XVIII. A feleség és az odaliszk

Bánfiné ama kínos jelenet óta nem találkozott férjével. A sors úgy hozta, hogy Bánfinak szüntelen távol kellett lennie; alig jött meg a gyulafehérvári gyűlésről, már Somlyóra hítták, ahol seregei állottak, farkasszemet nézve a törökkel. Azon néhány óráig, melyet házában tölte, neje elzárkózott előle; egyébiránt az udvari cselédség sem látta őt soha. Ki sem járt szobájából, és senkit sem fogadott el…

Egy napon Koppándon lakó Vitéz Gábor uramnak fia születvén, a nemesúr nem tudva semmit a Bánfi és neje közti feszültségről, mindkettőt külön meghívá a keresztelőre komáknak.

Ily meghívást el nem fogadni lehetetlen. A határozott napon Bánfi Somlyóról, Bánfiné Bonchidáról Koppándra hajtatva, a keresztelős háznál találkozának, egészen tudtokon kívül.

Az első látásra visszadöbbentek egymástól. A hajlam rég kereste e találkozást, de a büszkeség mindig tiltá, s míg egyik érzelem örült, addig a másik bosszankodott a véletlenen.

Egyiket sem lehetett azonban mutatniok.

A baráti kör előtt úgy kellett viselniök magukat, hogy arcaikon senki észre ne vehesse, miszerint e találkozás náluk nem mindennapi dolog.

Az ünnepély és lakoma végeztével, mely késő éjszakára lőn befejezve, Vitéz Gábor uramnak gondja volt rá, hogy minden vendégét illő kényelemmel elhelyeztesse. A nők férjeikkel, a fiatal leányok egy külön terembe, az ifjak a vadászszobába voltak elszállásoltatva. Bánfi Dénesék számára a külön kertilak készíttetett el, mely elkülönítve az udvari zajtól, legnyugalmasabbnak ígérkezett. A házigazda kitüntető kedveskedésből szállítá őket ide.

Már ekkor oly régóta nem aludtak egy fedél alatt.

Ennyi ismerős előtt nem lehetett nekik haragot mutatniok, s kénytelenek voltak elfogadni az ajánlott szállást a szíveskedő házigazdától, ki saját maga kísérte őket odáig, kedélyesen tréfálózva velük; s ott számos jóéjszaka-kívánás után magokra hagyá.

Két egymásba nyíló csendes kis szoba volt, melybe Bánfiék vezettetének. Oly nyugalmas, otthonias tekintetű szobácskák. Az egyikben vidor tűz pattogott magasra fölrakva a kandallóban, s a szögletben hosszú falióra ketyegett csendesen. Az ágymennyezet brokátfüggönyei mögött, mik félig szét voltak vonva, oly nyugalmasan kínálkoztak a hófehér duzzadozó párnák, melyek fölrakott halmazára két kis piros szalagos vánkoska volt téve.

A másik szoba, félig a kandalló tüzétől megvilágítva, egy kerevetet engede látni, medvebőrrel beterítve, egyetlen szarvasbőr vánkossal. Hihetőleg arra nem is számítottak, hogy ott is aluggyék valaki.

Bánfi szomorúan tekinte nejére. Most látta még csak, minő kincset bírt e szép és nemes vonásokban, midőn azokhoz nem volt szabad többé közelítenie.

A nő szelíden, búsan, szemeit lesütve állt Bánfi előtt. Az ő szívében is annyi áruló indulat szólt férje mellett; a büszkeség, a sértett női erény, ez a hajthatatlan bíró, már szinte ingadozni kezdett. A nemes kebelben nem gyűlölet váltja föl a szerelmet, hanem fájdalom.

Bánfi közelebb lépett hozzá, és neje keze után nyúlva, azt megszorítá. Érzé, hogy az reszket, de azt is érzé, hogy az vissza nem szorítja.

Még többet merészelt: magához ölelte gyöngéden, megcsókolá homlokát, aztán arcát és ajkait. A nő engedte tenni, de nem viszonzá. Pedig ha föltekintett volna férje szemeibe, a bánat két legőszintébb könnyét látta volna azokban ragyogni.

Bánfi szótlanul, sóhajtva ült le egy karszékbe, Margit kezét kezében tartogatva, s csak egy nyájas szó kellett volna nejétől, hogy annak lábaihoz omoljon, s sírjon előtte, mint egy bűnbánó gyermek.

Bánfiné ehelyett önmegtagadó szenvelgéssel kérdé férjétől: – Kíván kegyelmed e szobában maradni, s hogy én menjek át a másikba?

Bánfit fájdalmasan érinté e szavak hidegsége. Nagy melle reszketeg sóhajtól emelkedett, szemei bánatosan tekintének Margit mosolytalan arcának elzárt paradicsomára. Fölkelt a székből szomorúan, ajkaihoz voná neje kezét, s alig hallhatóan suttogva: „Jó éjt”, ingadozó léptekkel a mellékkamarába eltávozott, behúzva maga után a kettőjük szobáit elzáró ajtót.

Bánfiné vetkőzni készült, s amint magányos fekhelyére tekinte, valami fájdalmas érzés állta el szívét, zokogva veté magát vánkosára, s mintha nem nyughatna ottan keble háborgásától, fölkelt ismét, egy széket vont a kandallóhoz, s oda leülve, arcát tenyerébe hajtá, s e helyzetben maradt, mélázva, ábrándozva, álmodozva.

Lehet-e annál nagyobb fájdalom, mint mikor a szív küzd önérzelmei ellen? Mikor a nő meggyőződött arról, hogy szerelme ideálja, kit istene után imádott, nem egyéb mindennapi embernél? S annak, ki őt oly nemesen szerette, csak megvetésére érdemes? És mégsem tudja őt nem szeretni! Érzi, hogy gyűlölnie kell, s nem tud megválni tőle. Tudja hogy nem élhet vele többé, és érzi, hogy nem élhet nála nélkül – és szeretne érte meghalhatni – és az alkalom nem jön a meghalásra.

Csak egy be nem zárt ajtó választja el őt tőle. Alig vannak néhány lépésnyire egymástól. E távolság milyen kevés, és mégis milyen sok! Hallhatja sóhajtásait; annak sem jön álom szemeire, hozzá ily közel, kit oly keserűen megbántott. Minő boldogság volna e néhány lépésnyi közt elhárítani, pihenni egymás keblén, felelni egymás sóhajára. De a megbocsátás lehetetlen; a szív ugyanazon pillanatban óhajt és iszonyodik, szeret és utál!

Miért nem lehet elfeledni azt, ami már egyszer tudva van?

Miért nem lehet azt tenni, hogy ne fájjon az, ami fáj?

A nő gondolkozott, álmadozott.

Úgy tetszék, mintha álmában beszélne férjével.

– Te magad mondád, hogy váljunk el, mikor még szeretjük egymást, mikor még szíveink vérzeni fognak egymásról leszakadva. Miért nem teszed tehát? Miért sóhajtasz, ha látsz? Miért csókolsz meg? E sóhaj, e csók nekem fáj, szívemet bántja. Váljunk el. Te akarod.

A kandallóban parázzsá égett a tűz, a vereslő zsarátnak fölött alig táncolt még egy halavány el-elváló lánglobogvány, mint a kiégett szenvedély utolsó gondolatja. A szoba körös-körül mindjobban elsötétült, a parázs fényében csak a búsongó nő alakja volt megvilágítva, tenyerébe hajtott fővel, mint egy a sírok fölött gyászoló márványszobor.

Egyszerre, az éj és a gondolatok csendjében úgy tetszék, mintha a folyosó felőli ajtó előtt, melyen bejöttek, halk csoszogás és suttogás hangjai közelednének.

Bánfiné hallotta azokat, de úgy volt, mint ki előálmát alussza; hall, de nem figyel arra, amit hallott: tudja, hogy mi történik körüle, de nem gondolkozik róla.

A suttogás az ablak előtt is kezde ismétlődni, s úgy tetszék, mintha abba itt-ott halk kardcsörrenés is vegyülne. A nő azt hivé félálmában, hogy fölkelt, és az ajtót bereteszelé. Csak álomképzelődés volt ez; az ajtó nyitva maradt.

