|
XIII. Az éji harc
Amint Bánfi Dénes, neje
szobáját elhagyva, a hátulsó csigalépcsőn a földszinti tornácba alászállt,
egy fiatal lovagot látott benyargalni az udvarra.
A lovag porral és
tajtékkal volt lepve; amint leugrott lováról, a mén fáradtan feküdt le, maga a
lovag sietve kérdezősködék Bánfi után, ki benne Benkő Gáborra
ismerve, elébe jött, kérdezve:
– Mi baj?
– Uram – szólt
lelkendezve a fáradt lovag –, Ali basa megtámadta Bánfihunyadot.
– Éppen jókor – monda
Bánfi, szinte örülve rajta, hogy izgatott lelke elé törni-zúzni valót hozott a
sors. – Hívjátok Veér Györgyöt – monda tiszttartóinak. – Kegyelmed
pedig, ha kifújta magát, mondja el a körülményeket.
– Sietnem kell,
méltóságos uram. A baj közepéből jöttem ide. Tegnap egy csapat kurd
portyász megjelent Bánfihunyad előtt. Méltóságod kapitánya, Sötér
Gergely uram, megértve, hogy sarcolni jöttek, utasításához képest a kastélybeli
huszárokkal kivonulván eléjök, velök viadalba ereszkedett, s rövid tusa után
elkergette a sáncoktól, ezzel nem érve be, riadót fúvatott, s az elvert
csapatot űzőbe véve, utána nyargaltatott Zentelke felé. Míg a kurdok
folyvást futottak előttünk, mi azalatt egyszerre oldalról látjuk magunkat
megtámadtatva; – egy perc alatt az egész tér tele volt lovas törökökkel; mint a
hangyaboly, úgy jöttek ellenünk. Számukról biztosan nem szólhatok, hanem azt
tudom, hogy három lófarkas póznákat is lehete látni közöttök. Ami arra mutat,
hogy maga a basa is jelen van. Sötérnek nem maradt ideje többé Hunyadra
visszavonulhatni.
– Az ördögbe! – kiálta
föl Bánfi.
– Két-három emberrel
harcolt mindegyikünk, maga Sötér egyik kezébe buzogányt vett, a másikba kardot,
s amint mellette voltam, e szavakat kiáltá hozzám: „Szaladj, fiam, a csatából!
Vágd ki magad – fuss Bonchidára, és adj hírt”. Amit azontúl mondott, azt már
nem hallottam, mert a dulakodó tömegek elszakítának bennünket. Én erre
paizsomat hátamra vetve s fejemet lehúzva lovam nyakára, sarkantyúba kaptam
paripámat, s vágtattam ki a csatából. Százan is futottak utánam, hogy
elfogjanak; paizsomon kopogott a nyíl, mint a jégeső, de okos lovam,
érezve a veszélyt, megkettőzteté erejét, s üldözőim elmaradtak nyomomból.
– Egyenesen jött
kegyelmed Bonchidára?
– Nem állhattam meg,
méltóságos uram, hogy félre ne ugorjak Bánfihunyad felé, az ott maradt
lakosságot értesítendő a veszélyről, hogy idejekorán menekülhessenek
a havasok felé.
– Azt okosan tevé
kegyelmed. Tehát a lakosok megmenekültek?
– Korántsem. A vett
rémhírt éppen Vízaknainé asszonyom portája előtt adám tudtára a
népnek. Az arcok elsápadtak, midőn egyszerre előlépett a ház
asszonya, kivont karddal kezében, s mintha száz férfi lelke szállott volna
belé, villogó szemekkel állt meg a nép között, s ezeket mondá nekik: „Férfiak
vagytok-e? Ha igen, fogjatok fegyvert; álljatok ki sáncaitokra, s tudjátok
megvédeni a helyet, hol gyermekeitek élnek, se apáitok eltemetve vannak; vagy
ha gyávák vagytok, ám fussatok, a nők itt maradnak velem, s megmutatják a
dühös ellenségnek, hogy ha az ősi tűzhelyért kell küzdeni, akkor
senki sem erőtlen!”
Bánfi rekedt hangon
kiálta csatlósainak, hogy hozzák elé páncélját, kopjáját és sisakját, s inte a
fulladozó hírnöknek, hogy szóljon tovább.
– E szavakra
szörnyű ordítás keletkezett a nép között, az asszonyok, mint megannyi
fúriák rohantak fegyverekért, s férjeik oldalán, kiket nőik elszántsága
hősökké avatott, fölmentek a sáncokra: ki mit kapott, kaszát, ásót,
cséphadarót fogva elő. Ezalatt Vízaknainé maga mindenütt járt,
biztatta, rendezte a csoportokat, a templomot eltorlaszoltatá; olajat, kénkövet
forraltatott; a hidakat letöreté; úgyhogy mire én kijöttem a városból, az már
tökéletes védelmi állapotba volt téve. Ezzel én minden kerülés nélkül átúsztattam
a Körösön, s erdőkön és álutakon idáig jövék.
