XV. A gyulafehérvári országgyűlés

Némely városnak, sőt némely háznak fátuma van: a halál után újra föltámadni.

Egy nép kipusztul belőlök, a falak szétdüledeznek, a város neve feledékenységbe megy, s ismét jön egy másik nép, s a romok tetejére épít, s új nevet ad a helynek, s míg az elhányt ó kövek gyászolni látszanak a múltat, az új palotáktól ragyogó város, mint a kendőzött hölgy, örülni tud az új ifjúkornak.

Azon halmot, melyen Erdély egyetlen erős vára fekszik, egykor Diurbán nemzedéke koronázá meg tömör épületeivel. – A névre ki emlékeznék? – A római légiók meghódíták a nemzetet, szétszórták az idomtalan bástyákat, s a véristennek emberáldozattal mocskolt oltárai helyén Vesta temploma emelkedék; a dák vezér fapalotája eltűnt, s helyét a propraetor márványlaka foglalta el, korinthi oszlopsoraival, mozaikkal fedett padlatával s művészi istenszobraival. A helyet nevezték Colonia Apulensisnek.

A város ismét vénült, hanyatlott, meghalt. – Új, hatalmasabb nemzedék jött belé; a paloták, templomok eltemették lakóikat, s a propraetor palotája helyén megjelentek Gyula vezér hegyes kúpfödelű, aranyozott és mázzal festett épületei, mint egy ezeregyéjszakai tündértanya, s a Vesta-templom romjai fölött a pogány ősmagyar nép szabad ég alá építé oltárait, miknél napot, csillagokat és kivont kardot imádott. Ekkor nevezték a várost Gyulafehérvárnak.

Egy század fordult, s a szent király, István, szétszóratta a napimádók oltárait, s amely helyen annyi megbukott álisten imádtatta magát, roppant templomot építtetett. A napimádók elenyésztek, s a keresztyén világ nevezte a templomot Mihály angyalénak.

Milyen volt a templom? Senki sem tudja már. Két század múlva jöttek a tatárok; lerontották a várost és templomot, leölték a népet. Elvonulásuk után siralmas gúnynévvel nevezék a várost: Nigra-Juliának (Gyula-Feketevár).

Hazánk legnagyobb embere, Hunyadi János, építteté azt föl újra. A nagy gót bolthajtásokból még most is látni valamit. Ide, ennek sírboltja alá temették el Erdély fejedelmeit mind. Itt feküdtek Hunyadi és lefejezett fia, László is, faragott kőkoporsókban. Csak feküdtek. Rabló hadak kiszórták a szent maradványokat sírjaikból, elpusztíták a templomot; s a következő fejedelmek, kik azt a török uralom alatt helyreállíttaták, az arab építészet sajátságait toldozák a gót alapzathoz, kígyós oszlopokat s mór faragványokat.

Most mindezekhez az újabb kor javításai is járulnak, négyszegletű, alacsony alakú tornyok, idomtalan portálék; az arabeszkek be vannak meszelve, s ha itt-ott lekopik a vakolat a falról, látni lehet az összehordott köveken, mikből a templom épült, mindenik kor maradványait, mely e helyről nyomtalanul eltűnt. Emitt a régi Mythras-tisztelet faragványai, – ott megcsonkított vestáliák – alant régi oltárcsúcs, a nap összetört képével, fenn virágos arabeszkek.

És ismét elveszté nevét a város. Most neveztetik Károlyfehérvárnak.

Azon időben, hol történetünk alapszik, a fejedelmek beavatása s országgyűlések helye volt e város. Ahol most a püspöki lak van, ott a János Zsigmond által megújított fejedelmi palota állott; teremei márvánnyal kirakva, falai csaták képeivel befestve. A nagy terem, melyben az országgyűlések szoktak tartatni, színes márványból épült korlátokkal volt körülzárva. Körül a falakon vajdák és fejedelmek arcképei, trófeumok között; elöl a trón, bíborral redőzve, háta mögött zászlók-, paizsok- és buzogányokból összerakott diadalsátor.

A város többi része azonban aligha lehetett összhangzásban a fejedelmi lak pompájával, mert az 1618-i országgyűlésnek rá kelle parancsolnia a lakosokra, hogy szűnjenek meg sátorokban lakni, s építsék föl elpusztult házaikat.

