nézve. Ha pedig kedve tartja uradnak bennünket Kolozsvárott meglátogatni, teszünk róla, hogy hiába ne fáradtatok légyen, s becsületes ágyúinkkal jó messziről fogunk benneteket szívesen látni.

Mindezeket Teleki igen komoly arccal mondá el az emírnek. A tatár fújt dühében, s szemeit elfutotta a vér. Kezével tőrén markolászott, s elsápadt ajkakkal rebegé:

– Ha az én uram előtt beszélne így valamelyik szolgája, rögtön elüttetné fejét.

Apafi azonban vállára veregetve Telekinek, bajuszát végigpödörve mormogá:

– Jól van, Teleki Mihály uram, emberül szólt kegyelmed.

Az emír dühösen fordult meg sarkain, s ökleivel fenyegetőzve rohant ki a teremből.

E jelenet különös jókedvre hangolá Apafit, kivált Teleki irányában, mely hangulatot észrevéve a miniszter a fejedelem arcán, sietett azt felhasználni, s egyet a körülálló urak közől kézen ragadva, Apafi elé rántá, e szavakkal mutatva be:

– A leendő vőm, nagyságos uram.

Más bemutatási cím elől aligha meg nem szökött volna Apafi, de ily formában lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Kénytelen volt tekintetét az ifiúra vetni.

Szép magas, sugár ifjú volt a bemutatott, eleven piros arccal, szakállnak legkisebb nyoma sem mutatkozott még rajta, s női szépségű vonásaiban csak a büszkeség árulá el a férfit.

Az ifjú megtetszett Apafinak.

– Hogy hívják vődet? – kérdé Telekitől.

Teleki különös mosollyal monda:

– Thököly István fia, Imre.

Apafi elkomorodva nézett az ifjúra.

– Apád jó barátom volt – monda, anélkül azonban, hogy kezét nyújtaná neki.

– Tudom – felelt az ifjú –, azért jöttem kegyelmedhez.

– De háborgós ember volt az istenadta. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Szegény megboldogult, ha ráemlékezem, milyen csatákat vívott azzal a félbolond Zólyomi Dáviddal. Két Bethlen-leányt vettek el ketten, kik örökségbe kapták Vajdahunyad várát. Az egyiknek jutott az innenső fele a várnak, a másiknak a túlsó. Mikor aztán összezördült a két úr, összeszedett cselédjeikkel egész ütközeteket viseltek tulajdon váruk udvarán, s egyik ablakból a másikba álgyúztak. Nagyon szerették a háborút; apád még meghalni sem tudott csata nélkül, neki álgyúdurrogás kellett és ostromlott vár halála órájára. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Te oly szelíd fiúnak látszol.

– Oh, én nem érdemlem e dícséretet – szólt közbe Imre büszkén. – Én is ott voltam az ostromlott várban, s védtem azt, míg apám meg nem halt.

Apafi kedvetlenül fogadta a közbeszólást, mégis részvétet akart mutatni.

– S hogy szabadult ki öcsémuram?

Imre elvörösödött, s nem akart felelni. Teleki, némileg korlátozandó az ifjú tüzét, kimondá az igazat.

– Olyan fiatal még a legény, hogy az ostromlók figyelmét, nőruhába öltöztetve, könnyen kikerülheté.

Apafit újra jó kedélybe hozta ez ötlet. Tréfásan megveregeté az ifjú vérpiros orcáját, s inte Telekinek, hogy már most egyúttal mutassa be a többi urakat is neki.

Csupa magyar menekvők voltak. A fejedelem iparkodott nyájasnak látszani irántuk.

Eközben belépett egy udvaronc, s fönnhangon jelenté:

– Reverend uram őkegyelme, a franciaországi követ, kíván bebocsáttatást.

Apafi észrevehetőleg zavarba jött. Odahúzá Telekit magához, s bosszúsan súgá fülébe:

– Nem akarom, nem lehet őt elfogadnom, menjen ki kegyelmed hozzá, s beszéljen vele szépen, s világosítsa föl.

Azzal Apafi hirtelen megszökött az elfogadási teremből, nagyon örülve rajta, hogy a bajnak a bunkós végét Telekire háríthatta.

Azonban mégis ajtajánál maradt, figyelve, ha nem fog-e valami váratlan explózió törni ki háta mögött.

S csakugyan tört ki valami, csakhogy nem éppen valami félelemgerjesztő minőségben.