Ekkor valaki a kilincshez ért, s a nyikorgás hangjára Bánfiné azt álmodá, hogy férje lépett ki hozzá, s engesztelő hangon beszélve könyörög. Az álmodó kimondhatlan iszonyatot érze, amint ez alak mágneses gőzkörébe lépett. – Váljunk el, Bánfi! Akará a nő mondani, de a szó megfagyott ajkain. Ekkor az álomalak suttogva monda: „Én nem vagyok Bánfi, hanem a bakó!”, s kezével megfogta a nő kezét.

Bánfiné ijedten sikolta föl e hideg érintésre, s fölébredett.

Két férfi állt előtte kivont kardokkal.

A nő borzadva tekinte szemeik közé.

Mindkettő ismerős volt előtte. Az egyik volt Kornis Gáspár marosszéki főkapitány, a másik Daczó János csíki főkapitány, kik most fenyegető arccal álltak előtte, meztelen kardjaik hegyét a nő mellének szegezve.

– Egy hangot se, asszonyom – szólt fenyegetve Daczó. – Hol van Bánfi?

Az előálmából fölriadt nő még alig bírt különbséget tenni ébrenléte tárgyai között, s rémültében megbénult lelke nem hagyta szóhoz jutni.

Egyszerre azonban észrevevé az ajtón keresztül a folyosót elállott fegyveres népet, s hirtelen magához látszott térni lélekjelenléte. Eszméi utolérték a fenyegető perc jelentőségét, s amely pillanatban Daczó újra fogcsikorgatva kérdé tőle, hol van Bánfi, a nő egyszerre fölugrott székéből, s gyorsabban a kimondott szónál, azon ajtóig futott, mely férje kamráját elzárta, s a kulcsot hirtelen ráfordítva, minden erejéből kiálta:

– Bánfi! Mentsd meg magad. Életedre törnek!

Daczó odarohant, hogy befogja a nő száját, s a kulcsot elragadja tőle.

Bánfiné azonban ritka lélekjelenléttel a kezében levő kulcsot hirtelen a kandalló tüzébe vetve sikolta:

– Fuss, Bánfi! Ellenségeid vannak itt.

Daczó ki akarta kapni a tűzből a kulcsot, s kegyetlenül megégette kezét, erre sokszoros dühében a kiáltozó asszonyra rohant kivont karddal, hogy keresztüldöfje, azonban Kornis visszatartá kezénél fogva.

– Csendesen, uram. Nekünk a nőt megölni nincs utasításul adva, s az nem is volna hozzánk illő tett: siessünk inkább az ajtót betörni.

Erre mindketten az ajtónak feszíték vállaikat. Daczó káromolva kiáltoza valamennyi ördögöt, míg Bánfiné térden állva imádkozott Istenhez, hogy férjét engedje megmenekülni.

Bánfi szinte azon percben szunnyadt el, melyben felesége. Neki is gyötrő álma volt. Börtönben hivé magát, s azon pillanatban, midőn Margit fölsikoltott, ijedten ugrék föl, s minden gondolkozás nélkül fölszakítva a mulatólak ablakát, a kertbe kiszökött.

Hirtelen széttekinte. A ház minden oldalról körül volt véve fegyveres székelyektől, a kert hátulját egy széles árok zárta el, tele megzöldült esővízzel. Egy csomóban négy vagy öt csatlós állt a gyalog tömegek közt, fölnyergelt paripákkal, mikről a kapitányok szállottak le.

Nem volt gondolkodásra való idő. Bánfi a sötétségben hirtelen odafutott a csatlósok közé, s egyet közülök ököllel főbeütve, hogy orrát, száját elborította a vér, annak paripájára fölszökött, s a kengyelvasat a ló oldalába vágta.

A csatlós ordítására, ki a ló alá esve nem szűnt meg annak kötőfékét kezében tartani, odarohantak a körül lézengő székelyek vad kiáltozással.

Bánfinak hirtelen eszébe jutott a nyeregkápába nyúlni, ahonnan sohasem szoktak hiányzani a pisztolyok, amint azoknak agyát kezeiben érzé, hirtelen a kétfelől elébe tolakodó tömegek közé lőtt velök, az erre támadt zavar, ordítás és sikoltás alatt nekiágaskodtatva a bőszült paripát, keresztülnyargalt a kerten. A csatlós még mindig nem bocsátá el kezéből a paripa kötőfékét, hanem hurcoltatta magát a földön általa, míg végre egy fatörzsbe vágta fejét, s eszméletlenül ott maradt. Erre Bánfi nekiugratott az ároknak, s egy merész szökéssel keresztülvetette magát rajta. Üldözői nem merték ez ugrást utána csinálni, s elébb a kapura kellett kerülniök, mialatt Bánfi néhány száz lépésnyi előnyt kapva, nekiereszté az üldözés zajától megbőszült paripát, s engedte azt vágtatni hegyen-völgyön keresztül, amerre neki tetszett.

– Oh, átkozott némber! – ordíta Daczó, öklével fenyegetve Bánfinét, midőn megtudta, hogy férje megmenekült. – Te vagy az oka, hogy Bánfi kiszabadult kezeinkből.

– Hála neked, hatalmas Istenem! – rebegé Margit, kezeit az égre emelve.

A dühödt székely nép elszalasztva a férjet, villogó fegyverekkel rohant az asszonynak, őt meggyilkolandó.

– Halál reá! Halál fejére! – ordíták bőszült haraggal.

– Öljetek meg! – Örülök meghalhatni! – szólt Margit, magát térdre bocsátva előttük. – Nem volt több óhajtásom, mint hogy érte halhassak meg. Isten velem.

– Takarodjatok innen! – kiálta hirtelen közbe Kornis Gáspár, s leverve kardjával a székelyek fegyvereit, hosszú palástjával betakargatá a térdeplő asszonyt. – Nem szégyenlitek magatokat? Egy asszonyt akarni megölni. Te tatárnál is pogányabb had! Menjetek Bánfi után, ha elszalasztottátok.

– Megöljük! Megöljük! – ordítának a góbék, taszigálva Kornist a nő elől.

– Ejnye, beste fiai, hát ki parancsol itten? Hát nem kapitánytok vagyok-e én, mi?

– Nekünk ugyan nem – szólt visszapattogva egy makacs lúfő székely, köpcös vállait rángatva –, nekünk Bethlen Miklós uram a kapitányunk, az pedig nincs itt.

– No, hát menjetek utána. Most pedig azt mondom, hogy aki ebből a szobából ki nem takarodik, azt tüstént kolbásznak aprítom.

A székelyek erre megrökönyödtek, míg valaki hátul elkiáltá magát.

– Jerünk Bonchidára!

Erre a többi is utána ordítá: Jerünk Bonchidára; s nagy káromkodás és rendetlenség között eltávozának.

Kornis Gáspár pedig rögtön kocsira téve Bánfinét, Bethlen várába viteté, mely akkor Béldi Pál tulajdona volt, remélve, hogy Bánfi is szelídebben fogja viselni magát, azt tudva, hogy neje fogva van.

*

A fejedelem parancsából Bánfi ellen fölültetett székely had azalatt megérkezék Bonchida alá. A kastély porkolábjának előmutatva a fejedelmi parancslevelet, az minden ellenállás nélkül megnyitá előttük a kapukat, aholott egy csapatot elhagyván Daczó János, meghagyá az ott maradóknak, hogy ha Bánfi haza találna vetődni, őt rögtön elfogják, maga a többi hadakkal kiment Örményesre, ahol szintén kastélya volt Bánfinak, ő ott keresendő.

A Bonchidán maradt székelyek, amint megérezék, hogy kapitány nélkül maradtak, nosza úrrá tették magokat az elfoglalt kastélyban; elébb csak a tornácokba tolakodtak be, azután követelni kezdték, hogy a belső szobákat is nyissák meg előttük.

A kulcsár vonakodott, és bebizonyítá, hogy azt neki semmi oka sincsen tenni, és kérte a nemes urakat, hogy maradjanak az alkotmányosság korlátai között.

Erre előállt a föntebb tisztelt köpcös lúfő, s kilenc szál szőke bajuszát végigpödörítve, ragyás képét a kulcsár orrához közel vivé, mondván:

– Micsoda, he? Te összeesküvő vagy. Te itt rablóbandákat rejtegetsz e bezárt szobákban. Ki vele! Vagy fölgyújtjuk a házat.