Az ország rendei már fölgyülekeztek, ki-ki a maga helyén van, csak a fejedelem széke üres még.

Ott ülnek sorban az erdélyi patríciusok; a magyar nemesség színe java, ész, birtok és vitézség előkelői; a Bethlenek, Kornisok, Csákyak, Lázárok, Kemények, Bánfiak, Mikesek. Ezek a középkori klánok, kiknek akarata képviselé a nemzetet; kiknek tettei alkoták a históriát; kiknek ősei, apjai, nagyapjai vagy a csatatéren hullottak el, fejedelmeiket védve, vagy a vérpadon haltak meg, ellenük föllázadva, s az utódok mégsem szűntek meg őseik példáját követni. Jött új fejedelem, és ők fölvevék az apáik kezéből kihullott fegyvert – mellette vagy ellene, ahogy hozta a sors.

A fényes magyar urakkal festői ellentétet képeznek a székely követek és urak, egyszerűbb öltözeteikben s komoly, makacs arcaikkal, s a szász rendek, jámbor képeik, az őskorból származott német viseletük mellett.

A karzatokon s a korlátok mögött egybegyűlt sokaság tarka képet mutat, s ujjakkal mutogat egy-egy ismertebb alakra, néha ököllel is, akire haragszik.

Végre a trombitaharsogás adja tudtul, hogy a fejedelem megérkezett. A senechalok szétnyitják az ajtókat, a sokaság éljent kiált, s belép a fejedelem, udvari kíséretétől környezve.

Elöl jön Bánfi Dénes, mint az ország főmarsallja, jobbjában az ország zászlóját hozva, mellette Uzoni Béldi Pál, a fejedelmi buzogánnyal kezében, mint a székelység generálisa. Utánok jő az első miniszter, Teleki Mihály, selyemtakaróba burkoltan hozva a császári atnámét, mindhárman pompás díszruhában. Középett jő a fejedelem maga, hosszú zöld bársony fejedelmi kaftánjában, hermelin süvegével, s fejedelmi bottal kezében. Körüle és háta mögött a külfejedelmi udvarok követei, kik közt első helyen állnak a török szultáné, gyémántos öltözetben; XIV. Lajos követei, Forval, udvarias tekintetű, sima férfi, szalagosselyem dolmányában, aranycsipkés kalappal, hímzett kardszalaggal, és Reverend abbé, mosolygó arcával, bíbor övével lilaszín talárja fölött; Szobieszky követe, hasított ujjú bekecsben, mely annyira hasonlít a magyar öltözethez.

Mind ez urak, ki jobbra, ki balra helyet foglalnak. A küludvarok követei a fejedelem háta mögött maradnak, kik közé többen az ismerős magyar urak közől keverednek, élénken beszélgetve azalatt, míg a múlt országgyűlések unalmas jegyzőkönyvei fölolvastatnak.

Ez utóbbiak között észrevehetjük Bethlen Miklóst, kinek arca még Zrínyi vadászatából ismerős előttünk, ez eleven, eszes fiatalembert, ki ifjúkorában Európa minden műveltebb országait beutazva, azoknak nevezetesebb férfiaival, sőt fejedelmeivel is ismeretségben volt, s amellett, hogy a korral előhaladt műveltséget elsajátította, nem korcsítá el nemzeti jellemét; sőt, mint ezt a franciák magok állítják, a huszáröltönyt ő ismerteté meg velök, s a rajta megtetszett öltöny mintájára több ezredet szereltetett föl XIV. Lajos.

Meglátva Forvalt, kivel Franciaországban ismeretséget kötött, odafutott hozzá, s szívesen üdvözlé.

– Nem veszted-e el a tanácskozás folyamát? – kérdé Forval, hallva, hogy valamit már olvasnak.

– Ez megesik nálam nélkül is; most még csak arra hoznak törvényt, hogy az inasoknak hány tál ételt kell adni, vagy legfölebb arról, hogy mint lehetne az elszegényült embereket kényszeríteni a meggazdagulásra, hogy azután fizethetnék az adót. Majd ha a java jön, akkor helyre megyek.

– Jöjj tehát, mondd el nekem azalatt, kik itt a derék emberek, és kik nem azok. Hisz Erdélyben minden ember ismeri egymást. – (Forval csak most érkezett Erdélybe.)