Bánfi ez utóbbi beszéd
alatt egészen magánkívül látszott lenni. Nem várta már sem sisakját, sem
fegyverzetét, lováért ordított, s míg arra fölkapna, a megérkező Veér
Györgynek sietve kiálta:
– Utánam Bánfihunyadra!
– Éjjel-nappal jöjjetek. A gyalogság kerüljön a gyalui havasok felé. A
lovasság utolérhet Kolozsvárig. Ha közel lesztek, rakjatok tüzeket a
hegyeken, hogy az elődandárral egyszerre elölről támadhassam meg az
ellent.
– Talán jobb volna méltóságodnak
a derékseregnél maradnia? – szólt Veér György aggodalmas arccal.
– Tegye kegyelmed, amit
parancsoltam! – kiálta Bánfi, s sarkantyúba kapva lovát, elszáguldott.
Kísérői tízével, húszával nyomakodtak utána.
– Mi lelte ezt – kérdé
Veér György –, hogy sem minket be nem vár, sem nejét vagy a fejedelemasszonyt,
mint vendégét, nem tudósítja a dologról?
– Megütközött,
midőn tudósítám, hogy Vízaknainé védi Bánfihunyadot – magyarázá Benkő
–, gyermekkori szerelme neki, kit azután később elfeledett, s most, hogy
hősi veszélyéről értesült, megdöbbenni látszott rajta.
Veér György helybehagyá
a felvilágosítást, s rögtön felültetve hadait, miután Bánfinét nehány szóval
tudósítá egy kis félrecsapásukról, a lovassereggel eltávozott Kolozsvár
felé, a gyalogság vezetését Angyal Mihály kapitányra bízva.
Ezek csak estefelé
indultak meg, rövidebb útjok levén a havasok felé.
Elinduláskor
előállt egy condrás székely fiú, halovány orcával, de izmos karokkal. A
többiek tuszkolták előre.
– Énekeld el nekünk azt
a nótát!
Ez volt a nép
egyszerű költője: Gelenczei Ambrus.
Bibliáját
előkeresve zekéje zsebéből, annak pergamen táblájára írogatott
verseket, mikre dalt szerkesztve, csaták előtt elszokta azokat énekelni; a
nemesség utána énekelte az egyszerű harci danát.
A nap kerül, hajnal derül,
Már a szokott óra cseng,
Már minden sor, minden bokor
Lassú indulóval zeng.
Ne késsél hát, talpadra kelj
Vitéz magyar, lóra székely,
Kabalára szász!
Rest ember az, aki nem fut,
Mikor előtte van az út,
A gavallér, mikor ráér,
Ha nem mehet, mász.1
Az ezer meg ezer férfi
által énekelt harci kardal lassankint elenyészett a távolban.
*
Veér György Kolozsvárra
érve, Bánfit már nem találta ott. Kétszáz lovast véve magához, félórával elébb
eltávozott a generális.
Veér nem sokat pihentetve
embereit, még azon éjjel továbbment Bánfi nyomában, kit sehol sem érhetett
utol; a vezér mindenütt előtte járt, néha egypár óra járással is.
Késő éjszaka volt,
midőn Bánfi Dénes kétszáz lovasával oda jutott, ahol a Körös vize
végigszelve a tájat, kétfelé választja az erdős völgyet. – A hídnál, mely
a vízen keresztülvezet, tábort ütött a török; egy csoport beduin ott
hasalt a parton, hosszú puskáival fülelve. Meglepni nem lehete őket.
Bánfihunyad felé majd
múló, majd terjedő veresség látszott az égen.
Bánfi a túlparti
erdő rejtekében hagyva lovagjait, maga negyedmagával elindult a víz
sekélyesebb részén átjárást keresni.
A Körös itt néhol oly
sebes, hogy az embert lekapja lováról. Szerencsére a száraz nyár nagyon
kiapasztotta, s Bánfi nemsokára egy helyre akadva, ahol csendesebben folyik a
víz, társaival együtt azon szerencsésen átgázolt. Ezzel egyet közülök
visszaküldött, hogy a többieket is vezesse oda, maga addig harmadmagával a
túlparton maradt, merően bámulva azon táj felé, ahonnan az égés látszott.
