XIV. Törvényszék lakoma mellett

A vadászkürt rivallása visszhangzott a batrinai hegyek között; a hajtás zaja mindig közelebb érkezett; egy csoport úriasan öltözött lovag nyargalt a hajtás csomójában: elöl Csáky László uram.

– Utána! Utána! – hangzott mindenünnen, hihetőleg üldözőben volt már a vad, midőn a nyargaló csoport egy bokros helyen keresztültörtetve, egy szembejövő csapattal találkozék, melynek vezérében mindnyájan Bánfi Dénesre ismerének, s megdöbbenve szakíták félbe a hajtást.

Bánfi gúnyos mosollyal lovagolt hozzájok.

– Hozta isten kegyelmeteket, uraim, az én birtokomban. Nagyon örülök, hogy van szerencsém. Hihetőleg eltévedtek önök; vagy ha nem, akkor vendégeim. És így mégis isten hozta. – De mily elvadultan néznek önök rám. Szinte eszembe juttatják a hindu közmondást: „Aki az őzet üldözi a berekben, az az oroszlán fektére bukkanik.”

– Mi nem nézzük kegyelmedet sem őznek, sem oroszlánnak – viszonza Csáky, zavarában fülig pirulva –, hanem azt hivők, hogy jó helyen járunk.

– Bizonyosan – szólt Bánfi bántó nevetéssel –, önök az én birtokomon vannak, s ez elég jó hely, és én nem tudok hová lenni e megtiszteltetés miatti örömömben. Önök hihetőleg el lesznek fáradva; mire nézve meghívom önöket magamhoz Bonchidára egy kis barátságos vendégségre.

– Köszönjük – szólt haragosan Csáky. – De most nem fogadhatjuk el.

– Már az az én gondom. Én nem szoktam soha éhen-szomjan elbocsátani senkit, aki hozzám vendégül jött; pedig vadlopóknak csak nem nézhetem kegyelmeteket, tehát vendégeimnek kell néznem.

– Még van egy harmadik minőség is.

– Amelyet én nem ismerek.

– Majd meg fogom kegyelmedet ismertetni vele.

– Az igaz, lesz időnk rá az ebéd fölött. Fordítsuk Bonchida felé a kantárszárat, uraim.

– Megmondám, hogy nem fogadjuk el.

– Mit beszél kegyelmed? Oly rosszul ismeri vendégszeretetemet, hogy azt hiszi, miként én kegyelmeteket erővel is el nem viszem magammal? Ah, meg kell önöknek Bonchidát emlegetniök; ha már vadaimat ismerik, ismerjék meg háziállataimat is. Én mindenesetre erővel is elvitetem önöket.

– Hagyjuk félbe a tréfát, Bánfi. Itt nincs annak helye.

– Én azt hiszem, hogy ti tréfáltok. Legalább én komolyan mondtam, hogy erőszakkal is elvitetlek benneteket.

– Azt szeretnők látni.

– Tehát ám lássátok– monda Bánfi, s kürtjébe fúva, egyszerre minden oldalról fegyveres csapatok jöttek elő az erdőből, Csákyék körül voltak fogva.

– Hah, hisz ez árulás! – kiálta föl Csáky.

– Nem, ez csak egy kis farsangi tréfa – viszonza Bánfi nevetve. – Most a vad fogja el a vadászt. Előre, atyámfiai! Fogjátok meg ezen urak kantárszárait, s vezessétek őket utánam Bonchidára. Aki szépszerivel nem jő, kötözzétek lábait a kengyelhez.

– Én protestálok ez erőszakoskodás ellen! – kiálta Csáky dühösen. – Én fölhívom önöket tanúknak, hogy e hatalmaskodásnak ellentmondék.

– Én pedig fölhívok mindenkit tanúnak – utánzá Bánfi nevetve –, hogy én ez urakat a legbarátságosabb módon invitáltam vendégségre.

– Protestálok! Ez erőszakoskodás!

– Ez tréfás mulatság! Magyar vendégszeretet.