– Az osztályozás nem megy olyan könnyen – szólt mosolyogva Bethlen. – Míg Erdélyből el nem mentem, s vagy egy, vagy más párt embere valék, addig tudtam, hogy aki az én pártomhoz tartozik, az mind becsületes ember, aki pedig az ellenpárton van, az mind semmirevaló; hanem amióta odajárván, elszoktam a ligák látogatásától, kezdem észrevenni, hogy biz itt jobbról is, balról is lehet az ember jó hazafi, vitéz ember, becsületes férfi; valamint mindennek ellenkezője; csak attól függ, hogy ki viszi eszesebben a dolgát. Hanem ha kívánod, elmondom pártnézeteiket. Te azután figyelhetsz rá, hogy melyik viszi keresztül a magáét. – Ez a büszke férfi itt jobbról a fejedelem mellett Bánfi Dénes, túl rajta amaz Béldi Pál. Mindkettő az ország legtekintélyesebb férfia, s mindkettő határozott ellensége az indítandó harcnak; ők egymásnak is ellenségeik, de ez egy elvben elválhatlanul összetartanak. Az egyik, Bánfi, a római császárral látszik összeköttetésben lenni, a másik a törökkel. E két férfi kezében van Erdély békessége. Szerintök Erdély legyen elég erős visszaverni mindenkit, aki határain erőszakkal betör; de legyen elég eszes, nem törni viszont a máséba. Most nézz azon kopasz homlokú férfiúra a fejedelem balján. Ez Teleki Mihály. Ez embernek esze az, mely ama két férfi hatalmával egyensúlyt bír tartani. A fejedelemnőnek közel rokona, miután a magyarországi nemzeti párt leveretett, az elbukott harcot itt akarja újrakezdeni. Szép leend elnézni az erő és ész küzdelmét e három férfi közt.

– S ha a békepárt talál győzni?

– Az a nemzet határozata lesz.

– És a fejedelem nem mondhat annak ellent?

– Barátom. Itt nem a versailles-i udvarban vagyunk, ahol ilyesmit szabad mondani: L’état, c’est moi! E férfiak itt mind egyenkint oly hatalmasak, mint a fejedelem maga; hatalmuk egyesülten áll a fejedelem körül; de próbáljon az a nemzet akarata ellen cselekedni, meglátandja, hogy egyedül marad; éppen úgy, mint maradnának ez urak egyenkint, ha ők tennének a nemzet határozatai ellen.

– Légy őszinte. Reméled-e, hogy a harci párt győzni fog?

– Ezúttal aligha. Még nem látok embert, akiért ez megtörténhessék. Az egész magyarországi párt közt nincs egy alak, aki a harcvágyó népnek ideálja lenne: a főnökök elvesztek, Rákóczi konvertált. Teleki tud pártokat megbuktatni, aláásni, de alkotni nem. Ő nem is katona, s oly helyre harcias ember kell. Ő hideg ész, s ott lángészre van szükség. Neki nincs missziója Magyarországért harcot kezdeni, neki csak érdekei vannak. Egyike a magyar főuraknak, ama fiatal bajusztalan ifjú amott, Thököly Imre – Teleki lyányát eljegyzé, hogy apját érdekeibe vonhassa. Meglásd, ő nem fogja ott végezni, ahol kezdte, őt csak egy eszme viszi: a hatalom – és a sors forgandó, s az ő eszközei különbözők.

Forvalnak nem tetszett a hideg biztatás. Eközben bevégezék az unalmas fölolvasást, s Bethlen helyére ült.

A fejedelem nagy kedvetlenül előadá az uraknak, hogy amiért összehívatta őket, azt majd Teleki Mihály uram szóval tudtokra adandja, s azzal kaftánjába burkolózva, trónja szegletébe húzta magát.