Ezalatt egy hat lovagból
álló beduin őrcsapat, a folyam partján cirkálva, észrevevé a három
lovagot, s vezetőjük rájok kiálta, hogy álljanak meg.
Bánfi erre vissza akart
húzódni, de három beduin hirtelen elébe került, s a másik három fölemelt
dárdával rohant rá és társaira.
– Hajtsátok le fejeteket
a ló nyakára, s bal kézzel kapjátok el a dárdát – monda ez társainak, s azzal
kardot húzva, a szemközt jövőkre rohantak; szótlanul összecsapva velük az
éj árnya alatt.
Bánfi középett állt, a
három beduin dárdája egyszerre süvöltött, s Bánfi társai kétfelől
egyszerre estek le a lórul átszegezve, míg ő bal kézzel biztos ügyességgel
kapva el az őrjáró kelevézét, jobbjával egy csapást intéze hozzá, mely
annak koponyáját hasítá ketté.
Erre, meglátva, hogy
egyedül maradt, egyszerre fordult mindkét ellenének, s egyiket a kopjával,
másikat karddal néhány perc alatt leveré.
Dühösen száguldott a
part felől kerülő másik három ellene.
– Jertek! – dörmögé
Bánfi, s azzal az iszonyú humorral, mely némely harcosnak a halálveszély
pillanatában annyira sajátja, mosolyogva mondá: – Majd én tanítalak meg
benneteket dárdával bánni! – S azzal lovát egy facsoportnak faroltatva, kardját
tokjába dugá, s az elvett dárdát kétkézre kapva, nem telt bele két perc,
midőn mind a hármat leöklelte lováról.
Ekkor széttekinte, ha
nem jön-e több, s örömmel tapasztalá, hogy a hídnál levők a távol miatt
nem vették észre a tusát. Kétszáz lovagja pedig már a túlsó parton járt, s szép
nesztelen átkelt az innensőre.
Egypár a leküzdött
beduinok közül még nyavalygott és ordítozott.
– Verjétek ezeket
főbe, hogy el ne áruljanak bennünket kiáltozásaikkal.
– Ne várjuk be Veér
György csapatait? – kérdé egy hadnagy.
– Nem lehet, nincs
időnk – szólt Bánfi, a vereslő égen jártatva szemeit, s azzal a
kisded csapat nesztelenül haladt a mezőségeken és harasztokon keresztül.
Nemsokára valami távoli
zsibongást kezdének hallani, s amint egy dombtetőre értek, föltűnt
előttük Bánfihunyad.
Bánfi könnyebbülten
lélegzett; nem a város égett, csupán a kertekben levő kazalok, a lakosok
előre leverték házaik tetőit, hogy az ellenség föl ne gyújthassa. A
templom és torony is tetőtlenül állott, s lehete látni, mint hemzsegi azt
körül a tűz világánál ostromló török had; míg a torony ormairól
tűzesőként hullott alá az égő szurok és kénkő, néha egy-egy
nehéz gerenda is, sodorva a falakról a fölkapaszkodókat.
Ali basa nem várhatta be
ágyúit, mik a rossz utakon elmaradtak, s azt hivé, hogy egy ostrommal beveheti
a parasztoktól és nőktül védett helyet. De a kétségbeesés katonává tesz
mindenkit, s az elszánt kezében jó fegyver a fejsze és kasza.
Bánfi arca kigyulladt e
látványra. Egy fehér hölgyalakot vélt látni a torony ormán, s azzal sarkantyúba
kapá lovát, s mint a vihar, nyargalt előre, lovagjainak kiáltva:
– Ne számlálgassuk az
ellenséget most, majd ráérünk, ha leöltük! – S egy óranegyed múlva a város
előtti tábor elé ért a kisded csapat.
Itt aludt mindenki. Míg
egyik sereg ostromolt, addig a másik ráért pihenni; még az őrök is
nyugalomra hajták fejeiket, a lovasok ott feküdtek lecövekelt paripáik mellett,
s csak akkor riadtak föl álmaikból, midőn már Bánfi keresztül-kasul
nyargalt soraikon.
A báró egyedül az
ostromlottakhoz akarva sietni, hirtelen keresztülgázolt az eszeveszett seregen,
mely álmából fölijesztve, lóra, dárdára kapott, s egymást vélve ellenének,
összekeveredék, kölcsönösen rontva tulajdon csoportját, a csauszok
hasztalan iparkodtak a bőszülteket rendbeszedni.
Bánfi azonban
véletlenül, vakmerően vágott a török had közé, mely a templomot
ostromolta. Az első csapatok ijedten futottak meg váratlan rohama
elől, a futókat azonban nemsokára megtorlasztá egy szemközt jövő
dandár, mely Ali basa válogatott mamelukjaiból állott.