A fejedelem egy percre Telekit hallá jovialiter kacagni, mire egyhangúlag a szobában levő urak mind általános hahotába törtek ki, mintha mindvalamennyien egy közös mulatságos egyéniséghez intéznének kacagástól torzított megszólításokat.

– Ez mégis különös tünemény lehet – gondolá magában Apafi –, ami e szomorú urakat ily elvetemedett kacajra ingerlé; s félig kinyitá ajtaját; nem bírta azonban egészen kinyitni, mert tudós Passai uram, ki komolyságáról el volt híresztelve, elannyira neki adta magát a nevetésnek, hogy hátát egyenesen a fejedelem ajtajának veté.

– Bocsásson ki engemet is kegyelmed, Passai uram – kiálta a kíváncsi fejedelem, s rövid időn sikerülvén kinyithatnia ajtaját, nyilvánvalóvá lőn előtte az általános jókedv oka.

A becsületes Reverend ott állt a középen, magyar ruhába öltözve.

Valóban mulatságosabb alakot nehéz volna képzelni nálánál.

A jó úr, amellett hogy igen respektábilis embonpoint-nel bírt, fülig levén borotválva és szüntelen mosolyogván, oly szeretetreméltó tréfás alakot kölcsönze magának, aminőről csak magyar embernek van fogalma. Mint tudva van, a magyar öltöny igen megkritizálja az ember termetét.

Emellett a derék francia úgy járt a feszes nadrágban és a sarkantyús csizmákkal, mintha minden percben az elcsúszástól félne. Az övet elfelejtette fölkötni derekára, ami rendkívüli furcsaságot kölcsönze öltözetének, s hosszú allonge-parókájához, melyben úgy nézett ki, mint egy tökéletes oroszlány, fölnyomta a túri süveget, hosszú kócsagtollal, ami gyönyörűen illett oda.

Apafi nem látta át, hogy miért ne nevessen ő is, ha a többiek kacagnak.

Reverend azon könnyűséggel, mellyel a francia a nevetségest a komollyal bírja párosítni, odalejtett hozzá:

– Nagyságos uram. Miután ön több ízben elutasított magától, azon gondolatra jöttem, hogy tán nem jelentem meg ön előtt illedelmes öltözetben, s íme, a siker bebizonyítja ötletem életrevalóságát, mert hogy magyar ruhában jelentem meg, vagyok szerencsés önnel szemközt állhatni.

– Parbleu, monsieur Reverend – monda Apafi, alig fojthatva el nevetési vágyát. – Én önt mindenkor szívesen látom, csak azt kötöm ki: hogy a politikumokról hallgassunk. Hanem ön nem kötött övet. Ah, ezt föl kell önnek kötni, enélkül olyan a magyar öltözet, mintha a francia a culotte-ot elfeledné magáról.

Ezt mondva, előhozott a fejedelem egy bogláros övet, s maga kötötte vele keresztül monsieur Reverend figyelemre méltó hasát.

– Aztán mi ez itt? Ki mondta azt önnek, hogy a zsebkendőt a hasítékba kell dugni? Azt csak a hajdúk viselik így. A patvarba! Nemesember a kalpagjába teszi a zsebkendőjét. Így, ni. – Hm. Milyen szép zsebkendője van önnek.

– Nemde gyönyörű?

– Valóban az. Selyemmel kivarrott koszorúkkal, szélein arany és ezüst hímvarrással. Ilyesmit csak Párizsban készítenek.

– Pedig ez Erdélyben készült.

– Ne mondja ön.

– Mégpediglen Ebesfalván.

Apafi bámulva tekinte monsieur Reverend-ra.

– S én ne ismerném azon művészi kezeket, melyek ilyesmivel foglalkoznak?

– Sőt igen. A készítő neve a zsebkendő szögletébe van hímezve pompás gót betűkkel.

Apafi sorba kereste a zsebkendő szegleteit. Mindegyikre más volt hímezve. Ide egy cserkoszorú, amoda egy diadaljegy, a harmadikon egy török, egy magyar és egy francia kard, egy szalaggal átkötve, végre ráakadt a negyedikre, hol egy fejedelmi korona alá e név volt hímezve: „Apafiné”.

A fejedelem fönnhangon olvasta el a nevet. A körülálló urak félelmes feszültséggel tekintének arcára, mintha haragja kitörését várnák. Mindnyájuk meglepetésére azonban elmosolyodék a fejedelem, s a zsebkendőt Reverend kalpagjába téve, a kalpagot fölnyomta a követ fejébe, s sajátságos bonhómiával monda neki:

– Tehát a feleségemet már sikerült kegyelmednek elcsábítania.