Teleki fölállt, megvárta, míg a népzúgás lassankint elcsendesedik, s egy nyugodt tekintetet vetve Bánfira, szóhoz kezdett. – Vitézlő karok és rendek! Tudvalevő dolog előttetek, amik legközelebb Magyarországon történtek. Ha nem tudnátok, csak szét kellene néznetek magatok körül, s látnátok e szomorú, kétségbeesés dúlta arcokat, mikkel gyülekezetünk megszaporodott. Magyarországi rokonaink azok: egykor nemzetünk virága, most annak hervadt levelei, miket a vihar messze földre elszórt. Ti nem tagadtátok meg rokonaitokat szerencsétlenségükben: megosztátok velük hajlékaitokat, falataitok felét, s osztoztatok könnyeikben. Oh, de nem irgalomkenyér és nem asszonykönny az, amiért ők hozzánk folyamodtak! – Te, Bocskai és te, Bethlen, kiknek arcképeik oly néma szemrehányással tekintenek le reánk, kiknek diadalmas zászlói portól belepve függnek a fejedelmi trón körül, miért nem támadhattok fel újra, új alakban, hogy e zászlókat felragadva fülébe dörghetnétek a tétovázó ivadéknak: a száműzöttek hazát kérnek tőletek! A hontalanoknak hazájukat vívjátok vissza!…

Teleki itt megállt, mintha közbeszólásokra várna; azonban még mindenki hallgatott, érezve, hogy ez csak retorika. Telekit e hallgatás emfatikus modorát változtatni kényszeríté…

– Ti hallgatással feleltek szavaimra. Ez alkalommal „qui tacet, negat”. Nem akarom hinni, hogy elhidegülés volna szívetekben, mely azokat nem engedi lángra gyúlni; ti tétováztok, s erőtöket számoljátok. De tudnotok kell, hogy nem egyedül leszünk, kik a síkon fogunk állani. Az elfoglalt templomok, a gályarabságra vitt lelkészek sorsa fegyverbe szólítá Európa minden reformált fejedelmeit. Maga a belga király, kit sorsunk legkevésbé érdekelhet, erővel szabadítá ki hitsorsosaink lelkipásztorait a nápolyi gályákról, s még Gusztáv Adolf kardja sem rozsdásodott meg hüvelyében. Sőt maguk a legkatolikusabb fejedelmek is, sőt még a Mahomed követői is ügyünk segítségére állanak készen. Íme a francia király, ez idő szerint Európa leghatalmasabb uralkodója, nemcsak saját országában, sőt Lengyelhonban is seregeket gyűjt segítségünkre, s ha kelleni fog, bizonyára a szultán sem kételkedendik a kényszerítve kötött békét kettészakítani, vagy ha azt nem tenné is, határszéli hadait könnyű lenne zsoldunkba fogadni. És most, midőn körös-körül hangzik a harckiáltás, midőn mindenki fegyvert fogott, mi fogjuk-e azt hüvelyben hagyni, kik leginkább tartozunk ezzel rokonainknak, tartozunk önmagunknak is. Ami rajtuk megesett tegnap, megeshetik holnap rajtunk, s akkor mely ország lesz az, mely bennünket befogadjon? Azért, hazámfiai, úgy hallgassátok meg a száműzöttek könyörgését, mintha helyükön magatok állanátok; mert, bizony, mondom nektek, hogy jöhet idő, mikor helyükön fogtok állani, s amilyen bírái lesztek ti őnekik, oly bírátok lesz tinektek a sors!…

Teleki szavait végezve, Bánfi Dénesen feledé szemeit, mintha előre tudná, hogy az fog neki legelsőbb felelni.

Bánfi fölemelkedék. Arcán meglátszott, hogy erőszakot akar tenni természetén, s hidegvérrel fog szólani.

– Vitézlő feleim – monda szokatlan csendes hangon. – A szerencsétlenek iránti rokonszenv s a régi ellenek iránti gyűlölet mind férfiakhoz illő szenvedély. De az országok életében a szenvedélyeknek nincsen játékuk. E helyen egyikünk sem rokon, sem barát, sem ellenség; egyedül hazafi, ki hidegen számít, mert a határozat egy ország sorsát fogja eldönteni, nem kérdezve azt, hogy hányan fognak sírni, hányan örülni felette… Az a kérdés, hogy Erdély életét kockára tegyük-e Magyarországért; hogy a mi vérünk föltámasztandja-e őt. – Ne hallgassunk szíveinkre, azok csak érzeni tudnak: gondolkozzék a fő. – Most béke van Erdélyországban, a nép kezd boldog lenni, a városok kiépülnek, a gyászruhák lassankint eltünedeznek, s a vérmezők felett megérik a kalász. Most úr a magyar Erdélyországon belől, nem zsarol rajta adót semmi idegen, semmi ellenség, semmi pártfogó; nem szól tanácskozásainkba senki. A szomszéd hatalmak csak védelemmel tartoznak nekünk anélkül, hogy mi hódolattal tartoznánk nekik. Gondolkodjatok rajta, midőn mindezt kockára tennétek. Ismét csatatérré alakulva akarjátok-e látni Erdélyt, hadsereggé jobbágyaitokat, s még kérdés: hogy győztes hadsereggé-e? És ha volna is elég haderőnk, ki lenne vezére? Bethlen és Bocskai szellemét egyikünk sem öröklé; sem én, sem Teleki Mihály uram. Kiben bízhatunk magunkon kívül? XIV. Lajos szeszélyében? Az ő politikáját egy pár szép szem is könnyen megváltoztathatja, s midőn legmélyebben benne leszünk a bajban, közbejöhet egy kis versailles-i intrika, s mi egyedül maradunk a csatatéren.

