XVII. Egy csókért egy halál

Béldi Pál Fehérvárról egyenesen Bodolára ment vissza. Az egész úton gyötörte azon eszme, melynek Teleki szavai új életet adtak.

Egy csók magában véve oly ártatlan. De hogyha más is tudja, más is észrevette? Ez csak a pólusa a gyanúnak, mely körül a lélek egy egész pokolvilágot bekereng, találgatva, mi történt előtte, mi történt utána. – Más is tud róla! – A férj azt hivé, hogy egy csók, melyről senki sem tud semmit, nem ejtett csorbát neje erényén – s íme, mások is beszélnek róla. Talán többről is? Tán, míg a férj jó helyre hiszi letéve becsületét, a világ rég a sárban hurcolja azt hahotázva, s e gúnyhahotának csak most jutott legelső hangja annak fülébe, aki azáltal halálosan van sértve. És ez leggyűlöltebb ellensége miatt…

Az éjszaka is beállt. A lovak kifáradtak. Béldi nem engedett megpihenni sehol, új lovakat váltott. Csak tovább, tovább! – Minél hamarább otthon lehessen. Szeme közé tekinthessen azon nőnek, aki őt így meggyalázta, és még ki tudja hogy. – De hát elég-e az: egy asszonyt sírni vagy meghalni látni, midőn férfi is van, akin bosszút lehet állni? Egy férfi, aki mindig ellensége volt, azon időtől kezdve, midőn Bethlen Gábornál apródok voltak, s ki még e legfájóbb részét is fölkereste szívének, hogy sértő kézzel nyúljon hozzá.

– Fordulj vissza! – kiálta a kocsisra. – Tarts Kolozsvár felé.

A vén cseléd megcsóválta fejét, egy mellékúton félretért, s az éjszakai kóborlásban úgy eltévesztette az utat, hogy egyszer kénytelen volt urának megvallani, miszerint nem tudja, merre jár.

Béldi reszketett nyugtalan érzelmek miatt. Körültekintve az úttól nem messze gyertyavilágot látott meg, s kedvetlenül parancsolá, hogy arra tartsanak.

Egy magános mezei lak volt ez, melynek udvarára midőn behajtatott Béldi, a komondorok ugatására megjelenő háziúrban az öreg Gyergyai Ádámot ismeré meg, egyikét legszívesebb ismerőinek, ki amint meglátta Béldit, sietett ölelésére, s magánkívül volt örömében.

– Hozott isten, édes öcsém – szólt innen is, túl is megcsókolva vendégét a jó öreg –, nem is kérdem, mi jó szerencse vezérlett hozzám.

– Az igazat megvallva: eltévedtem. Kolozsvár felé tarték. Még az éjjel odább megyek, csak lovaimat pihentetem ki, ha megengeded.

– Mi sürgetős dolgod van ott?

– Egy izenet – szólt Béldi kitérőleg.

– Ha csak izenet, úgy mit sietsz magad? Megírhatod levélben, s egy lovas legényem menten elviszi, te pedig itt maradsz.

– Igazad van – szólt Béldi, meggondolva magát –, jobb is lesz, ha levélben írom meg. S azzal írószereket kérve, leült, és írt Bánfinak. Az írás higgasztani szokta a gondolatokat, úgyhogy a levél meglehetős mérsékelt hangon ütött ki, tudtára adva Bánfinak, hogy őt Béldi bizonyos férfias ügy elintézése végett kihívja Szamosújvárra. Béldi lepecsételé a levelet, s átadta Gyergyainak, megkérve, hogy legyen szíves azt elküldeni.

– Bánfinak írsz, öcsém? – szólt ez, meglátva a levél címét. – Hisz nemrég beszélhettél vele, mi sürgetős ügyetek van együtt?

– Emlékezel, bátya – szólt Béldi –, midőn Rákóczi György lovagjátékai alkalmával engemet és Bánfit együtt vívni láttál?…

– Nagyon jól. Minden egyéb bajnokot leküzdtetek, csak egymással nem bírtatok.