Reverend elnevette magát az ő egyéniségére nézve nagyon tréfás kétértelműségen.

– No, engemet nem fog ön elcsábítani – veté utána Apafi nevetve.

Reverend mélyen meghajtá magát, emellett fejét fölemelten tartva, s finomsággal szólt:

– Azt nálamnál hatalmasabb lények fogják megtehetni.

E percben nyílt az ajtó, s a bejelentő szolga kiáltá:

– Őnagysága Bornemissza Anna, Apafi Mihályné kíván bebocsáttatást a fejedelem elé.

Apafi ránézett Telekire.

– Ez a kegyelmed munkája?

Teleki nyugodtan felelt:

– Igenis, nagyságos uram.

– Kegyelmed formális hadi taktikával ostromol bennünket.

– Nem tagadom, nagyságos uram.

– A követ urat kegyelmed vezeté be a fejedelemnőhöz?

– Úgy van, nagyságos uram.

– S azután kegyelmed tanácslá neki, hogy ily maskarában jöjjön ide, hogy engem szépszerével kicsalhasson?

– Mind én cselekvém.

– És kegyelmed tudósítá a fejedelemnőt, hogy most van ideje az általános megtámadásnak?

– Azt is én tevém, nagyságos uram.

– Bolondul cselekvé kegyelmed mindezeket, Teleki Mihály uram.

– Az még nincs bebizonyítva, nagyságos uram – monda a miniszter lelki túlsúlyának büszke érzetével.

Erre belépett Apafiné a terembe. Fejedelmi tekintetéhez öltözéke is fejedelmi volt.

A jelenlevő urak vetélkedve siettek üdvözletére, Apafi elébe futott, s karját magáéba fűzve, magánszobájába iparkodott őt kitűnő gyöngédséggel átvezetni.

– Maradjunk itt – monda a fejedelemnő. – Kegyelmed hollandi óráit később is idő leend megtekinteni. Most sokkal komolyabb teendők ideje van. A magyarországi urak várnak kihallgatására.

Apafi felpattanva szólt:

– Hallottam már, hogy mit mondanak, s megmondtam, hogy nem akarom többet hallani.

– Tehát akkor ki fog kegyelmed hallgatni engem. Igen. Én is magyarországi vagyok, ki hazája nevében segélyért kiált Erdély fejedelméhez. Ne mondják azt, hogy titokban én kormányzom a fejedelem akaratát, íme, nyíltan járulok trónja elé, védelmet könyörögve Magyarország számára, melynek fiait idegeneknek nevezik Erdélyben, de melynek én is leánya vagyok!

Apafin látszott, hogy már most örömestebb kihallgatná az urakat, mint feleségét, de fogva volt. Neje, mint folyamodó fél állt előtte, s ő nem látott többé menekülést.

Teleki Mihály kiszólt az apródoknak, hogy senkit se bocsássanak be a terembe többé; Apafi nyugtalan izgatottsággal ült le egy karszékbe, s várta a fejedelemnő szavait.

Anna azonban még el sem kezdheté beszédét, midőn hintózörej hallatszott az udvaron, s nemsokára szilárd léptek hangjai visszhangzottak a folyosón, s egy kemény, parancsoló hang, mely mindenki előtt ismeretesnek látszott lenni, kérdezé: „itthon a fejedelem?”, s amint e szóra az apród útját állotta, hevesen következett rá egy még hatalmasabb kiáltás: „pusztulj az útból, fickó!”, s azzal erőszakosan fölszakítva az ajtót, berontott a terembe – Bánfi Dénes.

Úgy volt, amint a kocsiról leszállott. Arca szokottnál pirosabb, szemei élénken villogók. Egyenesen a fejedelemnek tartott; s első szava ez volt minden bevezetés nélkül:

– Ne hallgasson kegyelmed ezekre az urakra, nagyságos uram. Egy szavukat se hallgassa meg!

A fejedelem mosolyogva szólt Bánfihoz:

– Fogadj isten, öcsémuram.

– Megbocsásson nagyságod, hogy siettemben elfeledtem üdvözleni; de amint meghallám, hogy a magyarországi urak vannak itt kihallgatáson, egészen magamon kívül jöttem. Mit akarnak kegyelmetek? – folytatá az urakhoz fordulva. – Nem volt elég, hogy fészkelődéseik által elvesztették saját országukat, hanem még a mienket is utána akarják rántani?