A kulcsár meg is szeppent, meg is haragudott, e kettős indulatban fölnyitá a székelyek előtt a szobákat, hogy ám nézzék meg, miszerint ott senki sincsen rejtegetve.

Azok bámulatos lelkiismeretességgel fölkutattak minden zugot, még oly helyeket is, hová más gondolni sem tudna, ágyak alját, almáriomokat, bebújtak a kályhákba a lyukon, s kijöttek az oldalán; kihányták a könyvtárból a fóliánsokat, mintha azok közé is elbújhatott volna valaki, s miután ily rendben minden szobán végigmentek, végre benyitottak Bánfiné hálóteremébe.

– Nené! – Ott ül Bánfi! – kiálta föl a góbé, elébb visszahőkölve Bánfinak élethíven talált arcképétől, azután pedig nekirohant, s dárdájával kiszúrta a szemét.

– Hát az a szép asszony ott tán a felesége? – kérdé a mellette levő képre mutatva. – Ejnye, bizony, majd meg találtuk ölni, nem tudtuk, hogy ilyen szép. Gyerünk innen komék, ezt a szobát ne zavarjuk föl, mert ez szép asszonyé; – s azzal kiterelgetve társait a szobából, egy darab szenet vett elő a kandallóból a góbé, s a szép fehér lazúros ajtóra fölírta öreg betűkkel: „Ez a szép asszony szobája.”

– Miért cselekszi ezt kegyelmed? – kérdé a kulcsár.

– Csakis azért, hogy ha le találunk részegedni, valami otromba ember bolond fővel be ne lépjen oda.

– Hát hol akarnak kegyelmetek lerészegedni? – kérdé amaz elálmélkodva.

– Biz öcsém a pincében is megnézzük mi, nincs-e valaki elrejtve.

– De már oda nem mentek, hacsak petárdát nem hoztatok a zeke alatt.

– Nem-e? Mondd csak még egyszer, hadd halljam. Tudod-e, kivel beszélsz, komé? Az én nevem Firtos Firi, s ha még egyet szólsz, úgy áthajítlak ezen a házon, hogy négy darabban esel le.

– Mit feleselsz annyit vele? – kiálta egy hang a tömeg közől.

– Dobjátok le az ablakon a jó embert.

Kétszer sem kellett ezt mondani. A székelyek azonnal megfogadták a tanácsot, s fölkapva a levegőbe a kulcsárt, azt minden rúgkapálózásai dacára kivetették az ablakon. A kulcsár talpra esvén, odább futott, mire Firtos Firi megharagudva valahány kaktuszt és hortenziát kapott az ablakban, azt száraiknál fogva cserepestül mind utána hajigálta, s azzal vad üvöltés között rohant le a sokaság a pincébe. Annak vasajtaját nem bírva kinyitni, nagy hordókat hoztak elő, s azokat megrakva kővel, lehengeríték a lépcsőkön, melyek rettentő dördüléssel szakíták be a vasajtót.

A roppant pince telve volt mindenféle nagyságú hordókkal, melyeknek a székelyek nekiesve, fenekeiket buzogányokkal beverték, vizsgálva, hogy mi van benne. A nagybecsű borok kifolytak a pincében; a székelyek tudtak inni jól, s amit meg nem ihattak, kidönték.

A tömeg itt megrészegülve, ismét fölrohant, s míg helyette újak jöttek, betört a fényes teremekbe, vad dalolással vetve magát a bársonypamlagokra, a keleti szőnyegekre, nekitaszigálva egymást tükröknek, bútoroknak, s keresve, hogy mi tréfát kövessen el.

Firtos Firi fölállt egy gömbölyű ébenfa asztalra, hogy bajuszt fessen korommal egy középkorbeli úri asszonyság arcképének; valaki meglökte alatta az asztalt, a góbé beleesett az üveges almáriomba, melyben a drágaságok álltak. Erre megdühödve, elkezdett hajigálózni mindennel, ami keze közé akadt; a pompás aranyserlegek, ezüsttányérok, szelencék repültek egymás után a székelyek fejeihez, kik azokat ismét visszahajigálták.

Ez jel volt az általános rombolásra. Ez a mánia ragadós, csak egynek kell megkezdeni a pusztítást, és a tömeg, mintha megőrülne e látványtól, semmire sem kész oly hamar, mint törni, zúzni, szaggatni.

Egy perc alatt össze voltak törve a bútorok, a kelmék lehasogatva, a székelyek ezer darabra téptek mindent, a pompás öltönyöket, a drága prémes mentéket, palástokat; fölhasogatták a dunnákat, s az ablakon kieresztve a pelyhet, az alant levők ordítozák: „hó esik!”, s erre azok is fölrohantak, tépni és törni, ami még megmaradt.

A szép jázminokat összetépték bokrétának; a szőnyegekből nyakravalókat szabtak, miket Bánfiné saját kezeivel hímzett.

Nem kellett a székelynek a rablás, neki csak a pusztításban telt gyönyöre, földhöz csapta a nagybecsű órát, melyet csak egy évben egyszer kell fölhúzni, s kerekeit megosztá kantárcsatnak, az ezüst tálakat megönté golyóbisnak, s kilövöldözte a levegőbe.

Itt is mulatságos volt látni Firtos Firit, mint iparkodott kitudni, hogy mi mire való. Egy római antik urnát föltett a fejére sisaknak, egy csengettyűszalagot átkötött a derekán öv gyanánt, s egy nagy Gutenberg-szobrot cepelt az ölében, azt állítva, hogy az nagyon jó lesz a somlyai szőlőhegyre Orbánnak.

Az összetört bútorok darabjait fölhalmozták a kandallóba, s begyújtottak az ében-, mahagóni- és paliszanderfák aranyértékű darabjaival. Ha egy falut fölgyújtottak volna, sem leendett drágább tüzök ennél.

A tűz tetejébe pedig fölhúzták láncon egy gyönyörűen kivert korinthi amforát bográcsnak, azt teleaprították ürühússal, s elküldték Firtos Firit, hogy hozzon nekik hozzá paszulyt, sót és hagymát; az hozott nekik kávét, cukrot és ezreket érő hollandi tulipán, jácint és amaryllis hagymákat; azt mind marokkal hányták a bográcsba, s attól aztán majd megvesztek; aminek az lett a vége, hogy Firit kidobták az udvarra.

A dühöngő székely nem szerezhetve magának más elégtételt, lenyargalt a pincébe, hogy majd ott agyonissza magát, de ott ugyan már minden hordó szét volt verve, s a bor bokáig ért; megsejt azonban egy mellék-pinceajtót, azt egy fejszével beüti, s nagy örömére egy egész sor hordót lát meg a kezébe kapott fáklya világánál. Mindjárt nekirohant az elsőnek, s annak fenekét beütve, odatartja a fáklyát, hogy mi ömlik ki belőle. Látja, hogy puskapor. Szerencséje, hogy részeg volt, mert különben az egész házat minden bennelevőkkel együtt a legrövidebb úton expediálta volna a mennyországba. – Ez nem innivaló, gondolja magában, s fölüti a másikat, abban is puskapor volt, a harmadikban is – már megesküdött, hogy ha a negyedikben is az lesz, beleüti a fáklyát. Abban tehát méz volt, s akárhányat fölütött azután, nem volt abban egyéb, mint méz. Végre mégis akadt egy akós átalagra, melynek lyukán beszagolva, igen erős borszesz illata ütötte meg orrát. Annál dühösebben fogta azt nyalábra, s szájához emelve az egész hordót, nagyokat húzott a kemény lengyel pálinkából, s addig el nem vette azt szájától, míg végképp lerészegedve, hordóstul hanyatt nem esett.

Ott a kiömlött mézben jól megforgatva magát, nagynehezen föltápászkodott, s néhány lépést botorkázva, megint elesett a puskaporban, s abban is összevissza henteregve, ily furcsán kandírozott külsővel ténfergett föl az udvarra, ahol még az volt hátra, hogy mézben és lőporban fürösztött alakjával beledűljön az udvart elárasztó pehelybe, s ott orrahegyétől csizmája hegyéig betollazva magát, ily rémséges alakkal másszon föl négykézláb a dőzsölő atyafiak közé.