Forval bosszúsan köhintett közbe.

– Szobieszky pedig – folytatá Bánfi – nem fog a mi szép szemeinkért minden ok nélkül belekötni a császárba, mostani szövetségesébe, sem a szultán nem töri meg oly könnyen esküjét, mint Teleki Mihály uram – gondolná. Mi marad számunkra hátra? A kóbor tatárokat behívni Magyarországba? Bizonyára megköszönné a szegény magyar nép ezt a segítséget. A vitéz Zrínyi Miklós, aki minden magyarnak ideálja lehet, mondott erre egykor egy mesét, mely megérdemli, hogy a késő kor számára följegyeztessék: – A székelyt vitte az ördög a hátán; szembejön rá a szomszédja, s megszólítja: Hova, komé? – Visznek a pokolba – felel amaz. – Ejnye, az bizony gonosz állapot; szól erre a másik. – De még gonoszabb is lehetne, viszonz a góbé; ha tudniillik ő ülne az én hátamra, s sarkantyút ütne fel, és én vinném őtet. – Értsen belőle, aki akar. Én ugyan nemigen tudnék válogatni; melyiktől féljek jobban; az egyik ellenségeskedésétől vagy a másik barátságától? S mi fog következni e harcból? Ha győzünk a török által, lesz Erdély török basaság, ha legyőzetünk, leszünk osztrák provincia, míg most szabad ország vagyunk Isten kegyelméből. – Magyarország sorsa azonban mindenesetre javításra vár, s ezt én éppen úgy szívemen viselem, mint azok, kik karddal hiszik meggyógyíthatni a beteget. Ez úton nem boldogulunk. Mennyi vér kifolyott már, és semmi eredmény! Próbáljunk más utat; hát nem volna a magyarnak annyi szellemi ereje, hogy ha valakit fegyverével le nem győzhetett, lelki hatalmával győzze le? Hódítsátok meg meghódítóitokat! Ti, kik ész, tetterő, vagyon és férfiúi szépség dolgában a birodalom elsői vagytok, mért nem foglaljátok le azon legmagasabb helyeket, melyek benneteket megilletnek? Ha ti ott ülnétek, ahol Pázmány és Eszterházy ülnek, nem maradna üres szék Lobkowitz számára, melyre ő leüljön. Ha ti ahelyett, hogy itt-amott apró, eredménytelen csatákat vívtok, ésszel és befolyással harcolnátok, boldoggá tehetnétek az országot, s vérébe sem kerülne. Rajtatok áll előidézni Nagy Lajos korát, midőn az idegen fejedelem beleszeretett választott népébe, s magyarrá tudott válni, s a nemzet általa, s ő a nemzet által lett nagy és hatalmas. Ha tielőttetek a nemzet boldogsága az első, cseréljétek meg a szerepeket. Erdély rendei magokra vállalják kieszközleni a békét a császár és a nemzet között, visszaszerezni vagyonaitokat, rangjaitokat, s én leszek az első, aki erre segédkezet nyújtand – és bizonyára Teleki Mihály uram lesz a második. Ha azonban ez ajánlatunkat el nem fogadjátok, ám lássátok, mit cselekesztek. Ami azon jóslatot illeti, hogy ma nektek, holnap nekünk: arra nézve ne féltsétek ti Erdélyt. Én fogadom, hogy aki Erdély határain hódító karddal belép, legyen az akárki, itt megfelelő erőre fog találni; de azt is fogadom, hogy e haderő senki kérelmére idegen ország határain botor merészséggel át nem lépend soha.