– Kegyelmed éppen úgy szól felőlünk – jegyzé meg Teleki nyugodt szarkazmussal –, mintha mi valami idegen tatárfajzat volnánk, s tudja isten, mely vad idegen országból származtunk volna ide.

– Sőt ellenkezőleg, úgy szólók kegyelmetekről, magyar urak, mint akik kezdet óta romlására voltak Erdélynek nyughatatlan terveikkel. A magyarországi emberek mind idióták.

– Kérem észrevétetni – szólt a fejedelemnő –, hogy én is közőlök való vagyok.

– Bizony nagyságod akaratát sem örömest látom én uralkodni.

Apafiné sértett méltósággal fordult sógorához:

– Azért én kegyelmednek nem szűnök meg jóakaró rokona lenni. – E szavakkal elhagyá a teremet.

– Kegyelmed kissé illendőbb hangon szólhatna a fejedelemhez – monda Teleki a főúrnak némi élességgel.

– Szóltam én a fejedelemhez egy szót? – kérdé Bánfi vállvonítva. – Hát hozzáférhetek én a fejedelemhez kegyelmetek miatt, kik előtte állanak? Én csak azok ellen keltem és kelek ki, kiknek semmi joguk sincs a trón lépcsőin állani. Kegyelmedet is odaértem, Teleki Mihály uram. Oh, ismerem én jól azon okokat, miknél fogva kegyelmed annyira szerelmes a magyarországi expedícióba. Kegyelmednek nem elég Erdélyben lenni elsőnek a fejedelem után, hanem nádor szeretne lenni Magyarországon. Oh, ti kölcsönösen bolondítjátok egymást. A francia segítséget ígér a magyaroknak, a magyarok nádorságot Telekinek, Teleki koronát Apafinak. És mindnyájan hazudtok, és meg fogjátok egymást csalni.

– Uram – szólt Teleki keserűen –, lehet-e így szólni vendégekhez, száműzött, szerencsétlen rokonainkhoz?

– Engem ne tanítson senki nagylelkűségre – felelt büszkén Bánfi. – Nálam a vendég, az üldözött mindig menhelyére talált, s ha azt kívánják a menekvő urak, hogy házunkat és hazánkat megosszuk velük, itt a kezem, én osztályosaimmá fogadom; de amilyen józan ésszel megtiltanám vendégemnek, hogy házamat fölgyújtsa, úgy hazám fölgyújtása ellen is protestálok! S ha kegyelmetek meg nem szűnnek az országban fölviruló békét háborgatni: azon leszek minden erőmből, hogy kegyelmetek innen kiutasíttassanak!

– Ne ütközzünk meg e hangon atyafiak – szólt Teleki keserű gúnnyal az urakhoz. – A méltóságos úr csak a múlt években kapott amnesztiát a fejedelemtől, azelőtt ellenünk harcolván.

Apafi parázson látszott ülni.

– Szakítsák kegyelmetek végét az ortályoskodásnak; elbocsátom kegyelmeteket. Láthatják, hogy a tanácsurak ellenzik a dolgot, náluk nélkül pedig én semmit sem tehetek.

– Mi apellálunk az országgyűlésre! – szólt ünnepélyes hangnyomattal Teleki.

– Én is ott leszek – felele rá Bánfi.

A fejedelem nagy bosszúsan távozott el magánszobájába. Az urak ingerülten széledeztek ki a másik ajtón. Teleki hátramaradt.

Bánfi magas lenézéssel fordult hozzá, amint eltávozott, süvege nyusztprémét rázva helyre.

– Jó híremet itt hagyom – mondá gúnyosan.

Teleki hidegvérrel tekinte utána.

Miután mindenki eltávozott, Teleki néhány szót súgott egy apród fülébe, ki nemsokára egy szőke, kondorhajú fiatalemberrel tért vissza. Úgy látszik, hogy a férfit láttuk már valaha, csakhogy sokkal rövidebb időre, semhogy ráemlékezhetnénk.

A férfi kopottas öltözetén egy nyakába vetett koldustarisznya csüggött le, kezében görcsös koldusbot.

– Végtére megengedi tehát kegyelmed, hogy a fejedelem elé jussak? – monda némi követeléssel Telekinek.

– Üljön kegyelmed ide az ajtóba – monda neki a miniszter. – A fejedelem nemsokára itt megy keresztül ebédlőjébe, akkor majd beszélhet vele.