Az ember nem hasonlított ilyformán semmi ismeretes állatjához az óvilágnak. Ahol fehér nem volt, ottan fekete volt. Leginkább el lehetett volna őt fogadni jegesmedvének, szőr helyett pehellyel bundázva, s ordítása különb volt a nílusi lóénál; úgyhogy éppen nem lehet beszámítani a székely atyafiaknak, hogy amint e négylábon mászó alak megjelent előttük az ajtóban, s ott elordította magát: azok halálra ijedten hagyák ott a bográcsot, melyet újra telefőztek gulyáshússal, és ugráltak ki eszeveszetten az ablakon, kétségbeesetten ordítva:

– A Bánfi ördöge! – Itt jön a Bánfi ördöge!

A székely, észrevéve ordítása sükerét, még egy borzasztóat bömbölt a futók után, s azzal elfoglalva a tele bográcsot, kiült vele a parkett közepére, s mint egy parlagi manó, belenyúlt marokkal, s evett és ordított.

… Ily jelenetek történtek azon teremben, hol néhány nap előtt Bánfiné szelíd alakja tünedezett a jázminok és mimózák bokrai között, mint egy búsongó tündérvilági árny, ki csak lelkével hall, s szemeivel beszél.

Bánfi Dénes ezalatt a Koppándon vetett tőrből kiszabadulva, midőn az üldözés zaja elmaradt mögötte, tájékozni kezdé magát a csillagos éjszakában, s erdőkön és tarlókon keresztül oly szerencsésen választá irányát, hogy mire kihajnalodott, Kolozsvár tornyait látta maga előtt.

Az üldöztetés félelmén átesve, a düh és bosszú ereje maradt meg szívében. Első gondolatja az volt, hogy ez éji roham egyedül magány ellenségei merénye, melyet azok a fejedelem tudta nélkül számítottak ki, jól tudva, hogy a végrehajtott tettre könnyebb megnyerni a jóváhagyást, mint a végrehajtandóra. De a merénylet nem sükerült, s a megszabadult oroszlánnak ereje is, akaratja is maradt elég, üldözőire visszafordulhatni s őket megtanítani a törvények tiszteletére.

A város alatti mezőn éppen hadgyakorlatot tartottak Bánfi seregei a reggeli órákban, midőn vezérük hozzájok érkezett sápadt arccal, föveg és felöltöny nélkül, fegyvertelenül. Hadnagyai ijedten futottak elé kérdezősködve.

– Rablótámadás elől jövök. – monda Bánfi rekedt hangon, elfulladt kebellel. – Ellenségeim orozva rajtamütöttek, magam megmenekvém, de feleségem ott maradt. Üldözőim szavában Kornis és Daczó hangjára ismerék.

– Valóban. E paripa nyeregtakaróján is Daczó neve van kihímezve – monda az oda érkező Angyal Mihály.

Bánfi arca egészen zavarodottnak látszék, mintha nem volna tisztában sem a múltakkal, sem a jövőkkel.

– Én e dolgokat nem értem – monda hadnagyainak –, ha e támadás fejedelmi parancsból történnék, elébb pert, idézést vagy legalább ítéletet kellene ismernem. Ha pedig magánybosszú, akkor félkezemre kevés a két jámbor székely. Mindenesetre maradjanak kegyelmetek itt a város alatt indulásra készen, míg én kastélyomba sietek; néhány óra múlva megtudandom, merre kell fordulnunk.

Ezzel Bánfi belovagolt a városba, Angyal Mihálytól kísérve. Amint palotája szegletén befordult volna, azon teleknél kellett elvonulnia, melyen egykor Szentpáliné háza állott. Csak egy szegletkő állt még a lehordott házból, s amint Bánfi véletlenül odatekinte, ez egyetlen kövön a ház egykori asszonyát látta ülni, ki ott várt kárörömtől sugárzó arccal a főúrra, s amint az megdöbbenve félrekapta fejét, gúnyosan üdvözlé:

– Jó reggelt, méltóságos uram!

Bánfi büszkén vágtatott tova. Kastélya kapujában már bonchidai kulcsárja várt reá, ki a székelyek erőszakossága után megszökött, s nem akarva zajt ütni a balhírrel, azt senkinek sem mondta el, s a megérkező főúrnak is csak suttogva adá tudtára, hogy palotája szétdúlatott, s benne a székelyek gazdálkodnak kedvük szerint.

Bánfi egy szót sem válaszolt rá. Fegyverzetét, csataménét parancsolá, s nyugodtan készült.

– Méltóságos uram, jó volna sietni – sürgeté a kulcsár. – A székelyek elfoglalták a szobákat.

– Jól van – monda Bánfi, s összefont karokkal járt fel s alá a teremben.

– De nem jól van, méltóságos uram. Ott benn mindent összezúztak, a szőnyegeket széthasgaták, a drágaságokon megosztoztak, a pincében a borokat kiereszték, a lovakat elrablák.

– Nem tesz semmit – viszonza tompán a főúr. Mit érdekelték őt e pillanatban drágaságai, borai, paripái?

– Még többet is tettek, uram. Nőd hálószobájába berontottak, s a méltóságos asszony arcképét eléktelenítve céltáblának tevék ki, s hahotával rútíták össze.

– Mit! Nőm arcképét? – kiálta fel kardjához kapva Bánfi. – Nőm képét, mondád? – ismétlé újra, villogó szemekkel. – Hah! – ordíta, s kardját kirántva hüvelyéből, arcát az égnek emelte, oly kifejezéssel, minőt nem látott azon soha senki. Az erővel leláncolt bosszús tigris képe volt ez, vérben forgó szemekkel, a homlokon végigdagadó erekkel, s vérszomjtól reszkető ajkakkal.

– Isten legyen nekik irgalmas, kegyelmes! – hörgé rettenetes hangon, s paripájára vetve magát, nyargalt ki a mezőn hagyott seregéhez.

– Barátaim! – kiálta még alig érve a sorok elé. – Egy rabló darázsraj bonchidai kastélyomra ütött, és azt felprédálta. Szobáimat összezúzták, ólaimat kiüríték, családom kincstárát kirablák. Ezzel én mind nem törődöm. Lakjanak jól az éhenholtak, legyen nekik, ami még nem volt. Hadd lopjanak. Azért én még úr maradok, s a rablás után is ki tudom fizetni egyik zsebemből valamennyi koldus székely herceget. De nőm arcképét elékteleníték! Az én nőmét! Ezért bosszút állok rajtok, rettenetes bosszút. Utánam! A bonchidai kert fái úgyis régóta nem hoztak gyümölcsöt, most felgyümölcsözzük őket!

A csapatok általános harcordítása bizonyítá, hogy Bánfit kész követni a sereg. A hadnagyok rendbeszedék hadosztályaikat, s már a második trombitaszó hangzott, midőn egy tizenkét főből álló lovascsapat látszott szemben közelgeni Bánfi seregéhez.

A középső lovagban a fejedelem hírnökét ismerék meg, egy széles vállú, óriási termetű férfit, ki merész rátartással lovagolt Bánfi és körüle álló tisztjei elé, s címeres botját fölemelve, rájuk kiálta:

– Megálljatok!

– Állunk! Látod, ha szemed van – kiálta vissza Angyal Mihály.

– A fejedelem, Apafi Mihály uram őnagysága nevében fölhívlak tégedet Bánfi Dénes, hogy az ellened támadt országos vádak ellen magadat törvényes úton védelmezendő, az országtanács előtt Gyulafehérvárott e mai naptól számítandó három nap alatt megjelenj; mindaddig nőd kezesül marad tetteidért.

– Elmegyünk – szólt Angyal Mihály. – Láthatja kegyelmed, hogy készülőben voltunk, csak azt nem tudtuk eddig, hogy hová.

– Csendesen, hadnagy uram – szólt közbe Bánfi. – A fejedelem követéből nem kell csúfot űzni.

A hírnök ekkor a hadnagyokhoz fordult.

– Az idézés nem illeté kegyelmeteket. Hozzátok egészen ellenkező szóm van a fejedelem nevében.