Az urak egy része kacagott, a másik káromkodott. Utoljára is Bánfi részén levén az erő, Csákyék duzzogva, haragosan engedtek a kacagva hatalmaskodóknak, s hagyták magukat vitetni Bonchida felé, miközben Csáky, akárkivel találkozott az úton, mindenkire rákiáltott, hogy őt fölhívja tanúnak, miszerint Bánfi őt erőszakkal kényszeríti vele menni; míg Bánfi viszont nevetve iparkodott azoknak értésül adni: hogy a jó úr leitta magát, s most egy kis nemesi tréfát űznek vele.

– Megbánja még ezt kegyelmed – hörgé Csáky magánkívül dühében.

Amint azonban egy falun keresztülmentek, egyike Csáky kísérőinek, egy fiatal nemes legény, kit társai Szánthónak neveztek, hirtelen félreugratott a tömeg közől, s mielőtt utána rugaszkodhattak volna, elnyargalt.

– Vigye az ördög – monda Bánfi. – Nála nélkül is vígan fogunk lenni, ugye Csáky László uram?

Csáky lassan visszanyerte mérsékletét, s megszűnt dühösködni. Mire Bonchidára értek, egészen mosolygó képet mutatott, átlátva, hogy nők előtt illetlen is, nevetséges is volna dühös arcot csinálnia. Ott tehát minden harag nélkül engedé magát Bánfinénak és Apafinénak mint az úton fölszedett vendéget bemutatni.

Bánfi még azzal is tetézte a csúfságot, hogy az asztalnál legfölül ülteté Csákyt, Apafiné mellé s magával szemközt, s folyvást a legnagyobb tisztelgésnek tevé ki őt, melyen keresztül érzett a vérig sértő gúny, s Csákynak nem lehetett azt mutatni hogy érzi!

Mentül jobban derültek az ebéd vége felé a kedélyek, Csáky annál dühösebb lett: parázson ülni, s hozzá mosolyogni kellett. Végre még azt a kínt találta ki számára Bánfi, hogy poharát ráköszöntve, egészségeért ivott. Csákynak poharat kellett vele koccantania, ki kellett azt innia az utolsó cseppig, a körömpróbáig, s látnia kellett hozzá Bánfi nevetését. Minden cseppje a megivott bornak méreggé vált e gúnyos nevetéstől.

S az egész bosszantási tortúra oly finoman volt rejtélyezve, hogy a két nő semmit sem vett belőle észre.

Midőn már legvígabban voltak a kedélyek, egyszerre megnyílik a középső szárnyajtó, s rajta minden bejelentés nélkül belép – Apafi Mihály, a fejedelem, kinek az elfutott Szánthó hírül vitte Csáky elfogatását.

A két hölgy öröm és meglepetés kiáltásával futott a nem várt vendég elé, az urak azonban rögtön észrevették a fejedelem arcán a fenyegető zivatart, s elkomorultak.

Bánfi tudta egyedül szokott nagyúri büszke jókedvét megtartani, mely még haragját is kacajjal szokta kifejezni. Hirtelen fölugrott székéről, s örvendő arccal járult a fejedelem elé.

– Istenemre, nagyságod éppen akkor nyit be hozzám, midőn egészségeért poharat üríténk; ez már aztán véletlen, de jókori megjelenés.

Apafi néma fejbillentéssel fogadá az üdvözletet, s a nőket helyeikre vezetve, ő maga Bánfi Dénes helyét foglalá el. A vendégek közől többen rögtön siettek kínálni Bánfit üléseikkel, de a fejedelem inte neki:

– Csak maradjon kegyelmed állva, úgyis egy kis barátságos törvényszéket kívánunk kegyelmed fölött tartani.

– Ha mi leszünk a bírák, nagyságos uram – szólt közbe tisztelendő tudós Csehfalusi Gábor uram, poharára téve tenyerét –, mi már eléggé informálva vagyunk.

– Majd csak magam leszek a bíró – monda Apafi –, ámbátor nem tudom, hogy Bonchidán én vagyok-e úr, vagy Bánfi Dénes uram.

– Mindkettőnk fölött úr az ország törvénye, nagyságos uram – viszonza Bánfi.