– Akkor azt mondád, hogy szeretnéd látni, ha komolyan menne, melyikünk verné le a másikat…

– Arra is emlékezem.

– No, hát – meg fogod látni.

Gyergyai szemébe néze Béldinek.

– Öcsém, én nem tudom, mit tartalmaz e levél; de arcodon látom, hogy mit gondolsz te. Még az apámtól hallottam, hogy amely levelet haragunkban írunk, sohase küldjük el aznap, hanem tegyük vánkosunk alá, s aluggyunk egyet rajta. A tanács nem rossz, fogadd meg, és küldd el leveledet holnap, mert én ma el nem küldöm.

Béldi hajlott az öreg tanácsára; a levelet feje alá tevé, lefeküdt, elaludt, és álmodott. Nejét és gyermekeit látta, közöttük volt, örült nekik, s csak előálló szekerének zörgése költé föl álmából késő reggel. A legelső, ami kezébe akadt, Bánfihoz írt levele volt. Föltöré, és újra elolvasá – s nagyon elszégyenlé magát, hogy azt ő írta. – Hol volt az eszed, Béldi? – kérdé magától mosolyogva; s azzal összetépte a levelet, és a tűzbe hajítá. Hogy kinevettek volna miatta! – gondolá magában. Egy szerelemféltő vén bolond, akinek öregségére jut eszébe gyermekei anyját félteni egy csók miatt, mely ittasan volt adva, s akaratlanul elfogadva! Milyen szarvat adott volna Bánfinak maga ellen, ha tudatá vele, hogy feleségét félti tőle.

– Menjünk csak Bodolára – mondá nagy szelíden belépő csatlósának, s azzal elbúcsúzék házigazdájától.

– Hát elküldendő leveled? – kérdé Gyergyai aggódva.

– Már elküldtem – a kandallóba – viszonza mosolyogva Béldi, s egészen más érzelmekkel folytatá útját, mint aminőkkel megkezdé.

Lám, az ember bor nélkül is lehet ittas.

Bodolára érve, már messziről észrevevé a vár fokán ráleső családját, kik, amint hintaját megismerék, lefutottak elé. Mire a vár alá ért, mind a parkban találta őket, nejét, gyermekeit, kik örömrepesve kapaszkodtak föl nyakába, s kiket ő egyenkint összevissza csókolt; legforróbban a kedves, őszintén mosolygó nőt, kinek látásával nem győzött betelni. Szemeit ragyogóbbaknak, orcáját mosolygóbbnak, ajkait édesebbeknek találta, mint valaha.

– Milyen bolond az ember – gondolá magában Béldi –, mikor nem látja nejét, minden rosszat képes róla föltenni, s ha szemei előtt van, semmi sem jut róla eszébe.

Ez örömében észre sem vevé, hogy egy idegen is van családja között; de nagy hamar sietett az figyelmét magára vonni. Egy szép, délceg török ifjú volt az, nyílt, nemes tekintet, magyarhoz hasonló.

– Engem észre sem vesz kegyelmed, vagy tán meg sem ismer? – szólt Béldi Pál elé lépve az ifjú.

Béldi rátekinte, s úgy látszott, hogy ismerősöknek találja vonásait, de nevét nem meri ráfogni, mire kisebbik leánya, Aranka, ki enyelgve csüggött apja karján, gyermekes nevetéssel monda:

– Nem ismersz többé Feriz bégre, apám? Látod, én mindjárt ráismertem.

Béldi szívesen üdvözölve nyújtá kezét az ifjúnak, kinek megférfiasult vonásain nemes komolyság honolt.

– Apám küldte hozzád sürgetős izenettel – monda Béldinek –, ha nem jössz, éppen utánad mentem volna. Ha családi örömeid végezted, szólíts, mert küldetésem sietséges.