– Azt pedig elhallgasd, vagy akkor nekem is lesz egy szóm hozzád, amitől megsiketülsz – gúnyolódék a hadnagy, pisztolyát a hírnökre emelve.

– Tegye le a fegyvert kegyelmed – kiálta rá Bánfi. – Hadd mondja el a fejedelem izenetét. Adjatok neki tért, hadd szólhasson szabadon.

A hírnök fölemelkedék nyergében, s széttekintve a katonákon, messzedörgő szóval kiálta:

– A fejedelem megtiltja tinektek Bánfi Dénesnek többé engedelmeskednetek; aki fegyverét mellette fölemeli, hazaáruló!

– Az vagy magad! – ordítá Angyal Mihály, s a következő pillanatban minden oldalról dühösen fordultak a fölbomlott tömegek a hírnök ellen, halált ordítva fejére. Száz kard villant meg egyszerre feje fölött.

– Megálljatok! – kiálta Bánfi harsogó hangon, mialatt testével fedezte a hírnököt. – Ez ember élte szent és sérthetetlen! Maradjatok helyeiteken. Senki fegyverére ne tegye kezét. Én parancsolom tinektek! Én – vezértek!

– Éljen! Éljen! – ordíták a dandárok, s a parancsszóra helyeikre takarodának, s álltak, mint a fal.

– Nem fogsz neheztelni érte – monda Bánfi az elsápadt hírnöknek –, hogy most az egyszer még nekem engedelmeskedtek. Menj vissza a fejedelemhez, és mondd meg neki, hogy három nap alatt meg fogok előtte jelenni.

– De mink is ott leszünk – kiálták utána a hadnagyok.

A hírnök és kísérete eltávozott. Bánfi gondolkozva hajtá alá fejét.

A harmadik trombitaszó is hangzott, a zászlókat kiereszték. Bánfi még mindig szótlanul nézett maga elé, mélázva, sötéten. – Vond ki kardodat, uram! – szólítá meg Angyal Mihály. – Állj elénk, és induljunk. Elébb Bonchidára, onnan Fehérvárra.

– Mit szólt kegyelmed? – mordult rá Bánfi. – Mit akartok?

– Eh! Azt, hogy ha a kard a törvény, kard a védelem.

– És az ilyen pörnek neve polgárháború.

– Mi nem gyújtottuk azt.

– És nem fogjuk szítani. Ez nem magány ellenségeim harca többé ellenem, hanem a fejedelemé, s ő országunk feje.

– És kegyelmed országunk jobb keze, s ha ők lángba boríták az országot, mi nem engedjük, hogy azt kegyelmed vérével oltsák el.

– S miért kellene az én véremnek omlani? Vétettem én valami főbenjáró dolgot? Vádolhatnak engem valamivel?

– Kegyelmed hatalmas, és ez elég ok arra, hogy megölessék.

– Mindegy. Elmegyek, és egyedül. Nőm kezeik között van. Módjukban van legérzékenyebben tölthetni rajtam bosszújokat. Ha egyébért nem kellene is megjelennem: őt kiváltanom lovagi kötelesség.

– Fegyverrel könnyebben kiválthatod őt is, magadat is.

– Nekem nincs mitől rettegnem. Nem tettem soha semmit, amiért az igazság színe előtt elpiruljak, s ha ármányt szőnének ellenem, ti itt maradtok, fölhívjátok somlyai hadaimat is, s csak akkor szóltok közbe, ha velem jogtalanság talál történni.

– Oh, uram, nem sokat ér az a sereg, melynek vezére önkényt megadta magát. Még ma a tűzbe menne érted, s kész lenne fejedelemmé kikiáltani, holnap, ha megtudja azt, hogy az idézésre megjelentél, szétfut, s megtagadja, hogy valaha látott.

– Nem kell tudatni senkivel szándékomat. Én rögtön kocsira ülök, s megyek Fehérvárra. Kegyelmed mondja azt a hadaknak, hogy Somlyóra mentem, többi seregeimet is összegyűjtendő, s tartsa őket jó rendben addig, míg rólam hír érkezik.

Ezzel Bánfi visszalovagolt Kolozsvárra, míg Angyal Mihály mogorván taszítá vissza kardját hüvelyébe, tudtul adva a hadaknak, hogy leülhetnek pihenni, ha elfáradtak.

Egy óra múlva a Torda felé vivő úton látjuk Bánfit ötlovas hintóban haladni. Egy csatlós fölnyergelt paripát vezetett utána kantárszíjon.

Minél távolabb haladt a főúr hatalma fészkétől, annál nagyobb szorongást kezde érezni. Lelke ingadozott, s kezde rémeket látni, melyekhez minden lépés közelebb vitte, csak a büszkeség tartá még, hogy szándékát meg ne változtassa.

Mindent más színben látott, mint egyébkor. A vele szemközt találkozók arcaiból, köszönésük modorából maga iránti érzelmeket tudott leolvasni, ha mosolyogva köszönt valaki, azt hívé, szánalomból teszi, ha mogorván, gyűlöletből. Azután akivel csak legtávolabb ismeretségben volt, kiket máskor meg sem szokott látni, vagy éppen lenézett, most megállítá, kérdezősködött tőlök. A balsors eszébe juttatja az embereknek az ismerős arcokat, s ki egykor barátai jobbját is visszautasítá, most még ellenségének is messziről kezet nyújt.

Egyszer Torda felől egy nyitott szekeret láta szembejőni, melynek ülését egy szürke porköpenybe burkolt férfi foglalá el, kiben Bánfi, midőn mellette alhajtatott, Koncz Mártont, az unitárius püspököt ismeré föl, s kezével intve, kiálta neki, hogy álljon meg egy szóra.

A püspök nem értve a kocsizörgéstől a kiáltást, megemelé kalapját, s tovább hajtatott. Bánfi ezt szándékos kikerülésnek vevé, s ebből is baljóslatot magyaráza ki magának. A minden veszélyt oly könnyen fitymáló férfi most minden agyrémtől visszadöbbent. Megállítá hintaját, s lovára ülve, meghagyá kocsisának, hogy csak menjen előre Tordára, s ott várja őt be. Azzal utána vágtatott a püspök kocsijának.

A püspök amint meglátta őt utána nyargalni, megállíttatá szekerét, s bevárta a főurat, ki messziről lihegve kiálta felé:

– Kegyelmed nem akar velem szóba állani?

– Parancsolj velem, uram. Nem tudtam, hogy szólni kívánsz.

– Kegyelmed tudja már esetemet, ugyebár. Mit szól hozzá? Mit tegyek?

– Uram, ily esetben tanácsot adni is – elfogadni is egyiránt bajos.

– Én elhatározám magamban, hogy az idézésre megjelenek.

– Ám lássad, uram.

– Hiszen nincs mitől tartanom. Én igazságosnak érzem ügyemet.

– Meglehet, hogy igazságod van, uram, de azért aligha fogsz nyerni; mai világban minden megtörténhetik.

Bánfi elérté a tromfot. Egykor ő mondá ugyane szavakat a püspöknek, és most nem volt elég lélekereje, hogy büszkén otthagyja őt – sőt még tovább vitatkozék vele.

– Igaz ugyan, hogy a fejedelem ellenségem, de a fejedelemasszony mindig védelmezni szokott, s az ő jellemében bízhatom.

– Csakhogy a fejedelem most haragban van feleségével. Mint mondják, megtiltá neki még a szobába menetelt is.

E hír megdöbbenteni létszék Bánfit. Még egy utolsó buzdító gondolatja maradt.

– Mégsem hiszem, hogy velem jogtalanságot merjenek elkövetni, midőn tudják, hogy Somlyón és Kolozsvárott kész hadseregeim állanak, melyek őket számadásra vonhatják.

– Oh, uram, börtönből nehéz hadsereget vezényleni, s tanuld meg azt, hogy az élő eb is különb állat a megholt oroszlánynál.

E szavak egészen megfordíták Bánfi határozatát. Egy ideig gondolkozva lovagolt Koncz szekere mellett, azzal hosszú szünet után tompa hangon viszonza:

– Igazat mondott kegyelmed – s sarkantyúba kapva paripáját, visszanyargalt Kolozsvárra, azon szándékkal, hogy hadai közepéből nem engedi magát kicsalatni.