– Ez jól van megfelelve. Ezáltal kegyelmed figyelmeztetni akar bennünket, hogy magyar nemes nem enged maga fölött saját házánál törvényt tartani. Hanem hisz ez csak egy kis farsángi tréfa. Kegyelmed kezdte, és nevezte annak, mi folytatjuk.

A jelenlevők arcain feszült várakozás látszott, nem tudva, ha tréfa lesz-e ebből vagy komoly ügy.

– Kegyelmed – szólt Apafi – a mi kiküldöttünket, Csáky László uramat, erővel elfogá, s elhozá magához.

– Ah! – kiálta föl Bánfi csodálkozást színlelve. – Tehát mért nem mondta nekem ezt a gróf, hogy nagyságod küldé őt jószágaimra vadászni? Aztán nagyságod is, ha megkívánja a jószágaimon levő vadakat, mért nem izent inkább nekem? Tudnék én sokkal különb bakokat lövetni nagyságodnak, mint Csáky László uram.

– Itt nem bakokról van a szó, báró úr. Kegyelmed jól érti a dolgot, ne mondassa el itt velem asszonyok előtt.

Bánfiné föl akart kelni e szóra, Apafiné visszatartá:

– Itt kell maradnod – súgá fülébe.

– Én eddig egy szót sem értek e dologból – szólt Bánfi neheztelő hangon.

– Nem? Tehát majd egypár körülményt eszébe juttatok kegyelmednek. – A kegyelmed erdejében egy párducot láttak a parasztok.

– Meglehet – szólt Bánfi nevetve (mert magyar nemes megengedheti magának, hogy vendégével tréfáljon, de hogy hozzá durva legyen, soha, bármennyire bosszantatik is általa) – meglehet; tán még az Árpáddal kijöttek ivadéka lehet, azokat párducos ősöknek nevezik.

– Nem tréfa ez, uram. Azon fenevad egy oláhot az erdőben mások szeme láttára összetépett; mire nézve én kiküldém Csáky László uramat, hogy azon állatot fölkeresse és megölje, s Csáky László azon állatot csakugyan meglátta, és üldözőbe vevé, midőn kegyelmed útját állta az erdőben.

– Csáky László uram bizonyosan saját kacagányát nézte párducnak.

– Ne kötekedjék kegyelmed. Azon állat barlangja föl van fedezve! Ért-e már kegyelmed bennünket?

– Értem, nagyságos uram. – Azért kár volt Csáky uramnak annyit fáradnia. – Tehát ő fölfedezte azon sziklatanyát, melyet én ott egy meleg fürdő kedveért vésettem? – Ezért nem fogják őt Kolumbusz Kristófnak nevezni.

– Még mindig gúnyolódunk? Még mindig nem alázza meg kegyelmed büszke homlokát. S hátha én azon titkot is tudnám, melyért kegyelmed azon barlangot titokban vésette?

Bánfi színét kezdé változtatni; alámélyedt hangon felelt, mint kinek erejére válik nem mondani igazat.

– Egyszerű oka van annak, uram. Én fedezém föl Borvölgyét is, s alig futamodott híre e forrásnak, a publikum elfoglalta azt tőlem. Emitt a Gregyina Drakuluj alatt ismét egy ércfördőt fedeztem föl, s nehogy az is közhasználatra jusson, titokban a sziklába egy kis kéjházat vésettem egyedül nőm számára.

Ez utóbbi szavakkal figyelmeztetni akará Bánfi a fejedelmet, hogy nőjét kímélje; de éppen ellenkező hatást ért el vele.

– Ah, ez alávaló hipokrízis, uram! – kiálta föl Apafi, öklével az asztalra csapva. – Kegyelmed nőjével akar takarózni, pedig kegyelmed ott egy török leányt tartogat, kiért a szultán hadat készül izenni az országnak!

Bánfiné fölsikoltott, testvére fülébe súgá:

– Légy erős, most légy magadnál.

Bánfi dühösen harapott ajkaiba, de egyszerre urává téve magát indulatainak, nyugodtan viszonza:

– Az nem igaz, uram. Azt tagadom.

– Mit! Nem igaz? Vannak, akik látták.

– Kicsoda látta?

– Látta Kelemen, a cirkáló.

– Kelemen, a poéta? Ah, a poétáknak mesterségük a hazudás.