Béldit meglepte az ifjú komoly hangja, s amint várába ért, rögtön különszobájába hívá, ahol az ifjú bég egy sárga pecséttel leragasztott s zsinórokkal átkötött tekercset adott át neki, melyet fölszakasztva, e szavakat olvasá belőle Béldi:

„Üdv és az ég oltalma rád és családodra. – Erdély sorsa veszélyben forog. A nagyúr föl van háborodva a harc miatt, melyet Bánfi Dénes a váradi basával folytat; azt is mondják, hogy e főúr a római császárral levelez; rajta légy, hogy Bánfit korlátozza az ország; te még hatalommal bírsz. Ha a fejedelem nem fog vele bírni, s parancsolni nem tud, a szultán megesküvék, hogy mind a kettőt elűzi az országból, s egy basára fogja Erdély kormányzását bízni. A váradi és temesvári basák, a határvidéki fejedelmek és a tatár kán parancsot kaptak készen állani, hogy az első intésre minden oldalról Erdélyre rontsanak. Vessetek zabolát azon főúr szájába, mert a halál függ fejetek fölött egy pókfonálnál vékonyabb szálon. Jó barátod, Kucsuk basa.”

Béldi arca elsötétült e sorok olvastára. Hiába verte hát ki fejéből Bánfi Dénes nevét, e levél újra oly gyűlöletes alakban tüntette őt föl lelke előtt.

Összehajtogatá a levelet, s a komoly ifjúnak néhány szóval megmondá válaszát.

– Add tudtul apádnak, hogy az érintett ügyet meg fogjuk előzni, az intést köszönöm.

Ezzel Feriz bég elhagyá Bodolavárt. Béldi egyedül maradt szobájában, feszült gondolatokkal járva alá s föl, s lelkében törődve afölött, mi módon lehetne a veszélynek elejét venni. Nem talált ki semmit. Bánfi büszkeségétől nem lehete azt várni, hogy a basa elől hátráljon, kivált győzelme után és igazságos ügyében. És mégis, a haza javáért el kelle hallgatni az igazságos ügynek.

E töprenkedés alatt észre sem vevé, hogy valaki kívülről kopogtat ajtaján, ki is, midőn a harmadik ízbeni kopogásra sem kapna választ, megnyitá az ajtót, s amint Béldi gondolataiból fölrezzenve odatekinte – Teleki Mihályt látá maga előtt.

Béldi annyira megütődött, őt megpillantva, hogy szóhoz sem tudott jőni.

– Kegyelmed csodálkozni látszik jöttömön – szólt Teleki, észrevéve Béldi megdöbbenését –, hogy alig egynapi távollét után ily hosszú utat tevék kegyelmeddel viszont találkozhatni. Azóta nagy változások történtek. Erdélyt veszedelem fenyegeti, melynek sietve kell elejét venni.

– Tudom – szólt Béldi, s a Kucsuk basa által írt levelet – az aláírást eltakarva – elolvastatá Telekivel.

– Istenemre – szólt a miniszter –, kegyelmed még azt is tudja, amit én nem tudok. Amit e tárgyról mondani akarok, az oly titok, melyet még a falaknak sem szabad hallaniok.

– Értem – szólt Béldi, s azzal csatlósainak meghagyá, hogy még a külső tornácra se engedjenek belépni senkit, s ablakai elé fegyveres őröket állított, s azonfölül függönyeit is leereszteté. Csupán egy szőnyegajtó volt még a háttérben, mely egy magánfolyosón keresztül, minőket több magyar úri házaknál lehete találni azon időben, felesége hálószobájába vezetett. Béldi elővigyázatból még azon ajtót is bekulcsolá.

– Eléggé biztosítva látja-e magát kegyelmed? – kérdé erre Telekitől.

– Még egyet. Fogadja kegyelmed becsületszavára, hogy ha azt, amit tudtára adandok, nem helyeslendi, legalább titokban fogja tartani.