Egy óriási szerecsen
vezette a csapatot. Lova rendkívüli nagyságú, tizennyolc markos mén; maga hét
láb magas idomtalan alak; félig meztelen kiülő izmai ragyognak, mint az
acél, az égő kazalok pokoli fényében; széles szája vérzik egy
kőhajítástól; fekete arcából rémesen világlanak elő szeme fehérei.
– Megállj, gyaur! –
ordíta a szerecsen a csatazajt fölülmúló hangon, s egyenesen Bánfinak tartott.
Iszonyú öklében tenyérnyi széles görbe kard villogott, melyet még neki is
súlyos volt megemelni.
Két huszár, ki Bánfi elé
vágtatott, két csapására az iszonyú szörnynek jobbra-balra hullott le lováról,
egyik fejetlenül, másik övig hasítva. A harmadik csapásra fölállt nyergében a
szerecsen, elkiáltva magát dörgő hangon:
– Én vagyok Kariasszár!,
a győzhetetlen. Köszönd istenednek, hogy általam halsz meg – s ezzel
hátrakapva kardját, egy irtóztató csapást mért Bánfi fejére.
A báró hidegvérrel emelé
föl kardját szeme elé, s azon pillanatban, midőn Kariasszár felé csapott,
egy ügyes, semmi erőbe nem kerülő, de a villámnál gyorsabb mozdulatot
tett vele a szerecsen ökle felé, vívók belső vágásnak nevezik ezt, s e
csapással Kariasszárnak egyszerre négy ujját leütötte, a nehéz pallos
csörömpölve hullott alá az ujjatlan marokból.
A fekete arcon
meglátszott az ijedtség és düh elsápadása. Iszonyú ordítással veté magát rögtön
Bánfira, s nem törődve az arcára és vállára kapott sebekkel, bal kezével
elkapá Bánfi jobb karját, s brutális erővel egyet taszított rajta úgy,
hogy ha Bánfi erősen nem ül lován, kiesik nyergéből.
Úgy látszott, mintha a
szerecsen még fél kézzel is képes lenne őt összemorzsolni.
Bánfi azonban jó lovas
levén, keményen megszorítá térdeivel paripáját, mire a nemes mén fölágaskodott
két hátulsó lábaira, s amint az óriás urával dulakodott, oroszláni erővel
tépve annak megmarcangolt karját – a harcparipa egyszerre nekifordult a
szerecsennek, s patkójával combon vágva, tajtékzó szájával dühösen beleharapott
annak húsos mellébe, s a megharapott részen egyet csavarintott fogaival.
Kariasszár elordítá
magát bőszült fájdalmában, s hirtelen eleresztve a bárót, handzsárjához
kapott bal kezével, s azt jajgatva rántá ki.
Bánfi azon pillanatban
nyakához vágva az óriásnak, a roppant fő egyszerre alágördült, s míg a
levágott nyakból háromágú sugárban szökellt föl a vér, a fejetlen alak
nekiszabadult lován ülve maradt, s kirántott handzsárjával fejetlenül
vagdalkozott még holta után is jobbra-balra – ijesztő tüneményül saját
népeinek.
Az óriás elestének
láttára szétfutottak a megrémült mamelukok, egymást taposva s a kerítéseken
ugrálva át lovaikról; ugyanekkor a templomot védő nép, elhányva az útból
torlaszait, kirontott ostromlóira, elöl Vízaknainé kivont karddal, utána
a papok mint zászlótartók a templomi lobogókkal. A nagy, de két tűz közé
szorult ostromló tömeg kétfelé vált, utat nyitva egyfelől a parasztok
kaszáinak, másfelől a huszárok csákányainak. Ez utóbbi hatalmas fegyver a
vele bánni tudók kezében; ütései csaknem kikerülhetlenek. A csákány hosszú,
hegyes orra a lecsapásnál oly erővel hull alá, hogy nincs paizs vagy
sisak, melyet keresztül ne üssön, s kard meg nem véd görbe, hajlott vasa
elől. A két csapat nemsokára összeért, elszórva az útból a janicsárokat,
kik még félholtan is csapkodtak handzsáraikkal a rajtuk átgázoló lovak
lábaihoz.
Vízaknainé kipirult
arccal szökött Bánfi Dénes elé, s lova kantárát megragadta.
– A veszély nagy,
méltóságos uram, a török húszannyi erővel van, mint mi együttvéve: jöjjön
kegyelmed a templom kerítése mögé.
– Egy lépést sem innen –
monda Bánfi hidegvérrel. – Meneküljenek kegyelmetek vissza torlaszaikhoz.