– Jól van, báró uram. Minthogy kegyelmed mindent tagad, én mindenről meg fogok győződni. Magam fogok a kérdéses helyre menni, s ha valónak találandom, mivel kegyelmed vádolva van, tudja meg kegyelmed, hogy e tetteért háromszoros jelt fog kapni, egyet a töröknő-rablásért, másikat a fejedelem küldöttein elkövetett erőszakosságért, harmadikat a házasságtörésért, s abból pedig egy is elég arra, hogy kegyelmed megszűnjék az lenni, aminek képzeli magát. Csáky László uram! Vezessen bennünket a mondott helyre: Bánfi Dénes uram itt marad.

Bánfi színét változtatva állt ott, mintha lábai a földbe gyökereztek volna.

Ezalatt Bánfiné fölkelt székéről, s erőszakosan összeszedve erejét, a fejedelem elé lépett, és szólt:

– Uram! – Bocsánat férjemnek. – Ő semmit sem tud, a vétek az enyim; – azon nő, kit önök keresnek, üldöztetve hozzám folyamodott – s én rejtém el őt azon menedékbe – férjem tudta nélkül.

Minde szó, melyet kimondott, emberfölötti erőbe látszott kerülni a gyönge, halvány nőnek. Bánfi pirulva süté le előtte szemeit. Apafiné diadalmas arccal tekinte testvérére, megszorítva kezét.

– Jól van, nemesen van. Erős valál.

Apafi észrevevé a nagylelkű ármányt, s hogy általa menekülni ne engedje Bánfit, haragosan fordult hozzá:

– S kegyelmed megenged feleségének ily merényleteket, melyek veszélybe dönthetik családját, veszélybe az országot? Ezért meg kell őt fenyítenie; én kívánom, hogy elégtételül dorgálja őt meg itt vendégei előtt.

Bánfiné lemondásteljesen rogyott térdére a vendégek előtt, lehajtva fejét, mint egy bűnhődő, ki büntetésre vár…

– Az nekem nem szokásom – hörgé rekedten Bánfi.

– Akkor meg fogom büntetni én! – kiálta föl Apafi, s a nő felé lépett. – E tény megérdemli, hogy elkövetője fogságra tétessék.

– Azt pedig nem fogom engedni, uram – dörgé Bánfi, fogai közől. Már akkor fehér volt, mint a fal; minden tűz, minden vér szemeiben látszott égni. Minden izma reszketett düh és szégyen miatt.

– Uraim! – kiálta fel ekkor egy csengő hang, oly jóleső e durva férfivita közepett; s Apafiné lépett a nő és a férfiak közé. – Nemesemberek tisztelni szokták a nemes hölgyeket!

– Kegyelmed ismét itt van megvédni azokat, akiket én megtámadok? – monda a fejedelem ingerülten.

– Ismét itt vagyok kegyelmedet megőrizni egy igazságtalan tettől – s nekem jogom van testvéremet védni mindig – és kötelességem védni akkor, midőn mindenki elhagyá.

E szavakkal felkarolá Apafiné Margitot, ki, amint ez erősebb lény karjai közt érzé magát, egyszerre elhagyatott erőszakkal gyűjtött lelki és testi erejétől, s ájultan rogyott testvére ölébe.

Bánfi segélyére akart futni nejének. Apafiné visszatartá.

– Távozzék kegyelmed. Majd gondját viselem én.

– Tehát kegyelmed itt szándékozik maradni? – kérdé a fejedelem nejétől, harag és szánalom közt ingadozó hangon.

– Testvéremnek szüksége van reám; – kegyelmednek, úgy látom, hogy nincsen.

Apafi, amióta nejét szólani hallá, jóval aláhangolódott, s attól tartva, hogy tökéletesen meg talál általa győzetni, sietett fél diadalával elhagyni a csatatért.

A kimenetellel nagyon elégületlennek kellett lennie. Érzé, hogy Bánfit keserves oldaláról sebesíté meg, de azt is, hogy nem halálosan; meg volt gyalázva a főúr, de megalázva nem. Annál rosszabb reá nézve.

Ami hajolni nem akar, annak törnie kell.