– Fogadom – szólt Béldi, feszülten várva a kifejlődést.

Erre Teleki egy sokszorosan összehajtogatott pergament vőn elő, s azt kibontva, Béldi Pál szemei elé tartá, de úgy, hogy kezéből ki nem adta.

A Bánfi ellen írott liga volt az, a fejedelem által aláírva és megpecsételve.

Béldi arca mind sötétebbre vált, amint a ligát olvasá, s azzal arcát félrefordítva, undorodva tolta el magától az iratot.

– Ez rossz munka, uram…

Teleki készülve volt ily feleletre, s elővéve ismeretes szofisztikáját, szólt:

– Béldi! Itt a szűkkeblű észleléssel föl kell hagynunk. Itt a cél forog kérdésben, nem az eszköz, s ez eszköz csak azért legrosszabb, mert legutolsó; de legjobb azért, mert nincs egyéb. Ha valaki oly törvényellenes hatalmat szerzett magának a hazában, hogy a törvény karja nem elég erős többé őt ítélőszéke elé vonhatni, az magának tulajdonítsa, ha a státus kénytelen ellene összeesküdni. Akit el nem érhet a bakó pallosa, annak megjelenik a brávó tőre! Bánfi Dénes a törvényeken kívül helyezé magát, midőn a fejedelem parancsait megvetette, midőn önhatalmából harcot kezdett. Ily esetben, midőn a nyilvános törvénynek nincsen tekintélye többé, a következés természetes: hogy titkos törvényt kényszeríttetünk kötni. Ha engem sért meg valaki, s a törvény nem tud elégtételt adni fölötte, nekem van fegyverem, s ott lövöm le, ahol kapom. Ha az országot sérti meg valaki, s büntetni nem lehet, az országnak van jus ligatuma, s ott fogatja el, ahol kapja. Ezt kívánja a közjó, erre kényszerít a közveszély!

– Az Isten keze szabad velünk – viszonzá Béldi –, ha el akarja veszíteni hazánkat, meghajtjuk előtte fejünket, s meghalunk nyugodt lélekkel, meghalunk szabadságunk védelmében. De minmagunk ne emeljük ős jogaink megrontására kezeinket soha, inkább tűrjük a bajt, mely e szabadságból ered, mintsem annak gyökerébe vágjuk a fejszét. Inkább hagyjunk jőni az országra harcot, háborút, mint összeesküvést a törvények ellen. Amaz csak a nemzet vérét ontja ki, ez megöli annak lelkét. Én ezen kötést rosszallom, és ellene leszek.

Teleki Mihály e szavakra felkelt székéről, s térdre esve Béldi Pál előtt, s kezét égre emelve, e szókat mondá:

– Esküszöm az élő mindenható Istenre, aki lelkem üdvösségét úgy adja meg, éltemet, feleségemet, gyermekeimet úgy boldogítsa, amint én kegyelmed igaz, tökéletes barátja vagyok, s minthogy tudom Bánfi Dénes minden törekvését, hogy kegyelmedet egész házával együtt el akarja veszteni, azért jelentem meg kegyelmednek, hogy ha a maga életét, feleségének, gyermekeinek megmaradásokat szereti, előzze meg a magára következő veszedelmet, s írja alá a ligát! Én amit csak tudtam a kegyelmed és a haza megmentésére, saját veszedelmemmel sem gondolva, kimondám: én mentem a lelkemet az Isten előtt.

Béldi nyugodt méltósággal fordult a tanácsúrhoz, s szilárd meggyőződés hangján mondá:

– Fiat justitia, pereat mundus. (Legyen igazság, vesszen a világ.)

Néhány pillanattal később, hogy Teleki Bodolavárra érkezék, egy lovas hajdút látunk a várudvarra ügetni; András volt az, Apafinénak még mindig leghívebb cselédje, ki Béldiné után tudakozódva, annak egy levelet kézbesíte a fejedelemasszonytól, szóval is elmondva, hogy az annyival inkább sürgetős, minthogy Teleki hintaját megismerte az udvaron, melyet neki meg kellett volna előznie.