– Egy lépést sem innen –
viszonza Vízaknainé.
– Én tudom magamat védni
– monda Bánfi hevesen.
– Én is – viszonza
büszkén az asszony.
E pillanatban, mintha a
föllegekből szállnának le, vagy a földből támadnának elő, minden
utcáról új csapatok rajoznak ki, gyalogosok, lovasok, hosszú puskákkal,
tegzekkel, szalagos kopjákkal, s égbontó ordítás támad minden oldalról:
– Ali! Ali! Allah
akbár!
A magyarság erre hátát a
templomnak vetve, csatasorba állott, s várta a támadást. Az utca végéről
egy fényes lovagcsoport látszott közelíteni, a szpáhik válogatott csapatja
volt ez, délceg arab paripákon, miknek nyeregtakarója smaragdoktól tündökölt a
tűzvilágban. Középett lovagolt Ali, karcsú, hófehér berber ménen: kezében
gyémántos markolatú görbe kard, fején turbános sisak, nagy szakálla ezüst
páncéljára hullt le. Amint lőtávolságnyira ért Bánfihoz, megállt, s
csapatjait körül elrendezé.
Bánfi mindekkorig hozzá
sem nyúlt pisztolyaihoz, miknek gyönyörű elefántcsontból faragott agyai
kilátszottak nyeregkápáiból. Most kivonta azokat, s mindkettőt odanyújtá
Vízaknainénak.
– Fogja kegyelmed –
monda. – Legyen mivel védnie magát.
Ali basa erre egy
hírnököt küldött előre, ki a magyarok elé érve, ez izenetet hozá nekik:
– Az én uram, Ali basa,
fölszólít titeket, hitetlen gyaur nép, nincs hová futnotok, minek
erőlködtök ellene tovább: tegyétek le a fegyvert lábaihoz, s várjátok
kegyelmét.
Alig ejté ki utolsó
szavát a hírnök, midőn két lövés hallatszott, s a hírnök holtan esett le
lováról. Vízaknainé mind a két pisztolyt őrá lőtte ki – feleletül.
Erre Ali basa dühösen
inte a körülálló csapatoknak, s minden oldalról nyilak és puskák irányoztattak
a magyarság felé. Vízaknainé e percben fölhágott Bánfi kengyelvasába, s egy
kézzel annak vállára kapaszkodva, másikkal megvillantá kardját, kiáltva:
– Ne féljetek, barátim!
– Szavait ropogó dördülés s süvöltő nyílzápor követte. Vízaknainé testével
fedezte Bánfit, ki a lövés elhangzása után gyengülni érzé a nő szorítását
karján. Egy nyíl szíve fölött találta a nőt.
– E nyíl neked volt
szánva – suttogá Vízaknainé, s holtan omlott le a földre.
– Szegény asszony –
monda Bánfi, utána tekintve. – Mindig szeretett, és sohasem mutatta.
S azután vér folyott
könny helyett.
A magyar csapatot
körülözönlé a török raj, de sehol sem bírta azt megbontani; Bánfi már a
nyolcadik szpáhival vívott, kik mind elhulltak rendkívüli ügyessége miatt. Ali
basa magánkívül jött dühében.
– Nem bírjátok hát
leverni ezt a csúfondáros kutyát! – ordíta bőszülten, s szétkardlapozva
előtte álló embereit, maga vágtatott Bánfi elé. – Én vagyok előtted,
hitvány disznó – ordíta rá fogcsikorítva –, te kutyák ivadéka.
– Tartsd magadnak
címeidet! – kiálta Bánfi, s elébe vágtatva, olyat húzott kardjával a basa
sisakjára, hogy mind a sisak, mind a kard összetörött. Erre mindkét lovag
egyszerre döbbenten hátrált vissza, s Ali egy gömbölyű paizst kapott el
fegyverhordozóitól, míg Bánfinak egy acélcsákányt nyújtottak hirtelenében.
Ezzel ismét mind a két vezér összerontott.
A csákány iszonyú
csapással sújtott le a gömbölyű paizsra, s lyukat ütött rajta, mire Ali
basa kardjával visszavágott, s Bánfit ezúttal csak ügyes félrehajlása menté meg
a haláltól.
– Fejedet labdának
viszem el – szólt gúnyosan Ali.
– Én pedig szakálladat
seprűnek – viszonza Bánfi.
– Nemesi címeredet
lovaim ólára szegzem ki.
– Én pedig bőrödet
madárijesztőnek tömetem ki polyvával.
– Te föllázadt
rabszolga!
– Te borbélyinasból lett
hadvezér.
Minden gúnymondat új
dühös csapás által volt kísérve.