A fiatalember a koldustarisznyával sokáig ott ült a fejedelem ajtajában; míg végre Apafi Mihály kijött a terembe ebédelni menendő. A koldustarisznyás útját állotta legottan.

– Hát kegyelmed ki fia? – kérdé megütközve Apafi.

– Én vagyok azon híres vitéz Balassa Imre, ki egykor az első férfiak egyke volt Magyarországon, s ki most koldustarisznyával áll nagyságod előtt.

– Tán kegyelmed is a konspirációba keveredett? – kérdé Apafi, kellemetlenül izgatva.

– Éppen nem keveredtem, nagyságos uram. Ha méltóztatnék meghallgatni esetemet, elmondanám.

– Beszéljen kegyelmed.

– Volt Magyarországon egy híres rabló török vezér, Korzár bég nevezetű, aki sok ideig pusztította a felső vidéket, s kit az egyesült vármegyék sem voltak képesek sziklavárából kifogni. Én ez embert csel által kézre kerítettem; olyanformán, hogy kedvenc rabnőjét ígéretek és csábítások által részemre hódítva, az egy éjjel valami bűbájos boszorkányság ürügye alatt lecsalta őt a várból egyedül, mely alkalomról engem előre tudósítva, én az erdőben elrejtett lovagjaimmal rárohantam, s az embert elfogtam elevenen, rabnőjével együtt, aki a legszebb és leggonoszabb leány volt a világ minden asszonynépei között.

– Ezt már hallottam kegyelmed felől, Balassa uram. Ez derék cselekedet volt.

– Halljad tovább, nagyságos uram. Alig futamodik híre e fogásomnak, rajtam izen a nádor, nagy potenciával követelve, hogy a foglyokat adjam át neki. A törökök az elfogott bégért nekem már tizenhatezer arany váltságot ígértek, a leányt pedig nem adtam volna semmi áron. Én tehát azt izentem vissza a nádornak, hogy ha bég kell neki, bújjék ki a felesége háta mögül, s fogjon magának egyet, én ugyan a magamét nem az ő számára fogtam.

Apafi nagyot nevetett.

– Ennek ugyan megfelelt kegyelmed.

– Erre megharagudott a nádor, s császári paranccsal katonaságot küldött ellenem, hogy vegyék el tőlem a foglyokat. Nagyságod sógora, Bánfi Dénes, ugyanakkor éppen menekülőben levén nálam, a fogoly leányt, kibe egészen bele voltam bolondulva, reá bíztam, hogy szöktesse el magával ecsegi váramba, s amint láttam, hogy a nádor minden alkalomtól megfosztott, melyen a töröknek a kívánt váltságért Korzár béget átadhatnám, miután ő csupán azon célból akarta azt kézre kuporítni, hogy Budán minden martalócok példájára fejét vetesse, mérget adtam a töröknek. Az, csakhogy a vesztőhelytől meneküljön, köszönettel fogadta tőlem a mérget; ekképpen a nádor katonái, midőn odaértek, nem kaptak nálam egyebet a kivégzett holttestnél, melyet aztán a törökök megvettek tőlem ezer darab aranyon.

– A nádor természetesen megharagudott? – kérdé Apafi.

– Én haragudhattam volna, mert tizenötezer aranyat vesztettem rajta, s mégis sikerült neki a miniszterektől elfogatási parancsot eszközölni ki ellenem. Én jó előre megérezvén a bűzit, magamhoz szedtem drágaságaimat, hogy míg a dolog feledékenységbe menend, átszaladok Erdélybe. Első dolgom volt ecsegi váramat útba ejtenem, hová a török leányt küldém Bánfi Dénes uramtól. Még az útban hallám, hogy Bánfi úr amnesztiát kapott nagyságod által, s elébbi hivatalába visszahelyeztetett. Megörülék neki, gondolván, hogy itt majd nagy pártfogómra találok benne. Ecsegre érve azonban, sem híre, sem hamva nem volt a leánynak. Várnagyom azt mondá, hogy Bánfi uram odább vitte azt magával, s számomra egy levelet hagyott hátra, melybe ezen sorok voltak írva: „Barátom, tanuld meg, hogy lovadat, órádat és szeretődet sohase bízd másra!”

– Mit! – kiálta föl Apafi. – Igaz volna ez?

– Íme, nézze nagyságod saját írását – szólt Balassa, bőrtáskájából elővonva a kérdéses levelet. – A leányt, mint mondják, most magánál tartja valahol bánfihunyadi erdejében.