Béldiné felszakítva e levelet, e szavakat olvasá benne:

„Barátném. Teleki Mihály férjedhez utazott. Célja Bánfi Dénest Béldi kezei által veszteni el titkos szövetség útján. A főurak összeesküdtek, hogy a törvényeket megcsorbítsák. Szerencsére csaknem mindenkinek van neje, s a nők szívéből még nem haltak ki a jobb érzések; én mindegyiket felszólítám, hogy férjeiket őrizzék meg Teleki Mihály ármányaitól. Óhajtom, hogy kegyelmednél találjak legnagyobb sükerre. Béldi legelső, aki ha a ligába beleegyezett, a többi követni fogja: de ő legbecsületesebb ember és legjobb férj. Számolok erődre. Mindent elkövess. – Barátnéd Bornemissza Anna.”

Béldiné e levelet olvasva, csaknem összeroskadt. Teleki már szinte félóra óta beszélt férjével, s a cselédek hírül adák, hogy még a tornácról is eltávolított mindenkit. A nő lelke egyszerre megérte mindent. Megijedt. Talán már minden késő? Férjéhez nem lehete férkőznie; mit tegyen? Ekkor eszébe jutott a magánfolyosó, mely hálószobájából férje szobájába vezetett, s anélkül, hogy ijedelmén kívül egyébre hallgatna, hirtelen átfutott e folyosón, s a szőnyegajtóhoz érve, megállt hallgatózni. Egyedül Teleki szavát hallá, mely mindig indulatosabban, néha kitörőleg hangzott elő. Átnézett a kulcslyukon, s meglátta, mint térdel Teleki férje előtt, s kezét égre emelve, igyekszik őt esküvéseivel rábeszélni.

Béldiné megrémült e látmányra: miért térdelhet e büszke, hatalmas ember Béldi előtt? Mit esküszik oly szenvedélyesen? Egyszerre megüté füleit Bánfi neve; erre a nő elszörnyedt, elsápadt, s azon pillanatban, midőn Béldi azt felelé: legyen igazság, és vesszen a világ: a nő nem értve a latin szavakat, azt hivé, hogy férje beleegyezett, s kétségbeesetten megragadá az ajtó kilincsét, s ahogy az nem nyílt ki, megrázta azt vad erővel, indulatosan kiáltva:

– Férjem! Szerelmes uram! Szívem uram! Ne adj hitelt Teleki szavának, mert el akar téged is veszteni!

A férfiak fölijedtek a sikoltásra, s Béldi felkelve helyéről, bosszúsan ment az ajtóhoz, s azt kinyitva, haragosan kiálta nejére:

– Eredj dolgodra, ha asszony vagy!

Béldiné elveszté lélekjelenlétét, az ijedség nem engedé őt gondolkozni. Azon eszme, hogy férje bele talál egyezni Teleki céljaiba, megfosztá őt helyzetének felfoghatásától.

Nem gondolt arra, hogy a legjobb férj is szégyenleni fogná, ha az nyilvánosan bebizonyulna rá, hogy neje által kényszeríttetni hagyná magát, s csakhogy az ellenkezőt bebizonyítsa, kész lehet saját meggyőződését elhagyni, melyet követett volna, ha nem erőszakoltatik rá.

Ehelyett Béldiné kitörő hevességgel rontott a szobába, s férje lábaihoz rogyva, annak térdeit erőszakos vonaglással karolta át, s szenvedélytől dúlt hangon kiálta:

– Szívem, édes uram! A hatalmas Istenért! Ne higgy ennek az embernek. Ne hagyd magad rávétetni általa, hogy az ártatlan vére a te fejedre szálljon! Te igaz ember voltál mindenkor, te nem lehetsz bakó!