Azon térre jutva, hol alig félnap előtt az őt éljenző fölkelt hadakat rendben hagyá, most nagy bámulatára egy csoport cigányt látott, kik a földön valamit látszottak keresgélni.

– Hát ti mit csináltok itt? – kiálta közéjük érkezve.

A kérdésre előállt a vajda, s megismerve Bánfit, süvegét levette alázatosan.

– Bizony, méltóságos uram, a cigányok kijöttek összeszedni a töltéseket, amiket a vitézlő nemes urak itt elhánytak.

– Hát hol vannak a nemes urak?

– Hjaj! Méltóságos uram, ki erre, ki arra…

– Micsoda beszéd ez? Hova mentek?

– Hát amint észrevették, hogy méltóságod kiment Kolozsvárról, iszkiri!, szaladtak szanaszét, aki merre látott.

Bánfi elsápadt.

– És Angyal Mihály?

– Legelső volt, aki elfutott.

Bánfi szédülni érzé agyát. A világ kerengett vele. A könny ellepte szemeit.

Így elhagyatni mindenkitől; sorstól és emberektől, még önbüszkeségtől is! Mi maradt hátra minden hatalmából? Merre forduljon most? Hova gondoljon még? Minden út el van előtte zárva: harcolni, törvénykezni vagy megmenekülni.

A ló ment vele, amerre akart. A főúr elsötétült arccal ült lován, merőn maga elé a földre, majd az ég fellegeire tekintve. Ég, föld és szív, minden oly sivár volt, sehol sem talált menedéket. Lelkének egyetlen gondolatja volt, mely azt betölté: a büszkeség, most e gondolat eltűnt, és belül minden üres maradt. Ment, ment: merre lova vitte. Előtte nagy erdők terültek; gondolkozék: mi van ez erdőkön túl? Magas hegyek; és azokon túl? Még magasabb hegyek; hát azután? A havasok; és sehol sincs többé egy ház, mely őt elrejtené? Hát az első csapásra mindenki megszűnt őt ismerni, s ki egy nap előtt fél Erdélynek parancsolt, s várakkal rendelkezett, most egy gunyhót sem fog-e találni, hova éjszakára betérjen? Vagy megadja magát ellenségei gúnyhahotájának, s még csak azon elégtétele se legyen, hogy ő kacaghasson halála óráján? Ingyen haljon meg, mint egy halálra kergetett vad? Gondolkozott: ha már meghalnia kell, mint tehesse azt úgy, hogy legalább ki ne gúnyolják utána?

Lassankint egy eszme kezdett lelkében meghonosulni. E gondolattól arcára vissza kezdett térni a pír, lassankint fölemelte fejét, s egyszerre mintha határozattá ért volna benne a végső gondolat, magában fölkiálta: „Igen! Oda, oda!” Szemei villogtak a titkos gondolattól, s azzal paripája kantárát az előtte terülő erdők felé fordítva, azoknak sötét lombozatában eltűnt.

*

A vihar tombol, a szélvész tördeli a fákat, a zápor süvölt, a megáradt patakok zuhognak.

A villámlobbanás meg-megvilágítja olykor a tájat, a havasok hegyei egyszerre elfeketülnek, s az ég lesz fehér, azután ismét az ég feketül el, s a havasok fehérlenek.

A kopár sziklákon alig teng egy-egy bokor, s azt a zivatar keze jobbra-balra tépi; a távol fenyőerdők harsognak, mint az ítéletnap trombitája. Minden állat odújába bújt el, s reszketve hallgatja a zivatart.

Magas, kétségbeejtő meredek bércek zárják körül a láthatárt, miknek aljában, az úttalan völgyben, egy lovag botorkál, mint egy sánta hangya.

Isten legyen neki irgalmas e viharban, ez éjszakában, e helyen!

Ez a Gregyina Drakuluj.

Pompás keleti terem tárul föl előttünk. A falakon körül száz viaszfáklya ég, a boltozat oly magas, hogy a fáklyafényben meg nem látszik. Két sor oszlop tartja a roppant architrábot, nyúlánk, állatfejekkel díszített oszlopok, minőket perzsa templomokon látni, közeik tarka függönyökkel elredőzve. A falakon mór cifrázat ragyog, arannyal és malachittal kirakott szemfényvesztő cirádák, kétfelől ajtómélyedések látszanak, kikanyargatott bolthajtásokkal. A terem közepén veresbársony nyugágy, melyet négy ametisztszemű arany griff emel, előtte elefántcsont asztal, ezüst kígyókból font lábbal, mellette arany füstölő, melynek lyukain ámbra és áloéfa füstje ömlik elő kékes hallámokban. A nyugágyon karcsú, tündéri hölgy, epedő arccal, villogó szemekkel, nyakáról gyöngyzsinór függ alá, mely könnyű öltönyét keblére emeli, karcsú derekáról csípejére omlik a tágan kötött sálöv, fekete hajzatát vékony aranyszalag tartja homlokon átkötve, melynek csatjában egy nagy gyémánt játszik millió vakító sugárt a sötét hajzat közt, mint egy csillaggá tömött szivárvány a sötét éjben.

A leány egyedül van. Semmi sem mozdul körüle; egy elátkozott tündérlak látszik lenni az egész tünemény. Egy hang, egy szó nem hallik sehol.

Ki gondolná, hogy e bűvterem a föld méhében van, száz ölnyi mélységben azon sziklák talapjába vésve, miken magányos bokrokat ráz a zivatar?

Ez az ördögkerti rejtekbolt; s azon nő vagy tündér, vagy démon, ki benne lakik: Azraële.

S tud élni e nő itt, oly egyedül, oly távol mindentől, ami emberi?

Hisz ő maga magának egy világ, egy pokol! A hárem zengő falai között egyedül érezte magát, és e magányos földboltozat űrét megnépesíté szilaj szelleme árnyképeivel. Itt teremti magában a jövőt, alkot vég nélküli terveket, álmodik csatákról, ittas szerelemről, hatalomról, mely minden embererőn túlnő, új országokról, miknek királynéja ő, új csillagokról, miknek napja ő.

Egyszerre halk dobogás hallatszik, mintha fenn, a boltozaton is túl, valaki paripával járna. Azraële fölemelkedik figyelve. A léptek hangja a folyosóra érkezik. Az ismert hármas-három koccanás hangzik az ajtón.

– Ez ő! – suttogja az odaliszk, s fölszökve helyéről, az ajtóhoz fut, félretolja annak nehéz keresztzárait, s fölszakítva az ajtót hevesen, a belépő karjaiba omlik.

– Eljöttél valahára! – szól rebegve, s karjait a férfi nyaka körül fűzve, annak arcát ajkaihoz szívja.

E férfi Bánfi Dénes.

Szomorú, szótalan és csüggeteg, miként soha. Még csak nem is üdvözli a leányt, amint belép. Fázni látszik, minden tagja reszket. Kacagányát kívül hagyá, de még azon alól is keresztülverte a zápor.

– Te át vagy ázva – szól a leány. – Jer, jer melegedjél meg. Messziről jöttél, pihend ki magadat. – S kerevetéhez vonva Bánfit, leülteté, dolmányát leölté, s saját nyuszttal bélelt palástjával takargatá be, lábai alá bársony vánkoskát tett, melyet a füstölő parázs tüzénél melegíte meg, s a férfi elfagyott kezeit dobogó kebléhez szorítva, ottan melengeté.

Bánfi hideg maradt és szótalan; balesete homlokára látszott írva. Kevésbé éles szem és sejtő lélek előtt, mint Azraële, sem lehete rejtély, hogy ez nem az egykori büszke főúr arca, hanem egy bukott félkirályé, aki annál mélyebben esett, mentül magasabban állott, ki nem jött, hogy elhagyjon mindenkit, aki őt szereti, hanem jött, mert elhagyatott mindenkitől; kit nem az élvezet hívott, hanem a kétségbeesés üldözött e helyre.

– Vártalak – szólt az odaliszk, Bánfi ölébe nyugtatva fejét, ki öntudatlanul játszott a hölgy gazdag fürteivel. – Távolléted egy örökkévalóság, jelenléted egy rövid perc nekem.