– Tehát kegyelmednek Magyarország idegen föld, ugye? – kiálta föl egy gúnyos hang a tömeg közől.

Bánfi e közbeszólásra elveszté mérsékletét. Dühösen fordult azon szeglet felé, melyből a kérdés jött, s ott az összecsoportosult magyarországiak hidegen megvető tekinteteivel találkozva, elfeledkezék magáról, a világ elfordult vele, s kalpagját lecsapva, fölkiálta:

– Ti mondátok! Igenis! Idegen ország voltatok ránk nézve mindenha; még több: mostoha ország, és mi mostohagyermekek! Ti vétkeztetek mindig, és mi szenvedtünk miatta! Mi harcoltunk, és küzdelmeink gyümölcsét ti vesztegettétek el! A ti viszálkodástok háromszor döntötte sírba a hazát, Erdély háromszor támasztotta azt föl újra! Mi adtuk nektek a hősöket, ti adtátok nekünk az árulókat!…

Ez utóbbi szavait már ordítva kelle elkiáltania Bánfinak, hogy a nőttön növő zajból kihallassék. Nemsokára általános lett a fölkiáltás. A magyar urak fölugráltak székeikről, dühösen kiáltozva Bánfi ellen; s a komolyabb békepártiak aggódva csóválták fejeiket, Bánfinak e meggondolatlan kifejezése által a szenvedélyek terére löketni látva az ügyet.

Béldi fölállt, s többen, kik szerették volna helyreállítva látni a csendet, kiáltozák:

– Halljuk Béldit!

Ekkor egy fiatalember rontott át a korlátokon, s merész, nekihevült arccal Bánfival szemben megállt, kezével Teleki székére támaszkodva. Ez volt Thököly Imre.

– Szót kérek én is! – kiálta minden zajt túlcsengő hangon. – Jog és törvény szerint nekem is van szavam e sorompókon belől; ha ti Magyarországban megtagadjátok édesanyátokat, s korlátokat húztok Erdély és ő közötte, felelek szavaitokra én! Éppoly birtokos nemes Erdélyben, mint te, büszke kisisten itt, kinek apja szinte egyike volt azon hősöknek, kiknek nevében szidalmaztad az anyanemzetet!…

Béldi oda akart menni Thökölyhez, hogy lebeszélje a szólásról, azonban ekkor valaki hátulról megfogá kezét, s ő hátratekintve, megdöbbenéssel vevé észre vejét, Wesselényi Pált, ki egy szóra a mellékterembe hívta félre.

Béldi az előcsarnokba kilépett, mialatt Thököly rettentő szavai behangzák a teremet, túlharsogva a szűnni nem akaró zajt.

Az előcsarnokban egy lefátyolozott hölgy várt Béldire, ki, midőn leleplezte arcát, Béldi alig ismerte meg benne leányát, Zsófiát, Wesselényi Pál feleségét, annyira megváltozott, bú és eltörődés miatt. Szép szemei ki voltak sírva.

– Földönfutók vagyunk – zokogá Zsófia, atyja kebelére borulva. – Magyarországi jószágainkat elvevék, férjemet kiűzék várából, s halálra keresik.

Béldi elkomorodott. Lelkének rosszul esett e nem várt balhír. Benn Thököly lázító hangja dörgött, s Béldi már nem sietett vissza azt elnyomni.

– Maradjatok nálam – szólt elbúsult arccal. – Itt békében ellehettek, míg az ország sorsa megváltozik.

– Már késő – monda Wesselényi. – Én Boham gróf, frank generális zászlójához szegődtem közvitéznek.

– Te? Közvitéz! Wesselényi nádor ivadéka! S leányom hová leend?

– Ő nálad marad, és özvegy lesz mindaddig, míg Magyarország vissza nem lesz víva!

Ezt mondva, Zsófiát Béldi keblére fekteté az ifjú férj, megcsókolá homlokát, s könnytől száraz szemmel eltávozott.

Belül ordított a nép. Béldi zokogni látta leányát, s valami keserűt érze keblében keresztülhevülni; hasonlatost a keletkező bosszúhoz. Szinte jól kezdett neki esni, hogy ott benn harcot ordítanak, s azon fokon állott, hogy kardját kirántva, ő – a békepárt főnöke – az országgyűlésbe rohanjon, és fölordítson: Harc! Harc! És visszatorlás!