Apafi haragra gyulladva monda:

– Ez szörnyűség. Azon embernek derék, szép felesége van. Az én nőm testvére, s így el tud feledkezni férji kötelességeiről. Ezt nem fogom elszívelni.

– Engedelmet kérek, nagyságos uram. Bánfival nekem semmi bajom többé. Panaszomat most Kapi ellen vagyok kénytelen fordítani.

– Hát azzal mi dolga van kegyelmednek? Hallatlan! Oly szép feleség mellett török rableányt tartani.

– Ez a Kapi volt az, ki erdélyi jószágaimat használatra bírta. Én tehát Bánfiról tudni sem akarva többé, egyenesen hozzá szállottam be aranyosi várába. Nagyságos uram, azon pompáról, melyet ez ember űz, fogalmam sem volt ez ideig, pedig én nádori és fejedelmi udvarokat is láttam eleget. Annak a felesége lépni sem tud maga, még a kapuig is aranyozott zselyeszékben hordják, s ami ruhát egyszer magára vett, másodszor föl nem veszi.

– De hát mi közöm nekem Kapiné viganóihoz?

– De van közöm nekem, mert az ilyen fényűzés miatt kénytelen aztán a férj imposztúrákra vetemedni, hogy minden úton-módon eleget tehessen a menyecske kívánalmainak. Egyébiránt nagyságodnak is lehet köze hozzá, mert az ilyen túlságos pompa egyébre sem való, mint azon ellentétek felötlővé tételére, melyeket észrevesz az ember, ha nagyságod fejedelmi udvarának egyszerűségét összehasonlítja ezeknek a kiskirályoknak ragyogó büszkeségével, ami a külföldről jöttekre nagy benyomást csinál. Aminthogy meg is tette a hatását, mert ahogy a minap a bajor követ Ebesfalváról Aranyosvárra jött, egy ebédnél saját fülem hallatára mondá hízelegve Kapinénak, hogy ő most a valódi fejedelemasszony Erdélyországban.

– Azt mondta? – kiálta föl Apafi, rendkívül érdekelve. – Folytassa csak kegyelmed tovább. Tehát azt mondta, hogy ő az igazi fejedelemasszony?

– Pedig bizony nyomába sem hághat őnagyságának, Apafi Mihályné asszonyomnak, sem szépségre, sem tekintetre nézve, mihelyt levesszük róla a sok drágagyöngyöt, miktől a nyakát sem tudja mozdítani.

– Csak folytassa kegyelmed.

– Ez a Kapi tehát egy órában ravaszul elhiteti velem, hogy nagyságod parancsot kapott a nádortól, hogy engem fogasson meg, és szolgáltasson kezébe.

– Én parancsot? Semmit sem tudok róla.

– Vesztemre elhittem szavait, s nem találva a két tűz közől más menekülést, azt gondoltam ki, hogy erdélyi jószágomat átruházom örök áron Kapira, nehogy a fiskus elvehesse tőlem, ő pedig nekem ellennyugtatványokat ád, miknél fogva én azokat, amikor tehetem, visszakaphatom, s azzal elhatározám, hogy míg a veszedelem tart, kiszököm Lengyelországba. Ő két kalauzt adott mellém, akik a havasi utakon elvezessenek a határszélig, alattomban pedig tudósítá a határszéli portyásokat, hogy én a római császártól küldött kém vagyok, ki az erdélyi dolgokat kifürkészve, loppal vissza akarok szökni. Azok a zsiványok utamat állották, kifosztottak mindenemből, elvették pénzemet, irományaimat, meghurcoltak gyalog Fehérvárig; ott azután kisült az ártatlanságom, de sem pénzemet, sem írásaimat nem tudtam visszakapni többé. S már most Kapi uram azt állítja, hogy én minden jószágomat eladtam neki, s ihon van, most nincs egyebem, mint ez a bőrtarisznya a nyakamban, mehetek vele koldulni.

– Ne féljen kegyelmed, példás elégtételt fogok szolgáltatni – monda a fölharagított fejedelem.

– Ezzel nagyságod saját tekintélyének is tartozik – ösztönzé őt Balassa. – Ezek a főurak oly önkényűleg intézkednek az országban, mintha senki sem volna már fölöttük.

– Legyen nyugton kegyelmed. Majd megmutatom én, hogy ki hát az igazi fejedelem Erdélyországban!

Apafi egészen fölháborodva hagyta el a kihallgatási teremet.

Két hatalmas ember feje fölött, kik Telekinek útjában álltak, már gyülekezett a zivatar.