– Te becstelen
asszonyrabló! – kiálta tajtékzó szájal a basa.
– Te török leányt
rabolsz tisztátalan ölelésedre? Ezért én elrablom feleségedet! S hárememben
ő lesz legutolsó rabnőm!
Bánfi előtt
elfordult a világ. Három oly sebet kapott lelkén, mely kivette őt emberi
alakjából.
– Átkozott ördög! –
ordítá fogcsikorgatva, s középen kapva csákányát, közelebb rúgtatott Alihoz, s
villámsebességgel pörgetve meg harceszközét, mint a szélmalom szárnya forgott
az kezében, majd fokával, majd gombos végével csapkodva az elébe tartott
paizsra, s védve és támadva egyszerre. Ali basa meglepetve ez új és szokatlan
modorú roham által, vissza akart húzódni, de a két harci mén ezalatt egymás
szügyét és nyakát harapdálva, osztá uraik harcát, s nem lehete őket
egymástól elválasztani.
A szpáhik, látva urok
hanyatlását, közbevetették magokat, s elverve Bánfi mellől a védő
huszárokat, midőn ez látta, hogy emberei mind a templomba menekülnek,
hirtelen egy utolsó csapást adott Ali paizsára, melynek súlyától a csákány
átfúrta azt, s Ali fölordításából gyanítva, éppen ott, ahol az a karhoz volt
csatolva. Már a másik csapásra nem ért rá Bánfi, mert minden oldalról körül
volt kerítve.
E pillanatban ismeretes
trombitaharsogás riadt meg a küzdők háta mögött, s egy új, általánosan
egyszerre megszólaló csatakiáltás vegyült a zajba:
– Isten! Mihály
angyal!
Veér György érkezett meg
a bandériumokkal.
– Isten! Mihály
angyal! – ordítá a
magasan kilátszó nemes vezér láncüngében, félvállra vetve medvebőr
kacagányát, s gerezdes buzogányával utat tört magának a meglepett törökök
koponyáin keresztül.
A támadás eszesen volt
intézve; minden utcáról egyszerre tört be a lovas nemesség, zavarba hozva a
török sereget minden ponton: úgy, hogy egyik csapat nem jöhetett a másik
segélyére, míg a legszélsőt mindig túlnyomó erő verte tönkre.
Ali basa Bánfi legutolsó
csapásától gonosz sebet kapott bal karján, miáltal leveretve, sarkantyúba kapta
paripáját, s jelt adott a megfutamodásra.
A török sereg
hanyatt-homlok űzetett ki a városból; vezéreik a gyalui havasok felé
iparkodtak őket terelgetni, melynek szoros utain ismét rendbe gondolák
szedhetni soraikat.
A falun kívül tovább
folyt a bomlott csata. A magyarok, széthányva az égő kazlakat, az éj
sötétében összekeveredtek elleneikkel, csak a csatakiáltásról ismerve meg
egymást.
Az üldözött török had, a
sötétben és zavarban majd ellenségeihez menekülve, majd saját társait öldösve,
el akarta tanulni a magyarok harckiáltását, de ez még nagyobb vesztére
szolgált, mert nem tudva kimondani „Mihály angyalt”, mindig „Mihál andzsalt”
kiáltott helyette,2 s még ismertebbé tette magát a magyarok előtt.
A török sereg
tökéletesen meg volt verve, ezernél többen feküdtek halva az utcákon és a
templom körül, s csak a mély utak menték meg őket, ahova a magyar seregnek
nem volt tanácsos őket követni.
Veér György tehát
takarodót fúvatott, míg Bánfi nyugtalan dühvel próbált majd itt, majd amott nyomába
törhetni a futó ellenségnek. Hasztalan; minden út el volt hirtelen levágott
fákkal torlaszolva.
– Kénytelenek vagyunk
őket menekülni hagyni – monda Veér György, kardját hüvelyébe bocsátva.
– Hátha nem? Hátha nem?
– szólt izgatott hangon Bánfi, s egy dombra fölnyargalva, valamit vizsgálni
látszott. Egyszerre örömteljes hangon kiálta föl: – Nézzetek oda! A jeltüzek
éppen most gyulladnak ki.
És valóban, a gyalui
havasok felől lehetne látni, mint lobbannak föl egyenkint a jeltüzek
hosszú sorban.
– Azok a mi embereink
ott – kiálta föl Bánfi új lelkesüléssel.
– Kelepcében van a
török. Rajta, előre!
S azzal maga után véve
csapatjait, az eltorlaszolt utak felé vágtatott, nem hajtva a gondosabb Veér
György figyelmeztetéseire.