E pillanatban egy öreg, halálsápadt embert vezettek be az előcsarnok ajtaján az apródok; ki Béldit megismerve, odafordult hozzá, s reszketeg hangon megszólítá:

– Uram! Te vagy a székely nemzet generálisa, uzoni Béldi Pál?

– Igen. Mit akarsz tőlem?

– Én vagyok – hebegé el-elhaló szóval a beteg agg – Benfalva utolsó lakója. A többit mind kiölte a harc, az éhség, a döghalál. – Én maradtam utoljára. – Utánam üres marad a hely. – Érzem én is, hogy megoszlattatásom közelget. – Elhoztam, hogy kezedbe adjam, helységünk pecsétnyomóját – és harangját; – add át az országnak; – tétesse archívumába; – s írassa alájuk: „Ez volt Benfalva harangja és pecsétje, mely faluból az utolsó lakó is kihalt.”

Béldi csüggedten ejté le kardmarkolatáról kezét. Azután lefejté nyakáról leánya karjait, és monda neki:

– Eredj anyádhoz Bodolára, s tanuld sorsodat nemes lélekkel eltűrni.

Azzal elvéve a haldokló öreg kezéből a pecsétnyomót, visszasietett a terembe, ahol Thököly éppen akkor végzé el beszédét, irtóztató hatást gerjesztve mindenütt. A francia követek kezeit szorongaták.

Ekkor a tábla végén megállt Béldi, s a kezébe adott pecsétnyomót letevé az asztalra.

Őt mindenki becsülé, s látva, hogy szólni akar, elhallgatának.

– Íme – szól fölindult hangon. – Egy kipusztult falu – utolsó, haldokló lakója által – itt küldi az országnak hivatalos pecsétjét… Ily falu van Erdélyben elég, s idő jártával lehet több is. Éhség és háború elpusztíták országunk legszebb részeit… Urak, e pecsétnyomót ne feledjétek ki trófeumaitok jelképei közül.

E szavait csaknem suttogóan ejté ki Béldi, s mégis meghallák azt a terem minden szögleteiben, oly nagy vala a csend. Az emberek arcain borzadás futott végig.

– Künn az ajtó előtt valakit sírni hallok… – folytatá Béldi reszkető ajkakkal. – Az édes leányom ott, Wesselényi Pálné, kit hazájából elűztek, s ki zokogva veté magát, lábaimhoz, hogy sorsáért engedjem föléledni a visszatorlást… És én azt mondom tinektek: Sírjon leányom! Pusztuljon el ő, pusztuljak el én, ha kell, családommal együtt! De Erdélyt ne érje az átok; Erdélyben kívülem senki szeme se legyen nedves az én bánatom miatt. Én, ha mindenki beleegyezett is, ellene mondok a harcnak… Urak – e pecsétnyomót – s majd a többit is – el ne feledjétek diadalaitok jelei közé tenni.

Ezt mondva Béldi, leült; s már rég elhangzának szavai – a teremben mégis halotti csend uralkodott.

Teleki ez elhallgatást Béldi iránt támadt ellenszenvnek tulajdonítva, nagy bíztában fölállott, s a rendeket szavazásra szólítá. Ezúttal azonban rosszul tapinta a közérzület üterére, mert a rendek legnagyobb része, az utóbbi jelenettől áthatva, a békére szavazott. Ily nagy vala Béldi és Bánfi befolyása az országra még ekkor.

Teleki zavarodottan tekinte leendő vejére. Az keserű hangon dörmögé, öklét összeszorítva, könnyező szemekkel:

– Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo!

Az oszló sokaság között Forval és Bethlen Miklós ismét találkoztak egymással.

– Tehát vége azon reménynek, hogy Erdély fegyvert fogjon – szólt lehangoltan a francia.

– Sőt, most kezdődik a remény – viszonza ez, barátja vállára ütve. – Láttad ezt a fiút beszélni?

– Szépen beszélt.

– Nem az, hogy szépen beszélt, hanem ez lesz azon ember, akit ti kerestek.

– Magyar fejedelem?!

– Vagy földönfutó; ahogy a sors hozza.