Azraële világért sem mutatta volna, hogy Bánfi arcán észrevevé a változást. Egy kis kerek zsámolyt húzott a kerevet mellé, mandolinját kezébe vette, s a legforróbb, a legcsengőbb hangon azon improvizált dalokat kezdé énekelni, miket a keleti hőségű fantázia rögtönözve ád az ajkra, míg az ujjak ábrándos akkordokat vernek hozzá.

„Ha örömöd van, oszd meg kedveseddel, s kétannyivá lesz. Ha bánatod van, oszd meg kedveseddel, s felényivé lesz.”

Bánfi borús homlokkal tekinte az odaliszkre.

Az új akkordokat vett ujjai alá, s mást énekelt:

„Mindenki hűtelen a világon. A nap mindennap elhagyja az eget. A tenger mindennap elhagyja partjait. A fecske minden ősszel elhagyja fészkét. De a leány, aki szeret, nem hágy el soha.”

Bánfi még folyvást szótlanul nézett, könyökére hajtva fejét, égő szemeivel, mint egy halálos beteg oroszlán.

Az odaliszk újra énekelt:

„Ha választanod kellene, mit választanál? Szerelemmel a poklot? Vagy a mennyországot szerelem nélkül?”

Bánfi kezét nyújtá Azraële felé, s amint az odaliszk elvetve mandolinját a felé nyújtott kézre borult, annál fogva keblére vonta őt. Az odaliszk Bánfi homlokát simogatva szólt:

– Miért van e ránc szép homlokodon, mely sohasem volt itt azelőtt; valahányszor lesimítom, ismét visszajő. Hiába szívom föl csókommal, ismét újra támad. Várj, el fogom azt takarni; – így: – e diadémmal itt; – mint illik homlokodra e korona!

– Hah! – ordíta föl Bánfi, lekapva fejéről a diadémot, s elhajítva magától, míg másik kezével a hölgyet taszítá el kebléről. Arcának minden vonása hirdeté fölháborodását. Az eltaszított odaliszk mindent tudott olvasni e vonásokból.

Bánfit fölrázta csüggedt mélaságából e kizajlás, s fölugorva a kerevetről, visszavevé büszke, könnyelmű arckifejezését, melyen az elébbi indulatokból csak egy gunyoros keserűség látszott keresztül, s fölemelve a leányt, délcegen kiálta:

– Hozz bort nekem. Ma örülni akarok, miként soha. Fejünk fölött üvölt a zivatar. Üvöltsön! Mi nevetni fogunk, ugye, szép leány? Ez a nap a miénk! E napra halmozzunk össze mindent, ami gyönyört, ami mámort adhat, hogy a holnapra ne maradjon semmi. Bort és csókot és zenét és – mennydörgős mennykőt!

A leány futott, mint egy karcsú zerge, s tündéri szökelléssel tért vissza, egy nagy ezüst tálcát hozva tele aranybillikomokkal.

– Ne hozd az arany serlegeket – kiálta Bánfi –, nem törnek össze, ha a falhoz vágom; hozd a bort velencei kristályban.

A leány előhozá a pompás színezett velencei poharakat, minők akkor jöttek legelébb divatba, remek festéssel és aranyozással, s megrakván velük egy széles, alacsonylábú asztalt, azt a kerevethez tolta.

– Jer, ölelj meg – monda Bánfi, a leányt ölébe vonva, s mélyen nézett annak örvénylő fekete szemébe.

– Az én szerelmem véghetetlen tenger – suttogá a leány, kezét Bánfi vállára fektetve.

– Az én vágyam maga a pokol, mely azt fenékig kiissza – kiálta Bánfi, a hölgyet keblére vonva, s hosszan, ittasan csókolva annak ajkát, mintha lelkét akarná kiszívni.

Azzal fölkapta az első poharat, melyben szikrázott a nedv a fáklyák fénye mellett. Szíve még nem édesült meg a csóktól. Keserű gúnnyal kiálta:

– E pohár jó barátaimért!

A poharat kiitta, s megvetéssel vágta a falhoz, hogy cseréppé törött. Azzal másikat kapott föl:

– E másik pohár ellenségeimért!

A kiürített poharat vad hahotával hajítá föl a levegőbe; az csaknem a boltozatot érte röptében, s amint visszahullott, éppen egy oldalkerevetre esett, és nem törött össze.

– Nézd! Még kigúnyol, és épen marad! – kiálta villogó szemekkel Bánfi.

Azraële fölugrott, s megkapva a poharat, lábaival gázolta össze.

Bánfi keblében három indulat lángja kezdett összekeveredni: düh, mámor és vad szerelem.

A harmadik poharat is fölemelte, s míg a hölgy Bánfi derekát mindkét karjával átfűzve, lángoló arcára föltekinte, Bánfi kitörő hangon kiálta föl:

– Ez a pohár Erdélyországért!

S fölhajította a poharat. De midőn levette azt ajkairól, megfagyott arcán a mosoly, s ahelyett, hogy a poharat a falhoz zúzta volna, letevé az asztalra. Egész testén hideg borzadás futott végig saját szavainak értelmétől: „E pohár Erdélyországért.”

Le nem vevé kezét azon pohárról, s félelmesen akará félretenni az asztalról, midőn a pohár minden látható ok nélkül egyszerre szétpattant, s a főúr kezében millió darabbá omlott.

A kezén viselt gyémántgyűrű karcolá meg az üveget, mely rosszul hűtött kristályok természete szerint a legkisebb karcolásra porrá omlott, szétrúgva szikrázó morzsáit, mint a bononiai üvegek.

Bánfi összerázkódva rémült vissza e tüneménytől, s mintha baljóslatú varázslatot látna benne, arcát Azraële keblébe rejté. A leány hevesen kapta föl erre poharát, s hőségtől reszkető ajkakkal kiálta:

– E pohár a szerelemért!

E hang újra mámorba dönté Bánfit józan borzadályából. Átölelte karjaival az odaliszk karcsú, simulékony derekát, s magához szorítá őt, oly erővel, mint az óriáskígyó gyűrűje; csaknem megfojtva őt az öleléssel. A hajlékony delnő villogó szemekkel tekinte le az elkábult férfira, ki mámoros aléltsággal ejté fejét dobogó keblére.

– Nem tudom, mit adtál innom – hebegé Bánfi –, nem bírom fejemet. Odavagyok szerelmedtől.

– Pedig vigyázz, hogy el ne kábulj. Sokáig hagytál epednem, és én megesküvém, hogy ha eljössz, álmodban meggyilkollak, hogy többször el ne hagyhass.

– Oh, tedd azt, tedd azt! – suttogá Bánfi, s tőrét kivonva övéből, a kereveten elnyúlt, s félkezével kitárta keblén öltönyét, míg másikkal a tőrt nyújtá a hölgynek.

Azraële démoni szilajsággal kapta el a berillmarkolatú gyilkot, s délceg fúriaként rohant Bánfira, ki őrjöngő mosollyal nézte, mint közeledik az éles tőr hegye föltárt kebléhez. Ekkor kiesett a tőr az odaliszk kezéből, s a dühre nyílt szemek és ajkak sóvárgó mosolyra vonultak el ismét.

– Ölj meg inkább te engemet, mielőtt elhagynál – rebegé, Bánfit átölelve, a hölgy.

– Tégedet és magamat együtt? Ugyebár?

– Igen, igen.

– Ne tréfálj, Azraële, e szóval. Én hamar készen vagyok rá!

– Készebb vagyok én – szólt a leány. – Jer, valamit mutatok neked. – S azzal félrevonva a lábszőnyeget, egy csapóajtót emelt fel, melyen letekintve, egy mélyebb alacson terem tűnt elő sötéten, vastag, rövid, bolthajtásos oszlopokkal, mik mellé nagy kádak voltak elhelyezve.

– Igen, e boltba rejtetém el azon lőport, melyet Kemény János eleste után megmenték – monda Bánfi.