*
Ali basa ezalatt
martalékul hagyva sátorait, tevéit és zsákmánnyal terhelt szekereit, előre
küldé Dzsem-Hamánt, az arnauták vezérét, hogy a havasokon
átvivő utakat tegye járhatókká.
Dzsem-Hamán az éj
sötétében előrehaladva, amint arnautáival az utakat egyengetné, egyszerre
beszédet hall a feje fölött levő meredek sziklákon, s egy csoport
fegyveres férfit lát ott megjelenni.
A csapatok egyszerre
kiáltanak egymásra:
– Kik vagytok? Mit
csináltok?
– Köveket hordunk –
felele Dzsem-Hamán. – Hát ti?
– Mi is köveket hordunk
– volt fölülről a felelet.
– Én Dzsem-Hamán vagyok,
ki Ali basa lábai alól takarítom a köveket, hát ti nem Csáky László
emberei vagytok-e?
– Mi pedig Ali basa fejére
gyűjtjük a köveket, s Angyal Mihály emberei vagyunk – kiáltának
onnan fölülről, s egy hatalmas kőzápor gördült egyszersmind az
arnauták fejeire dokumentumképpen.
– Itt is Mihály
andzsal! – ordíták megrémülve az arnauták, visszafelé értve Angyal Mihály
nevét, s rémülten futottak vissza, elrémítve az utánuk jövőket, hogy körül
vannak fogva.
E hírre a török sereg,
elöl-hátul ijesztve, egy rendetlen tömkelegbe szorult össze, melyre hajnal
hasadtával a sziklatetőket ellepő magyar fölkelő nemesség
roppant szirtdarabokat kezde aláhengeríteni.
Ali basa majd egy, majd
más úton iparkodott keresztültörni magát; az alágördülő malomkövek és
faderekak mindenünnen iszonyú veszteséggel verték vissza; a legbátrabb
csatárok, kik karddal kard ellen száz csatát küzdöttek, sápadva futottak vissza
e mennydörgő sziklahasábok elől, mik úgy összezúzták, aki eléjök
állott, hogy nem lehetett rajta megismerni: melyik volt az ember, melyik a ló?
Ali szakállát tépte
dühében, azt látva, hogy egész seregével együtt el van fogva, és egy oly sereg
által, melynél az övé még akkor is erősebb lehete.
– Nincs védelem és
segítség, egyedül a felséges istennél!3 – kiálta, kétségbeesetten törve ketté
kardját, s pisztolyát elővonva, azt mellének szegezte.
E percben egy kéz
félrerántotta fegyverét, s Ali basa Zülfikárt látta maga előtt.
– Mit akarsz, esztelen?
– kiálta rá. – Tán nem kívánod, hogy élve jussak a hitetlenek kezei közé?
– Én meg foglak
szabadítni téged és hadseregedet – monda Zülfikár.
– Allah árnyékára! Nagy
szót mondál, s ha képes volnál azt megtenni, első vezéremmé tennélek.
– Az nem kell. Ígérj
ezer aranyat, s bocsáss el Bánfi Déneshez követül.
– Hogy eláruld neki
állapotomat, ugye, kutya?
– Azt nem szükség
elárulnom, láthatja a hegytetőről maga, s te itt mindenesetre olyan
jó helyen vagy, mintha már meg volnál ölve, azért nincs mit válogatnod benne,
ha higgy-e nekem vagy sem. Két nap alatt éppen úgy elveszhetsz éhen legvitézebb
lovagaiddal, mint én; ebben az egyben most mind egyenlők vagyunk, s nincs
miért lenéznünk egymást.
– S mit akarsz tenni, te
hitvány szolga?
– Rávenni Bánfit, hogy a
Kalota felé vezető utakról elvigye seregeit, s nekünk arra utunk
nyíljék megmenekülni.
– S te ezt lehetségesnek
hiszed?
– Vagy, vagy nem. Ahol
bizonyos a halál, ott az ember nem kockáztatja az életet; ha én estig
beszélhetek Bánfival, te éjszakára próbáld meg arrafelé a kimenekülést. Ha
sikerül, jó; ha nem sikerül, ismét visszajöhetsz.
– E fickó merészen
beszél. Jó, cselekedjél ahogy gondolod. Rád bízom. Allah látja a titkokat!
Eredj.
Zülfikár, letéve
fegyvereit, nekiindult egyedül a Kalota felé vezető mély útnak. A magyar
előörsökhez közeledve, az út hosszában sorban a fák ágaira fölaggatott
törökök ötlöttek szemébe. A renegátot nem látszott megzavarni e látmány: bátran
a magyarok közé lépett, s amint azok elcsípték, nyugodtan monda nekik magyarul:
– Vigyetek Bánfi
Déneshez, én az ő kéme vagyok.