– Asszony, őrült dolgokat beszélsz.

– Oh, én tudom, mit beszélek. Én láttam őt előtted térdepelni. Aki istent hisz, nem térdepel ember előtt. Ő Bánfi Dénest akarja általad elejteni; jaj nekünk, ha ezt megteszed: mert ha ő lesz az első, te léssz a második!

Teleki fölfedezve látván titkát, haragba jött, s indulatosan kiálta közbe:

– Ha az én nőm tenné ezt velem, kiverném szemeit agyából! Mikor valaki az én megmentésemre valami jó dolgot mondana, megköszönném inkább neki, mint hogy a feleségemtől ilyen szégyent hagynék rajta elkövetni.

Béldi bosszúsan kiálta nejére, hogy tüstént távozzék előle.

– Itt vagyok, ha megölsz is, ám lássad, itt életről és halálról van szó, itt családod nyugalma van kockára téve, s ahhoz nekem is van szavam, nekem is van jogom, én kérlek, én kényszerítelek! Én nem javallom Bánfi elleni dolgodat.

Béldi szégyenlé e férfiúi fensőbbsége elleni megtámadást, s alig bírta magát többé mérsékleni; s midőn neje Bánfi nevét kimondá, összerázkódott, mintha kígyó csípte volna meg.

Teleki észrevevé e név hatását, s gúnyos célzással közbeszólt

– Úgy látszik, hogy a nők könnyebben meg tudnak bocsátani némely dolgokat, mint a férjek…

Béldi lelkén, mint a villám nyilallt keresztül az éles célzat. Eszébe jutott a csók.

Elsápadt arccal, szótlanul megfogá neje karját, s anélkül, hogy annak sírásában egyebet találna a féltése dühét szító leheleténél, kihurcolá őt a szőnyegajtón, s azon kizárta.

A nő ott maradt a küszöbön, hevesen zokogva, s fennhangon átkozva a tanácsurat, s öklével verve a bezárt ajtót.

Béldi holthalaványan ült le asztalához, s fogait összeszorítva, monda lihegő hangon Telekinek:

– Hol van azon irat?

Teleki elébe tevé a pergament az asztalra.

Béldi szótlanul vevé írótollát, s nevét kemény vonásokkal odaírta Apafi Mihályé alá.

Teleki diadalmasan mosolygott.

Amint ez megtörtént, mégis egy vádló döbbenés ütődött Béldi lelkébe. Kezét az írásra téve, komoly arccal fordult Telekihez. – Hanem azt kikötöm – szólt rekedt, tompa hangon –, hogyha Bánfi elfogatik, s magát fegyverrel nem védelmezi, a törvény rendes útján jog és igazság szolgáltassék neki.

– Úgy lesz minden, úgy lesz – szólt a tanácsúr engedelmesen, s nyúlt az írás felé.

Béldi kezébe fogta azt, s nem adta oda.

– Uram! Ígérd meg azt, hogy Bánfit nem akarjátok alattomban megölni, hanem ha el leend fogva, rendes törvényszék előtt, szokott alkotmányos módon le hagyjátok folyni perét. Ha erről nem biztosítasz, akkor kettészakítom az írást, s a fejedelem nevével és a magaméval együtt a tűzbe hajítom.

– Biztosítlak, én szavamra mondom – ígéré a tanácsúr, magában mosolyogva az emberen, ki gyönge addig, amíg áll, s csak akkor készül erős lenni, mikor már elesett.

Az aláírt ligával még aznap elment Teleki Csáky Lászlóhoz; onnan Hallerhoz, onnan a Bethlenekhez; Béldi nevét látva, mind aláírták azt, mert Bánfi Dénest mindnyájan gyűlölik vala.

Az asszonyok minden háznál összevesztek férjeikkel, s Telekinek mindenütt spektákulumokat csináltak, hanem azért a liga létrejött.

Így ásta Erdély önmaga alá a sírt.