– Nézd e hosszú salétromos kanócot – mondta Azraële, egy vastag gyapotkötelet vonva az üregből elő – ezzel vannak a kádak összekapcsolva; valahányszor itt időztél nálam, e kanóc vége mindig kerevetem vánkosa alá volt téve, s nemegyszer volt már kezemben a fáklya, hogy meggyújtsam azt, s midőn fejedet keblemre hajtva alszol, elvárjam csöndesen, míg az irtóztató lobbanás mindkettőnket az égbe vagy a pokolba felhajít.

– S nem voltál bátor?

– Magamért igen. De arra gondolék, hogy te nem csupán enyém vagy, hanem országodé is.

– Én nem vagyok senkié többé.

– Neked oly magas tervekkel volt tele szíved. Egy ország fejedelme volt benned a sorstól elválasztva, s talán egy fél világ hőse, ki nevével betöltendé a történet lapjait.

– Mindennek vége! – kiálta Bánfi, ittas önfeledéssel. – Nem vagyok senki és semmi. E földalatti űr minden tér, mely enyém. Ezen kívül földönfutó vagyok.

– Hah! – sikolta föl Azraële. – Ellenségeid diadalmaskodtak rajtad?

– Átkom fejükre. Irgalmaztam nekik, s én vesztem el.

– Csáky is közöttük van-e, ki minap el akart fogni?

– Igen. Ő üldöz legkeserűbben.

– Hát híveid elhagytak mind?

– A megbukottnak nincsenek hívei.

– Fogadhattál volna zsoldosokat, s harcot kezdhetél. Elég gazdag vagy hozzá.

– Vagyonaim prédára jutottak.

– Kérhettél segélyt idegen országból.

– Az árulás lett volna hazám ellen. Megbuktam, és tudom, mi van hátra, meg kell halnom. De elleneimnek nem lesz azon diadaluk, hogy ünnepélyt csinálhassanak halálomból, s kacaghassanak, midőn én sápadtan megyek a halálra. Egyedül fogok meghalni.

– Allahra mondom, nem halsz meg egyedül. Jer poharainkhoz. Átok a világra, nem szólunk róla többet. Jer, fojtsd lelkedet öröm mámorába, s ha majdan álmodó fejed keblemre roskad, e kanóc vége égni fog. Te kéjről, paradicsomról, vett és adott csókokról fogsz álmodni; a szív kettős dobogása csendesen fogja ütni a perceket, idelenn minden hallgatni fog, odafenn hangzani a vihar és ellenségeid ordítása, és ekkor egy földrengető dördülés, mely a sziklákat egymás fejére hányja, adandja tudtul égnek és pokolnak, hogy Bánfit e földön ne keresse többé senki!

– Azraële, te ördög vagy, én szeretlek– kiálta Bánfi, s fölkapta ölébe a delnőt, mint egy könnyű gyermeket…

Egy óra múlva elsötétült a terem, a fáklyák kialudtak, a nagy boltozatos teremben nem látszott más világ, mint a füstölő, melynek lyukain átvereslett a parázs, mint egy tízszemű szörnyeteg, s egy lassan haladó tűzkígyó – a kanóc vége –, mely Bánfi által mámora utolsó eszméletével meggyújtatva, most haladt lassan végig a terem hosszában.

*

A méla csendben csak a szerelmes sóhaj s a kettős szívdobbanás hangzott.

Bánfi sokáig aludt. Egyszer fölébrede. Sötét volt körüle mindenütt. Kábult agyának idő kelle rá, míg kitalálta, hogy merre van, és hogy miért van itt.

Valami hideg fuvalmat érze a teremben végigborzongani, s csak sok időre találta ki, hogy tán egy ajtó nyitva maradt, s a küllevegő rohan be rajta.

Lassankint eszébe jutottak a múlt éjszaka jelenetei, a halálfogadás, s érzé, hogy él. Bizonyosan megbánta a leány, hogy meg akart halni: gondolá magában, s keresni kezdé őt. A kerevet üres volt.

– Azraële! Azraële! – kiálta többszörösen. Senki sem válaszolt. Végre föltántorgott, s néhány parazsat kapva a füstölőben, egy viaszgyertyát meggyújta. Az egyes világ nem engedé őt a terem végeig látni. Azraëlét nem látta sehol.

Legelső volt, amit meglátott, az ollóval kettévágott kanóc.

– Gyáva lélek! – dörmögé magában Bánfi, s átjárva a hűs szellőtől, palástját akará fölvenni; erre egy összegöngyölgetett pergamen hullott lábaihoz, melyet fölvéve, azon Azraële írását ismeré meg.

Megütközve olvasá benne e szavakat:

„Uram! Ön rosszul lát a szívekbe. Szerelmet adunk magunkért, de magunkat nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát, s midőn mindenkitől elhagyatott, egyedül engem hitt hívének, ki Önben csak e hatalmat szerettem. Én azé vagyok, aki ezt öröklé. Aki emelkedik, azt imádom, aki süllyed, azt gyűlölöm. Ön példát vehetett volna Korzár bég sorsáról, hogy ne járt volna éppen úgy, mint ő…”

Bánfi nem olvashatá végig. Arca elborult szégyenében. Így meggyaláztatni! „A nyomorult szolgalélek, midőn megölelt, árulásról gondolkozott. S én e lény karjai közt akarám tölteni utolsó órámat!” – kiálta föl elundorodva önmagától.

„Ez gyávaság és becstelenség! Egy férfitól, aki úgy élt, miként én, így akarni meghalni! Ki szemben állott mindig ellenségeivel, utolsó percében elbújni előlük, s elbújni egy rabnő karjai közé! Utálat reá.”

„E tanítás jólesett nekem. Ki el tudtam feledni egy nőt, aki önföláldozással szabadíta meg ellenségeim kezéből; egy kéjhölgy kezébe kelle jutnom, aki eláruljon ellenségeimnek.”

„De még nem késő minden. Az életet már nem, de a büszkeséget még meg lehet menteni.”

„Nem leend azon diadala senkinek, hogy engem elárult, ne mondják ellenségeim, hogy elbúttam előlük, s rámtaláltak. Szemközt megyek eléjök, amint illett volna tennem legelőször.”

E határozattal fölment a rejtett udvarra Bánfi, ahol paripáját elhagyá. Megütközve látta, hogy az nincsen ott. Az odaliszk magával vivé azt is.

Már erre csak mosolyogni tudott.

„Nagyon sajnálnám, ha egyúttal meg is nem lopott volna.” Azzal visszament a sziklaterembe. A kanóc végét újra meggyújtá, s ismét kijőve, bezárta a vasajtót, s a Szamos partján lefelé megindult.

Déltájban leült a part alá pihenni, s alig volt ott egy óranegyedig, midőn lódobogást hallott közeledni, föltekintett. A bokrok rejtve tarták, s ím egy csoport fegyveres élén látta fölfelé lovagolni egymás mellett Csáky Lászlót és Azraëlét. A leány valamit látszott neki mutatni a sziklák felé. A jó úr csupa elragadtatás volt.

Bánfi gúnyosan mosolygott magában: „Szegény tatár”. Ahogy a fegyveres csapat elhaladt, Bánfi ismét útnak indult. Nem messze az erdőben egy szegény parasztra akadt, aki fát vágott.

– Nem tudod, hová ment ez a fegyveres nép? – kérdé tőle.

– De igen uram. Bánfi Dénest mentek elfogni, akinek fejére nagy díj van téve.

– Mennyi?

– Ha nemes fogja el, jószágot kap; ha paraszt, kétszáz aranyat.

– Az nem sok, de neked, úgy hiszem, elég lesz. Az a Bánfi Dénes én vagyok.

A paraszt lekapta süvegét.

– Kívánod uram, hogy valamerre elvezesselek?

– Vezess oda, ahol a kétszáz aranyadat kifizetik érettem.

Egy óranegyed múlva rettentő csattanás visszhangzott a hegyek között, mely mérföldnyi kerületben megrázta a földet, a Gregyina Drakuluj-i tündértanya hozzájárulhatlanul összeomlott.

Csáky szerencséjére elkésett, különben mindenestül ottvész. Visszatértében már fogva volt Bánfi, s ő megfosztatott azon dicsőségtől, hogy ellenségét ő keríthesse kézre. Rögtön sietett vele találkozhatni, s mintegy kikeresett bosszantásul az odaliszket is magával vitte, ki oly hidegen nézett Bánfira, mintha sohasem látta volna.