– Hazudsz! – kiáltának
rá. – Ágra vele!
– Be tudom bizonyítani –
folytatá szilárdul Zülfikár, s egy összehajtott levelet kivéve turbánjából, a
hadnagy kezébe adá. A levébe ez volt írva:
„Én, Sötér Gergely,
tudósítom a magyar csapatvezéreket, miszerint e levél előmutatója,
Zülfikár, az én hűséges hadikémem. Bocsássák őt mindenütt szabadon.”
A hadnagy dörmögve
nyújtéá neki vissza a levelet, s parancsot adott két legénynek, hogy vezessék
őt Bánfihoz, s azon esetben, ha Bánfi rá nem ismerne, üssék főbe.
Bánfi azonban az
első tekintetre megismerte benne Pongrácot, Balassa egykori
szolgáját, s inte a csatlósoknak, hogy hagyják őt vele egyedül.
– Hát te törökké lettél?
– kérdé tőle Bánfi.
– Ne kérdezz, uram; úgyis
sok mondanivalóm van. Ha beszélni hagysz, rövid leszek. Balassa Imre engem
elűzött házától, megtudva, hogy Azraëlét én segítém neked
elszöktetni.
– Jól van – monda Bánfi
összehúzva szemöldeit. – A leány tőlem is megszökött, s nem tudom, hova
lett.
– Tudod biz azt, uram;
de nagyobb baj az, hogy mások is tudják. Egy rejtett sziklaépületed van
Gregyina Drakuluj mellett: ő ott lakik.
– Csitt! – kiálta fel
Bánfi megijedve. – Honnan tudod ezt?
– Balassa följelentette
a nőrablást a fejedelemnek. A dolog nem oly tréfa, mint gondolnád, Azraële
a szultán leánya, ki Ali basának volt eljegyezve, Alitól azonban elszökteté
őt Korzár bég, s míg Korzárt csak Balassa mérge menté meg a selyemzsinegtől,
Balassa lett a lyány miatt földönfutóvá. – E leány vészt hozott mindenkire, aki
őt birtokába vevé. – Most rajtad a sor. – A fejedelem mindent ígérve a
kegyvesztett Csáky Lászlónak, ha kifürkészi azon helyet, hová te a leányt
elrejtetted, az a cirkálót ravaszul megbízta, hogy tudakozódjék a nép közt, ha
nem láttak-e egy párducot az erdőben, jól tudva, hogy e szelídített
fenevadnak szokása szanaszét kóborolni. E nyomról ráakadtak sziklarejtekedre.
Látták a leányt. El van árulva minden.
– Ördög és pokol! –
kiálta Bánfi elsápadtan.
– Még halld a többit.
Csáky közlötte tervét Ali basával, ki a dologban egyik érdekelt fél, s a terv
szerint ugyanakkor, midőn Ali Bánfihunyadra tört, Csákynak mintegy kétezer
oláhval vadászat ürügye alatt a Gregyina Drakuluj-i sziklát kelle
megostromolnia.
– Ez hallatlan ármány! –
kiálta fel Bánfi, öklével kardjára csapva.
– Meglehet uram, hogy
még jókor érkezhetel – folytatá ravaszul a renegát –, ha sokáig nem késel e
helyen.
– Rögtön indulok! –
szólt Bánfi dühtől sápadtan. – Majd megtanítom én e tányérnyaló népet
szabad nemes birtokára törni, míg maga a haza ellenségeivel harcol. Néhány száz
ember elég lesz Ali basát ez oldalról sakkban tartani. A többivel, fogadom,
hogy fülénél fogva hozom el Csáky László uramat, ha határomon belépett.
Ezzel rögtön parancsot
adott saját hadainak Bánfi, hogy a legnagyobb csendben induljanak Marisel
felé. Az ott maradott kis csapatnak pedig meghagyta, hogy rakjanak sok tüzet az
erdőben, hogy az ellenség azt higgye, mintha az egész hadosztály ott
volna, s azonnal sietett a veszélyben forgó menedék felé, Zülfikárnak ötszáz
aranyat fizetve a híradásért.
Ali basa pedig az
összebeszélés szerint, éjszaka egész seregével a Bánfi által ott hagyott néhány
száz főnyi őrségre támadva, azt rövid ellentállás után elverte
útjából, s kétezer halottat és minden hadi készületét ott hagyva, nagy
vereséggel és bosszúval hazairamodott Nagyváradra.
Zülfikár tőle is
megkapta a szerződött ezer aranyat, ilyenformán szolgálva egyúttal
magyarnak és töröknek, s mind a kettőtől fizettetve magát.
|